Vendégszöveg

Úgy gondoltuk, hogy egy filozófiai, teológiai és kulturális tallózó folyóiratot alapítva a zsinati teológia és más tudományok fejleményeit közvetítve, mindennemű politizálás, legfőképpen emigráns politizálás kerülésével, szellemi távlatokat nyithatunk a hazai magyar értelmiség előtt és előmozdíthatjuk az akkor még elég szűk marxista-leninista ideológia kényszerű zártságából való kiszabadulását.

„…a felszabadító igazság szolgája szeretnék lenni”

BOÓR JÁNOSSAL, a Mérleg alapító főszerkesztőjével ZSÓK OTTO beszélget


Címke: , , ,

Kedves Boór János, valamikor minden egyes ember beleszületik ebbe a fizikai-érzéki világba. Te 1932. augusztus 3-án, katonatiszti család sarjaként pillantottad meg a földi Nap világosságát. Beszélj nekünk szüleidről, gyermekkorodról és azon korai idők élményeiről, amiket szívesen tovább akarsz adni az utókornak. 

Talán legrégebbi emlékem 5-6 éves koromból, tehát 1937-38-ból, a pesti Falk Miksa utcai laktanyából való. Ez a laktanya a mai Honvédelmi Minisztérium helyén állt. Szép nagy tiszti lakásból sötétedéskor nézek ki az ablakon és egy nagy fekete luxusautót csodálok,amelyről úgy hiszem, hogy szokás szerint egy bankigazgatót szállít benne egyenruhás sofőrje. A másik emlékem, valami tiszti bálba induló, szivárvány színes vonalakkal díszítettfekete estélyi ruhájában, rendkívül szép édesanyámnak bókolok: „Mamikám, Te olyan szépvagy, mint egy színésznő”. Érdekes, hogy a Szemere Utcai Elemi Iskoláról, ahol tanulni kezdtem, semmi emléket sem őrzök, bár az 1990-es években a Zsinati Kör egyik összejövetelén ott járva rögtön felismertem. Emlékszem a Duna parti jégpályára, ahol korcsolyázni kezdtem, és a közeli Margit-szigeti Palatinusra, ahol nagyon sportos, akkor lovas tüzér őrnagy édesapám úszni tanított. Sokkal gazdagabbak egy-két évvel későbbi emlékeim a dél-komáromi VI. táboritüzér-osztály laktanyájából, amelyet mint igazi paradicsomot éltem meg. Aki nem éltkisgyerekként laktanyában, nehezen tudja ezt elképzelni. Tiszti pavilonban laktunk, amely egy botanikus kertben állt. Teniszpályák választották el az altiszti pavilontól, meg a vadászkutyák óljaitól. Ezekhez közel álltak a kovácsműhelyek, ahol órákig nézhettük, hogy patkolják a lovakat, köztük édesapáméit is. A legszelídebben, a Vinkón kezdhettem el rövidideig tartó lovaskarrieremet, miközben a lovardában csodáltam a szilajabb lovait fegyelmező, zubbonyáig kiizzadt, akkor már alezredes édesapámat. Mi tiszti és altisztigyerekek teljesen szabadon mozogtunk a lovardák, a lovaktól annyira vonzó illatú istállókban, az ágyú- és fegyverraktárok között, a céllövőpályán, ahol édesapán nagyon fiatalon tanított kispuskával célba lőni. A vörös téglás elemi iskolában ismertem meg először cipőtlen, mezítlábas, szegény gyerekeket, akiket aztán a laktanya falain kívül bandákba szervezve döngölt földű otthonaikban is felkereshettem. Mennyire más környezetben éltek a politikailag egyébként emokratikus beállítottságú Alapy Gáspár polgármester gyerekei, akivel a vasárnap délutánonként ihattam kakaót és játszhattam. Élénken megmaradt bennem a csillagos mennyezetű öreg templom képe, de a modern katolikus templomé is, ahol mélyebb istenes élmények nélkül első áldozó lettem. Az iskolából hazajövet a zsinagóga mellett vezetett az utunk, ahova gyakran kíváncsian és félénken bekukucskáltunk. Katolikusként akkor tilos volt még a kevésbé idegennek tűnő református templomba is belépnünk. Komáromban született nyolc évvel fiatalabb, szeretett Lajos öcsém, akit 2003-ban temettünk el. A harmadik elemit már Székesfehérváron folytattam, ahova édesapámat áthelyezték. Ő akkor a II. hadtest tüzér parancsnokának – különös nevét megjegyeztem –, dobfeneki Sipos Lajos vezérőrnagynak lett a segédtisztje. A királyvárosban sajnos már nem laktanyában, hanem a Várkörút 30. szám alatt más katonatisztek családjaival együtt laktunk (egyiküket zsidó felesége miatt a honvédségből elbocsátották, hogy aztán a néphadseregben újraszolgálva koholt perben halálra ítéljék). Szüleim a legközelebbi elemibe, apácák gyakorló iskolájába írattak a Megyeházával szemben. Koedukációs intézmény volt, máig érzem az egyszer a padban rám hajló Bruck Rózsa szőke hajának az illatát. Édesanyám azért vett ki a zárdaiskolából és adott be az Állami Központi Elemi Iskolába, mert az osztályfőnök kedvesnővér kifogásolta, hogyédesanyám túl rövid nadrágban járatott. Jobban is éreztem magamat az új helyen, itt lettem a 462. sz. Vathay Ferenc Cserkészcsapatban farkaskölyök, azaz kiscserkész.Édesapámat nagyon tiszteltem és szerettem. Ő tanított meg úszni, lovagolni, malmozni, titkosírásra, a harcászat és a trigonometria elemeire, miközben hazaszeretetre és a katonatisztek lovagias gondolkodására nevelt. Lófő székely és örmény, katolikus, unitárius és református őseitől egyszerű, természetes, némi egyházkritikával áthatott vallásosságot örökölt. Édesanyám viszont német és szerb származású volt, anyja katolikus, apja görögkeleti felekezetű. Nem vagyok „fajtiszta” magyar, hanem mint szinte mindannyian Strassenmischung, „utcai keverék” (Esterházy Péter). 1941 decemberében édesapám egy vadászlovaglásról súlyosan betegen tért haza. Néhány nap múlva szemem láttára elszállították, mentőautón a fehérvári katonakórházba vitték, ahol 43 évesen tüdőgyulladásban (talán első világháborús tüdőlövése következtében is) váratlanul gyorsan meghalt. Éjfél után magányosan hunyt el, úgy képzeltem, hogy pontosan akkor, amikor ez egyik ébresztőóránk is megállt. Mintha az én életemben is megállt volnaaz idő. Nemcsak fiatal édesanyámat rázta meg ez a szörnyű esemény, engem is teljesen megbénított. Édesapám katonai pompával lezajlott temetésére sem voltam képes elmenni a fehérvár-sóstói temetőben álló családi sírboltunkhoz. Úgy érzem, édesapám elvesztése egész életemre döntő hatással járt. Természetesen én is a haza szolgálatában katonatiszt akartam lenni, és örömmel jelentkeztem katonaiskolába, ami nyilván találkozott édesanyám szándékával is, aki apa híján más férfiak kezébe szeretett volna adni engem. Így kerültem elsős gimnazistaként a Hunyadi Mátyás Honvéd Középiskolai Nevelőintézetbe Kőszegre. Nem sejtettem, hogy életem legkeményebb időszaka kezdődik. Ottlik Géza: „Iskola a határon” c. internátusi regényében a valósághoz hűen írta le az ottani életet. Az összeomlásig három évet töltöttem ebben az egyébként szép intézetben. A mai olvasót méltán érdekelhetik a következő emlékeim: 1944. március 19-én vasárnap különös napra ébredtünk. Az ügyeletes tisztek felfegyverkezve jelentek meg ébresztőre, és a játszótéren is minden repülőzajra „rejtőzz!” parancsot adtak ki. A határvárosban délelőtt a honvédség következésképpen még nem tudta, hogy ellenálljon-e vagy nem az országot megszálló náci hadseregnek. A nyilas hatalomátvétel után hazaküldtek bennünket az intézetből, és így átéltem a szovjet csapatok bevonulását Székesfehérvárra, amelyek részéről sok szörnyűséget, de emberiességet is tapasztaltam. A német és a még velük harcoló magyar alakulatok visszajövetele után édesanyám ismét Kőszegre küldött, ahol szemeink előtt zajlottak le a nyilas kormány utolsó hazai napjai, mivel az intézet lett a hadügyminisztérium székhelye, és a kormány gyakran ott tanácskozott. Aztán hirtelen felszedték a kábeleket, eltűntek a páncélosok és a jól felszerelt őrség. Az intézetben maradt és orgiát rendezett kereken harminc kamasz növendék, hogy aztán órákkal a szovjet járőrök felbukkanása előtt lovaskocsikon egy századossal és tábori lelkésszel az összeomlás előtt álló Német Birodalomba meneküljön. Látva még egy ellentámadásba és a halálba menő modern páncélos Wlassow-alakulatot, ami utoljára megerősítette bennünk a német győzelembe vetett naiv reményt, hamarosan tanúi lettünk az összeomlásnak. Bennem is megkezdődött a teljes kiábrándulás a katonatiszti eszményekből, és ezzel együtt a túlhajtott, gyilkos nacionalizmusból.
Emlékszel még arra, hogy mikor szembesültél első ízben tudatosan azzal, hogy van „a jó” és van „a rossz, a gonosz”?
Boór-kötetA katonaiskolában teljes elzártságban éltünk. Sohasem láttam sárgacsillagos zsidókat, semmit sem tudtam több mint félmillió magyar deportálásáról a haláltáborokba. A XX.századnak ezt a gonoszságát később könyvekből, a túlélők tanúságaiból és filmekbőlismertem meg. Megrázó gonoszságként éltem meg, amint egy levendulaillatú szovjet kapitány az egész óvóhely hallatára erőszakolt meg egy fiatal anyát. Ugyanakkor a mellém feküdt csicskása nyugtatott (nye bojsze, nye bojsze¼), amint később a szovjet tábori konyhánál gyakran kaptam nagy húsdarabokat, amikor az ott működő kúthoz mentem vízért. Nagy árulásként éltem át, hogy az időben nyugatra menekülő magas tisztikar más tiszttársaik kamasz gyerekeit szinte ott felejtette a kadettiskolában a szovjet csapatok prédájául.
A felnövekvő ember 7 és 14 éves kora között jó néhány dolgot megtapasztal. Biztosan van köztük pozitív élmény is. Gondolok itt az első áldozás élményére, de tanítókra, tanárokra vagy más személyiségekre is, akik különösen mély benyomást tettek ránk. Emlékszel ilyen emberekre abból az időből? Milyen tekintetben gyakoroltak rád különlegesen mély, jó és szép benyomást?
Én a sok viszontagság ellenére boldog gyermekkort éltem meg. Az első áldozásra nem emlékszem, csak az első áldozási képre. Későbbi kamaszkori áldozásaim eléggé természetellenes neveltetésünk következtében gyakran szinte neurotikus, aggályosfélelmekkel jártak, nem nyeltem-e le egy csöpp vizet fogmosás közben, megsértve a szentségi böjtöt, vagy nem örültem-e félálomban egy éjszakai magömlésnek, súlyos bűnt követve el? A katonaiskolában nagyon lelkesedtem egy         szigorú, roppant katonás századparancsnokunkért, akinek nevére sem emlékszem, de ő megközelíthetetlen magasságokban állt fölöttem feszes vigyázzállásban. A kadettiskolában szemernyi gyengédséget sem tapasztaltam, kivételt képeznek a katonakórházban dolgozó csinos és fiatal honvéd ápolónők, kiváltképpen a járványkórházban működő idősebb Szidi néni kedveskedései. Németországból elég kacskaringós utakon hazakeveredve Székesfehérvárra ciszterci gimnazista lettem a Szent István Gimnáziumban, cserkész a 85. Zrínyi Cserkészcsapatbanés Mária-kongreganista. Úgy tűnt nekem akkor, hogy a katonaiskola nemcsak sportban, hanem a többi tárgyban is magasabb követelményeket támasztott. A kadettiskolai tanárokkal ellentétben cisztercita paptanáraink ajtaja állandóan nyitva volt előttünk. Hodász Erik, majd Cziegler Ábel volt szeretett osztályfőnököm. Legmélyebb hatást gyakorolt rám Pötz Edgár latin- és magyartanárom, egyúttal a cserkészcsapat parancsnoka, és rövid ideig volt hittanárom, Halász Piusz, aki egy szigorú kontemplatív reformirányzatot hozott létre az eléggé világias Zirci Kongregációban. Addig inkább politikusnak készültem, amit a kommunisták hatalomra jutása lassan teljesen kilátástalanná tett. Halász Piusz rendkívül vonzó egyénisége felvetette számomra, nem az ő kolostorában kellene-e szolgálnom Isten magyar népét? De a kontemplatív életmód el is riasztott. Az akkoriban inkább csak plátói diákszerelmek, köztük a korán elhunyt, felejthetetlen Bruck Bernadett, a már említett Rózsa huga is megnehezítették a papi hivatás vállalását. Újra férjhez ment édesanyám, és férje, Csitáry Jenő mély vallásosságuk ellenére igyekeztek is lebeszélni, hivatkozva a közismert boldogtalan papi életpéldákra a püspökvárosban. László mostohabátyám mégis egyházmegyés papnövendék lett, a Központi Szemináriumban tanult, nem kis hatást gyakorolt rám. Egy súlyos vasúti szerencsétlenség után kizökkentve addigi csapásáról meggondolta magát és családot alapított. Később Éva mostohanővéremnél sokkal harmonikusabb kapcsolatot alakítottam ki 1950-ben született féltestvéremmel, Judittal.
Ugyanezen időszakban, mondjuk úgy 14 vagy 18 éves korban a tizenéves elkezd könyvekkel is foglalkozni. A gimnáziumi években esetleg elmélyül a tudásszomja. Mi mozgatott, mi foglalkoztatott, mi motivált téged gimnáziumi éveidben? Emlékszel felejthetetlen olvasmányokra, nagy és mély barátságokra?
Szépirodalmi műveket csak ritkán olvastam, faltam viszont az ismeretterjesztő, társadalom-, szellem- és természettudományi könyveket. A biciklim csomagtartóján mindig magammalvittem egy könyvet, amelyet alaposan és többször is átolvastam, majd kijegyzeteltem. Ciszterci tanáraim megengedték nekem a tanári könyvtár használatát, ott tanulmányoztam át a népi írókat, akkor még csak fordításban a francia neokatolikusokat és a magyarfolyóirat-irodalmat, köztük a Vigiliát, a Korunk Szavát és a Katolikus Szemlét. S. Csitáry Tibor mostoha-unokabátyám ellátott a klasszikus filozófiai irodalommal, főleg a sztoikusok fogtak akkor meg. Egy felsős iskolatársam kezembe adta Nietzsche műveit, az ő gondolataival szembesített a családunkba beházasodott Abkarovits János kórboncnok, amelyek nagyon megzavartak. Céltudatosan elkezdtem tanulmányozni az akkor hozzáférhető katolikus hittudósokat és filozófusokat. Schütz Antal SP minden művét többször áttanulmányoztam, főleg a „Bölcselet elemei”-t, a „Dogmatiká”-t és az „Isten atörténelemben” c. tanulmányát. Bangha Béla SJ „Világhódító kereszténysége” évekiglelkesített, a „Jézus istenségének a bizonyítékai” napjainkig foglalkoztatnak, és a modern történeti-kritikai módszer fényében, pl. Vermes Géza barátom magyarul is megjelentkönyvei vagy legújabban Bart D. Ehrmann: „Lost Christianities, The Battles for Scriptureand Faiths We Never Knew” c. műve nyomán fel kellett ismernem a klasszikus, Bangha- féle apologetika egyoldalúságait.1948 nyarán államosították az egyházi iskolákat, köztük a mi gimnáziumunkat is. Megkezdődött átnevelésünk a marxizmus-leninizmus ideológiája jegyében. A tanulóköröket vezető jó tanulók között elsőkként vittek külön szemináriumokra, ahol az előadókkal és a már kommunista beállítottságú NÉKOSZ-istákkal gyakran vitába szálltunk, bár a dialektikus materializmus tételeire egyre kevésbé találtunk válaszokat a fentebb említett könyvekben, és az egyébként szakmájukban jól képzett, de teológiailag és filozófiailag legfeljebb skolasztikusan művelt ciszterci tanáraink se tudták megoldani problémáinkat, pl. a darwini fejlődéselmélettel kapcsolatban. Szinte életfeladatul tűztem ki magam számára, hogy ezeket a problémákat megoldjam. Ezeket töviről-hegyire hosszasan megvitattam tehetséges osztálytársaimmal, Mojzer Miklóssal, egykori kőszegi cőgertársammal Félszerfalvy Jánossal, Borossay Józseffel, és talán legalaposabban Csernay Lászlóval. Hamarosan feloszlatták a cserkészetet és a Mária Kongregációkat, és P. Török Jenő SP lelkigyakorlatának a hatására egykori cserkészekből és kongreganistákból elkezdtük szervezni sejtrendszerszerűen „apostoli csoportjainkat”, a későbbi Bokor Bázisközösség elődjeit. A két fiúgimnázium és az egy leánygimnázium szinte minden osztályában működött csoportunk, vezetőiket már titokban tartott lelkigyakorlatokon képeztük tovább. Kiéleződött a politikai harc a gimnáziumban, amikor 1948 végén a kommunista hatalommal országra szólóan szinte utolsóként ellenálló Mindszenty József bíboros hercegprímást letartóztatták és koncepciós perben életfogytiglan börtönre ítélték. Tiszteltük a főpásztor helytállását, de egyházpolitikáját csoportjainkban meg is bíráltuk. Mégis, ugyan nem sokan, nyíltan vállaltuk vele a szolidaritást, amikor a gimnáziumban és tüntetéseken arra akartak bennünket kényszeríteni, hogy halálra ítélését követeljük. Ebben a feszült légkörben, apát rokonszenves lelkipásztorokban találva, egyre több könyvet olvasva főleg jezsuita szentekről, elkezdett bennem érlelődni a gondolat, hogy „lemondok a lányokról és a világi karrierről”, és jezsuita, azaz miles Christi leszek.
1950-ben érettségiztél az államosított székesfehérvári ciszterci gimnáziumban, a József Attila Gimnáziumban. Felvettek a Jézustársaságba. Nagyon izgalmas időszak lehetett mind a benső fejlődésed, mind a külső történelmi körülmények szempontjából. Beszélj erről, meséld el, hogy milyen maradandó tapasztalatokra tettél szert az akkori időkben! Kik voltak azok a tanárok, jezsuiták, akik mélyebben befolyásoltak?
Még a Mária utcai jezsuita rendházban examináltak, de amikor már felvettek és ugyanoda a további sorsom megbeszélésére felutaztam, megzavart hívek ácsorogtak a Jézus Szíve Templom előtt, mert az éjszaka az atyákat elhurcolták. Teljesen tanácstalan voltam, de eléghamar sikerült kapcsolatot találnom jezsuita elöljáróimmal, akik jórészt megszöktekkényszertartózkodási helyeikről. A szerzetesrendek nagy részét betiltották, természetesen a Jézustársaságot is, de az illegálisan tovább működött. Az én jezsuita évfolyamomat Czapik Gyula egri érsek felvette az Egri Papnevelő Intézetbe, az ehhez csatlakozó HittudományiFőiskolán megkezdtem filozófiai, szentírástudományi és fundamentálteológiai tanulmányaimat. Egy év után az érsek nem mert minket, jezsuitákat tovább vállalni. A rend elérte, hogy én kalocsai főegyházmegyésként Szegeden folytathassam teológiaitanulmányaimat, együtt tk. Sárdy Péterrel, Somfai Bélával és Szabó Ferenccel, akivel márakkor egy modern katolikus kulturális folyóirat tervét szövögettük. A gyönyörű fekvésű egri szeminárium a Foglár utca 6. szám alatt ódon épületben helyezkedett el, s mint a Heinrich Böll „Egy bohóc nézetei” c. regényében jellemzett papneveldét, szinte mindig káposztaszagöntötte el. Ehhez képest a szegedi Hittudományi Főiskola a Dóm téren modernebb légkört árasztott. Nálam két évvel idősebb jezsuita évfolyam is már ott tanult, olyan rendkívül tehetséges fiatalokkal, mint Bejczy Antal, Nemesszeghy Ervin, Pécsi László és Weissmahr Béla. Külön római engedéllyel itt kezdhettem el a jezsuitáknál szokásos két éves noviciátustegy rendkívül emberséges jezsuita, a P. Varga Béla irányításával.Későbbi életemre nézve talán a legnagyobb hatással volt rám a kalocsa-bácsi egyházmegyésPapp Imre filozófiatanár, mert az ő biztatására kezdtem el nyugati katolikus folyóiratokattanulmányozni a szegedi Egyetemi Könyvtár folyóirat-olvasójában.Az év végén már a nyári szűnidőben mint az összes többi szerzetesnövendék rövid értesítést kaptam, hogy el vagyok bocsátva. Vissza kellett tehát térned állami nyomásra a világi életbe?  Külsőleg igen, de én Pesten először mint nyomdai szedőtanuló, majd pedig mint fizika- matematika szakos egyetemi hallgató az ELTE TTK-n, hasonszőrű fiatalokkal együtt lakva folytattam szigorú jezsuita újoncéveimet, napi másfél órás elmélkedéssel, lelkiismeretvizsgálattal, szentmise-hallgatással. Ez a napirend az egyszerű fogadalomtételután valamit enyhült ugyan, de lényegében megmaradt.
Mint katonatiszt-gyereket és volt kispapot hogy-hogy felvettek az egyetemre?
Elsőre nem is vettek fel, csak egy év késéssel, mégpedig a József Attila Gimnázium akkori kommunista igazgatójának, Rácz Jánosnak a támogatásával. Ő tanácsolta, hogy nagynénémférje, Boór Ferenc, a közszeretetben álló fehérvári fogorvos névleg fogadjon örökbe. De ígyis csak családi ismerősünk, Riesz Frigyes, világhírű matematikaprofesszor közbenjárásával sikerült bekerülnöm az egyetemre.Az első matematikaórák megrázkódtatása után nagyon jól éreztem magamat az egyetemen. Persze a kettős élet, a letartóztatástól való állandó félelem lelkileg meg is viselhetett, mert a Belügyminisztérium bemért bennünket, Luzsénszky Alfonz akkori elöljárómat szinte a Ráday utca 8. szám alatti lakásunkból kilépve tartóztatták le, és kihallgatásra is elvittek egyszer. Azegyetemen azonban semmi hátrányban nem volt részem, demonstrátornak is kineveztek aCsillagászati Intézetbe, amiért bizonyára sokan jó kádernek néztek. A legtöbbet tanultam Marx György, Fényes Imre és Hajós György előadásaiból és publikációiból. Többször megvallottad, hogy életednek egyik legnagyobb eseménye volt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. Ennek során személyesen találkoztál Mindszenty bíborossal is. Kérem, oszd meg velünk akkori legfontosabb élményeidet.  Egyetemista társaimmal részt vettem a legtöbb nagy tüntetésen, a vörös csütörtöki tüntetésről még a lövöldözés előtt jó megérzéssel visszafordultam, az egyetemi gyűlésekenott voltam, a Gólyavárban székelő kari forradalmi tanácsban beosztottként állandóanvégeztem önkéntes irodai munkákat, így pl. stencilre gépeltem az Értelmiségi Forradalmi Tanács egy kompromisszumos tervezetét már a második szovjet beavatkozás után.A forradalomhoz való legjelentősebb hozzájárulásomnak tekintem annak a két akciónak amegszervezését, amelyre a Központi Szemináriumban teológiaprofesszorokból alakult PapiForradalmi Tanács (Mócsy Imre SJ, Papp Imre és Szörényi Andor) Papp Imre, ill. Pálos Antal SJ rendi elöljáróm közvetítésével felkért. (Mindezt részletesen ismertettem a Vigilia 1992/8., ill. 1996/12. számában.) Mindkét akció a hercegprímással volt kapcsolatos, azegyiknek célját, a másiknak indítóokát alkotta.Az első lényegében abban állt, hogy a hosszú elzártság miatt feltételezhetően tájékozatlan és egyébként is elavult gondolkodású hercegprímás tájékoztatására és kedvező befolyásolásárafoglaljuk össze a budapesti egyetemisták felfogását és törekvéseit. Ezért október utolsónapjaiban összehívtam a Ráday utcai nagy Szongott-lakásba különböző szakos egyetemista ismerőseimet, köztük katolikus bázisközösségek tagjait és titkos szerezetesnövendékeket,akik Pro memoria-ban mindezt megfogalmazták. Papp Imrén keresztül eljutattuk aprímáshoz. November 3-án este, Mindszenty rádióbeszédét Pálos atyával együtt hallgatva úgy éreztük, hogy munkánk nem volt hiábavaló. A prímás a vártnál korszerűbben nyilatkozott, és ami akkor a legsürgetőbbnek tűnt, az általános sztrájk megszüntetésére ésezzel közvetve a Nagy Imre-kormány támogatására szólította fel az országot.A másik akciót maga Mindszenty kezdeményezte, rajtunk és központista kispapokon keresztül: foglaljuk el a Pasaréti út 59. sz. alatt székelő Állami Egyházi Hivatalt ésbiztosítsuk az ott őrzött dokumentumokat a privilegium fori középkori elvének jegyében azegyházi bíróságok számára, amelyek az árulókról lettek volna hivatottak ítéletet mondani. Főleg felfegyverzett TTK-s egyetemistákkal és titkos jezsuita kispapokkal elsőként vettük birtokba az intézményt. Minderről jelentést tenni mentem fel a Várba a Prímási Palotába,ahol négyszemközt beszélhettem a sokat szenvedett és nagyon kedves főpappal. Bölcsen döntött úgy, hogy az egyházra nézve terhelő dokumentumok maradjanak az ÁÉH épületében, nem számítva arra, hogy egy napra rá a szovjet csapatok megdöntik a törvényesmagyar kormányt, és minden visszájára fordul. Írásban is jelentést kért, amit feltevésem szerint a szovjetekkel kollaboráló magyar nyomozók megtalálhattak, mert karácsony előtt már kerestek is a pufajkások ferencvárosi lakásomon.
De Te akkor már a többi jezsuita növendékkel rendi elöljáróid tanácsára Ausztriában tartózkodtál
És így nem is kerülhettem a Népbíróság elé a Turchányi Egon, ideiglenes prímási titkát és társai ellen indított perben, amelyben magas börtönbüntetéseket szab- tak ki az otthon maradt vádlottakra. Ők józanul a tudomásuk szerint már külföldön tartózkodókra hárítottáka vádakat. Helyes döntés volt tehát tanulmányaim folytatására külföldre menekülni, bárakkor szinte árulásnak éreztem elhagyni szülőhazámat. Pedig otthon maradva, börtönbe kerülve, az üldöztetésben, a Jézustársaság iránt érzett hűségben nem tettem volna szert arraa belső szabadságra, amire további szellemi és emberi fejlődésemhez elengedhetetlenülszükségem volt.Mindezt nem tudtam, amikor december 7-ről 8-ára virradó éjjel Zsiránál, illetve Locsmándnál a határt őrző szovjet katonák közelében életemben másodszor átléptem amagyar-osztrák országhatárt. Röviddel ezután a karintiai Alpokban szánkózva eltörtem jobblábamat, amit később egy konzultált pszichoanalitikus már életpályám megelőlegezett szimbolikus kibicsaklásaként értelmezett.
Hol folytattad tanulmányaidat? Kik hatottak szellemi fejlődésedre a legmélyebben? Milyen problémák foglalkoztattak és késztettek pályád módosítására?
1957 tavaszán még begipszelt lábbal érkeztem meg az Isar menti pullachi Berchmans- kollégiumba, ahol a német jezsuiták Filozófiai Fakultása működött. P. Varga Andor SJ, az akkori magyar provinciális többünket oda helyezett, bár én szívesebben mentem volnainkább francia nyelvterületre tanulni. Ezen a főiskolán akkor az utolsókat rugóneoskolasztikus filozófiát művelték, az oktatás és a disputák még latinul folytak. Nevesebb tanáraink voltak Walter Brugger SJ, Wolfgang Büchel SJ, Walter Kern SJ, Johannes B. Lotz SJ és Joseph de Vries SJ, akik már keresték a kiutat a neoskolasztika egyoldalúságaiból, amelyek mintha most újra megjelennének a főiskola mai utódintézményében, a müncheniFilozófiai Főiskolán kiváltképpen képviselt modern analitikus filozófiában. A Maréchal nyomán kanti, a hegeli és a perszonalista filozófia is betört az azoktól addig római utasításraelzárkózott neotomista filozófia e fellegvárába. Engem leginkább Büchel, a fizika filozófiaiproblémái tanárának a gondolatai ragadtak meg, amelyek választ adtak a hazai tanulmányaim során felvetődött filozófiai kérdéseimre, ugyanakkor élesen bírálták a hagyományos skolasztikát és funda- mentálteológiát, mint ahogy pl. Egerben Réginald Garrigou-Lagrange OP nyomán is tanultuk. Hogyan tehetjük plauzibilissé atermészettörvényeket és ugyanakkor a kinyilatkoztatást hitelesítő csodákat? Hogyan magyarázhatjuk meg az anyagi világ fejlődésének minőségi-lényegi ugrásait? Lehet-e méghagyományosan realista módon értelmezni a modern fizika felfedezéseit és magát azanyagot? Egyáltalán igazolhatjuk-e a kritikus ész előtt Isten létét? E kérdésekkel kapcsolatban a diploma megszerzésekor eskűt kellett tennünk a hagyományos katolikus tanításra, ami nem kis lelkiismereti nehézséget okozott. Hálás vagyok a jezsuita képzésnek,amely kritikus gondolkodásra nevelt, de amely könnyen önmagával is szembeállított. Azóta a hitelességem megőrzése végett életelvemmé tettem Arisztotelész mondását: Amicus Plato, sed magis amica veritas. „Barátom Platón, de még inkább barátom az igazság”. E kérdések egzisztenciális jelentőségét mutatja, hogy kedves tanárom és tragikus haláláig atyai jó barátom utódjául szántak a jezsuita elöljárók, és részben lettem is megbízott előadó 72 éves koromig. Wolfgang Büchel később a Ruhr-vidéki Bochumban lettfilozófiaprofesszor, majd kilépett a rendből és a katolikus egyházból. Amikor a rendielöljáróimnak feltártam lelkiismereti nehézségeimet, nagylelkűen a tanulmányaim folytatására bíztattak, reménykedve abban, hogy legkésőbb a papszentelés előtt végzendőteológia alatt tisztázni tudom azokat. Én akkor szerettem volna Hamburgban folytatnitanulmányaimat, ahol akkor a híres fizikus Carl Friedrich von Weizsäcker filozófiaprofesszor lett. Ösztönösen érezhettem, hogy az engem izgató kérdésekre talán tőle kaphatok megnyugtató válaszokat. A rendi elöljárók mégis a müncheni egyetemrediszponáltak fizikára, ahol olyan kiváló professzoroknál tanulhattam elméleti fizikát, mintFritz Bopp, Werner Heisenberg, Heinz Walter Koppe és Peter Mittelstaedt. 1961 őszén kérésemre a fent említett hitbeli nehézségeim miatt megkaptam elbocsátásomat a rendből.Ebben tudatosan akkor semmiféle szerepet sem játszott a családi élet utáni vágy, bár a már nem a pullachi kolostori elzártságban, hanem az egyetemi városban élve csodálkozva gyakran akadt meg a szemem a szebbnél szebb és okosabbnál okosabb lányokon. Nem tudtam azonban elviselni, hogy a rend taníttasson akkor, amikor én már nem vagyok biztoshivatásomban. Később még a salzburgi egyetemen is hallgattam Paul Weingartner logikaiés tudományelméleti előadásait.
Egyetemi tanulmányaid alatt a Szabad Európa Rádió magyar osztálya tudományos és egyházi rovatában is dolgoztál addig az időpontig, amikor – másokkal együtt megalapítottad a „Mérleg” című folyóiratot. Az akkori években folyt le a 2. Vatikáni Zsinat, friss szelek fújdogáltak az egyházban, ugyanakkor tombolt Európában a hidegháború. Hogyan, milyen belső fejlődési „állomások” után kristályosodott ki benned újságírói hivatásod, ami szerintem későbbi, felette áldásos működésed legbenső velőjét, legjavát teszi ki?
Az újságírást a SZER-nél, eléggé szemtelenül, Bólyai János írói néven kezdtem, ami aztán egyetemi karrieremet gyakorlatilag lehetetlenné tette. Főleg Fábián Károly, a népszerű Károly atya és Borsányi Julián egyházi és tudományos ismeretterjesztő rovatában dolgoztam. A német államtól kapott ösztöndíjamat így jelentősen ki tudtam egészíteni. 1965-ben nyugati magyar értelmiségiekkel, akik mind a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalomban, a Pax Romana, a Katolikus Nemzetközi Értelmiségi Mozgalom magyar tagszövetségében dolgoztak, együtt lelkesedtem a II. Vatikáni Zsinatért, mert ebben komoly esélyt láttunk a katolicizmus megújulására. Úgy gondoltuk, hogy egy filozófiai, teológiai és kulturális tallózó folyóiratot alapítva a zsinati teológia és más tudományok fejleményeit közvetítve, mindennemű politizálás, legfőképpen emigráns politizálás kerülésével, szellemi távlatokat nyithatunk a hazai magyar értelmiség előtt és előmozdíthatjuk az akkor még elég szűk marxista-leninista ideológia kényszerű zártságából való kiszabadulását. A bécsi Herder Kiadót és különböző egyházi, valamint világi támogatókat sikerült megnyernünk a tervnek.A felvidéki származású András Károlyban, a Szabad Európa Rádió magyar osztályvezető-helyettesében rendkívül tapasztalt főszerkesztőt is találtunk. Így 1965-ben a Herder gondozásában megindulhatott Mérleg néven könyv- és lapszemlénk, amely tudtommal az első magyar tallózó folyóirat volt nyomtatott formában. Azért fogalmazok így, mert amagyar jezsuiták a világháború után a vezető katolikusok számára sokszorosítva kiadtak egy nyugati lapszemlét „Élet a betűk mögött” címmel. Ezt én már gimnazistaként jól ismertem és példaképnek tekintettem. Én voltam kezdettől fogva a szerkesztőség titkára ésügyvezetője (az impresszumban 1987/4. számunkig „Strohmann”-ként mint felelős szerkesztő Bálint Palkó László osztrák állampolgár neve volt feltüntetve), 1968-tól 2004-ig pedig a folyóirat főszerkesztője, majd főmunkatársa. A Mérleg alapításában, ha jólemlékszem, András Károly mellett a következő barátaim játszották a főszerepet: András Károlyné Mária művészettörténész; Ádám György németországi katolikus főlelkész, Bárdossy Endre egyetemista, Bejczy Antal fizikus, Csabuda-Kalniczky György újságíró,Fábián Károly pap-újságíró; Morel Gyula SJ szociológus, Pfitzner Rudolf pszichoanalitikus, Szabó Ferenc SJ teológus-rádiószerkesztő, Szabó János közgazdász és Targonszki György matematikaprofesszor. Boldog vagyok, hogy az utóbbi években a stafétabotot a fiatalabb Mártonffy Marcell teológus és irodalomtörténész kezébe adhattam át. Jó ideig nem tudtuk, hogy a magyar államhatalom beengedi-e az országba a kezdetben postán ajándékba küldött folyóiratunkat. Az első köszönőlevelet a kecskeméti Városi Könyvtártól kaptuk nagy örömünkre, és ezt követte az évtizedek folyamán sok ezer olvasóilevél, visszajelzés, kedvező sajtóvisszhang és számos sajnálatos, szükségtelen plágium. Nemcsak a főpapok és a papság, valamint a világi értelmiség értékelte folyóiratunkat, hanem a nem hívő értelmiség is, amellyel a zsinat szellemében párbeszédbe akartunk lépni. Ez némileg sikerült, amint az elhunyt Lukács Györgyről készített portréfilm is tanúsította. A világhírű marxista filozófus íróasztalán a filmben látható volt folyóiratunk.
Végül is sikerült egy nem emigráns jellegű, rendkívül színvonalas, a legjobb értelemben „katolikus” (azaz egyetemes természetű) folyóiratot létrehozni, melynek szerkesztésében – ezt biztosan tudom – oroszlánrészt vállaltál, és vállalkozásodat, illetve – így mondanám – szellemi feladatodat legjobb erőid bevetésével lelkiismeretesen teljesítetted, sőt még ma is „mentora” vagy a „Mérleg”-nek. Előbb 1.000, később 5.000, ma pedig 2.000 példányban jelenik meg a „Mérleg”. Rettenetes munka lehetett 35 éven át főszerkesztő lenni, előbb Münchenben, az akkori lakásodon, később pedig Lochhausen-ben, ahol ma is laksz. A férfiúi kiteljesedéshez lényegesen hozzátartozik a szakma, az a munkakör, amelyen belül egy férfi szakmai identitását megéli, tudván, hogy ő mire képes. Emellett viszont a férfi életében feltűnik egyszer a nő is, az a nő, akivel – ha minden jól megy – tartós kapcsolatot kezd, és feleségül veszi. Ha jól tudom, nálad ez 1968-ban, 36 éves korodban történt. Hogyan ismerkedtél meg feleségeddel, mikor került sor a családalapításra, melyből két gyermek született? Végül már jó néhány éve nagyapa is vagy  Itt kifejezetten érdekelne az is, hogyan sikerült egyeztetni igényes, nagyon sok munkádat a családon belüli szerepeddel
A Mérleg szerkesztése, a sohasem biztos anyagiak biztosítása, később az ehhez járuló könyvkiadás tényleg állandó erőbevetést követelt. De akkor még fiatal voltam, és sok örömet okozott a munkám. Szellemileg is gazdagított, mert állandóan olvasnom kellett pont olyan kérdésekről is, amelyek egzisztenciálisan is foglalkoztattak. Számos kérdésemre választ kaptam az „új teológia” nagy képviselőitől. A klasszikus analysis fidei mai nehézségére többek közt Karl Rahnertől, amit már a Mérleg első évfolyamának 3. számában közzé is tettünk. Idézem töredékesen legfontosabb megállapításait: „A ma lehetséges és világnézetileg szükségképpen releváns problémák és ismeretekmennyisége a régebbi korokéval ellentétben oly hatalmas, hogy az egyes ember azt, mint egészet közvetlen úton véges életkora alatt nem sajátíthatja el, és nem integrálhatja világnézetté. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a tudományok ellentétben állnakegymással. Inkább arra mutat, hogy a szellemi életben pluralizmus uralkodik. De ha ez az állítás igaz, hogyan tehet szert az egyes ember világnézeti felelősségre, hogya nalapozhatja meg hitét, hogyan vállalkozhat állásfoglalásra? Igaz, régebben is az volt ahelyzet, hogy a véges ember véges időben és véges lehetőségei közt világnézeti döntéseit nem minden ismeret alapján hozta. De akkoriban ez az ismeretanyag még nem volt oly terjedelmes, hisz számos kérdés egyszerűen még nem merült fel! Milyen közvetettmódszerek adódhatnak a megoldásra? Létezik-e olyasmi, amit általános ideológiai probabilizmusnak mondhatnánk?” Rahner ezzel a kérdéssel a jezsuita morálteológiai iskolákban elfogadott probabilizmust kínálja fel, miszerint lelkiismereti kétségben erkölcsösen dönthetek valami, itt a keresztényhit mellett, ha érvek szólnak mellette (és ellene), függetlenül az érvek egyértelműen sohasem megbecsülhető súlyától. Ha a figyelmes olvasót e válasz még nem elégíti ki, olvassa el Rahner cikkét teljes terjedelmében. Feleségembe, Juhász Mártába egy a római Collegium Russicumban a keleti szertartá sszerint átélt nagyhét és húsvét misztikus emelkedettsége után szerettem bele, a Róma melletti Rocca di Papán az 1968-ban általam is rendezett „Kereszténység és kultúra” tematikájú 10. Magyar Pax Romana Kongresszuson. Egykori elöljárom, P. Hegyi János SJ eseketett meg bennünket Montpellier-ben. Hamarosan jött két gyermekünk, akiknek a gondozásában nagy örömmel kivettem a részemet, főleg attól kezdve, hogy feleségem megkezdte nőgyógyászati szakkiképzését. Magyar származású feleségem franciaországi katolikus és egyetemi hátterével rengeteg segítséget nyújtott és nyújt munkámban. Mint kitűnő háziasszony vendégszeretetével nyerte meg a nálunk gyakran megfordult főpásztorokat, papokat és értelmiségi barátainkat. Az ő részvétele és türelme, ráadásul anyagi segítsége nélkül nem sikerült volna teljesíteni vállalt hivatásomat Isten magyar népe szolgálatában. Itt még egyszer kihangsúlyoznám, hogy a Mérleg fontosnak tartotta és tartja a zsinati reformgondolat terjesztését, ezen kívül hivatásunknak érezzük a tárgyilagos tájékoztatást a világnézeti szempontból fontos kulturális, tudományos és egyházi fejleményekről, főleg az európai eszme útjáról, magunkénak vallva Széchenyi István programját a katolicizmus és a modernség összekapcsolására, bár ma már a posztmodern utáni korról kell beszélni. A katolicizmust nem felekezetileg szűk értelemben fogjuk fel, hanem igazi ökumenizmusként és humanizmusként, amely szeretettel nyílik meg nemcsak a többi Krisztus-hívő, hanem a zsidó testvérek felé is.
1970 nyári szemeszterétől (ha jól tudom 2004 nyáráig) a jezsuiták Filozófiai Főiskoláján tanítottad megbízott előadóként a fizika filozófiája szakot. Tudom, hogy voltak (és vannak) kedvenc, ezen izgalmas határterületre vonatkozó témáid. Beszélj egy-két számodra fontos témáról részletesebben! 
Gyerekkorom óta foglalkoztatott a természettörvények megalapozása, mert e nélkül nem lehet felelősen élni, és cselekedni sem a világban. Ha eddig a Nap minden reggel felkelt,miért kel fel holnap is? Ha eddig minden ember meghalt, miért halok meg én is? Ez a probléma. Itt először Wolfgang Büchel mutatott rá egy megoldási lehetőségre a Bayes-tétel segítségével, miszerint hosszú időn keresztül megnyilvánuló szabályszerűségek, egyrekisebb valószínűséggel vezethetők vissza a véletlenre. Aztán rájöttem arra, hogy a természettudósok által leginkább elfogadott popperi falzifikacionizmus nem ellentmondásmentes, amire egyébként maga ez a nagy gondolkodó is rámutatott. Így lett számomra egyre meggyőzőbb Weizsäcker Kantra emlékeztető programja, hogy a tapasztalás lehetőségeinek a feltételeiből igazolható nemcsak a kauzalitás, mint Kant vélte, hanem az egységes, modern fizika is. E program szerintem túlhangsúlyozza az időbeliséget, amit Vittorio Hösle és Dieter Wandschneider dialektikus logikai idealizmusa igazít helyre. Sokat foglalkoztatott előadásaimban, hogy mennyire törvényszerű az evolúció, miképpen egyeztethető össze ez az entrópia-tétellel, amelyet Ludwig Boltzmann nyomán sokan egyoldalúan a rendetlenség növekedésének a törvényszerűségeként fognak fel. Mindebből következően bíráltam gyakran a kreacionizmust és az értelmes tervezés tudománytalan eszméjét. Elmélyedtem a fejlődésnek önfelülmúlásként való rahneri és weissmahri értelmezésében is, de a természettörvényekkel való összefüggését még nem sikerült tisztáznom. Így maradt számomra nyitott kérdés a csodák lehetősége is, amelyet Weissmahr a fejlődéshez hasonlóan az önfelülmúlással magyaráz. Ezzel összefüggésben számos előadást tartottam a parapszichológiai megfigyelésekről, kísérletekről és magyarázatokról is. Foglalkoztatott a kozmológiával és a világegyetem fejlődésével kapcsolatban az ún. antropikus elv, amely az idealista filozófia alapján indokolható is. Ugyanebből a nézőpontból könnyebben magyarázhatónak érzem a kvantumfizika paradoxonait, amelyek főiskolai előadásaim visszatérő témái voltak. Gyakran vizsgáltam a mesterséges intelligencia, a metamatematika limitációs tételei (pl. Gödelé) és az információelmélet filozófiai kérdéseit. Ezek ugyanis a véletlen fogalmát is egészen új megvilágításba helyezik. (Gödelről lásd Mérleg, 2006./4. szám, 405–438.)
Milyen érzésekkel, milyen tudattal élted át azon utolsó heteket, amelyek tanári működésed befejezését megelőzték? Nehéz volt megválnod e fontos feladattól?
Volt átmenet, hiszen a nyugdíjas koromban már jóval kevesebb előadást tartottam, nem vezettem szemináriumokat és gyakorlatokat. Fájdalmas volt megválni az utóbbi években szellemileg újból nagyon élénk fiatal vagy idős hallgatóktól, de megkönnyítette ezt az a remény, hogy tovább foglalkozhatom azokkal a kérdéseimmel, amelyeket még nem sikerült megnyugtatóan tisztáznom. És talán meg is írhatom konklúzóimat…
1961-től nagy szereped volt a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalomban, majd új nevén a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalomban, amely a Pax Romana magyar tagszövetsége volt addig, amíg ezt a szerepét természetszerűen át nem vette a hazai Magyar Pax Romana. Szerteágazó, irányítói és mentori munkát végeztél itt is, mint ahogyan a müncheni magyar katolikus egyházközség keretében is. E tevékenységek éppúgy, mint a Magyarországon élő egyházi képviselőkkel való tárgyalások a „Mérleg” terjesztése ügyében – főleg 1982 után, amikor már hivatalosan is beutazhattál Magyarország területére –, rengeteg türelmet, diplomáciai érzéket és kitartást követelnek meg egy embertől. Nem azt kérdezem, hogy miként volt akkora türelmed minderre, hanem azt, hogy milyen tapasztalatokat szereztél az emberekkel, akikkel az élet ebben az összefüggésben szembesített?
Nagyon sok jóakaratot tapasztaltam, azok részéről is, akikről időközben a történészek kiderítették, hogy meggyőződésből vagy kényszerből a belső elhárítás vagy a külföldi hírszerzés beszervezett ügynökei voltak. Akkor is, ma is úgy látom, hogy a ritka megalkuvások vagy súlyos hibák mellett egyházi közösségük vagy az ország javát igyekeztek előmozdítani, ha a körülmények miatt nem is mindig sikerrel. Legtöbbjük már Isten előtt adott számot sáfárkodásáról. Én hálás szeretettel gondolok rájuk. A politikai szempontból sokat bírált Brezanóczy Pál egri érsekkel értem meg például azt, hogy nyugati rokonánál súlyos megfázással küszködve is fogadott késő este a betegágyában feküdve, biztatva engem arra, hogy a Mérleg már ismertetheti a zsinati szellemű új nyugati kateketikai könyveket, mert ez ellen az állami hatóságok politikai okokból nem fognak kifogást támasztani. Ugyanennek a főpásztornak köszönhettük, hogy a Pax Romana kongresszusokra előadóként kijöhetett még évtizedekkel a fordulat előtt Gál FerencPilinszky János és Rónay György.
Mindig is szívügyed volt fölfedezni a katolicizmusban a nacionalizmus ellenmérgét. Ezt szolgáltad hittel és meggyőződéssel a Mérlegben kifejeződő szellemiséggel is. Évtizedek óta csodálom és nagyra értékelem rendkívül nyitott, senkit nem kizárni akaró, ökumenikus szellemedet. Ha mármost Magyarország fejlődését tekinted 2000-től a mai napig, hogyan magyarázod, látod azt, hogy Magyarországon oly erős az „antiszemita affektus”?
Szerintem ennek az az oka, hogy nem végeztünk még el egy psychoanalisis christiana-t és psychoanalisis hungarica-t, vagyis hogy nem dolgoztuk fel magunkban fájdalmas múltunkat. A világi és egyházi történetírás ezt már megtette, de a nagyközönség még természetszerűen idegenkedik ezektől az önkritikus felismerésektől.
A Magyarországon élő katolikus egyház területén észlelsz minőségi fejlődést, amelyet címszavakban meg lehet jelölni?
Inkább mennyiségi növekedést észlelek, főleg az intézmények és alkalmazottak számában. Minőségileg csak elszórtan azokban a kis lelkiségi közösségekben, amelyek egészen új, igazán jézusi egyháznak lehetnek majd sejtjeivé. Mint nyugaton, nemcsak paphiány van, hanem hívő- és pénzhiány is. Az uralkodó gondolkodás nagyon a múltba, a két világháborúközötti múltba fordul, pedig ez már katasztrófába vitte az országot.
Alapító alelnöke, majd hat évig (1994–2000) elnöke voltál a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének, amely örökös tagjává is választott. 1992-ben megkaptad a Pro Cultura Hungarica emlékérmet, 2002-ben Mádl Ferenctől a Köztársaság Elnökének Érdemérmét, 2004-ben feleségeddel együtt a Pro Magyar Pax Romana érmet a sajtóban és a Pax Romanában kifejtett munkásságodért. Akkor is, ha nehezedre esik, megkérlek, beszélj eddigi kitüntetéseidről, és utána sorolj fel néhány nagyon markáns szituációt, amelyekben mélységesen mély, tiszta örömben volt részed. Én azt vallom ugyanis, hogy (szabad itt idéznem egy felette jelentős szerzőt): „Isten az örömben él -,/ nem a szenvedésben! // A „szenvedő” istent / a szenvedés rabszolgái / alkották meg maguknak! // Állítsd szolgálatodba / szenvedésedet, hogy / örömed szolgája / és segítője legyen! (Bô Yin Râ: A királyi művészet könyve, Budapest, Tarsoly Kiadó, 2003, 160) Kedves János, e mélyértelmű kinyilatkoztatás fényében kérdezem még egyszer: Emlékszel feledhetetlen örömszituációkra, melyek lelkedet nemes derű és öröm szféráiba emelték?
A legtisztább örömet semmiképpen sem a kitüntetések és elismerések jelentették, amelyek őszintén szólva egyáltalán nem érdekelnek. A legszebb örömöket a családi élet nyújtotta, a feleségem, a gyermekek és unokák szeretete, ragaszkodása és boldogsága. A legmélyebbek talán az egzisztenciálisan is jelentős filozófiai és fundamentálteológiai felismeréseim. A negatívak is, mert mindenekelőtt a felszabadító igazság szolgája szeretnék lenni.
Szeretnék most egy vallomásszerű nyilatkozatot tenni, mely saját személyes benyomásaim kifejezője akar lenni. 1981. október 31-én, az általam oly nagyra becsült Weissmahr Béla SJ közvetítése révén találkoztam először veled személyesen Münchenben. Röviddel utána ezt írtam a naplómba: „Végre találkoztam a »Mérleg« főszerkesztőjével, és elbeszélgettem vele. János nagyon kedves volt hozzám. Elfogadta és megdicsérte első fordításomat. Talán idővel, lehetséges, hogy állandó munkatársa legyek. Bátorított, és ez nagyon jól esett. Hozzásegített egy sikerélményhez, amire ugyancsak szükségem volt e kezdeti idegenségemben. Első benyomásom Jánosról nagyon jó. Meg tudja hallgatni az embert és bíztat. () Néhány nappal később már egy második fordítást bízott rám, Norbert Lohfink professzor egy remek tanulmányát.” Amit mondani akarok, az, hogy én nagyon mély hálával gondolok nemcsak akkori első találkozásunkra és nagyon mély személyes beszélgetésünkre, melyben humorodat élveztem a leginkább, hanem valamennyi későbbi találkozásunk emlékképe is a hála érzésével párosul bennem, miközben kifejezetten megemlítem, hogy ehhez feleséged, Márta is szívélyes vendégszeretetével intenzíven hozzájárult. Mármost gondolom, hogy benned is él a hála, amiről Josef Pieper egyszer azt írta, hogy „a hála egy előzetes ajándékra utal, mely korábbi, mint a hála érzése.” – Kedves János, kikre és mire gondolsz különös hálával, amidő visszapillantasz eddigi 75 évedre a Földön?

Szüleim után talán a legtöbbet tanáraimnak köszönhetek, főleg azoknak, akiket korán meghalt édesapám után „szellemi atyáimnak” és „prófétáimnak” tekintek. Említettem már a tragikus sorsú Wolfgang Büchel (1920–1990) professzort, aki nemcsak éles és tudományosan szakszerű gondolkodásával, hanem szigorú etikai magatartásával is példaképem marad. Karl Rahnernél (1904–1984) fedeztem fel újra elsőként talán, „hogyan lehetünk ma intellektuális tisztességgel keresztények” (vö. Mérleg, 1976/4., 376–378, az akkor megjelent Grundkurs ismertetése). 1950 óta ismertem a másik jezsuita tanítómesteremet, Weissmahr Bélát (1929–2005), aki igényesen megalapozott metafizikájával részben Wolfgang Büchel kihívó kérdéseire akart válaszolni. Talán csak a természettörvényekről kifejtett gondolatait nem tartom meggyőzőknek. Ebben, a modern fizika és a fejlődéselmélet filozófiai értelmezésében sokkal inkább tanítómesterem Carl Friedrich von Weizsäcker (1912–2007), akit május 2-án kísérhettem utolsó útjára. Ő is elmondhatta volna magáról, hogy „barátja Platón, de még inkább barátja az igazság.”

Azt hiszem, kedves János, hogy ez a szellemi beállítottság volt az, amit kezdettől fogva, amióta a Mérleget olvasom, megérintett és megragadott. Úgy is mondhatnám, hogy felszabadító, igazságokat feltáró erőt és életet éreztem „a betűk mögött”. Szívből köszönöm munkásságodat, erőfeszítéseidet és ezt a beszélgetést is, amely bizony nagy élmény volt számomra. Isten éltessen még nagyon sokáig, tartson meg erőben, egészségben és jó kedvben! Legyen még hosszasan részed a legszebb, és legnemesebb örömökben, melyeket a családi élet, az unokák és a téged foglalkoztató igazságok belátása, megérzése és megtapasztalása szerez.

Én köszönöm fáradozásodat e beszélgetés kapcsán, amely végül is, kezdeti idegenkedés után, tényleg nagy örömet okozott nekem. Köszönöm.

München-Lochhausen, 2007. május 23-án


Az interjú a Szétosztott teljesség című, Boór János 75. születésnapjára összeállított ünnepi kötetben jelent meg. A beszélgetőtársról, Dr. Zsók Otto logoterapeutáról itt olvashat »

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • […] beszédmód, új gondolkodásmód VÁRSZEGI ASZTRIK OSB: Boór János könyvébe BOÓR JÁNOS: „…a felszabadító igazság szolgája szeretnék lenni” (A Mérleg alapító szerkesztőj… MÁRTONFFY MARCELL: Boór János és a Mérleg – változó […] - -



Ajánlott cikkek: