Publicisztika

Kortársaink közül sokakban épp a nemrég feltárt visszásságok erősítik meg azt az érzést, hogy az egyházi hierarchia képtelen a belátásra és egyedül a hatalomra összpontosít. Tekintélyelvűségét, doktrinális diktatúráját, szorongást keltő moralizmusát, szexuális komplexusait és a párbeszédtől való elzárkózását az egész egyházi közösség, sőt, gyakran az össztársadalom is megszenvedi.

A halálosan beteg egyház

HANS KÜNG írása (Blätter für deutsche und internationale Politik, 2011. szeptember)


Címkék: , , , , , ,

„Ez így nem mehet tovább egyházunkban. »Azok odafönt«, »Rómában« az egész egyházat tönkreteszik.” Az elmúlt időszakban gyakran hallhattunk ilyen és hasonló elkeseredett, felháborodott és kétségbeesett mondatokat Európában és Amerikában, a legnagyobb nyomatékkal a 2010 májusában megtartott müncheni Ökumenikus Egyházi Nagygyűlésen. „Válaszút előtt állunk: vagy a visszahúzódás, a szándékos vagy legalábbis többé-kevésbé önként vállalt összezsugorodás »meggyőződéses keresztények« kisded gyülekezetévé, vagy az újrakezdés akarata és bátorsága” – fogalmazott Alois Glück, a Német Katolikusok Központi Bizottságának éleslátó és bátor elnöke az összejövetel után, kifejezve ezzel sokak, alkalmasint a legelkötelezettebb egyháztagok aggodalmát és reményét. Kijelentése azonban a katolikus püspököknél csak később talált visszhangra. Nyilvánvaló, hogy sokan közülük semmin sem akarnak változtatni. Ebből adódik a csalódottság, a harag, sokszor a kétségbeesés, ráadául épp a leghűségesebb katolikusoknál, akik még nem felejtették el a II. Vatikáni Zsinatot.

Mindeközben a katolikus egyház a legmélyebb bizalmi válságát éli a reformáció óta, Senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy e válság középpontjában – egészen lemondásáig – Joseph Ratzinger pápa állt. 1962 és 1965 között Ratzinger és én voltunk a II. Vatikáni Zsinat legfiatalabb hivatalos tanácsadói. A zsinat lényegi kérdésekben próbálta meg helyesbíteni a római rendszert, a pápaságnak a 11. század óta folytonosan növekvő hatalmát az egyházon belül. XVI. Benedek pápaként ellenben Joseph Ratzinger elszalasztotta a nagy esélyt, hogy a II. Vatikáni Zsinatot és jövőbe mutató ösztönzéseit a katolikus egyház iránytűjévé tegye, s bátran folytassa reformkezdeményezéseit. Ehelyett ismételten relativizálta a zsinati szövegeket s a zsinati atyáj szellemével ellenetétben, hátraflé értelmezte őket. Mi több, kifejezetten szembehelyezkedett az egyetemes zsinattal, amely a nagy katolikus hagyomány szerint az egyház legfőbb tekintélye: a tradicionalista Piusz Testvérület törvénytelenül, a katolikus egyházon kívül felszentelt püspökeit, akik központi kérdésekben elutasítják a zsinatot, előzetes feltételek nélkül befogadta az egyházba. Minden eszközzel előmozdította a középkori ún. tridenti misét, és alkalmanként maga is latinul ünnepelte az eucharisztiát, háttal a népnek. Mély bizalmatlanságot tanúsított a reformáció egyházai iránt, amikor váltig állította, hogy valójában nem is egyházak a szó tulajdonképpeni értelmében. Nem segítette elő az anglikán egyházzal való, hivatalos ökumenikus dokumentumokkal (ARCIC) előkészített egyetértést, hanem megpróbált nős, konzervatív anglikán lelkészeket a katolikus egyházhoz csábítani, felfüggesztve a kötelező papi nőtlenséget. Zsinatellenes vezető tisztségviselők hivatalba léptetésével (Államtitkárság, Istentiszteleti Kongregáció, Püüspöki Kongregáció és más hivatalok), valamint világszerte reakicós püspökök kinevezésével az egyház zsinattal szemben ellenséges erőit hozta helyzetbe.

Kínos melléfogásaival Ratzinger pápa szemlátomást fokozatosan eltávolodott országaink egyháznépének nagy többségétől, amely egyébként is egyre kevésbé törődik „Rómával” és legjobb esetben is csak a helyi közösséggel, egy-egy jó lelkipásztorral, s talán még a helyi püspökkel azonosul. Mindenesetre a pápa zsinatellenes politikáját teljes mellszélességgel támogatta a római Kúria, amelyben elszigetelték és kiiktatták a zsinati gondolkodású munkatársakat. A zsinat utáni időszakban ismét hatékony, teljes egészében a római személyi kultuszt kiszolgáló propagandagépezetet építettek fel. A modern tömegkommunikációs eszközöket (televízió, internet, YouTube) rendszerszerűen, szakértelemmel és sikeresen használták fel a saját érdekek szolgálatában. A nagy tömegrendezvények láttán, épp a pápai utazások során, sokan úgy vélhették, az egyházban minden a lehető legnagyobb rendben zajlik. A döntő kérdése azonban az, hogy mi a homlokzat és mi a lényeg.

A helyi egyházakban persze másként fest a dolog. Rendületlenül zajlik az egyház leépülése. A zsinat óta papok tízezrei hagyták el szolgálatukat, főként a kötelező nőtlenség törvénye miatt. A papi utánpótlás, de a szerzeteseké, szerzetesnőké és laikus testvéreké is megfogyatkozott, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt. Sokan cserben hagyva érzik magukat szükségükben, és szenvednek az egyház reformképtelenségétől. Egyházmegyék sokaságában áll elnéptelenedett papi szeminárium, egyre több az üres templom és plébániaépület. Számos országban paphiány miatt egyesítenek egyházközségeket hatalmas „lelkipásztori központokká”, amelyekben kevés pap rettentő túlterheltségben él, és amelyek létrehozásával csak színlelik az egyház reformját.

Két pápa megfeneklett restaurációs politikája

Egyre-másra elcsodálkozom azon, hogy világi kortársaimat is, akik nem érzik magukat az egyházhoz tartozónak, de esztétizáló értelmiségieket is elkápráztat az újabban ismét felerősödő barokk pompa és a liturgikus rendezvények „médiahatékonysága” – Róma ezzel próbálja demonstrálni az egyház erejét és a pápaság kikezdhetetlenségét. Csakhogy semmilyen szakrális díszítmény nem feledtetheti, hogy II. János Pál és XVI. Benedek restaurációs politikája teljes egészében kudarcot vallott. Az összes nyilvános pápai szereplés, az utazások és a tanító dokumentumok sem voltak képesek rá, hogy vitatott kérdésekben a római doktrína irányába tereljék a katolikusok többségének meggyőződését. Még az elsősorban konzervatív karizmatikus csoportosulások által látogatott és tradicionalista szervezetek támogatásával létrejövő pápai ifjúsági találkozók sem tudták feltartóztatni az egyházból való kilépések hullámát, amiként több papi hivatást sem eredményeztek.

Az egyház elerőtlenedése az elmúlt három évtizedben rohamosan előrehaladt, de a felelősök továbbra is a sors megváltoztathatatlan végzését látták benne, és olykor zúgolódva, olykor panaszkodva ugyan, de végsősoron – Isten és a pápa iránti engedelmességből – elfogadták. A világ nyilvánosságát csak a papság egyre halmozódó, égbekiáltó szexbotrányai riasztották fel: főként a gyermekek és fiatalok ellen klerikusok által elkövetett visszaélések az Egyesült Államokban, Írországban, Belgiomban, Németországban és másutt – s mindez összekapcsolódott az egyházi vezetés és a bizalom korábban nem tapasztalt válságával.

Nem hallgatható el, hogy a klerikusok rovására írható szexuális vétségek elkendőzésének világszerte kialakult rendszerét az 1981 és 2005 között Joseph Ratzinger irányítása alatt álló római Hittani Kongregáció működtette: az eseteket már II. János Pál idején itt tartották nyilván, szigorú titoktartási kötelezettség terhe mellett. Ratzinger még 2011. május 18-án is ünnepélyes levelet küldött minden püspöknek a súlyos vétségekről (Epistula de delictis gravioribus). Ebben kijelentette, hogy a visszaélés valamennyi esete „secretum pontificium” (a pápának fenntartott titok) , amelynek megszegése szigorú egyházi büntetést vonhat maga után. A szóban forgó iratot mostanáig nem vonták vissza.

Ezért joggal követelték sokan az akkori prefektustól, a későbbi pápától, hogy személyesen kérjen bocsánatot, de sajnos elszalasztotta az alkalmat. Ehelyett 2010 húsvét vasárnapján, az ünnepi mise kezdetén, egy ilyen formában mindeddig ismeretlen, meghökkentő ceremónia keretében a korábbi államtitkárral, Angelo Sodano bíborossal mondatta ki ártatlanságát „urbi et orbi”. Holott épp Sodanót érte nyilvános bírálat az ügyben való kínos érintettsége miatt. Igaz, hogy a pápa ismételten kifejezte sajnálatát a visszaélések miatt, személyes felelősségéről azonban hallgatott , és sok püspök is ugyanígy tett. Saját szerepéről „A világ világossága” című, nemrég megjelent könyvében sem tesz említést, s ez nem véletlen, hanem a struktúrából következik.

A „téli” egyháztól a beteg egyházig

Sokan emlékeznek rá, hogy a nagy zsinati teológus, Karl Rahner már kevéssel a II. Vatikáni Zsinat után „téli” egyházról beszélt. Amikor pedig ő kapta meg először a Romano Guardini-díjat, az 1970. március 18-án Münchenben megtartott ünnepségen vette a bátorságot, hogy a püspökök „intézményesült gondolkodásmódját (…) feudális, udvariatlan és paternalista” mentalitásként jellemezze. A püspökök ugyanis – két kivétellel – arra sem méltatták a „Memorandum a papi nőtlenséggel kapcsolatos vitáról” című dokumentumot, amelyet ő fogalmazott és más teológusok is aláírtak, hogy visszaigazolják kézhezvételét.

Karl Rahner 1984-ben halt meg, a télidő reménytelenségében – nem ért meg új tavaszt egy új pápa vezette egyházban. Mit szólna egyháza állapotához negyedszázaddal később? Keserű tény, hogy közös reményünk, egy XXIV. János felbukkanása, nem teljesedett be. Az inkvizíció főnökének pápává választása és tucatnyi alkalmazkodüó bíboros kinevezése után nem hihettük, hogy a fagyos tél után beköszönt a tavasz. Ellenkezőleg: az egyház súlyos beteg. S nem csupán az egyház kiváltotta egyéni bajokról, az „ekkleziogén neurózis” változatairól van szó, amelyekre a katolikus pszichoterapeuta, Albert Görres már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet. Sokkal inkább az egyház egészének patologikus struktúráiról, melyek láttán sokakban joggal merül fel a kérdés: nem lehetséges, hogy az egyház haldoklik? Hogy halálos beteg?

Az egyház állapotára vonatkozó helyzetértékelésemet igazolni látszik a „McKinsey Németország” nevű tanácsadó cég nyugalmazott igazgatója, Thomas von Mitschke-Collande elemzése, amelyet számos közvéleménykutatás adatai támasztanak alá. Mitschke-Collande szerint, aki maga is elkötelezett katolikus, a válságjelenséget öt problémahalmaz kölcsönhatása idézi elő és erősíti fel: a hit válsága, a bizalmi válság, a tekintély válsága, a vezetési válság és a közvetítés válsága. Külöböző okokból sokan hívőnek vannak hitkételyei, de a jelen helyzetben csak kevéssé bízhatnak meg az egyházban és képviselőiben, holott ez segítségükre lehetne. Érthető, hiszen az egyházi tekintély mélyponton van: súlyos vezetési válságot él át, s hivatalos hitét már nem igazán képes közérthetően megmagyarázni és tanúsítani.

Eutanázia vagy újjáélesztés?
Nem kevés kortársunk vélekedik úgy, hogy a katolikus egyház a jelen formájában gyógyíthatatlan beteg, a halálán van, s nem érdemli meg, hogy megmentsék. Nem kelthető életre. Az egyház életerejébe vetett bizalom eróziója újabban a hagyományos katolikus köröket is elérte. Egyre nyilvánvalóbb, hogy azok száma, akik szükségesnek vagy csupán hasznosnak tartják az egyházat, a II. Vatikáni Zsinat időszaka – az egyház elfogadottságának csúcspontja – óta folyamatosan csökkent, XVI. Benedek idején pedig végképp nagyot zuhant. Azt, hogy ez a fejlemény nem csak német nyelvterület „fafejű” országait érinti, jól mutatják különböző nyugati országokban végzett közvéleménykutatások. Olaszországban, a pápaság földjén 2010-ben már a lakosságnak csak alig több, mint a fele vallotta magát katolikusnak, ez 20%-kal kevesebb, mint 2004-ben (IARD RPS). Ugyanakkor a vallást 80% tartja fontosnak, csak nyoc százalékkal kevesebb ember, mint hat évvel ezelőtt. Az egyházi intézménnyel azonban sokak, úgymond, nem tudnak mit kezdeni. Már csak 46% bízik a pápában, a hat évvel korábbi 60%-hoz képest. Ugyanez figyelhető meg a katolicizmus védőbástyáinak tekintett Spanyolországban és Írországban, s hasonló változás kezdődött Lengyelországban is. Az egyesült Államokban a katolikusok háromnegyede gondolja úgy, hogy ha valaki nem engedelmeskedik a pápának, még lehet jó katolikus.

A fentebb jellemzett restaurációs kurzust figyelembe véve a „népegyházi katolicizmus” ilyen irányú alakulása nem meglepő. Számtalan katolikus, köztük jogtalanul megrendszabályozott és peremre szorított teológusok – mint Eugen Drewermann vagy Gotthold Hasenhüttl – belefáradt az egyházvezetés törekvései elleni tiltakozásba, s az elmúlt években kilépett az egyházból, pontosabban nem a katolikus hívők közösségéből, hanem a római katolikus egyházból mint közjogi testületből: az egyházi adót fizetők közösségéből. Példájuk iskolát teremthet. Intő jel a hierarchia felé, egyszersmind érthető is: aki elveszítette bizalmát az egyház iránt, az egyházi adót sem kíván többé fizetni.

Ennél is elgondolkodtatóbb azonban, hogy katolikusok még nagyobb számban távolodnak el bensőleg az egyháztól. Névleg katolikusok maradnak, de már nem érdekli őket az egyházi intézmény. A bizalomvesztéshez a szekuláris társadalom növekvő egyházellensség is társul. Kortársaink közül sokakban épp a nemrég feltárt visszásságok erősítik meg azt az érzést, hogy az egyházi hierarchia képtelen a belátásra és egyedül a hatalomra összpontosít. Tekintélyelvűségét, doktrinális diktatúráját, szorongást keltő moralizmusát, szexuális komplexusait és a párbeszédtől való elzárkózását az egész egyházi közösség, sőt, gyakran az össztársadalom is megszenvedi.

Római katolikus fundamentalizmus

De hát – hallom némelyek ellenvetését –, Róma nem épp mostanában „kért bocsánatot” a kudarc és a tévedések miatt? Igen, de sajnos anélkül, hogy a pápa személyesen is elismerte volna hibás magatartását, és levonta volna a jelent és a jövőt illető gyakorlati következtetéseket. A szextuális visszaélések azt a benyomást erősítik meg, hogy az egyházkormányzat és a hitfelügyelet működése egyre újabb áldozatokkal és szenvedésekkel jár.

Tagadhatatlan, hogy demokratikus országainkban úgyszólván egyetlen más nagy intézmény sem bánik oly megalázóan a saját soraiban felbukkanó másként gondolkodókkal és kritikusokkal, s nem diszkriminálja hasonló mértékben a nőket a fogamzásgátlás, a papi nősülés és a női papság tilalma révén; nem osztja meg világszerte a társadalmat és a politikai mezőt szélsőséges és kérlelhetetlen álláspontjával, melyet a homoszextualitás, az őssejt-kutatás, a terhességmegszakítás, az eutanázia kérdésében és egyéb hasonló kérdésekben képvisel. S noha Róma nár nem mer kihirdetni minden tekintetben tévedhetetlen tantételeket, tanbeli megnyilatkozásait változatlan előszeretettel burkolja a csalatkozhatatlanság aurájába –mintha a pápa szavai közvetlenül Isten akaratát fejeznék ki vagy Krisztus hangján szólalnának meg.

XVI. Benedek mindenekelőtt azt tekintette feladatának, hogy megőrizze az igazságot, amely szerinte nem más, mint a hagyomány. Közben természetesen legfőbb tanítóként ő maga akarta meghatározni – alkalmasint elődeire hivatkozva –, hogy mi tartozik a hagyományhoz és mi nem. Annak idején IX. Piusz a pápai tévedhetetelenség püspöki ellenzékének, amely szembeszegült az általa szenvedélyesen szorgalmazott, a Szentírásból és az ősi hagyományból azonban csak a látszat szintjén levezethető dogma definiálásával, ezt dörgölte az orra alá: „La tradizione sono io – a hagyomány én vagyok!” Mi ez, ha nem az igazság abszolutista pápai értelmezése? Semmiben sem különbözik XIV. Lajos abszolutista államértelmezésétől: „L’état – c’est moi!”

Ekként a 19. és a 20. század katolikus egyházaban kialakult egyfajta jellegzetes római katolikus tradicionalizmus és fundamentalizmus, amely úgy gondolja, hogy minden maradhat és maradjon is a régiben. A megújulást legfeljebb az egyes hívőkön kérik számon, például a pápai szexuális előírások pontosabb betartására buzdító erkölcsprédikációkban.

A múlthoz tapadó hit következménye azonban a teremtőerő elapadása, a szellemi  bénultság és a vérszegény skolasztika. A hagyományhűség nem lehet az egyház sarkalatos törvénye. Az egyháznak nem bármiféle múlthoz való feltétel nélküli ragaszkodásra van szüksége, hanem szabadságra, amely saját történelmének kritikus és körültekintő mérlegelésében is megmutatkozik.

Csakhogy a történelem ismeretében önként adódik a kérdés: remélhetjük-e őszintén, hogy az az egyház, amely mélyen a középkori paradigmában gyökerezik, utat talál a jövőbe? Van-e esélye annak az egyháznak, amely a legkevésbé sem vesz tudomást az eredeti zsidőkeresztény paradigmáról, az első évezred óegyházi-hellenista paradigmájából pedig kénye-kedve szerint válogat? És amely a protestáns reformáció középkor utáni paradigmáját, s méginkább a felvilágosult modernséget csupán az igazi kereszténységtől való eltávolodásként képes felfogni? Vajon e középkori, ellenreformációs, modernség ellenes irányultságú egyház képes-e továbblépni egy új, békésebb, igazságosabb ökumenikus paradigma felé? Mivel a katolikus egyháznak a II. Vatikáni Zsinaton csak félig sikerült integrálnia a reformáció és a modernség szemléletmódját, s jelenleg a zsinat előtti paradigma restaurációja fenyegeti, kérdés, hogy alkalmas-e még egyáltalán az eredeti keresztény eszményt megőrizve, sőt megújítva szembenézni a jövő kihívásaival?

„Krisztusi” vagy „antikrisztusi”? Minden ezen áll vagy bukik

Ezzel el is érkeztünk a mindent eldöntő válaszúthoz, amely nem csak a katolikus egyházat, hanem az összes többi, magát kereszténynek nevező egyházat is az alapkérdéssel szembesíti (hiszen a reformáció egyházai sem a „Boldogok Szigetei”): vajon találkozunk-e még saját egyházunkban az eredeti keresztény üzenettel, az evangéliummal, s egészen konkrétan Jézus Krisztussal, aki elvben minden egyház hivatkozási alapja? Vagy csupán valamely kereszténynek titulált – alkalmasint óegyházi-ortodox, középkori-latin, protestáns-reformációs vagy modern-felvilágosodott jellegű – egyházi rendszerrel van dolgunk?

E nélkül a visszacsatolás nélkül – a történeti Jézusra, örömhírére, magatartására és sorsára (amint azt „Kereszténynek lenni” [Christ sein] című könyvemben megrajzoltam) – semelyik keresztény egyháznak sem volna önazonossága, sem jelentősége. A legkülönfélébb római katolikus intézmények, dogmák, jogi paragrafusok, szertartások és kezdeményezések is – sőt elsősorban ezek – aszerint ítélhetők meg, hogy vajon a szó szoros értelmében „krisztusiak” vagy legalábbis nem „antikrisztusiak”-e, magyarán: hogy megfelelnek-e az evangéliumnak. Pontosan ez a vágya és óhaja az egyház oly sok tagjának, aki szeretné, ha egyháza újra krisztusivá válna, ha újra az evangéliumhoz, Jézus Krisztushoz szabná életét. S hogy a teológiában „járatlanok” nehogy azt higgyék, afféle elrugaszkodott teológiai programról van szó, ezt az egyház túlélése szempontjából oly lényeges kérdést egy –meglehet drasztikus – képpel szemléltetném.

Aggasztó pillanatfelvétel

Korunk egyháztörténelmének legemlékezetesebb jelenetei között tartom számon azt, amely 2005. április 8-án játszódott le a Szent Péter téren. II. János Pál pápa nagyszabású, „pomp and circumstance” keretében színre vitt, már-már római császárokhoz illő gyászszertartásán történt. Az eseményt a Vatikán és az olasz televízió ezúttal is a hibátlan együttműködés jegyében, tökéletesen összehangolt, hatásos képsorokkal közvetítette nézők milliói felé szerte a világon. Ekkor történt, hogy a Hittani Kongregáció vezetője, egyúttal a bíborosi kollégium dékánja, Joseph Ratzinger ünnepi bíborban levonult az emelvényről, ahol az oltár állt, a szándékosan dísztelenre faragott fakoporsóhoz, amely mellé, nemkülönben szándékosan, egy nagy, valósághűen megformált feszületet állítottak: a keresztre feszített, szenvedő Krisztus alakmását. Élesebb ellentétet elképzelni sem tudtam: emitt a Hittani Kongregációt (az egykori Inkvizíció Szent Officiumát) irányító főpap, aki a hivatalos egyházi tan tekintélyelvű dokumentumainak szerzőjeként és számtalan titkos inkvizíciós eljárás kezdeményezőjeként az egyház végtelenül sok tagjának okozott szenvedést, most azonban az új Imperium Romanum összesűrűsödött hatalmát testesítette meg – a gyászszertartáson ezt kétszáz, a világ minden tájáról érkezett állami vezető jelenléte, mindenekelőtt a hadviselő elnök, George W. Bush családja tette hangsúlyossá. Amott pedig a Názáreti, a fájdalmak férfia, a béke, az erőszakmentesség és a szeretet hírnöke, minden üldözött, megalázott, megkínzott, ártatlanul szenvedő ember végső menedéke.

A másik egyház
Lelki szemeim előtt azonban egészen más képek is megjelennek a katolikus egyházról. Olyan képek, amelyeknek vajmi kevés közük van a diadalmas és lehengerlő hatalmi demonstrációhoz a Szent Péter téren, de amelyek ezerféleképpen átélhetők szerte a világon. Mindenütt találkoztam olyan emberekkel – plébániákon és kórházakban, iskolákban és szociális intézményekben –, akik a Názáreti szellemében kötelezik el magukat és minden gyengeségük dacára végtelenül sok jót tesznek. A nagyszámú, többnyire elkendőzött szexuális visszaélés sem mérhető azoknak a lelkipásztoroknak a munkájához, akiknek életét az emberek szolgálata tölti ki; a számtalan, önmagát  fiataloknak és időseknek, betegeknek, kisemmizett és kudarcos életeknek szentelő férfi és nő önfeláldozásához.

Mindez nem idealista konstrukció, nem utópisztikus kivetítés, hanem olyan kézzelfogható tény, ezért akik szembesülnek vele, nem szeretnének lemondani az egyházról. Ez az az egyház, amellyel változatlanul azonosulni tudok: a hívők és az elkötelezettek világméretű közössége, amely átnyúlik a szűkös felekezeti határokon. Ez a hívő közösség alkotja a valódi egyházat, amelyből nyilván a pápát, a bíborosokat, a püspököket, a legkülönfélébb papi méltóságokat, s természetesen más egyházak képviselőit sem zárom ki. De talán szabad kimondanom, hogy mindeme hivatalviselőket teljességgel mellékesnek tekintem, hiszen az Újszövetség szerint nem urak, hanem szolgák: nem hitünk urai, hanem örömünk munkatársai (vö. 2Kor 1,24). Hiszen az egyházról szóló konstitúciójában a II. Vatikáni Zsinat sem alaptalanul helyezte a hierarchiáról szóló (és a római kúria által manipulált) III. fejezet elé az Isten népéről szóló II. fejezetet: e sorrendnek a gyakorlatban is érvényesülnie kellene, a tények azonban sokszor mást mutatnak.

Napjainkban nem sok esélyt látok arra, hogy hamarosan ismét olyan pápánk legyen, mint XXIII. János, aki „Szentatya” és „Szentséged” helyett – joggal – „Isten szolgáinak szolgájaként” lépett fel (akárcsak Nagy Szent Gergely pápa).[1] S viszonylag kevés az olyan püspök, aki gyakorlatban meggyőzően bizonyul közössége önálló szolgájának, nem pedig a római kúria kiszolgálójának. Csakhogy jómagam azonban, és velem együtt még sokan, sohasem a hiararchia miatt voltunk keresztények, és sohasem a római pápa kedvéért katolikusok.

Más, magasabb tekintélynek (és sok segítőkész embertársamnak) köszönhetem, hogy hitem nem rendült meg. Nem az egyházba mint intézménybe, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitről beszélek, az ő személyéről és ügyéről mint az egyház jó hagyományának, liturgiájának és teológiájának elsődleges mozgatóerejéről, amely a hanyatlás és a korrupció dacára sem ment – és nem is megy – minden további nélkül veszendőbe. Jézus Krisztus neve mintegy „aranyfonál” az egyháztörténelem sok helyütt szétszaggatott és bemocskolódott, de mindig újraszövődő szövetében. Az egyházat azonban csak az mentheti meg, ha újra Jézus Krisztus Lelke járja át a hívők közösségét és vezetőinek is új hitelességet, közérthetőséget és elfogadottságot adományoz. Ez azonban ismét csak azokon az embereken múlik, akik a hívők közösségében nyitottak a Lélek fuvallatára – márpedig a szél ott fúj, ahol akar.

Hétféle válasz az egyház betegségére

Felvetődik tehát a kérdés: hogyan reagáljunk az egyház betegségére? Ez a kérdés minden keresztény embert érint, minden férfit és nőt, következésképp minden teológust is. Katolikusok milliói ellenzik a római kurzust. A kialakult helyzettel szemben hétféle magatartás figyelhető meg, melyek közül számomra az első négy szóba sem jöhet.

1) Kilépés az egyházból – csak a 2010-es évben tízezrek léptek ki a nyilvánosságra került botrányok után: Németországban negyedmillió, Ausztriában (Schönborn bíboros becslése szerint) mintegy nyolcvanezer katolikus.

2) Egyházszakadás előidézése – annakidején a nyugalmazott reakciós püspök, Marcel Levebvre (akit 1988-nban kiközösítettek) és tradicionalista Piusz Testvérülete hívők egész csoportját szakította el az egyháztól. Megemlítendő, hogy eddig egyetlen reformpárti csoport sem tett hasonlót.

3) Belső emigráció és hallgatást. Számos, korábban reformista katolikus adta föl csalódottan. Noha az egyházban maradnak, de már nem kötelezik el magukat: „hiszen úgyis minden hiábavaló, ez a rendszer nem reformálható meg!” Mindenütt egyre kevesebb a határozott elképzelésekkel bíró, ellenálló világi hívő.

4) A belül másként gondolkodók színleges alkalmazkodása. Sokan tesznek így, akik jóban vannak „Trend bajtárssal” – főként megalkuvó politikusok, akik számára fontos, hogy jó viszonyt ápoljanak az egyházzal, akik egyházi nagygyűléseken vagy a pápával való találkozókon előszeretettel ülnek az első sorban és hízelegnek a hierarchiának, a hivatalos dogmával és erkölcstannal szembeni kifogásaiknak viszont legjobb esetben is csak magánemberként adnak hangot.

Megfigyelhető azonban további három választípus is – ezek mindegyikét fontosnak tartom.

1) Elköteleződhetünk közösségi szinten, és pápával–püspökkel mit sem törődve azonosulhatunk a helyi lelkipásztorral és gyülekezettel, vagy – miként azt elkötelezett nők és férfiak egyre gyakrabban teszik – átvehetjük a hiányzó plébános feladatköreit.

2) Tiltakozhatunk nyilvánosan, erélyes szóval változást követelve az egyházvezetéstől. Kritikai tartalékaink azonban a római katolikus intézményesség rendíthetetlen ellenállása folytán jelentősen meggyengültek. A reformmozgalmak is súlyos utánpótláshiányban szenvednek, sorsuk az elöregedés.

3) Tudományosan reflektálhatunk a kialakult helyzetre, közreadhatunk írásokat, amelyek szellemi tájékozódást nyújtanak, ihletforrásul szolgálnak az egyháztagok és a közösségek számára. Így cselekednek azok a teológusok, akik nem húzódnak vissza beletörődve, nem rendezkednek be kényelmesen az akadémiai elefántcsonttoronyban, hanem vállalják tanítói megbizatásukat (vö. 1Kor 12,28 sk.). Teológiatanárként magam is változatlanul ezt tekintem feladatomnak. (Bakonyi Zsigmond fordítása)

 

Forrás: „Blätter für deutsche und internationale Politik” (Torstraße 178, D–10115 Berlin), 2011/9. sz., 39–48. l. Szöveghű fordítás kisebb rövidítésekkel. Az eredeti írás online: http://www.blaetter.de/archiv/jahrgaenge/2011/september/die-todkranke-kirche

A szerző svájci katolikus hittudós (sz. 1928), a kortárs kritikai teológia egyik legjelentősebb képviselője. Legutóbb a „Mérleg”-ben: 2010/1–2. sz., 194. l.



[1] Az esszé XVI. Benedek pápa (Joseph Ratzinger) lemondása előtt íródott. (– Ford.)

,

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: