Tanulmány

A törvény keresésének és megtalálásának egész folyamata a béke elvét, de a szellemi nyitottság elvét is követő beszédfolyamat. Bíróként átéltem: a meghallgatás eszméje a legjobb eszköz a jogilag fontos tények és mércék megismeréséhez. Először meghallgatjuk a kérelmezőt, aki bemutatja, hogyan látja ő a tényeket és a jogi szituációt (…). A bíró előtt így kitárul a tényekre vonatkozó tapasztalatok és a jogi gondolati lehetőségek teljes panorámája. Ebben a jogról való beszélésben, a helyes jog e keresésében nyílik meg a jog megtalálásának lehetősége.

A jog keletkezése és megalapozása

Az isteni és az emberi jog viszonyának kérdéséről – PAUL KIRCHHOF


Ha a napokban hidegre fordult az időjárás, érvényes a szabály: öltözködjetek föl melegen. Ez a szabály nem igényel indoklást. Nincs szükségünk e szabályt megállapító autoritásra, mivel mindenki a közvetlen tapasztalatából tudja a helyességét. Aki nem fogadja meg, az megfagy – márpedig szeretné ezt elkerülni. Ismerünk tehát sok általánosan elfogadott alapszabályt: aki éhes, annak ennie kell, aki fáradt, annak aludnia, aki magányos, az találkozzék másokkal, aki pedig találkozni akar, annak nyelvre van szüksége. Az emberek csak akkor tudnak élni, ha szabadon mozoghatnak, gondolkodhatnak, beszélhetnek egymással és szaporodhatnak. Aki azt a tervet dédelgeti magában, hogy ha csak tíz métert is, de a saját erejéből repül, annak a földi nehézkedés majd belevési a tudatába a kötelező emberi szerénységet. Akinek pedig szándékában állna, hogy megjósolja a másnapi tőzsdei árfolyamokat, rá fog döbbenni, mennyire korlátolt az emberi látásmód, s így az emberi tudás is.

Az ember magán viseli a természet pecsétjét. A jog ezzel az emberrel foglalkozik, s egyetlen tárgya van: a kötelező erővel szabályozandó és a béke közösségébe rendezendő emberközi kapcsolatok. Mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, világosan kell látnia, hogy az emberi természetnek vannak eleve adott jellegzetességei. Az ember azonban – és itt kezdődik a jog kialakulása – valamilyen kultúrát is szeretne teremteni a természet ellenében. A kultúra erdőirtással kezdődik. Az ember megpróbál teret kicsikarni az erdőtől, hogy szántóföldet létesítsen. Majd pedig házat épít magának, hogy az szolgáljon védelmül számára a természet erői – az eső és a hó, a szél és a vihar – ellen. Városházát emel, amely az emberek között megteremti a békének a természetben így ki nem formálódott rendjét. Templomot épít, hogy az emberi közösségben rákérdezzen az emberi lét eredetére és céljára. Tudni akarja, miképp lett a semmiből valami, a valamiből ember, az emberből kultúra. Ez nem természetellenes, hanem megfelel az elemien emberinek, ám az a szabadság és önállóság fejeződik ki benne, amelyet az ember ki akar vívni magának, éspedig a természetben, a természet mellett, de akár a természet ellenére is.

Átfogó témánk, a „hogyan keletkezik a jog?”, egyfelől a jogtételező akaratára utal, aki megfogalmazza és kötelező erejűnek nyilvánítja a jogtételt. A kulcskérdés azonban így hangzik: hol van megkötve a jogtételező akarata is? hogyan tesz szert kötelező érvényre ez a jog? miért tartják magukat az emberek az eleve adott, nem önmaguk által tételezett joghoz, éspedig akkor is, ha valamely felügyeleti vagy végrehajtó szerv nem tartja be a törvényeket?

1. A jog mai fenyegetettsége
A jog kötelező erejére törekvés nem történeti, azaz nem olyan kérdést érint, amelyre az érvényesség és a jog parlamentek révén történő szüntelen megújítása már régen választ adott volna. A saját jelenünkben éljük meg, hogy a jog kötelező érvénye elemi fenyegetésnek van kitéve. Tudatosítanunk kell magunkban, hogyan képes az ember a jövőbe előre gondolkodni, előre megírni, előírni, előírást alkotni. Azt kérdezzük, miképp jön létre és miképp igazolódik a jog. Nem elegendő, hogy a jogot megalkotják: a jognak legitimálódnia kell, azaz önmagából kell igazolódnia. Napjaink pénzügyi és adósságválsága azért alakult ki, mert szándékosan és hosszú időn át semmibe vettük a jogot. Az európai jog előírja, hogy egy állam újraeladósodása évenként nem haladhatja meg a GDP 3%-át, az összeladósodás pedig annak 60%-át. Ha az euróövezet mind a tizenhét tagállama és a pénzpiaci szereplők is betartották volna ezt a jogszabályt, akkor most nem volna pénzügyi válság. Így tehát közvetlenül is megtapasztaljuk, mennyire okos dolog elfogadnunk a jog kötelező érvényét.

Ha mármost le akarjuk küzdeni a válságot, látnunk kell, hogy az Európai Unió szerződései nem kínálnak megbízható módszereket arra, hogy kijussunk a túlzott eladósodottság állapotából. A szerződés elkerülni szándékozott az adósságválságot, s épp ezért nem is foglalkozik a mégis bekövetkezett adósságválsággal. A szerződés módosítása azért nem keresztülvihető, mert mindenképpen számítani kell Nagy-Britannia vétójára, márpedig a szerződés csak egyhangú jóváhagyással módosítható. Így tehát a jogon túl kell keresnünk kiutat a túlzott eladósodás törvénnyel ellentétes állapotából.

A szerződés – megelőzendő az állami eladósodást– erősíteni akarja az államok pénzügyi felelősségét azzal, hogy minden államot megfoszt a reménytől, hogy egy másik majd helytáll majd az adósságáért, vagy pedig ígéretet tesz erre. Az adósságmentesítés ma járt útja azonban épp a helytállás kötelességeit választja: a pénzügyileg erősebb állam helytáll a pénzügyileg gyengébb adósságaiért, a garanciára tett ígéretek révén csökkenti az utóbbi által fizetendő kamatkötelességek nagyságát.

A szerződés ezután kimondja, hogy az Európai Központi Bank nem vásárolja fel tagállamai adóskötelezvényeit, hanem minden tagállamnak közvetlenül a pénzpiacon kell megtapasztalnia, hogy ha megrendül a hit a pénzügyi megbízhatóságában, akkor az általa fizetendő kamatok nagysága emelkedésnek indul, vagyis nehezebbé válik újra eladósodnia. Ma a Központi Bank megvásárolja tagállamai adóskötelezvényeit. A szerződés azonban elsősorban a pénzérték-stabilitásra kötelezi a tagállamokat és az Európai Központi Bankot. Ám e szereplők mégis mindig új pénzzel árasztják el a pénzpiacot. Ez a mozgás jelenleg mintha kivált a pénzpiacon lenne megfigyelhető, ám ha egyszer az áruk és szolgáltatások cseréjének valóságos piacán is elkezdődik, az a pénzértéket is érinteni fogja.

Olyan válsággal van tehát dolgunk, amelyet a jog semmibe vétele idézett elő. Olyan úton próbálunk meg úrrá lenni rajta, amelynek le kell térnie a jog ösvényéről. Ez vakmerő vállalkozás. Ha ugyanis sérül a jog, akkor sérül az Európai Unió belső kohéziója, hiszen az államszövetség: jogközösség. S a hatalom hordozói, az államszövetség és az egyes tagállamok szervei csakis jogilag legitimálhatók. Ha egy bizottsági elnök, szövetségi köztársasági elnök vagy miniszterelnök jogalap nélkül volna kénytelen cselekedni, akkor nem volna mandátuma, nem volna számunkra mondanivalója. Ha a jogot veszélyeztetjük, együttélésünk lényegét veszélyeztetjük. Mindannyiunk számára különösen fontos ez az Európai Unió, a határokon átnyúlóan érvényesülő szabadság e közössége; az a közösség, amely biztosítja az áruk és a tudományos eredmények akadálytalan cseréjét, amelyben semmi sem gátolja a kapcsolatok ápolását a turizmusban és a sportban, amely biztosítja a fiatalok tapasztalatszerzésének a lehetőségét. Mivel nem akarjuk feladni ezt a közösséget, küzdünk a jogért.

Hadd említsek meg egy második példát is. Stuttgartban hónapokon át vitatkoztunk azon, hogyan haladjon a városban az újonnan épülő vasúti szakasz, hogy a földfelszín fölött vagy alatt legyen-e az állomás. E kérdésben nagyon is indokoltan fogalmazódnak meg különböző vélekedések. De mindenekelőtt abban a reményben vitattuk a nyilvánosság előtt a kérdést, hogy Baden-Württemberg államalkotó népe kötelező érvényű választ adhat rá népszavazás útján. E várakozásnak egészen a legutóbbi tartományi választásokig fölöttébb nagy politikai jelentősége és fontos következményei voltak. Jogilag azonban egyértelmű, hogy a vasútvonalat illető kérdés nem a tartomány, hanem a szövetségi állam ügye. Az Alaptörvény 73. cikkelye  1. szakaszának 6a pontjában a vasutat illetően szövetségi állami törvénykezéssel számol. S a szóban forgó vasútvonal csakugyan nem is szabályozható másképp. Ha Németországon át vezető vasútvonalat építünk Pozsonytól Párizsig, akkor nem állhat elő az a helyzet, hogy Bajorország igent mond a projektre, Baden-Württemberg nemet, Hessen pedig azt, hogy talán. Csak a szövetségi állam döntheti el minden tartományra kötelező érvénnyel, hogy részt veszünk-e vagy sem ebben a vállalkozásban.

A „Bundes”-Bahnt (a „szövetségi” vasutat) illető törvénykezés ezért a szövetségi állam ügye. S ezért végzi a konkrét adminisztratív tervezést egy szövetségi állami vasúti hivatal, azaz a szövetségi állam. (Alaptörvény 87 E cikkely, 1. szakasz). A tartományi törvényhozónak hallgatnia kell ebben a kérdésben. Ha azonban a tartományi törvényhozó hallgat, nem pótolhatja őt a tartomány államalkotó népe, népszavazás révén. Épp ezért nem is úgy szólt a népszavazási kérdés, hogyan képzeli el az állomást és a vasútvonalat az államalkotó nép. A kérdés úgy szólt, kívánja-e az államalkotó nép a vállalkozás tartományi finanszírozását. De ilyen kérdés népszavazásra bocsátását is egyértelműen tiltja az Alaptörvény. Az alkotmány pénzügyekkel kapcsolatos részének a legelején szerepel az összekapcsolódás elve, amely kimondja, hogy az adminisztratív feladatok elvégzéséhez a pénzforrás is biztosítandó.

Ez az alapvető alkotmányos kérdés nemigen tematizálódott még a nyilvánosság előtt. A viták során – részben tudatlanságból, részben tudatosan és tervszerűen – elkerültük az érvényben lévő jog érintését.

Még a magánjogi szerződés mint bevált és általánosan elismert cselekvési eszköz is megkérdőjeleződik napjainkban. A szerződés ma a szabadságunkból fakadó és az szabadságunkat biztosító egyik legfontosabb eszköz: két ember egyezséget köt valamiről, amiről módjukban áll rendelkezni – ezzel indokoljuk meg, hogy új, jogilag kötelező érvényű megállapodás született. Az egyik eladja az autóját, a másik odaadja a pénzét, hogy megszerezze a közlekedési eszközt. Ennek révén jogilag kötelező szerződés jön létre – olyan, nagyszabású egyezkedési eljárással van dolgunk, amelynek gazdasági prosperitásunkat köszönhetjük.

Ezt a fajta szerződést azonban napjainkban kizárólag adókímélés céljából aknázzák ki a jövedelemadó-jogban, az örökösödésiadó-jogban, de még a forgalmiadó-jogban is, tehát azért, hogy egyéb tranzakciókat a szerződés formájába öntve kárt okozzanak a jogközösségnek, az államnak. Mármost a jog kimondja, hogy csak arról rendelkezhetünk szerződés formájában, ami a mi kompetenciánk, harmadik felet nem terhelhetünk vele, mivel harmadik fél terhére megkötött szerződés nincs. Ezt az egyszerű szabályt manapság messzemenően figyelmen kívül hagyják. Küzdenünk kell tehát azért, hogy ne menjenek veszendőbe azok az alapkategóriák, amelyek szerint szerződünk, szerződést kötünk.

Ha pedig a köznyugalom terrorizmus általi fenyegetésére gondolunk, tudjuk, hogy a jog mit sem tud kezdeni az élete feláldozására kész terroristával. Ha halálbüntetéssel fenyegeti is az állam, ez nem érinti őt; a támadást végrehajtva önként lemond az életéről. Az ilyen fenyegetéssel szembesülve tudatosodik bennünk, hogy jogi válaszút előtt állunk. Az az elbizakodott remény vezérel bennünket, hogy az egész világon kötelező erejűvé tehetünk bizonyos, egyetemesen érvényes alapértékeket, szabadságjogokat, békefelhívásokat. Ebben segítségünkre van a csaknem minden államot, a világ hatalmasait magában foglaló ENSZ, hogy egy békeközösség alapelveinek elfogadására kötelezze őket.

A békességgel és az emberrel kapcsolatos program azonban csak akkor lesz sikeres, ha belső kapocs fűz össze bennünket egymással, ha a közös gondolkodás békességre, a másik ember tiszteletére kötelez bennünket. A mi alapítványunk is ezeket a törekvéseket igyekszik támogatni, amikor a kereszténység és az iszlám párbeszédében a közös vallási elemeknek a világbékét, a másik méltóságának tiszteletét hordozó alapstruktúráit kutatja. Mindannyiunkat az a meggyőződés vezérel hogy a vallásokat, a béke hírnökeit – evangéliumait – e felfogás tekintetében sok közös vonás köti össze egymással. S Eugen Biser felfogásában a kereszténység szeretetre méltó kereszténység, amely nem annyira normák, mint inkább beszélgetések révén egyesíti az embereket a dialógusban. Ez szép, idealista gondolat, amely valójában nem egyedül határozza meg a cselevésünket, de amelyről mint a kötelező erejű jog alapjául szolgáló eszméről nem mondhatunk le.

Nemrégiben részt vettem egy szemináriumon, ahol fiatal heidelbergi egyetemisták – keresztények, zsidók, muszlimok – azt a kérdést tették fel: ugyanabban az Istenben hiszünk-e? S a válasz így hangzott: ha egy Isten van, akkor igen. Ha nem létezik az egyetlen Isten, akkor különböző istenségekben hiszünk. Ez a fiatalok által megfogalmazott érdekes gondolat nem fosztja meg az egyes vallásokat identitásuktól és az igazságra támasztott igényüktől. Azt vési tudatunkba, hogy az ehhez az Istenhez vezető utak világléptékben különbözhetnek egymástól, ám ugyanazt az Istent keressük. Ebből a gondolatból sarjadhat ki a világvallások békével kapcsolatos programja, amelynek nem a hatalmasok, hanem a hatalmat nélkülözők, az ebben az eszmében hatalmassá válók lennének a letéteményesei. Ez valóban nagyszabású vállalkozás lenne.

2. A helyes jog kérdése
Nem azért vetettük föl az elemi, bennünket egyesítő jogra irányuló kérdést, mert új jogot kell találnunk, hanem épp ellenkezőleg, azért, mert jelenleg túl sok a bennünket körülvevő jogszabály, részben pedig körbezárnak bennünket normák, úgyhogy nemigen lélegezhetünk már szabadon. Nem új jogot kell alkotnunk, hanem a jognak elemire, az alapvetőre egyszerűsítéséhez kell hozzáfognunk, a több helyett a kevesebbet szem előtt tartva kell a jogot jobbá tennünk. Ebben a nagy reménnyel kecsegtető munkában egyelőre kevés eredményt tudunk felmutatni.

S a remény az emberiség kultúrájának a kiindulópontja. Az emberiséget a tűzzel megajándékozó Prométheuszról szóló ősi görög monda elbeszéli, hogy a titán még valami fontosabbat is hozott az emberiségnek. Amikor találkozott velük, az emberek még képesek voltak előre látni a jövőjüket. S mivel ismerték a jövőt, haláluk időpontját is tudták. Emiatt letargiába estek, tétlenül sütkéreztek a napon. Az agorán nem beszélgettek többé, a családi élet megszűnt. A gazdaság romokban hevert, a tudomány fejlődése megállt. Prométheusz ekkor megfosztotta az embereket a jövőbe látás képességétől, s helyette a remény képességével ajándékozta meg őket.

Ez a monda valami elemien emberiről tudósít. Az ember remélni akar, valamit jobbá tenni. Remény nélkül mint egyének elvesztenénk valami emberit, mint közösség pedig elveszítenénk emberségünket. A kereszténység kapcsolódik ehhez a gondolathoz, s nemcsak reményt, hanem Istenbe vetett bizalmat is ad az embereknek. Az istenbizalomból adódik az ember számára a feladat, hogy a legjobb tudása és lelkiismerete szerint formálja a jövőjét. A tudás megköveteli az értelem erőfeszítését, az élettapasztalat felhasználását és a jövőre függesztett pillantást. A lelkiismeret önkritikus történeti leírást vár a saját cselekvésünkről, az egyéni viselkedésünk általánosítható mércéinek a fejlődéséről. Ezzel a tudás és lelkiismeret szerinti cselekvéssel máris a jog keletkezési folyamatának kellős közepén találjuk magunkat. Azt illetően vonunk kérdőre egy számomra érvényes viselkedési szabályt, hogy érvényes lehet-e mindenki számára, azaz általánosan is.

A legutóbbi idők történelme arra tanít bennünket, hogy jog csak akkor keletkezhet, ha az érintettekben kifejezetten a jobbítás szándéka munkál. Gondoljunk csak 1949. V. 23-ára, az Alaptörvény kihirdetésére. Németország nemzetközi jogilag kiközösítettnek számított, a gazdaság depresszióban szenvedett, a házak és a gyárak romokban hevertek, a férfiak elestek a háborúban vagy hadifogságban raboskodtak, a tartományi miniszterelnökök pedig ezt írták a Herrenchiemseeben: nem tudjuk, megéljük-e még együtt a következő telet. Fenyegetett a berlini válság, a III. világháború. Akkor igazi válsággal volt dolgunk. S ennek az elemien mély válságnak a közepén álltak elő nagyszüleink az Alaptörvénnyel, egyszerű és világos, pőrén megfogalmazott és a jobbítás szándékától átlelkesített jogi gondolatokkal. Alapvetően jobbították a jogunkat, s tovább is adták nekünk mint örököseiknek. A nagy dobás így sikerül.

Vagy pedig idézzük emlékezetünkbe az 1957-es évet, az azóta Európai Unióvá kifejlődött Európai Gazdasági Közösség megalapítását. Néhány évvel a hatalmas válság után Németország már egy, a békét garantáló és Közép-Európában – ahol a történelem folyamán szinte mindig háborús események pusztították a kultúrákat és a régiókat – azt már 60 éve meg is őrző jogközösség alapító tagjai közé tartozott. 1957-ben jobbat akartak az emberek. Világos elképzelések éltek bennük arról, hogyan bontakozhatna, hogyan fejlődhetne ki valami más.

Vagy idézzük fel végül Németország újraegyesítését 1989/90-ben. A drezdaiak és a lipcseiek a testi fenyegetettséget, sőt az életveszélyt is vállalva – mellettük a páncélosok –, gyertyával a kezükben és egyházi énekeket énekelve demonstráltak, és eltűnt a vasfüggöny, leomlott a berlini fal. Olyasmi történt, amiről még nem hallott a jogtörténet: két, ellenséges érzületű állam békésen megegyezik az alkotmány koncepciójáról. A világ lélegzetvisszafojtva figyelt, vajon sikerül-e a merész vállalkozás. Tudjuk, hogy sikerült. E tapasztalatok birtokában nekünk Németországban nincs jogunk kicsinyhitűeknek lennünk. A nagy reformok sikerülnek, ha mi, az államalkotó nép, eltökélten akarjuk a jobbat.

3. A többség elhatározásával született jog és a helyes jog
Ha a jog kiindulópontja a jobbra irányuló akarat, akkor mindenképpen szükségünk lesz a vallásra, az egyházra, a teológiára, valamint az etikusra és a filozófusra. Ők adnak impulzusokat a jobb akarásához. E tanácsadók nem tudnak segíteni a szakértőkre tartozó kérdésekben, például a környezetvédelmi, a munka- vagy az adójog részletkérdéseiben. Ahhoz azonban, hogy fellépjünk az ellen, ha a jogot a zűrzavar vagy a jogszabályok sokfélesége fenyegeti, hogy szembeszálljunk a sokak által nem ismert és ezért nem is követett jogot fenyegető veszéllyel, nagyon is szükségünk van a nagy impulzusra. A normák túltermelése veszélyezteti a jog szavahihetőségét. Valakinek fel kell lépnie, aki határozottan követeli, hogy álljunk meg, hallgassunk a lelkiismeretünkre, vezessük vissza alapelvekre az emberi együttélés alapszabályait.

Ebben a törekvésben egy második feladat is jut az egyháznak. Nemcsak a helyes jogra irányuló kérdésben kellene felemelnie a hangját, hanem tehermentesítenie is kellene a jogot az etika és az erkölcs magától értetődő elemeit illetően. Békés együttélésünk lényegében a tisztességesség, a becsületesség és a kölcsönös tisztelet íratlan, nem kötelező erejű, ám nagyon is helyénvaló szabályain alapulnak. Másképp öltözködünk az uszodában, mint a díszteremben, másképp beszélünk a hegyi kunyhóban, mint a tárgyalóteremben, másképp intézünk támadást az ellenfél ellen a rögbipályán, mint vitapartnerünk ellen a szemináriumi órán. Ez sehol sincs ugyan leírva, de mégis így van. Szabad együttélésünk lényeges része e szokásokon alapszik. Hűségnek és hitnek, a becsületes kereskedő alapelveinek, az illemtudó polgár mércéinek nevezzük őket. A jó erkölcs szerint cselekszünk, követjük a bevett szokást, „a legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint” teszünk tanúvallomást. Az Alaptörvény (38. cikkely, 1. szakasz, 2. bekezdés) kimondja, hogy a képviselő nincs alávetve utasításnak, „csakis a lelkiismeretének” tartozik felelősséggel. Ezt a formulát egyesek, akik nem értik, kinevetik. Ám a szellemi-lelki felemelkedésre vonatkozó nagyszabású megbízás rejlik benne, olyan törvényhozót követel, aki a jogért vívott mindennapi küzdelmen túllépve felteszi a kérdést: milyen egyszerűsítésekre és újításokra van feltétlenül szükség a jogban?

A mi demokráciánk nagyon biztos ezekben a megszokott – írott és íratlan – szabályokban. Alkotmányunk egyenesen abból indul ki, hogy elveket szabhatunk meg a forradalom számára – ami igen merész tézis. Az alaptörvény záró rendelkezése (146. cikkely) értelmében az Alaptörvény érvényét veszti azon a napon, amelyen a német nép szabad döntésével elhatározott alkotmány lép életbe. Valamely alkotmány helyettesítése egy másikkal: forradalom. Az Alaptörvény megköveteli tehát, hogy e forradalom a szabadság és a demokrácia körülményei között menjen végbe. Ez szép német idealizmus. Még szebb volna, ha ezek az eszmények egyszer történelmileg is megvalósulnának.

Az alkotmány eszméje azon alapszik, hogy parlamenti törvényhozás esetén a helyes jog nem mindig vág egybe a többség által megalkotott joggal. Ezért köti meg a törvényhozó kezét az Alaptörvény. E megkötöttség figyelembe vételét kérheti számon a Szövetségi Alkotmánybíróság. Amikor a képviselő dönt valamilyen törvényalkotási szándékról, saját belátására támaszkodva, a közjó iránti felelősségtől vezérelve, csakis a lelkiismeretére hallgatva hozza meg döntését. Döntését azonban becsvágy és szerzési vágy, remény és csalódás, harag és rezignáció is motiválja. Ezért a törvényt nem a parlament akarata határozza meg. A tiszta önkény durva jogtalanságot eredményezne. Az írott jog megköveteli az összhangot az uralkodó jogi elvekkel, amelyeket a parlament felelőssége tudatában rögzít valamilyen törvényszövegben, és ott gondol tovább, amely területre már nem vonatkoznak az elv kötelező erejű normái.

A hagyományból sarjadt és a történelemben igazolódott, s általunk ezért nagy bizonyossággal helyes jogként értett jogi gondolatot újra és újra tovább kell gondolnunk, át kell ültetnünk a mindenkori jelenbe. Akár a Bibliát olvassuk, akár a Magna Charta libertatum szövegét ütjük föl, vagy az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát vesszük behatóan szemügyre, tudjuk, hogy ezt a jogot a jelenben kell érvényesítenünk. Amikor 1776-ban az Amerikai Egyesült Államokban első ízben hirdették ki az emberi jogokat, a törvényhozók a minden embert ember voltából adódóan megillető méltóság és szabadság igényével léptek föl. E mögött az emberi jogokat szavatoló elképzelés mögött a radikális keresztény szabadság- és egyenlőségelképzelés húzódik meg: minden ember Isten képmása. Ilyen radikális jogi tétel addig még nem létezett a történelemben. Ám e törvény deklarálói számára magától értetődő volt, hogy az USA-ban a rabszolga nem ember, hogy ezek az emberi jogok nem illetik meg sem a nőket, sem a gyarmatokon élőket. Az emberi jogokról szóló nyilatkozat szerzői nagyszabású gondolatot deklaráltak, ám a valóságban nagyon szűkkeblűen értették. Ezért kell újra szemügyre vennünk elődeink e nyilatkozatát, megnemesítenünk, és értelmének megfelelően a jelenbe átültetnünk. A történelmi kiindulópont nagyszabású ugyan, de a vállalkozás befejezetlen, s ezért a mindenkori jelenben újra kell gondolnunk.

Ha az ősegyház azt mondja, a nőknek fátyolt kell viselniük a templomban, ez a mondat ma azt jelenti számunkra, hogy az istentiszteleten bizonyos illendőségnek, erkölcsösségnek kell uralkodnia. A fátylat már nem szó szerint értjük, hanem – az ősegyház szándékának megfelelően – mint az istentisztelet méltó lebonyolításának formáját és stílusát. Ha az ősegyház felelősséggel ruházta föl a diakónusokat olyan szentségek vonatkozásában, melyeket ma már nem ismerünk, akkor ezt ma felszólításként értjük arra, hogy a diakónusokat bízzuk meg hivatali feladatokkal, így szentségiekkel is.

Egy történelmi szövegnek mindig válaszjellege van: a jogra irányuló korabeli kérdésekre felel. Az 1949-es Alaptörvény megalapozta a szociális államot. Akkoriban ez azt jelentette, hogy az állam mindenki számára biztosítja, hogy tető legyen a feje fölött, napi egy alkalommal ételt kapjon, és legyen ruhája. A szociális gondoskodás e formája megfelelt a háború utáni helyzetnek. Akkoriban a túlélés volt a cél. Ma ugyanez a szociális állam mobiltelefont és tévékészüléket is garantál, mert megadatik, hogy magasabb életszínvonalon, gazdagságban éljünk. Ha a szövegszerűen azonos normát napjainkban vonjuk kérdőre, azonos értékelés alapján új válaszokat ad. A képzéshez való jog Németországban szavatolja a minősítésnek megfelelő hozzáférést az iskolákhoz és a főiskolákhoz; a fejlődő országokban ugyanez elemi szintű oktatást garantál, némi írni és olvasni tanulással. A béke parancsa nálunk belső és külső biztonságot jelent, az erőszak alkalmazásának állami monopóliumát, a békeszerződések politikáját, a konfliktusok szavakkal, nem pedig erőszakos úton történő megoldását. Más államokban, amelyekben a háború az úr, a béke parancsa a fegyveres konfliktus befejezését, esetleg még a hadifoglyok védelmét követeli meg. Ugyanarra a jogi tételre irányuló kérdés más és más, a kérdés megfogalmazójának megfelelő válaszokhoz vezet, ugyanakkor azonban rendületlenül, töretlenül és elidegeníthetetlenül megőrzi a jogi gondolat magvát.

Ha jogilag szavatoltuk a béke elvét, az emberi jogokat és a szociális államot, a saját jogunkat pedig elfogadásra ajánljuk és részben valóra is váltjuk az Európai Unióban és világléptékben is, akkor az, aki biztos a jogi eszményeiben, hajlamos lesz visszafordíthatatlanná nyilvánítani az elért eredményeket. A jobbítás akaratában soha sincs visszafelé, hanem mindig előre haladunk, további jobbítások megvalósítása felé. Ez szép gondolat ugyan, de kritikailag felülvizsgálandó. Ha a pénzpiacon jelenleg érvényesülő jogi érintkezés terén továbblépünk, azt tapasztaljuk, hogy ez a piac egyre névtelenebb lesz, már nem ismerhetjük meg szereplőit, és megsemmisüléssel fenyeget a szabadság alapeszméje, nevezetesen a saját hibákért vállalt felelősség, a károkozásért vállalt felelősség, a saját tőke, a csődképesség. Ezt a fejlődést ma nem haladásnak, hanem tévútnak minősítenénk, ezért meg akarjuk fordítani. Nem elvben visszafordíthatatlan előrehaladásról van tehát szó, hanem tudatos döntésről valamilyen jogi fejlemény értékét vagy értéktelenségét illetően.

4. Állami és egyházi jog
A történelem minden nagy jogrendje vallási eredetű. Ez azért előnyös, mert nem csupán valamiféle érdekkiegyenlítésre törekvés vezérelte, hanem a lelkiismeret is diktálta megalkotásukat. Előnyös, ha a jogtételező valamilyen lelkiismereti belátás általánosítására törekszik. Ennek köszönhetően nagyfokú tekintélyre tesz szert. Amikor az Ószövetségben Isten kinyilatkoztatja Mózesnek a tíz parancsolatot, s azzal bízza meg őt, hogy adja tovább és értelmezze őket, nincs semmi problémánk sem e jog, sem a jogtételező, sem a bíró autoritásával. Amikor az Újszövetségben a ius divinum megváltozhatatlan jogot fogalmaz meg, szintén nagyfokú autoritás uralkodik mindaddig, amíg keresztény-egyházi tekintetben zárt társadalomról van szó. Csakhogy már ezzel a ius divinummal is különbséget teszünk az egyházalapító – aki jogalapító is – által megszabott jog és egy másik, inkább az emberhez, az őt körülvevő természethez kötődő, az ember természeti alkatában eleve meglevő adottságokat jobban figyelembe vevő jog között. Ezzel minden kultúrrendben olyannak gondoljuk el az embert, aki alkalmas és képes a megfelelő, az igazságos felismerésére.

A Bibliából kiemelünk olyan kijelentéseket, amelyek fontosak az emberi viselkedés szempontjából, s így a jog kialakulásának és talán megismerésének a forrásául is szolgálnak. Ezzel azonban az alábbi nagy horderejű kérdés vetődik fel számunkra: hogyan viszonyul ez az egyházalapító által adott ius divinum az ember természetében eleve adott ius divinumhoz? Erre ad választ a pápa szeptemberben, a Bundestagban tartott – a nyilvánosság által kevés figyelemre méltatott – beszéde. Miként az egyházfő fogalmazott, a keresztény egyház mindig is a filozófusok oldalán állt, sohasem állította, hogy Isten által adott rendet szabhatna meg az állam számára. Az egyház az egymással harmóniában lévő filozófiai észt és a természetet ajánlja jogforrásként. Ez rendkívül modern és feszültséget oldó kijelentés is.

Ezt az észben és a természetben benne rejlő jogot kell megismernie az embernek, aki azonban a jogra irányuló keresésnél is gyarlónak, képességei tekintetében fogyatékosnak bizonyul. A Szentírás itt is ad nekünk némi támaszt. Már a tizenkét apostol között akadt egy Júdás, aki harminc ezüstért elárulta az Urat. Sorsát nem szépíti a Biblia. Az ezüstpénzt később eldobta a templomban, és öngyilkosságot követett el. Júdás azonban mégiscsak az Úr legszűkebb körébe tartozott, csakúgy, mint Péter, aki elárulta az Urat, és keserű könnyekre fakadt emiatt. Vétke dacára rá mint sziklára építettük fel egyházunkat. Nagy eszményeket csak tévedésnek kitett, sőt kicsinyhitű emberek valósíthatnak meg. Ez az egyházi jogi gondolkodás kiindulópontja, de hozzáteszem: az általában vett jog kiindulópontja is egyben.

5. A jog forrásai
Nyelvünk ismeri a „jogforrás” szép fogalmát. A forrásból előbugyog a hegyben már eleve meglévő víz. Nem keletkezik belőle, csupán láthatóvá válik az addig elrejtőző  víz. A forrás lehet kiépített vagy ki nem épített, azaz vagy tisztán és szennyeződéstől mentesen, vagy pedig nem jogi elemekkel keveredve bugyog föl belőle az eleve ott rejlő jog. A „jogforrás” szó alapjában véve azonban az egyetemes emberi jogok nagyszabású gondolatát közvetíti. E jogok azzal az igénnyel lépnek föl, hogy kötelező erejűek, mert eleve adottak, a maguk helyességében adottak feladatként az emberek számára, s ezért okkal ösztönözhetik a Föld összes államát arra – bármilyen leírást adjanak is róluk a különböző alkotmányok –, hogy elfogadják őket. Sokan egyenesen azt állítják, hogy a demokratikus eszme, az államalkotó nép alkotmányozó hatalma  egyetemes igény.

Tudjuk tehát, hogy a hegyben jelen van a jog, s a forrás úgy hozza felszínre, hogy mindenki láthatja és megértheti. Bízunk abban, hogy sok olyasmit olvashatunk a természet könyvében, ami sajátosan az emberre jellemző. Ez a könyv azonban időként nem olyan világosan van megírva, hogy nehézség nélkül tudnánk olvasni, hanem gyakran alkalmaz általunk nem értett írásjeleket. Sok jogi kérdésről pedig egyenesen hallgat a természet: miképp osztandó el a tulajdon? ki legyen az államban a hatalom birtokosa? egy- vagy kétkamarás legyen-e a parlament? Mindezekre a kérdésekre nem ad választ a természet könyve.

A modern tanítások ezért fogalmazzák meg azt, hogy a jogról valamiféle társadalmi szerződésben állapodunk meg. Megegyezünk, amennyiben mindegyikünk felad valamennyit a maga szabadságából, hogy a közös békét kapjuk cserébe. A szerződést egyhangúlag szavazzuk meg, és az minden érintett kötelez, mert mindannyian jóváhagytuk. Ez az egyetértés természetesen fikció. Egy szabad társadalomban mindig lesznek olyanok, akik e szerződés ellen szavaznak. S ezt a gondolkodás- és véleménynyilvánításbeli különbséget reméljük magunknak a szabadság jegyében élő társadalom alapjaként. Ha valaki ellene szavazna, kételkednénk a szabadságban. Azért van szükségünk a társadalmi szerződés fikciójára, mert nem tudjuk megmagyarázni a jog keletkezésének az okát. Egyes elméletalkotók ezért a tudatlanság fátylát javasolják alkalmazni e szerződésnél vagy szavazásnál, hogy az érintettek felejtsék el, szegények-e vagy gazdagok, képzettek-e vagy képzetlenek, van-e munkahelyük, vagy munkahelyet keresnek. Az érintettek ily módon megfeledkeznek saját érdekeikről, ezért az észnek és a közjónak megfelelően ítélnek majd. E szép gondolatnak egyetlen hibája akad: ilyen ember nem létezik. Ezért becsületesebb az alaptörvényünk formulája, amelyik kimondja, hogy a képviselő csakis a lelkiismeretére hallgatva dönt. Ez a jogtétel kötelességet ró az egyénre, s tudatosítja benne: azért kell küzdened, hogy a jog a lelkiismereted szerint jobb legyen.

Végül azt mondja a modern demokrácia, hogy az alkotmányozó hatalom az államalkotó nép: a nép rendelkezik legitimációval ahhoz, hogy törvényt hozzon, neki van autoritása jogot tételezni és érvényre juttatni. Ez a tétel helytálló ugyan, de már előfeltételezi az alkotmányt. Hiszen az államalkotó nép csak akkor alkotmányozó hatalom, ha már tudjuk, hogy ennek az alkotmánynak demokratikusnak kell lennie. Mielőtt az államalkotó nép alkotmányt adhatna, már tudjuk, melyik csoport az államalkotó nép, milyen eljárással fogadják el az alkotmányra vonatkozó törvényt (egyhangú szavazással, kétharmados vagy egyszerű többséggel), kinek áll jogában megírnia a törvénytervezetet – de azt is, hogy a kérdések és a válaszok anyanyelvünkön lesznek megfogalmazva.

Az igazság az – s habozva mondom, habár meggyőződéssel –, hogy a jog az előre gondolkodásnak, az ismeretek következő nemzedékekre hagyományozásának az emberi képességéből fakad. A természettudományban ez magától értetődő. Ha tudjuk, hogyan készül egy autó, már nem töprengünk rajta. Ezeket az ok-okozati összefüggéseket már bizonyítottuk a természettudományok oksági világában. Ezért adjuk tovább gyermekeinknek ezt a tudást. Gyermekeink pedig mint természettudományos igazságot veszik át tőlünk, és erre a megbízható alapra támaszkodnak gondolkodásukban és cselekvésükben.

Ugyanez a helyzet a jogban is: aki átélte a háborút, az a béke rendjét akarja. Aki éhezett már, az szociális államot szeretne, amely mindenki számára biztosítja az elemi szükségleteket. Akinek elnyomatásban volt része, az a szabadságjogokat szeretné garantálni. Akit jogtalanul meghurcoltak, az a törvény előtti egyenlőséget követeli. A kirekesztett a demokráciáért és a szabadságjogokért harcol, hogy ebben az államban egységet alkosson az államalkotó nép, és közéjük tartozzanak a többi ott élők is. A jog megismerésének igazi alapja a tapasztalat. E tapasztalatban minden együtt munkál, ami a jog kultúráját alkotja.

Ha e tapasztalat nem foglalná magában a vallásos emberek hangjait, azoknak a hangjait, akiknek a kijelentései megállták helyüket a saját lelkiismeretük ítélőszéke előtt, akik kétszáz és kétezer éve töprengenek azon, hogy mi az ember kötelessége, akkor e tapasztalat kevésbé nagy erőt képviselne, s ez nagy veszteséget jelentene a jog számára. Ezért kell ma arra törekednünk, hogy az etikusok, a filozófusok és a teológusok a maguk képzettségével és szaktudásával belevessék magukat jogi jelenünk aktuális kérdéseinek taglalásába, alapelveiket a jognak címzett jelen kérdések közepette gondolják végig, bátran álljanak ki amellett, amit helyesnek tartanak, és hangoztassák nyilvánosan is.

6. Nyelvében él a jog
A ma érvényes jog egyik nagy vívmánya abban rejlik, hogy az emberek immár nem a fegyverek hatalmával vagy az ököljoggal élve érvényesítik jogukat, hanem egyedül a nyelv hatalmával. Ezzel el is jutottunk jogrendünk nagy szerénységgel olvasott kiindulópontjához. A német Alaptörvény 1. cikkelyének 1. szakasza így szól: „Az ember méltósága sérthetetlen”. Ha alkotmányunk alaptételét a gyakorló jogász szemszögéből vizsgáljuk, és először az „ember” tényállást igyekszünk értelmezni, akkor azt állapítanánk meg: az ember felegyenesedve járó, emlékezettel, nyelvvel az önreflexió képességével rendelkező élőlény. S ha az embert ilyen jogászi megközelítéssel,  nyelvileg így körülírva ragadjuk meg fogalmilag, akkor hirtelen megtorpanunk, mert világosan felismerjük, hogy alapvető hibát vétünk, ha így definiáljuk az embert. Hiszen így épp arra nem fog vonatkozni a méltóság garantálása – jogközösségünknek ez az üdvös eleme –, aki elvesztette a nyelvét, aki már nem tud egyenes tartással járni, akinek már nincs emlékezőképessége, aki már nem tud megbizonyosodni önmagáról. A jog nem pusztán logikai megragadás, hanem nyelvi és kulturális megértés is.

Jacob Grimm, a nagy nyelvtudós, aki fivérével, Wilhelmmel együtt mesegyűjteményt adott ki, de jeles jogász is volt, a jog tartományában tetten érhető költészetről szóló szövegében (Von der Poesie im Recht) tudatosította bennünk, hogy minden jogrendnek az elején van valamilyen tabu, amelyre nem szabad rákérdeznünk, amelyet nem szabad érintetnünk. Tudjuk, mi az ember. Nem tudjuk azonban definiálni, de nem is kell definiálnunk. Együtt kell élnünk azzal, hogy a jog kiindulópontját valami nyilvánvalóan definiálhatatlan jelenti. Tudjuk, mi az ember, s felruházzuk a méltósággal.

Ezért mondják kommentárjaink az Alaptörvény 1. szakaszának magyarázatánál, hogy ember az, aki embertől származik. Emberi származásából kiindulva magyarázzuk az embert. Ennek azonban csak akkor van értelme, ha tudjuk, mi az ember, s hogy az emberek gyermekei szintén emberek. Ebben azonban nagyon fontos kijelentés rejlik: nem kérdezünk rá többé az emberre, hanem a jog szilárd kiindulópontjának vesszük. Erre az alapra támaszkodva próbáljuk meg az egész jogrendet kifejezésre juttatni a nyelv eszközeivel alkotott képekben és mintaképekben, gesztusokban, szimbólumokban és intézményekben.

Hallgassunk csak egyszer figyelmesebben alkotmányunk fogalmaira, amikor a jog keletkezéséről és alkalmazásáról van szó. A törvény „a parlamentben” születik meg, jelentése „nyilvános vitában” körvonalazódik. A képviselő leadja a „szavazatát”, a Szövetségi Tanács „ellenvetéssel” él, „tiltakozásának ad hangot”, a törvény „szó szerinti szövegét” pedig „kihirdetik”. Ha pedig a polgár nem ért egyet a joggal, a jogállam nem némul el a törvény kihirdetése után, hanem az „igazságszolgáltatásnak” nevezett szerve beszélget a polgárokkal a törvényről. A polgár „folyamodik” a bíróságokhoz, ha pedig nem nyer első fokon, akkor „fellebbezést” nyújt be. A bíró dönt a „panaszról”, a „jogigényről” és a „felmentésről”. Ha pedig a törvény nem bizonyul megfelelőnek, a bíró „megfelelő” alkalmazással próbálkozik.

A törvény keresésének és megtalálásának egész folyamata a béke elvét, de a szellemi nyitottság elvét is követő beszédfolyamat. Bíróként átéltem: a meghallgatás eszméje a legjobb eszköz a jogilag fontos tények és mércék megismeréséhez. Először meghallgatjuk a kérelmezőt, aki bemutatja, hogyan látja ő a tényeket és a jogi szituációt, azt a felfogást közvetítve ezzel a bíró számára, hogy az általa előterjesztett jogi megoldás helyes lehet. Majd pedig meghallgatjuk ellenfelét, aki másik nézőpontból érti a tényeket és a jogi helyzetet, ugyanolyan okosan bemutatja saját jogi megoldását, azt a felfogást közvetítve ezzel a bírónak, hogy az a megoldás helyes lehet. A bíró előtt így kitárul a tényekre vonatkozó tapasztalatok és a jogi gondolati lehetőségek teljes panorámája. Ebben a jogról való beszélésben, a helyes jog e keresésében nyílik meg a jog megtalálásának lehetősége.

Ha ezt a beszélgetéskultúrát ápoljuk a parlamentben és a bíróságon, ha megértjük a társadalomban, a gazdaságban és általában a kultúrában, akkor lépünk rá arra az útra, amelyen haladva minden nap műveljük és megújítjuk jogunkat. Ugyanakkor az is szerencsénk, hogy Németországban demokráciában élünk, gazdag országban, szabadságban, ahol virágzik a kultúra és a művészet, a tudomány és a vallás, a világ minden égtájára nyitottan, Közép-Európában. A jog e keletkezési körülményei történelmileg egyszeriek. Ki kellene őket aknázni megismerési forrásul a jog számára. A jogrend ugyanis nem annyira az autoritásból, mint inkább a jóra irányuló óvatos,  folyamatos keresésből fakad. (Ábrahám Zoltán fordítása)

 

Forrás: Az Eugen-Biser-Stiftung előadássorozata: Egyház – eszme és valóság. A 2012. II. 8-án szerdán este 19 órakor Münchenben, a Bajor Tudományos Akadémia plenáris termében tartott előadás. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző 1943-ban született Osnabrückben. Német alkotmányjogász, 1987 és 1999 között szövetségi alkotmánybíró Németországban. Részletes pályaképe a Wikipédián (németül) » 2012. február 15-én az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetemen tartott előadásáról készült beszámoló az egyetem honlapján található, az ebből az alkalomból vele készült interjú az Andrássy Nachrichten 3–6. oldalán olvasható (mindkettő németül).

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: