Könyvismertetés
Az Ostpolitik megindítása (…) vatikáni részről csupán a legkevésbé rossz megoldásnak látszott egy olyan pillanatban, amikor a kelet-közép-európai egyházi intézmények puszta fennmaradása is veszélybe került. A hagyományosan katolikus többségű, mégis többvallású és gyorsan szekularizálódó Magyarország egy modellértékű egyeztetési sorozat alkalmasabb terepének bizonyult, mint a szomszédos Csehszlovákia vagy Lengyelország.
A kortárs és az utókor
SZABÓ FERENC: A Vatikán keleti politikája közelről – az Ostpolitik színe és visszája. Budapest, L'Harmattan, 2012 („Isten és a tudomány” sorozat), fve 354 l., 3600 HUF.
Mérleg Online —Címkék: a Szentszék és Magyarország, A Vatikán keleti politikája közelről, egyház és állam, keleti politika, Ostpolitik, reálpolitika, Szabó Ferenc SJ, Vatikán
2012 decemberében jelent meg Szabó Ferenc SJ legújabb munkája „A Vatikán keleti politikája közelről – az Ostpolitik színe és visszája” címmel. A szerző, miként az előszóban kifejti, könyvét „személyes élményekkel átszőtt vázlatnak” tartja az elmúlt fél évszázad egyháztörténetének egy szűk szeletéről, a Szentszék ún. keleti politikájáról úgy, ahogy huszonöt évig közelről látta Rómából, majd 1992 után a hazai történeti kutatásokra is figyelve nyomon követte.[1] A Vatikáni Rádió munkatársaként valóban a világegyház szívében követhette figyelemmel a II. Vatikán Zsinatot és a kommunista országok felé történő „nyitást”: a XXIII. János pápa által elkezdett, majd VI. Pál és II. János Pál alatt folytatott keresztény-marxista párbeszédet és a vatikáni diplomácia törekvését arra, hogy a kommunista rezsim képviselőivel modus vivendit találjon. Szabó Ferenc sokszor volt a pápák – VI. Pál és II. János Pál –, valamint az Ostpolitik főszereplője: Agostino Casaroli bíboros államtitkár tolmácsa a magyar politikai vezetők vatikáni tárgyalásai alkalmával. Így – mint írja – az Ostpolitik színét és visszáját is láthatta. A korabeli körülményeket a következőképpen érzékelteti: „a Vatikáni Rádió magyar műsorának elkészítésében aránylag szabadok voltunk; persze bizonyos vatikáni útmutatásokat követtünk. Egyetlen tabu mégis volt: az egyházpolitika. E téren a hivatalos közleményeket kellett leadnunk, és ezeket – egy-két kivételtől eltekintve – nem kommentálhattuk saját nézőpontunk szerint.”[2] Jelen kötetében a jezsuita szerző a tabutól immár megszabadulni akarva beszéli el egykori tapasztalatait, azóta közölhetővé vált meglátásait. Kötete így akár memoár is lehetne, ám mégsem az. Szabó Ferenc nem csupán személyes visszaemlékezést ír, hanem jelenlegi kutatói, tudósi nézeteinek és ismereteinek kvintesszenciáját is adja e tárgyról, illetve leginkább ezeket összegzi, hogy általuk egykori tapasztalatait értelmezze. Így szinte a lehetetlent kísérli meg, hiszen a személyesen megélt és spontán ható emlékezet sohasem lehet ugyanaz, mint a történész által rekonstruált múlt. A történelem kutatója nap mint nap szembesül azzal, hogy a múltról csak közvetett, következtetésen alapuló vagy áttételes ismeretei vannak, sohasem empirikusak, és hogy a forrásokban csupán a múlt eseményeiről számára hozzáférhető kijelentésekkel találkozik, nem magával a múlttal. Aki egy adott korszakban él, annak saját korára nincs rálátása, aki pedig visszanéz, annak sosincs elég információja – fogalmazható meg a kortárs és az utókor tudását egyaránt részismeretekre korlátozó paradoxon.[3] Ilyen értelemben Szabó Ferenc műve izgalmas kísérlet, határterület, amely olvasóját a kötet utolsó betűjéig izgalomban tartja: vajon merre billen a mérleg? Történeti munkát olvas-e, vagy memoárt?
A kérdést talán nem is kell eldöntenünk, hiszen Szabó Ferenc is tudja, hogy műve vegyes műfajú könyv, és tudomásunkra is hozza, amikor jelzi, hogy szövegét – külföldi és hazai szakmunkák felhasználása után – saját tapasztalataival (tipográfiailag is elkülönített intermezzókkal) egészíti ki.[4] Mint a hátsó borítón egyik ajánlója írja: „Szabó Ferenc kor- és koronatanú. A Rómában, a kötet által tárgyalt események sodrában eltöltött 25 év egyedi tartalommal, értékkel gazdagítják a szerző történelemlátását.” Szintetizálja az itthoni és külföldi kutatók által már eddig felhalmozott ismeretanyagot, vagy amint a kötet másik ajánlója írja „az egyházban végbemenő folyamatokat eredeti kultúrájuk közegében, sajátos, teológiai kontextusban mutatja be”. Szabó Ferenc valóban nem sine ira et studio beszél, nagyon is jól kitapintható szubjektív véleménye van az Ostpolitikról. Ám ez a szubjektivitás olyan széleskörű tudományos és kulturális alapzatra épül, amely – ha a vele való azonosulást nem is – állásfoglalásának mindvégig a legnagyobb tiszteletet vívja ki.
Vizsgálódásait korunk szellemi körképének bemutatásával kezdi, s az általa is nagyra tartott jezsuita teológus, Henri de Lubac (1896–1991) írását idézve mintegy a saját pozícióját is meghatározza: világosan látni korunk szellemi helyzetét.[5] Az első nagy rész így az Ostpolitik előzményének tekinthető történelmi és szellemtörténeti folyamatok bemutatásával kontextualizálja a Szentszék keleti politikáját. A kötet gerincét adó második és harmadik részben VI. Pál, illetve II. János Pál tevékenységét elemzi szakirodalmi megállapítások bevonásával.
A vatikáni Ostpolitik már hosszabb ideje tudományos és politikai vita tárgya. Az 1960-as években elindult enyhülési folyamatról és a későbbi „keleti politikáról” alapvetően két történetírói álláspont kristályosodott ki az elmúlt két évtized kutatásai nyomán. Főként nyugati elemzők hangsúlyozzák, hogy a kommunizmus bukása és a szovjet birodalom összeomlása az intenzív kelet-nyugati párbeszéd eredményeképpen következett be, és ebben alapvető szerepet játszott a XXIII. János pápa által az 1960-as évek elején elindított politikai irányvonal, az Ostpolitik. Ezek az elemzések hangsúlyozzák, hogy e progresszív külpolitikának nem volt alternatívája: Róma csak így tudott segítséget nyújtani a Kelet-Közép-Európában élő katolikus egyházaknak és társadalmaknak. Ezzel szemben a magyar és a legtöbb kelet-európai beszámoló kritikusan szemléli az állam-szocialista rendszerek vatikáni elismerését, azt hangoztatva, hogy a közeledés sokkal inkább kedvezett a szovjet tömbnek, mint a Szentszéknek és az egyházaknak. Az Ostpolitik – amelyre erőteljes befolyást gyakoroltak a szovjet blokk titkosszolgálatai – rövidtávon megkönnyítette ugyan a katolikus egyház működését, például Magyarországon, de hosszú távon kedvezőtlenül befolyásolta a katolikus klérus társadalmi beágyazottságát és erkölcsi megítélését. Az Ostpolitik megindítása azonban vatikáni részről csupán a legkevésbé rossz megoldásnak látszott egy olyan pillanatban, amikor a kelet-közép-európai egyházi intézmények puszta fennmaradása is veszélybe került. A hagyományosan katolikus többségű, mégis többvallású és gyorsan szekularizálódó Magyarország egy modellértékű egyeztetési sorozat alkalmasabb terepének bizonyult, mint a szomszédos Csehszlovákia vagy Lengyelország.[6]
Angelo Rotta nuncius 1945-ben történt kiutasítását követően a hidegháború legkeményebb éveiben semmilyen kapcsolat nem létezett a Szentszék és a Magyar Népköztársaság között. 1948 és 1958 között a magyar kommunisták és katolikusok között fennálló kapcsolat nem különbözött a kelet-európai általános helyzettől. Mindszenty bíboros 1949-ben lezajlott koncepciós perét követően papok, szerzetesek és egyszerű hívők százait tartóztatták le és zárták hosszú évekre börtönbe; a Szentszékkel való érintkezést nehezítette a diplomáciai kapcsolatok megszakítása; a katolikus egyház ingatlanait és iskoláit pedig elkobozták. Miként azt a történeti szakirodalom jól dokumentálja, a magyar–szentszéki kapcsolat újrafelvételét XXIII. János pápa 1958-as megválasztása és ezt követően a II. Vatikáni Zsinat összehívásának bejelentése tette időszerűvé.[7] A XXIII. János pápa által kezdeményezett nyitás és párbeszéd politikáját utóda, VI. Pál is folytatta, így egy évig tartó intenzív kétoldalú tárgyalásokat követően Agostino Casaroli bíboros és Prantner József, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke 1964. szeptember 15-én részleges magállapodást írhatott alá. Ezt a megállapodást a Kádár-rendszer egyik legsikeresebb külpolitikai lépésének tekinthetjük. A részleges megállapodásnak köszönhetően ugyanis tovább erősödött a nyugati körökben ‘liberálisnak’ tartott kádári Magyarország pozitív imázsa. Az egyházpolitikai fordulat lényege azonban tömören úgy fogalmazható meg, hogy – szemben a korábbi gyakorlattal – a Vatikán ettől kezdve egyrészt valamilyen szinten elfogadta a kollaborációt, másrészt nem bátorította nyíltan az ellenállást.[8] Az 1960-as évek végén Mindszenty bíboros helyzete maradt az egyetlen igazán kényes kérdés a magyar-vatikáni kapcsolatokban. Egyesült államokbeli és magyarországi dokumentumokból is igazolható, hogy az 1963-tól változó intenzitású, de folyamatos magyar–szentszéki tárgyalások napirendjén a bíboros helyzete megoldandó kérdésként szerepelt.[9] Az 1970-es években a Mindszenty-kérdés rendezése és a helsinki folyamat szintén azt a benyomást erősítette meg, hogy az Ostpolitik útja a reálpolitika része. 1978-ban Karol Wojtyła meglepetésszerű pápává választása azonban azonnali és széleskörű hatást gyakorolt a hidegháború dinamikájára. A Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban tapasztalt kudarcokkal együtt ez a változás alapjaiban rendítette meg a Szentszék által folytatott Ostpolitik létjogosultságát.[10]
Szabó Ferenc e szakmai vitát mérlegelve végkövetkeztetésében úgy ítéli meg, hogy „a reálpolitikára, realizmusra hivatkozva félreismerték, illetve elkendőzték az ateista kommunizmus alapján megvalósított diktatúrák, a Kelet- és Közép-Európában berendezkedett ‘létező szocializmusok’ valóságát. Így történhetett meg, hogy az elméleti tévedésből eredt a gyakorlati illúzió, és a ‘csapdából’ az ateista kommunizmus képviselői húztak hasznot.”[11] Ezzel megerősíti történészek és kortársak véleményét is, noha hiányossága a kötetnek, hogy a saját témájának nagy részét is felölelő legfrissebb és legalaposabb történeti munkát, Fejérdy András „Magyarország és a II. Vatikáni Zsinat, 1959–1965” című, 2011-ben megjelent monográfiáját nem használja. Kötete mindezek ellenére is nagyszabású hozzájárulás annak a korszaknak a megértéséhez, amelyet Barankovics István 1962-ben így jellemzett: „Az antiteista propagandánál és a nyílt üldözésnél is kártékonyabb és veszélyesebb az Egyház szervezetének belső megrontása, amelyet a kormány módszeresen és a nyilvánosság lehető kizárásával hajt végre. Az Egyházra nehezedő külső terror ugyan az utóbbi években csökkent, de az Egyház belső megrontásának a kormány beavatkozás által végrehajtott folyamata nem állt meg, sőt előbbre haladt és módszeresebb lett.”[12]
[1] Szabó Ferenc: A Vatikán keleti politikája közelről. Az Ostpolitik színe és visszája. Budapest, 2012. 13. old.
[2] Uo., kiemelés a szerzőtől
[3] Erről a kérdésről lásd bővebben pl. Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. Budapest, 2010.
[4] Szabó Ferenc: Im. 91. old.
[5] Uo. 35. old.
[6] Stefano Bottoni: Egy különleges kapcsolat története. A magyar titkosszolgálat és a Szentszék, 1960–1968. In: (Szerk.) Bánkuti Gábor – Gyarmati György: Csapdában. Budapest, 2010. 254–255. old.
[7] Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években. Budapest, 2005.
[8] Gárdonyi Máté: Túlélés – együttműködés – ellenállás. A katolikus egyház stratégiai a „népi demokráciákban”. In: (Szerk.) Bánkuti Gábor – Gyarmati György: Csapdában. Budapest, 2010. 41. old
[9] Balogh Margit: Ikonná dermedt emlékirat, avagy egy jó pásztor naplója. Mindszenty József bíboros emlékiratainak története. In: Századok, 2012/1. 16. old.
[10] Stefano Bottoni: Im. 280. old.
[11] Szabó Ferenc: Im. 291. old.
[12] Barankovics István: A katolikus hit és egyház helyzete Magyarországon. In: Demokrácia, egyház, szabadság. Eredeti megjelenési hely: Hungarian Quarterly II. New York, 1962. 109. old.
,
3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján
via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.