Tanulmány

A németországi katolikus egyház Szinodális Útja mind a tárgyalt témák szempontjából, mind pedig folyamatát tekintve az egyetemes egyház nagy jelentőségű eseménye. A hatalommal való visszaélés és a szexualizált erőszak botrányára adott válasz, amely figyelembe veszi és megvizsgálja a visszaélést elősegítő és lehetővé tevő mögöttes kulturális és strukturális tényezőket. A papság hatalmához és nemiségéhez, életéhez és önértelmezéséhez, valamint a nők egyházi szerepvállalásához való viszony ugyanúgy az egyház megújulásának központi – ezért a jövőben immár megkerülhetetlen – kérdése, mint az egyházi nézetegyeztetés és határozathozatal mindenki részvételén alapuló és átlátható formája. A tanulmány a világméretű kihívások és az egyház, illetve a társadalom egységét fenyegető, növekvő mértékű megosztottság tágabb összefüggésén belül tárgyalja a szinodalitás kérdését.

A németországi Szinodális Út és világegyházi jelentősége

Julia KNOP és Martin KIRSCHNER tanulmánya, CONCILIUM 2021/2


Címkék: , , , , , , , , ,


1. Levélváltás Róma és Németország között

2019. június 29-én a német katolikusoknak levele jött a Vatikánból. Ferenc pápa közvetlenül „Isten németországi vándorló népéhez” fordult levelében.[1] Szokatlan eljárás – de mi is történt valójában?

Maga a pápa a német püspökök római ad limina látogatására utal. A látogatás hátterében a Szinodális Út áll, amely a Német Püspöki Konferencia (NPK), valamint az egyházmegyei tanácsok és egyesületek, illetve a német katolikus laikusok közös képviseletét ellátó Német Katolikusok Központi Bizottsága (NKKB) közti megállapodás nyomán jött létre.[2] Az Út a katolikus egyház mély válságára kíván választ adni – arra a krízisre, amely a hatalommal való visszaélés, a szexualizált erőszak, illetve az ennek eltussolása miatti botrányok formájában tört felszínre és Németországban főként 2010-ben, a berlini Canisius Gimnáziumban történt szexuális erőszakcselekmények kitudódása[3] után, valamint 2018-ban, a német püspökségek területén klerikusok által elkövetett szexuális visszaélésekről szóló ún. MHG-tanulmány közzététele[4] után olyannyira felerősödött, hogy veszélybe sodorta az egyház hitelét, önazonosságát és egységét. Előbb 2010-ben indult el az a párbeszédfolyamat, amely a közös beszélgetés új egyházi kultúrájának megteremtését célozta, de amely megmaradt az általánosságok szintjén. Ezzel szemben a Szinódusi Út kifejezetten és jól körvonalazottan azokat a kényes témákat tűzi napirendjére, amelyek elhallgatása évek óta akadályozza az egyházon belüli kommunikációt és az egyház reformját. Időközben nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket a „forró” témákat nem lehet kikerülni, mivel olyan strukturális és kulturális tényezőket érintenek, amelyek elősegítették a visszaéléseket. Miről is van szó? A hatalom gyakorlásáról, a döntésekben való részvétel követeléséről, az egyház átláthatóságának szükségességéről, a papok életformájáról és szerepéről, a szexualitás és a szexuális sokféleség egyházi megítéléséről, valamint a nők helyzetéről az egyházban. Minthogy e témák egyúttal megosztóak is – bizonyos csoportok már nyílt megvitatásuknak is igyekeznek elejét venni –, lehetséges, hogy a pápai levél hátterében a Szinodális Út ellenfelei húzódnak meg, és ők ösztönözték e beavatkozásra a pápát.


Forrás: Concilium. International Journal of Theology (ESCM Press, 3rd Floor, Invicta House, 108–114 Golden Lane, London EC1Y 0TG), 57. évf., 2021/2-es szám (Synodalities), 25–36. oldal. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerzők: Julia Knop teológus, a dogmatika professzora az erfurti egyetem (Németország) katolikus teológiai karán. Bonnban és Münsterben tanult katolikus teológiát, 2006-ban Bonnban teológiai antropológiából szerzett doktorátust. A Német Katolikusok Központi Bizottságának választott tagja, a Communio című teológiai folyóirat szerkesztője. Újabb kötetei a freiburgi Herder Kiadónál: „Wie geht katholisch? Eine Gebrauchsanleitung” (Katolicizmus. Használati utasítás, 2013); Gregor Maria Hoff-fal és Benedikt Kranemann-nal közösen szerk.: „Amt – Macht – Liturgie” (Hivatal – hatalom – liturgia, 2020 [QD 308]).

Martin Kirschner katolikus teológus (sz. 1974), egyetemi tanár, az eichstätti egyetemen (Németország) a Teológia a Jelen Átalakulási Folyamatai Közepette (Theologie in Transformationsprozessen der Gegenwart) – Heisenberg Professzúra vezetője. 1994 és 2001 között teológiát és politikatudományt tanult Trierben és Tübingenben, 2005-ben doktorált katolikus teológiából ugyancsak a tübingeni egyetemen. 2009-től állandó diakónus. Legutóbbi könyvpublikációi: R. Natéval közösen (szerk.): „Europa – Krisen, Vergewisserungen, Visionen. Interdisziplinäre Annäherungen” (Európa – válságok, megbizonyosodások, elképzelések. Tudományközi közelítések, Bielefeld 2019); M. Kirschner (szerk.): „Subversiver Messianismus. Interdisziplinäre Agamben-Lektüren” (Szubverzív messianizmus. Tudományközi Agamben-olvasatok, Baden-Baden 2020).


Tény, hogy Ferenc pápa a német egyházért érzett aggodalmának ad hangot levelében. Ám egyúttal messzebbre is tekint: rámutat ama nagyobb és átfogóbb, korszakos válságra, amelyet az Evangelii gaudiumban (2013. november 24.), a Laudato si’-ben (2015. május 24.) és a Veritatis gaudiumban (2017. december 8.), továbbá a menekülthelyzet, az Amazonas-szinódus és legutóbb a COVID-krízis kapcsán ismételten az egyház és az egész emberiség előtt álló legnagyobb feladatnak nevezett: „Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy nem csupán változások korát éljük, hanem korfordulón élünk, s ez olyan új és régi kérdéseket vet fel, amelyekkel jogos és szükséges is foglalkoznunk.”[5]

Ezt a távlatot szem előtt tartva a pápa az Apostolok cselekedetiről való húsvéti elmélkedésére utalva indítja levelét. A kereszt és nagypéntek tapasztalatát felidézve, amikor úgy tűnt, hogy „az első apostoli közösség tagjai […] mindent elveszítettek” arra emlékeztet, hogy a tanítványok „egy asszony szájából hallották a hírt, hogy az Úr él, és ez az örömhír annak a születő egyháznak a húsvéti örömébe vezet, amelyet „egészen áthat a Szentlélektől ajándékba kapott új élet”. Vagyis a pápa nem ama vészpróféták apokaliptikus hangján szólal meg, akik a németországi szinodális kezdeményezést a hitehagyás tüneteként és egy, az állam kegyeit élvező – a világegyházra pedig liberális reformagendát rákényszeríteni igyekvő – helyi egyház kriptoprotestáns önszekularizációjaként értelmezik.[6] Ellenkezőleg, a jelen átalakulási folyamatait, kivált pedig az egyház válságait Ferenc pápa kairoszként, az alapokig ható megtérés, az evangéliumhoz és a peremre szorultakhoz, az „útnak induló egyház megújulásához” való visszatérés alkalmaként értelmezi – amint azt Evangelii gaudium kezdetű, programadó apostoli buzdításában kifejtette.

A németországi szinodális út mindenekelőtt egy helyi egyház kezdeményezése, de olyan problémákkal és kihívásokkal foglalkozik, amelyek nem korlátozódnak Németországra, hanem szerte a világon jelen vannak. A német kezdeményezésre nagy figyelem irányul, s nem csupán a szinóduson tárgyalt témákra, hanem a közös útkeresés formájára is. Amilyen sok szó esik manapság a világegyházban szinodalitásról, és amilyen sok bátorítás hangzik el a szinódusi folyamat megkezdésére, annyira nyilvánvaló az is, hogy római katolikus vonatkozásban a döntési folyamatokat mindmáig a hierarchikus tekintély felől gondolják el, miközben maga a szinodalitás mint annak kifejeződése, hogy Isten egész népe közösen járja útját, továbbra is konzultációs és tanácsadó funkciókra korlátozódik. A németországi Szinodális Út a részvétel lényegesen erőteljesebb módját próbálja ki: a püspökök, valamint a szakértők és hívők – az úgynevezett „laikusok” – valóban közös úton haladnak, azaz közösen tanácskoznak és döntenek. Ahhoz, hogy a szinódusi közgyűlés határozatképesek legyen, háromszori kétharmados többség szükséges: a plénumé, a püspüköké és – egy indítvány nyomán – a nőké. Ezáltal, legalábbis kezdeti formájában, a szinodális katolicitás messzebbre ható formáját alakítjuk ki és gyakoroljuk. Ez egyeseket reménnyel tölt el, mivel ők helyi egyházukban ugyanezekkel a problémákkal küszködnek, de nem rendelkeznek hasonló erőforrásokkal. Másoknak viszont gondot okoz –  ezért a egyház szélső pólusán már csatakiáltásoktól és összeesküvés-elméletektől hangos a Twitter. Nem csoda, ha a szinodális kísérletet (egyház)politikai eseményként is érzékelik és követik nyomon világszerte.

2. Tágabb kontextus: a jelen kihívásai

Németországban a katolikus egyház Szinodális Útjának pontosan meghatározott indítéka és megbízatása van. Célja a klerikusok által elkövetett szexuális, pszichikai és lelki visszaélések rendszerszintű okainak, valamint az erőszak eltussolását és letagadását lehetővé tevő struktúráknak az azonosítása, elemzése és kijavítása. Ez adja a folyamat erejét, és ez szabja meg határait. Ugyanakkor éppen ez a feladatkijelölés szembesít olyan alapvető egyháztani kérdésekkel, amelyek elől nem lehet többé kitérni. A szinódusi folyamat tehát egyfelől pontos célt követ, másfelől azonban nagyobb strukturális és tematikus összefüggésbe illeszkedik, s természetesen vissza is hat saját kontextusára.

1) A tágabb kontextust a globalizálódó, ám egyúttal mélyen meghasadt világtársadalom alkotja, amelyben az a hatalom, a gazdagság és a technikai lehetőségek eleddig ismeretlen mértéke egész térségek, társadalmi rétegek és népek kirekesztésével, marginalizációjával és „basuraruización”-jával (hulladékká nyilvánításával) jár együtt. Ehhez társul bolygónkon az élet alapjainak egyre nagyobb mértékű és egyre visszafordíthatatlanabb lerombolása. Mindez gyors, összehangolt és szolidáris cselekvést követelne meg, ám épp az ellenkezőjét idézi elő: a társadalmak fokozódó széthúzását és széthullását, a nemzetközi szervezetek cselekvésképtelenségét és (ön-)pusztító stratégiák növekvő uralmát egészen a katonai erőszak eszkalációjáig. A szinodális egyházi megegyezésért végzett fáradozásnak az emberiség szintjén ez a tágabb kontextusa, ezért a szinódusnak Isten országát szem előtt tartva kommunikációra, együttműködésre és integrációra kell ösztönöznie.

2. Az egyház az egész társadalmat átható konfliktusok, hatalmi egyenlőtlenségek és polarizációk tükre. Mindezek olyan egyházpolitikai és teológiai ellentétekben éleződnek ki, amelyek lényegi módon érintik a hit hermeneutikáját, a morenség alapelveihez fűződő viszonyt, a késő modernség pluralizációs, a sokféleség irányában ható folyamatait és az ezekkel összefüggő egyházképeket, illetve cselekvési stílusokat. A hit és az egyház válsága, a hagyomány folyamatos eróziója és a hit „exkulturációja”, kikülönülése a kultúrából – nem csak Közép-Európában – a tanácstalanság és a tehetetlenség tapasztalatával szembesít, és nem csupán tovább fokozza az értelmezések felhalmozódott konfliktusát, hanem ellenkező irányú kísértéseket is magával hoz: a rezignációt vagy a túlzott alkalmazkodást, olyan stratégiákhoz való folyamodást, amelyek ellenőrzést és hatalmat biztosítanak mások fölött, a fundamentalista önazonosság különböző formáinak megalkotását vagy az önhitt visszahúzódást a saját csoportba, a „mieink” biztonságába.

3. Ez továbbvezet a harmadik problémakörhöz: a II. Vatikáni Zsinat elégtelen recepciójához és továbbgondolásához, amelynek következménye az egyházon belüli megosztottság, a reformok akadályozása, a vitát gerjesztő témák tabusítása és az innovatív álláspontok kiszorítása. Német kontextusban ezek a fejlemények nemcsak a Humanae vitae, a tudományos teológia és egyes teológusok tanítási engedélyekörüli konfliktusokban váltak kézzelfoghatóvá, hanem az is, hogy elmaradt a Würzburgi Szinódus eredményeinek befogadása és továbbfejlesztése. Ezért a szinodalitás története Németországban egyúttal a frusztrációnak és a reformokról folytatott számos vita egyre-másra megtapasztalt hatástalanságának a története is, egyúttal pedig annak a törekvésnek a története, hogy az erősen korlátozó jellegű egyházjoggal szemben megtaláljuk a szinodális megegyezés új formáit. A globális igazságosság, az összegyházi megtérés és megújulás nagy kihívásaira rátelepednek a tekintély, az autonómia és a részvétel korszerű értelmezésével kapcsolatos megrekedt viták. A katolikus önazonosságról való megbizonyosodás tekintélyelvű gesztusai az egyházi hivatal, a papi életforma, a nemi erkölcs és a nemek közti viszony értelmezésének némely hagyományos módozatát a katolikus identitás időfeletti jellemzőjévé stilizálja. Minél inkább elhúzódik a reform akadályozása és az önazonosság ideologikus védelme, annál elkerülhetetlenebb, ám egyúttal annál kilátástalanabbnak is tűnik a konfliktusok feldolgozása. Ha saját belső konfliktusaiban kudarcot vall az egyház, akkor az emberiség nagy kérdéseinek megoldásához sem járulhat hozzá. A reform és az (ön)evangelizálás összetartozik és nem játszható ki egymás ellen.

3. Háttér: szinódusi kezdeményezések és tapasztalatok Németországban

Az egyház megújulásáról folyó vita a zsinat óta elkíséri az egyházat. Ám amióta klerikusok évtizedeken át elkövetett és az egyház által fedezett erőszakos szexualizált bűncselekményei világszerte ismertté váltak, és amióta az első elemzések megjelentek, az említett konfliktusok feldolgozása megkerülhetetlenné vált. A németországi egyház 2010-ben érkezett el a kritikus ponthoz. Mind a Zollitsch érsek vezette NPK által 2011 és 2015 között kezdeményezett párbeszédfolyamat, mind a teológusok és teológusnők 2011-es memoranduma pontosan jelzi a cselekvéskényszert, eredményt azonban – minthogy a kényes témákat kifejezetten kerülték – gyakorlatilag egyik sem hozott. Csak a frusztráció lett még nagyobb. Zavart keltett továbbá, hogy XVI. Benedek épp a szexuális visszaéléssel kapcsolatos különféle, több országban – az Egyesült Államokban, Írországban és Németországban – feltárt botrányok szoros közelségében a 2009/2010-es évre hirdette meg „a papság évét”. 2011-es németországi utazása és az általa meghirdetett „hit éve” (2012–2013) úgyszólván hatástalan maradt; nem így leköszönésének nagy visszhangot kiváltó eseménye és utódja, az argentin Jorge Bergoglio megválasztása. Különösen a két római családszinódus (2014-ben és 2015-ben), valamint az Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása (2016. március 19.) tanúsítja arra irányuló igyekezetét, hogy meghaladja a katolikus önazonosságra és a pápa saját tekintélyének megőrzésére rögzült nemi erkölcs fentebb említett apóriáit, mégpedig egy olyan integratívabb, a lelkipásztori szempontokat jobban érvényesítő kezdeményezés formájában, amely az emberekhez, az emberek életvalóságához és a szituációra érzékeny megkülönböztetés elvéhez igazodik. A 2018-as Amazonas-szinódus világegyház és helyi egyház újfajta viszonyáról, interkulturális érzékenységről, a helyi körülmények tiszteletéről, a túlélés ökológiai és szociális kérdései iránti elkötelezettségről, valamint az egyház lelkipásztori megtérésre és a feszítően időszerű egyházi kérdések kontextualizálásának készségéről tanúskodik. Ferenc pápa a vitás pontok közvetlen megválaszolása és határozott egyházpolitikai irányváltás helyett szemlátomást a konfliktusok általánosabb „átkeretezésére” törekszik oly módon, hogy az ember felé történő odafordulás, a peremre szorultakra összpontosító figyelem, valamint „a szegények és a föld kiáltásának meghallása” jegyében közelít hozzájuk. Németországban érdeklődéssel és reménykedve tekintettünk és tekintünk e világegyházi szintű szinodális kezdeményezésekre. A jövő dönti el, hogy ez a fajta átkeretezés, „refraiming” összességében sikeres és elegendő lesz-e az egyházon belüli – igencsak sürgető – konfliktusok és nehézségek megoldásához. Mindenesetre, bár a nagy megtérés szükségessége egy pillanatig sem kétséges, az oltalmunkra bízottak testi és lelki veszélyeztetése sokkal konkrétabb intézkedéseket követel.

A Ferenc pápa idején szorgalmazott szinódusi megújulás számára annyiban lehetnek ösztönzőek a helyi egyházakban történő szinodális egyeztetések útjelzői, amennyiben konkrét válaszokat adnak a különféle kontextusokra és azokon belül zajlanak.

Ezen a ponton szeretnénk emlékeztetni, ha csak röviden is, azokra a fontos szinódosi eseményekre Németországban, amelyek a Szinodális Út helyi egyházi kontextusát és hátterét alkotják.[7] A legjelentősebb ezek közül – mind a II. Vatikáni Zsinat recepciója, mind pedig a szinodális folyamatok további alakulása szempontjából – az 1971 és 1975 között megtartott Würzburgi Szinódus[8], amely a maga nemében egyedülálló esemény volt. Az eltérő álláspontok feszültséggel terhes kölcsönösségében püspökök és laikusok, teológusok és a nagy nyilvánosság képviselői közösen vállaltak felelősséget a németországi egyház jövőjéért. A Reménységünk („Unsere Hoffnung”) című dokumentum az Isten országába vetett remény távlatában, valamint a világegyház iránti elkötelezettség, az ökumenikus közösség és a zsidóság iránt viselt különleges felelősség jegyében programadó módon határozta meg az egyház helyét. Számos szinódusi határozat konkrét fogadtatása és – a legjobb esetben is – csupán részleges valóra váltása persze az itteni szinódusi tapasztalatok és várakozások kétséges mivoltát jelzi. Mindazonáltal pozitív tapasztalat volt a szinódus a hivatalviselők, a teológusok és Isten népe között zajló szabad és bátor vita, valamint a felelősségben való osztozás. Ugyanakkor a római tekintélyelvűség beavatkozása – amely már csírájában elfojtotta a lényeges kezdeményezéseket és reformokat – roppant mértékű frusztrációt okozott. A későbbi németországi fejleményeket az útnak indulás és csalódás dialektikája határozta meg.

Kelet-Németországban a drezdai lelkipásztori szinódus (1973–75) és az azt megelőző meisseni szinódus (1969–71) nagy jelentőséggel bírt az NDK katolikus egyházának életében. A létező szocializmus szorításában lehetővé tette annak megtapasztalását, hogy az NDK-ban élő keresztények közösen járják útjukat, közösen fogalmazzák és vallják meg hitüket, miközben a nemzetközi közvélemény is figyel rájuk. Miközben az egyházi fogadtatás az NDK-beli szinódusok esetében is csekély mértékű volt, maga a folyamat átfogóbb ökumenikus kezdeményezésekbe torkollt, és egyik előfutára volt azoknak a mozgalmaknak, amelyek az igazságosság, a béke és a teremtés megőrzése mellett kiállva meghatározó mértékben járultak hozzá az 1989-es év békés forradalmához.[9] Második hazai alaptapasztalatként talán kijelenthető, hogy magának a szinódusi folyamatnak – a közös hit és a közösen ünnepelt liturgia kontextusában átélt szabad és bátor szólásnak (parrhézia), a megtapasztalt kölcsönösségnek és a konfliktusokat vállaló, ugyanakkor a konfliktusokat konstruktív módon kihordani képes vitának – önértéke van, amely akkor is, és éppen akkor érvényesül, ha a szabadságot elfojtják és a közös döntésekről nem vesznek tudomást, legyen szó a társadalomról vagy az egyházról.

4. A katolikus egyház németországi Szinodális Útjának célkitűzései…

Németországban a katolikus egyház Szinodális Útja, amint az előzőekben már megjegyeztük, nem kíván csodaszer lenni, afféle gyógyír az egyház összes nehézségére. A szinódusi folyamat során katolikus nők és férfiak célzottan reagálnak az egyházi önértelmezés és az egyházi valóság elkendőzhetetlenné vált rendszerszintű hiányosságaira és disszonanciáira, amelyek nem kiváltó okai ugyan az egyház gondjaira bízottakkal szembeni klerikusi visszaéléseknek, de az intézmény védelmében lehetővé tették azokat és akadályozták a bűnüldözés munkáját. Az MHG-tanulmány* eredményei mindenkit megdöbbentettek: a  kutatás során vizsgált időszak vonatkozásában – 1946 és 2014 között – az egyházmegyés papok mintegy öt százalékának, azaz minden huszadik papnak a személyi aktáiban szerepeltek dokumentált utalások arra, hogy a papot kiskorúakkal szembeni szexuális visszaéléssel vádolták meg. És ez csupán óvatos becslés, tekintve, hogy szabálytalanságok egész sorára derült fény, a püspökségi  adminisztráció és irattári fegyelem hiányosságaitól kezdve egészen az akták manipulálásáig. A tanulmány a klerikusok általi elkövetett bűncselekmények sajátosan katolikus tényezőire is rámutatott: az egyházi hatalomgyakorlás kizárólag kötelező nőtlenségben élő férfiakra jellemző, visszás formáira módjaira, valamint „a katolikus nemi erkölcs kijelentéseinek és viszonyulásának kétértelműségeire a homoszexualitást illetően”. A kutatói konzorcium emellett „a cölibátus jelentőségének megvitatására” is javaslatot tett.

Sok hívő már régóta úgy látja, hogy ezeket a kérdéseket újra kell gondolnunk. Álláspontjuk egyértelmű, ugyanakkor mindeddig nem következtek belőle reformok az egyházban. Most azonban a tudomány a maga külső nézőpontjából a szexualizált erőszak és a hatalommal való visszaélés szempontjából különösen jelentős veszélyforrásként nevezte meg a fenti problémákat, amelyek elől tehát nem térhetünk ki többé. Alapos vizsgálatnak kell alávetnünk a papságról alkotott egyházi felfogást, az egyház nőképét, a nemi erkölcs alapelveit és a homoszexualitás elítélését, illetve tabusítását, mivel olyan rendszert támogatnak, amelyben fiatal fiúk, lányok és nők , nem utolsó sorban pedig szerzetesnők testi és lelki integritását érte és érheti a jövőben is súlyos sérelem.

Ezzel a kihívással néz szembe a Szinódusi Út. Első, alakuló plenáris ülése után, 2020 elején négy fórum látott munkához. Ezek 35 fős – püspökökből, papokból, hívőkből és különböző területek szakértőiből álló – csoportokban az alábbi témákat dolgozzák fel: hatalom és hatalommegosztás az egyházban, nemi erkölcs, papi életforma, nők egyházi szolgálata és hivatalviselése. Elemzéseket hoznak létre és konkrét javaslatokat tesznek problematikus egyházi struktúrák korrekciójára, valamint az egyháztan és az egyházi élet megújítására. Javaslataikról a szinodális gyűlés dönt. A gyakorlatba való átültetésük a helyi püspök hatalmában áll, illetve – legalábbis néhány pontban – Róma beleegyezésétől függ. A munkacsoportok ugyanis nemcsak olyan javaslatokat dolgoznak ki, amelyek a hatályos egyházjog keretében amúgy is megvalósíthatók, s mindössze az illetékesek jóakaratán múlik, hogy megvalósulnak-e, hanem olyan reformok és kiigazítások is szükségessége is felmerül, amelyek világegyházi szinten igényelnek egyeztetést.

A COVID-19-világjárvány miatti korlátozások következtében az eleinte kétévesre tervezett, eredetileg négy plenáris ülést magába foglaló folyamat egy évvel meghosszabbodott. 2021 februárjában a plenáris ülésre online formában került sor, ekkor azonban nem születhettek érvényes határozatok.

5. … és világegyházi jelentősége

Mire való és mire elég egy helyi egyház Szinodális Útja? Mi a jelentősége világegyházi és teológiai nézőpontból? Három jellemzőjét emelnénk ki:

A katolikus egyház Szinodális Útjának világegyházi jelentőségét az adja, hogy olyan – feszítően időszerű – témákkal foglalkozik, amelyek az összegyház szempontjából is megkerülhetetlenek. Ide tartoznak a klerikusok által elkövetett szexuális visszaélések, illetve az ezek hátterében meghúzódó egyházi gondolkodásmódok és struktúrák – elég, ha a „klerikalizmusra” gondolunk –, amelyek nem képesek kellő hatékonysággal megakadályozni, sem szankcionálni az ilyen bűncselekményeket. ellenben olyan papi eszményt támogatnak, amely lelki, testi és szellemi vonatkozásban egyaránt súlyos károkat okozhatnak.

A katolikus egyház Szinodális Útját formája és eljárásmódja is jelentőséggel ruházza fel. A szinódusi elv olyan gyakorlati megvalósítására tesz kísérletet ugyanis, amely segít továbbgondolni a szinodális események és struktúrák eddigi értelmezését és egyházjogi körülírását. Még a Nemzetközi Teológiai Bizottság „Szinodalitás az egyház életében és küldetésében” című, 2018. március 2-án közzé tett dokumentuma is az alábbi kategóriákat különbözteti meg: a szinodalitást mint figyelmes meghallgatásnak az egész egyházra jellemző magatartását, a helyi egyházak és a világegyház szinodális testületeit és struktúráit, ide értve a különleges, illetve a regionális szinódusok egyházjogilag rögzített formáit, a római püspöki szinódust és természetesen az egyetemes zsinatot. Ami mindeme shzinteken közös: a szigorúan függőleges-hivatali jelleg. A konzultációs és tanácskozási folyamatok személyi vonatkozásban és időben is szigorúan elkülönülnek a döntéshozataltól. A helyi egyházak, a teológia és a hívők részesedése nem rendszerszintű, nincs szilárd egyházjogi kerete. A communio hierarchica elképzelése, miszerint a döntés végeredményben a felszentelt hivatalviselők kizárólagos joga, továbbra is akadályozza annak a II. Vatikáni Zsinat egyháztanában gyökerező „vegyes alkotmánynak” a kialakulását, amely figyelembe veszi a különféle „teológiai helyeket”, illetve forrásokat (loci theologici), és amelyben Isten népének különböző karizmái, illetékességei és döntéshozatali fórumai szóhoz juthatnának. A Szinodális Út tudatosan támaszkodik ezekre. A 230 szinódusi küldött harmada püspök és harmada nő. A klerikusok a plénumnak mintegy a felét teszik ki. Ha egyelőre nincs is szó Isten népének arányos képviseletéről, a tanácskozásokat már eddig is tartósan meghatározta összetételük, valamint a kommunikációs játékszabályok együttese. A határozathozatalhoz szükséges szavazattöbbség kialakulása a részvételen alapuló döntési mechanizmus és vezetési kultúra új tapasztalatát hozza magával. Ehhez járul még az Út folyamatszerűsége: a római püspöki szinódustól eltérően – amely zárt körben három héten át ülésezik – itt egy több lépésben, éveken át zajló szinodális esemény átélésére, vagyis egy új tanácskozási mód kipróbálására és talán megszilárdítására nyílik alkalom.

Végül pedig a katolikus egyház németországi Szinodális Útja azért tekinthető világegyházi szempontból is nagy jelentőségűnek, mert egy olyan helyi egyház cselekvése, amelynek gazdag erőforrásaihoz hasonló adottságokkal csak kevés helyi egyház rendelkezik. Ilyen a laikus katolikusok immár 170 évre visszatekintő szervezete, az NKKB, amely egyesületekbe szerveződő katolikusok tömegeit képviseli, és amely az egyházon belül a részvétel és a demokratikus véleményformálás kultúráját valósítja meg. De ilyen a színvonalas akadémiai teológia is, amely az állami egyetemekbe való intézményes beágyazottsága folytán a szabad kutatás, a tudományközi párbeszéd és az egyházi intézmények iránti kritikus hűség kultúráját ápolja. S végül ide tartozik a számos, nem a teológia területéről érkező szakértő/nő, aki aktívan részt vesz a szinodális kísérletben és hozzájárulás a döntéshozatalhoz; továbbá, legáltalánosabb szinten, a demokratikus erényeknek az a szilárd alapokon nyugvó kultúrája, amelyben a német katolikusok otthonosan mozognak, és amely a kommunikáció módjával és a döntések előkészítésével szembeni elvárásaikban is megnyilvánul.

A németországi katolikus egyház mindhárom szinten – legyen szó a koncentrált tartalomról, az innovatív formáról és a jól megalapozott szakismeretekről, illetve társadalmi kompetenciákról – jó szolgálatot tehet a világegyháznak. Ösztönzést adhat, tapasztalatokat előlegezhet meg és, az egész részeként, gyakorlóterepe lehet annak a nyílt beszédnek, amelyre az egyház minden tagja hivatást kapott a Szentlélektől.

Ezek tehát gazdag erőforrások – de szükség is van rájuk, hiszen az egyház korántsem csak Németországban néz szembe kihívásokkal.

Meg kell küzdenie ugyanis azzal a problémával, hogy vajon az identitás és a hatalom kérdéseit közelről érintő, sokat vitatott témakörökben létrejöhet-e hívő egyetértés a társadalom és az egyház növekvő mértékű polarizációja közepette. Ily módon a társadalmi párbeszédet is elősegítené. Hiszen a hatalomgyakorlás kérdéseitől a társadalmi nemek igazságos megítélésén át egészen az önazonosság problémájáig és a különbözőség elismeréséig ugyanazok a témák osztják meg mind az egyházat, mind a társadalmat.

Sikerül-e vajon eljutnia a tanácskozásnak a kötelező döntésekig, azaz elérhet-e valódi eredményt? A torlaszok csak úgy bonthatók le és a hitelesség új energiái csak akkor szabadíthatók fel, ha a párbeszédből és a teológiai belátásokból strukturális változás és jogi szabályozás is születik.

A feladat tehát egyfelől az, hogy Németország sajátos helyzetére vonatkozó megoldásokat dolgozzunk ki, ezek azonban, másfelől, a világegyház felé is kommunikáljuk és továbbadjuk. A katolikus egyház egységének megőrzése ugyanis nem a jelenlegi állapot feltétlen és változatlan érvényét jelenti, hanem közreműködést az egyház szinodális és missziós megújulásában, mégpedig Ferenc pápa ismételt követelése értelmében. A helyi egyházak és a pápa, valamint a megújult vatikáni kúria összjátéka fogja megmutatni, hogy miként fejleszthető tovább a szinodalitás, és hogy nem érett-e meg az idő egy új zsinat előkészítésére.

Amikor írásunk elején idézett levelében a pápa emlékezetünkbe idézi az eredet idejét és az első apostoli közösségek helyzetét, értésünkre adja, hogy a Szinodális Út – és a világszerte zajló egyéb szinódusi folyamatok – esetében nem pusztán egyedi intézkedésekről vagy egyházpolitikai vitákról van szó, hanem arról az újdonságról és megújulásról, amelynek forrása az evangélium hirdetése és az élő hit.[10] Ilyen újdonság csak akkor fakadhat, és az (ön)evangelizáció mint legfőbb kritérium csak akkor érvényesülhet, ha a konkrét problémákat, a visszásságokat és a cselekvési lehetőségeket megvizsgáljuk és az evangéliummal szembesítjük. A Szinodális Út egyik munkadokumentuma ezt így fogalmazza meg:

„Az egyház jelenlegi válsága a megújulás esélyét rejti. Egyházalkotó és alkotmányozó pillanat, amelyben Isten népe – az egzisztenciális problémák súlya alatt, a változás szükségességét és a változás lehetőségét felismerve – felelősen munkához lát, hogy a püspökökkel együtt reformfolyamatot indítson útjára. Annak reményében és azzal a bizalommal teszi ezt, hogy a megújulásban a Szentlélek működik.”[11]

(Mártonffy Marcell fordítása)


[1] Vö. Lettera del Santo Padre Francesco al popolo di Dio che è in cammino in Germania, URL: http://www.vatican.va/content/francesco/de/letters/2019/documents/papa- francesco_20190629_lettera-fedeligermania.html [2020.08.18.]

[2] Vö. https://www.synodalerweg.de/[2020.08.18.]

[3] Lásd az első független vizsgálat (2010 májusában elkészült) beszámolóját a jezsuita rend iskoláiban és más intézményeiben elkövetett szexuális visszaélésekről: https://canisius.de/wp-content/uploads/bericht_27_05_2010_ueber_faelle_ sexuellen_missbrauchs_an_jesuiteneinrichtungen.pdf [2020.08.18.]

[4] MHG-tanulmány: a rövidítés a vizsgálatban résztvevő szaktudósok intézetének földrajzi helyére, háom német városra utal: Mannheim, Heidelberg, Gießen. A vizsgálat zárójelentésének teljes szövege (A Német Püspöki Konferencia területén működő katolikus papok, diakónusok és férfi szerzetesek által kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések)itt érhető el: https://www.dbk.de/fileadmin/ redaktion/diverse_downloads/dossiers_2018/MHG-Studie-gesamt.pdf [2020.08.18.].

[5] Lettera del Santo Padre, i. m.

[6] Az Egyesült Államok jobboldali katolikus sajtóorgánumaiban és internetes fórumain a német egyház, Reinhard Marx bíboros és legfőképpen a Szinodális Út régóta önazonosságot megalapozó ellenségképpé lépett elő. Az intellektuálisan igényesebb vitairatok közül például Georg Weigelnek a First Things hasábjain megjelent cikkeit említhetjük, amelyekben egyre élesebb hangnemben vádolja a német egyházat hitehagyással és de facto egyházszakadással, reform és párbeszéd helyett pedig olyan katolikus tanítást és vallásosságot sürget, amely töretlen folytonosságban van saját egyházpolitikai elképzeléseivel és saját hitének stílusával: „A németországi katolikus egyház (akárcsak más német nyelvű országok egyházai) számos tekintetben a tényszerű (de facto) skizma állapotában vannak. Vezetői és értelmiségi tagjai közül sokan nem hiszik, amit a katolikus egyház hisz. Ezért hát nem azt tanítják, amit a katolikus egyház tanít. […] A német nyelvű világban haldoklik a katolicizmus, és nem azért, mert hirdették az evangéliumot, amely hihetetlen és kemény beszédnek bizonyult, hanem mert öröm, bizalom és buzgóság nélkül hirdették. […] Ennek a súlyos igazságnak az elismerése az egyetlen út egy olyan német katolicizmus felé, amelynek hiteles mondanivalója lesz a világegyház többi része számára.” George Weigel: What kind of believers (2019.10.09.), URL: https://www.firstthings.com/web-exclusives/2019/10/ what-kind-of-believers [2020.08.18]. Weigel már 2015-ben „a katolikus egyház német válságáról” beszélt (https://www.firstthings.com/web-exclusives/2015/05/the- catholic-churchs-german-crisis). Az efféle, egyre élesebbé váló vitairatok, skizma- és eretnekség-vádak is nyilvánvalóvá teszik, hogy milyen fontosak a németországihoz hasonló szinódusi folyamatok, mivel ezek állhatnak ellen az elszabadult polarizációs késztetéseknek, amelyek napjainkban áthatják az Egyesült Államok társadalmát és egyházát.

[7] A közép-európai szinódusok bemutatását és teológiai feldolgozását lásd: Wilhelm Rees – Ludger Müller (szerk.): Synodale Prozesse in der katholischen Kirche, Innsbruck, 2016; Wilhelm Rees – Joachim Schmiedl (szerk.):  Unverbindliche Beratung oder kollegiale Steuerung? Kirchenrechtliche Überlegungen zu synodalen Vorgängen, Freiburg i.Br., 2016; Joachim Schmiedl – Robert Walz (szerk.): Die Kirchenbilder der Synoden. Zur Umsetzung konziliarer Ekklesiologie in teilkirchlichen Strukturen, Freiburg im Breisgau, 2015.

[8] Vö. Gemeinsame Synode der Bistümer der Bundesrepublik Deutschland: Offizielle Gesamtausgabe, Karl Lehmann előszavával, Freiburg i. Br, 2016; Reinhard Feiter – Richard Hartmann – Joachim Schmiedl (szerk.): Die Würzburger Synode. Die Texte neu gelesen, Freiburg i. Br., 2013. A Würzburgi és a Drezdai Szinódus szövegei online itt érhetők el: https://www.dbk-shop.de/de/Deutsche-Bischofs- konferenz/Synodentexte.html [2020.08.18.]

[9] Vö. Eberhard Prause: Kirche hinterm eisernen Vorhang in Bewegung, in: Schmiedl / Walz (szerk.): Die Kirchenbilder, i. m., 110–122.

* Lásd 4. lábjegyzet.

[10] Lásd főként Lettera del Santo Padre, i. m. 6–8, valamint Evangelii gaudium 11–13, 27–39.

[11] „Macht und Gewaltenteilung in der Kirche”. Gemeinsame Teilnahme und Teilhabe am Sendungsauftrag: Vorlage für die Synodalmitglieder, 20 (a „hatalom és hatalommegosztás az egyházban” témakört megvitatásra előkészítő fórum munkadokumentuma a kibővített közös konferencia fuldai ülésszakára (2019. szeptember 13–14). URL: https://www.synodalerweg.de/fileadmin/Synodalerweg/Dokumente_Reden_ Beitraege/SW-Vorlage-Forum-I.pdf [2020.08.21.]



12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: