Tanulmány
Ha valaki önhitten autarkiában él egy korlátozott univerzumban, ahol azt hiszi magáról, hogy mindent ural, akkor megfelelhet ugyan a normalitás meg a társas kapcsolatra készség minden ismérvének, büszkélkedhet a legkülönfélébb hovatartozásokkal, beleértve a vallási és egyházi kapcsolatokat is, de mégiscsak egy „vámpír”
A pap nemisége – a pszichológusra vagy Istenre tartozik?
Kérdések a „Narcisszusz királysága” című könyv szerzőjéhez – PHILIPPE LEFEBVRE OP írása
Mérleg Online —Címkék: egyház és homoszexualitás, nemiség, papság, Tony Anatrella
Meglepettség
Ószövetséget tanítok, és elsődleges érdeklődési köröm mind a tanításban, mind a kutatásban az, hogy mit mond a Biblia férfi és nő kapcsolatáról. Véleményem szerint nem különálló téma ez a Szentírásban, hanem a Szentírás lényege, gazdag, összefüggő, strukturált alapanyaga. Mit jelent férfinak, nőnek lenni? Miben áll találkozásuk, legyen szó hosszú távú vagy alkalomszerű találkozásról, függetlenül attól, hogy milyen élethelyzetben vannak? Mit tár fel egyik is, másik is, és mit egyik a másiknak, midőn találkoznak? Kettős céllal végzem ezt a vizsgálatot: egyrészt hogy a Biblia segítségével megvilágítsam a férfiak és a nők aktuális kérdéseit, másrészt hogy ezekkel a kérdésekkel a tarsolyunkban járjuk be a Bibliát, a jobb megértés érdekében.
Forrás: Lumière et Vie, no 269, 2006. március, 101–109. o. (URL: http://lumiere-et-vie.fr/numeros/LV_269_pages_101-109.pdf) Teljes, szöveghű fordítás.
A szerző domonkosrendi teológus, bibliatudós. Ószövetséget tanít a fribourg-i (Svájc) teológiai karon és a Jeruzsálemi Bibliaiskolában (École Biblique de Jérusalem). Ismert műve: „La Vierge au livre” („Egy olvasó nő: a Szent Szűz”, 2014), amelyben a nő helyét kutatja Isten tervében.
Nemzedékem tagjaként, szerzetesként és papként, valamint hosszú évek óta a terepen dolgozó növendéknevelőként közelről érintenek a Nevelési Kongregáció Utasítása[1] által felvetett kérdések, valamint az általa kiváltott reakciók. Szeretnék Mgr. Tony Anatrella kommentárjára szorítkozni. Szövege átveszi legutóbbi műve, a Le règne de Narcisse („Narcisszusz királysága” – a továbbiakban: RN)[2] több tételét, amelyeket aztán a papjelöltek felvételének elbírálásában alkalmazható eszközként javasol. Mindkét írás olvasásakor igencsak meglepett a mondanivaló kifejtése. Az a benyomásom, hogy a szerző egész gondolatmenetét Freud elemzéseiből meríti, és ez a freudi gondolatmenet válik azután evangéliumi igévé. Hová tűnt a Biblia?
Mgr. Anatrella ezt írja: „az egyház tehát kénytelen újra megállapítani, hogy a homoszexualitás ellenkezik a házastársi, családi és papi élettel, olyan érvek alapján, amelyek mindenekelőtt antropológiai jellegűek, és amelyek megerősítést nyernek a keresztény hitre alapozott érvek révén” (28/1. o.). Szeretnénk, ha a szerző pontosabban meghatározná, milyen antropológiáról beszél, és ha kifejtené, hogy mire gondol. Nem az történik, hogy egy, az Isten igéjétől érintetlen antropológia következtetései erőltetik rá magukat egy olyan gondolkodásra, amelyet viszont áthatott az Isten Igéje?
Hol van Isten?
Az RN-ben (36. o.) Anatrella kijelenti: „a szexualitás fejlődésével kell foglalkoznunk, amely az alany által a nemi ösztönkésztetésen elvégzett pszichés munka eredménye”. Azt sugallja ezzel, hogy életének legelső éveiben az alany olyan mechanizmusok szerint fejlődik, amelyekről csak a tudomány tud számot adni, és amelyek működésének sikeréről vagy eredménytelenségéről a szakember ítél. Ezt a tudományos felfogást vezeti át a vallás területére, ami önmagában véve érdekes ugyan, de amikor ezt annak érdekében teszi, hogy egy teológiai vonatkozású reflexió kizárólagos alapjává és az egyházi gyakorlat kiindulópontjává váljon, már problematikussá válik.
Kockázatokat rejt ugyanis, ha személyekre vonatkozó döntéseket a fent említett tudományos előfeltevéstől teszünk függővé. Ennek következményeit Anatrella egy másik helyen ki is fejti: „azok a jelöltek, akik kizárólag a velük azonos nemű személyek iránti vonzalmat mutatnak, függetlenül attól, hogy voltak-e erotikus élményeik, nem vehetők fel a szemináriumba és nem bocsáthatók a szent rendek felvételére. A majd felmerülő problémák, mint már említettük, nemcsak annak kockázatát jelentik, hogy szexuális aktusokra kerülhet sor, hanem és mindenekelőtt azokat a mellékhatásokat, amelyek elválaszthatatlanul együtt járnak e hajlammal. Maga a hajlam a diakónusi vagy papi szolgálattal összeegyeztethetetlen vonzalmakat és viselkedést eredményez” (Com 32/1. o.). Van ennek némi szcientista íze. Az emberi és társadalmi gyakorlat kizárólagos alapjává a természettudományos levezetés válik – amelyet egyébként csakugyan hasznos lenne vita tárgyává tenni. A természettudós tájékoztat a döntésről, övé az utolsó szó. A szent rendek felvételére bocsátás tehát, amelyről a szerző beszél, anélkül történik, hogy a szenthez folyamodnánk.
Isten integrálása a gondolkodásba
Nem hozakodom elő homályos intelmekkel a toleranciáról, a másik elfogadásáról és hasonlókról azzal kapcsolatban, amit Mgr. Anatrella javasol. Éppen ellenkezőleg, azt állítom, hogy tovább kell mennünk a gondolkodásunkban, s hogy tudományos javaslatát határozottan ütköztetnünk kell azzal a logikával és gondolkodásmóddal, amelyeknek forrása Isten Igéje. Ha teológiai összefüggésben azt állítjuk, hogy a nemiség nem más, mint az alany saját szexuális ösztönkésztetésén végzett munkájának eredménye, akkor gondolkodásunkba voltaképpen nem vontuk be Istent a téma megvitatása során. A tudományban ez talán rendben is volna, de a teológus számára nehezen elfogadható. Anatrella kizárja Istent az emberi élet egyik lényeges területéről. Ez a felfogás lényegében azt állítja, hogy Isten sehogy sem illik össze teremtményével – ami többé-kevésbé arra kötelezi a hívő embert, hogy gondolkodását kizárólag az egyébként vitatott[3] tudományos ítéletekre hagyatkozva alakítsa.
Gyakorlatilag egy olyan működési rend vázlata bontakozik ki, amely győzteseket (azokat, akik jól dolgoztak a nemi ösztönkésztetésükön) és veszteseket (azokat, akiknek ez nem sikerült, és ezért alkalmatlanok bizonyos funkciók betöltésére) hoz létre. A szcientizmus másik nyoma a pszichés mechanizmusok megkerülhetetlenségének gondolata, amelyet orvosi vizsgálathoz méltó, nyomatékos szóhasználat is hangsúlyoz: „az e hajlammal elválaszthatatlanul együtt járó mellékhatások”. Ez az egyházi eugenika drákói eljárásokat követel: az ösztönkésztetést vizsgáló egyfajta sorozóbizottság felállítását a szemináriumba és szerzetesrendbe való belépéskor (29/2., 30/2. o.).
A bibliai tapasztalat
A Biblia azt állítja, hogy Isten nélkül nincs férfi és nincs nő, nincs nemzés, nincs termékenység, nincs érettség. Nincs tehát olyan munka az ösztönkésztetésen, amelyből Isten hiányozna. Ez megtestesült életünknek az a konkrét mivolta, amelyet a Szentírás mindig is jelez.
Tisztában vagyok azzal, hogy az Utasítás egy konkrét pontra vonatkozó rövid fegyelmi felszólítás, és nem kell egy egész biblikus teológiába belemennie, hogy mondandóját megtámogassa. Ennélfogva az sem szükséges, hogy egy kommentár kiterjedt szentírási hivatkozásokat vonultasson fel. Mindazonáltal fontos lenne, hogy egy olyan kommentátor, aki személyek legrejtettebb világával foglalkozik, világossá tegye, hogy az ember és belső felépítésének első számú szakembere a teremtő Isten.
Ma Franciaországban felekezetileg nem elkötelezett pszichiáterek és pszichoanalitikusok írásaikban újra és újra a Bibliát veszik elő.[4] Szívesen látnánk, ha ebben az érdeklődésben egy teológiai területen dolgozó pszichoanalitikus is osztozna. Még ha nem jelenik is meg kifejezett idézetekben, a Biblia nyomot hagy az olvasókban. Alakítja és gazdagítja gondolkodásukat, tanítja őket arra, hogy újrafogalmazzák azokat az axiómákat, amelyeket a Biblia hatókörén kívül alakítottak ki maguknak, és segíti őket, hogy levetkőzzék veleszületett hirtelenkedéseiket. Mgr. Anatrella többször használja ezt a szófordulatot: „a tapasztalat bizonyítja, hogy” (30/1. o., 31/1. o.); a Biblia az Istennel kapcsolatban álló ember jóval ősibb tapasztalatához kínál hozzáférést. Nem mai keletű dolog, hogy elfogadhatatlan helyzetek alakulnak ki: olyan emberek, akiknek nem kellene betölteniük egy bizonyos szolgálatot, mégis betöltik; férfiak és nők küzdelmek közepette bontakoznak ki és valósítják meg magukat.[5]
Ezt nem azért mondom, hogy bármit is relativizáljak vagy elkenjek, hanem hogy emlékeztessem magunkat: Isten sokkal régebb óta tudja, mint mi, hogyan zajlanak a dolgok a világban. Mincs olyan aranykor, amikor a szexualitás tökéletesen rendezett lett volna. Mgr. Anatrella írja: „A magához hasonló keresésébe való bezárkózás minden különbség tagadását jelenti” (29. o.); az ember legszívesebben azt mondaná: „Hidegvér!” Ha az ember a Bibliából táplálkozik, és ezért hozzászokott annak látványához, hogy a prostituáltak mindenki másnál előbb jutnak be a Mennyek Országába, akkor nem jut el két oldal után ilyen túlzó nyelvezethez.
Az ösztönkésztetések megélése a Biblia fényében
Hogyan tudjuk a Bibliával a kezünkben szemléltetni, hogy Isten jelen van az emberi kibontakozás küzdelmeiben? Tanulmányoznunk kellene ehhez a méhen belüli életről szóló bibliai elbeszéléseket, számos hős ödipális helyzetét (vö. Sámson), a nemi erőszakról és vérfertőzésről szóló történeteket, férfiaknak a nőkkel kapcsolatos nehézségeiről szóló számos történetet, amelyekben egyesek túlságosan szeretik őket (mint Dávid), mások pedig nem eléggé (mint Saul), azt, amit a nők mondanak vágyaikról, mint Ráchel, Anna vagy az Énekek énekében szereplő Sulammit. A messiás Jézus Júda törzsében születik, ahol az ösztönkésztetés egészséges volta mindig is veszélyeztetett volt. Júda fiai nem akarnak gyermeket, egyikük, Onán még fogamzásgátlást is alkalmaz, amit Isten helytelenít (Ter 38); amikor Jézus az Atyáról beszél, szavai egy olyan családi körben hangzanak el, ahol már régóta hiányoznak az apák, és ahol az apafigurával való azonosulással hadilábon állnak.
A Biblia kifogyhatatlan történetekben beszéli el, hogy Isten ezerféleképpen irányítja az emberek életét, és vesz részt szexuális és nemi fejlődésük alakulásában. És sokak számára jó hír, hogy tudhatják, Isten kíséri őket sikeres vagy sikertelennek tartott érésük kanyargós útjain.
Hogyan vesz részt Isten egy személy fejlődésében?
Mgr. Anatrella tehát nagy bizalmat fektet a gyermek első éveiben a nemi ösztönkésztetésen végzett sikeres munkába. A Biblia szerint azonban valakit alapvetően nem az határoz meg, hogy többé-kevésbé sikerült-e egyensúly teremtenie az ösztönkésztetések területén, hogy milyen hajlamokkal vagy mely identitásokkal rendelkezik, hanem az embert alapvetően Isten határozza meg. Súlyos hiba, ha nem vesszük figyelembe Isten jelenlétét és tevékenységét az ember szexuális és pszichés fejlődésében. Ha valaki önhitten autarkiában él egy korlátozott univerzumban, ahol azt hiszi magáról, hogy mindent ural, akkor megfelelhet ugyan a normalitás meg a társas kapcsolatra készség minden ismérvének, büszkélkedhet a legkülönfélébb hovatartozásokkal, beleértve a vallási és egyházi kapcsolatokat is, de mégiscsak egy „vámpír”, ahogy egy nemrég megjelent könyvében G. Lopez hívja az ilyen embert, „egy igazi nárcisztikus perverz, aki arra van kárhoztatva, hogy mások életét ellopja, így adva meg magának a létezés illúzióját”.[6]
Márpedig ez a nárcizmus nem kifejezetten kötődik a szexuális beállítottsághoz vagy hajlamhoz. A perverzek, akikre a zsoltárok oly gyakran utalnak, akik felfalják a gyámoltalanokat, nincsenek az ösztönkésztetés szempontjából meghatározva.
A „házastársi kötelék”
Mgr. Anatrella írja: a homoszexuális személy „nehezen lesz képes megtestesíteni a házastársi köteléknek és a lelki atyaságnak ezt a szimbolikáját. A tapasztalat bizonyítja, hogy ez utóbbit gyakran nárcisztikus célokra ferdítik el (…) a csábítás közegében” (29/2-30/1. o.). Nekem a terepen szerzett tapasztalataim (szeminaristák, papok, szerzetesek és apácák képzése és kísérése) inkább azt bizonyították, hogy a „házastársi kötelék” elferdítése és a „csábítás közegének” kialakítása nem alapvetően a szexuális hajlamokhoz kötődik; mindenfajta hajlamú nárcisztikus létezik, és a csábítás a legkülönfélébb alakot öltheti, attól függően, milyen temperamentumú a manipulátor, akiből kiindul. Egy pap nem attól lesz csábítóvá, mert homoszexuális, hanem mert híjával van Istennek.
Jézus megfeddi a farizeusokat keményszívűségük miatt; a keményszívűség miatt kellett Mózesnek engedményt tennie azzal, hogy megengedte nekik feleségük eltaszítását. „De kezdetben nem így volt” (Mt 19,3-12). Krisztus olyan férfiakhoz szól, akik bár házasok, érzelmileg egyáltalán nem érettek. Egyetlen kérdésük van az asszonnyal kapcsolatban: „Hogyan lehet őt elküldeni?” Jézus azt válaszolja, hogy Isten eredeti javaslata az: „Hogyan lehet találkozni vele?” Amikor a szív keménységéről beszél, Jézus egy szakkifejezést használ (vö. MTörv 10,16): arra vonatkozik ez, amikor valaki megtagadja Istent, miközben egyébként egyfolytában Isten van az ajkán. Ezek az emberek megvetéssel viseltetnek feleségük iránt, mert valójában egyáltalán nem fogadták be Istent. Lehet, hogy az ösztönkésztetésen végzett munkájuk jól sikerült, de egy teljes pszichés és spirituális összeomlás közepette. Az efféle bibliai oldalt olvasva az ember kevésbé hajlamos arra, hogy egy magát Istennek szentelni akaró férfi bizonyított heteroszexualitását a megdönthetetlen érettség bizonyítékának tekintse.
Tudatlanság és félelem a nőkkel kapcsolatban
Amikor Mgr. Anatrella azt mondja „a homoszexualitásba bonyolódó alany”-ról, hogy az „fél a másik nemtől, és elutasítja a nemi különbséget”, akkor bizonyos „alanyokra” szorítkozva rögzíti (naivan?) azt, ami valójában sokkal gyakoribb, az összes szexuális tendenciát együttvéve. Papként nem ritka, hogy ezt a vallomást hallom nőktől: egy férj évekig élheti házaséletét anélkül, hogy bármi fogalma lenne arról, mi a nő, anélkül, hogy hiteles élménye lenne a saját feleségével való találkozásról. A nőktől való félelem, a velük szembeni bizalmatlanság, a nemi különbség tagadása: sok férfi gyakorolja ezt, miközben ösztönkésztetései a „másik nembeli alanyok” és a technikai szempontból kifogástalan szexuális kapcsolatok iránt vannak a házasságon belül. Ráadásul mindennapos dolog ez.[7] Hasonlóképpen, sok pap, aki átment az ösztönkésztetést ellenőrző összes vizsgán, ettől még nem válik tanújává annak a „házastársi köteléknek”, amelyről Mgr. Anatrella beszél. Vajon az összes pap, akivel találkoztunk, megláttatja velünk az eljövendő Vőlegényt? Kétlem.
Az általam tartott kurzusokon gyakran fejtegetem Sámuel könyveinek elejét. A két silói pap bántalmazza a szentélyben szolgáló nőket, és ugyanazzal a mozdulattal elveszik az Úrnak felajánlott áldozatok legjavát (1Sám 2). Ahogyan a nővel, úgy bánik az ember az Istennel, és viszont. Ami az öreg papot, Élit, e két bántalmazó pap apját illeti, ő azzal vádolja Hannát, hogy részeg, miközben az buzgón imádkozik Isten előtt (1Sám 1:13-14). Gyakori a megkülönböztetés hiánya: a férfi, jelen esetben egy pap, nem érti, mit tapasztal a nő Istennel kapcsolatban. Képessé teszi-e a shilói papokat viruló heteroszexualitásuk arra, hogy tiszteljék Istent és a közösséget, amelyet szolgálniuk illene. És vajon Élit, a két pap apját, aki láthatólag jól azonosul az apafigurával, heteroszexualitása alkalmassá teszi-e arra, hogy megértse Hannát a templomban? Kétlem.
Homoszexualitás = éretlenség?
Anatrella írja: „A homoszexualitás így az emberi szexualitás bevégzetlenségeként és alapvető éretlenségeként jelenik meg” (28/1. o.). Máshol[8] kifejti azt az elképzelést, amely szerint a homoszexualitás az érlelődés infantilis stádiumban történő megakadását jelentené, és felnőttkorban elkerülhetetlenül sajátos problémákhoz vezetne. Csakhogy minden egyes esetben meg kell nézni, valójában mit tapasztalnak a homoszexuális irányultságú személyek. És néhányuk számára ez a bevégzetlenség alkalmat kínál, amelyben Isten megmutatkozik, ez az éretlenség olyan helyet nyit, ahol Isten beveti erejét. Bibliai szóhasználatban ezt nevezzük a boldogságok logikájának: a helyrehozhatatlan hiány mint Isten alkalma.
Ha azt mondjuk, hogy ez a logika nem alkalmazható a szexualitás területén, azzal ismét csak korlátozzuk az isteni cselekvést, és az üdvösségnek egy megegyelt változatát adjuk: Jézus üdvözít minket, de még mindig maradnának olyan területek, ahol nincs vele közös jövőnk. Ha azt mondanánk, hogy elkerülhetetlenül az ellenkezőjét „bizonyítja a tapasztalat”, akkor végül is talán arról van szó, hogy nem tapasztaltunk eleget. A homoszexuális hajlammal jellemezhető pap jelenthet kockázatot a jövőben; de tapasztalatai alapján arról is tudhat beszélni, hogy ott kapott Istentől életet, ahol az a leginkább hiányzik. Vajon a kockázatra való tekintettel meg kellene tiltanunk a szent egyházi rendre bocsátást megkülönböztetés nélkül minden homoszexuális férfinak? Igencsak férfiatlan hozzáállás lenne ez, a kockázatvállalástól való éretlen megfutamodást bizonyítaná.
A szükséges bevégzetlenség
Főként azt kell kérdeznünk, hiányzik-e a heteroszexuális személyiségből a bevégzetlenség és az éretlenség? Nem. Anatrellát szcientista látásmódja arra készteti, hogy lényegi különbségeket állapítson meg, csakhogy ezek nem perdöntőek. Vannak heteroszexuálisok, akiknek a fejlődése fogyatékosságokat és alapvető képtelenségeket mutat. Minden egyes esetben meg kell vizsgálni, hogy ki mit tapasztal, és hogy mire nyújt alkalmat az adott személy számára valamely helyzet. A homoszexuálisokkal arányosan több probléma adódik a megszentelt életben, mint a heteroszexuálisokkal? Pontos statisztikákra lenne szükség.
Mindenesetre az érettség és a bevégzettség fogalma megérdemelné, hogy még dolgozzunk rajta. Mgr. Anatrella gondolatvilágában egy kissé „fixista” látásmódot vélek felfedezni: az ember vagy hetero-, vagy homoszexuális; ha homoszexuális, akkor egykettőre erkölcsileg tarthatatlan helyzetekbe sodródik; ha heteroszexuális, akkor alapvető stabilitással rendelkezik.[9] Kicsit durván foglalom ezt össze[10], de szavaiból maradandóan ez a benyomás rajzolódik ki. Csakhogy férfivá válni, megállni egy nő előtt: nehéz, fájdalmas és izgalmas kaland. Akik hűségesen akarják ezt megélni, és nem hajlandók belepréselni magukat előregyártott férfi- és női modellekbe, azok előtt olyan út nyílik, amelyen felvértezetlenül haladnak előre, és ahol semmi sem olyan egyszerű. Megtapasztalják, hogy lényük kiteljesedése egy egész élet alkotása. Nem az ösztönkésztetések területén elért egyensúlyból ered ontológiai módon, hanem Isten jelenlétéből.[11]
Mintha Mgr. Anatrella úgy beszélne a homoszexuális személyről, mint aki véglegesen a hiány pecsétjét viseli, míg a heteroszexuális személy eljutott volna a maga teljes kibontakozására az ösztönkésztetés terén elért kiegyensúlyozottság első időszakának végén. Ha ezt állítjuk, figyelmen kívül hagyjuk annak az átalakulásnak a valóságát, amelyet Isten idéz elő, amikor eljön az őt befogadó testbe.
Kontextus
Mindnyájan tudjuk, hogy az Utasítás és a hozzá fűzött kommentárok egy bizonyos kontextusba ágyazódnak. Néhány vonatkozását említem ennek: a melegaktivizmus, amelybe az elmúlt évtizedekben klerikusok is bevonódtak, a társadalmi nemek tanulmányozásának térhódítása, amely a Bibliát és a teológiát is érinti, a papok által elkövetett szexuális visszaélések, amelyek több országban is címlapokra kerültek, a nemiség által meghatározott létezésünk elhelyezésének nehézsége egy olyan világban, ahol férfiak és nők új státuszra tettek szert stb.
Ilyen körülmények között vannak olyanok, akik szívesen hallanak erőteljes és megnyugtató hangú rendreutasításokat, és vannak olyanok, akik ezeket készséggel előadják. A kolostorokban és szemináriumokban jól ismert a morcos válasz: „Néha oda kell csapni az asztalra: hiszen olykor előfordultak visszaélések.” És mindenki, miközben szürcsöli a közösség vagy az egyházközség olyan-amilyen kávéját, bizonyságul felidéz egy-két történetet a papok vagy papnövendékek között előforduló érzelmi és szexuális eltévelyedésekről. Ez a reakció, amelynek alapját tagadhatatlan esetek képezik, megspórolja magának a gondolkodást.
Igaz, hogy zavarodottak vagyunk, de van ennek jó oldala. Arra ösztökél ez a helyzet, hogy Isten fényében újra felfedezzük a női és férfi lét, az egymással való találkozás misztériumát. Kénytelenek vagyunk meghallgatni a felhívásokat, amelyeket korunk intéz hozzánk, amely egyébkéntis formált bennünket: bizonyára van, amivel szemben védekezni, aminek ellenállni, amit bizonyítékok alapján cáfolni kell. Ám van, amire választ kell adni; és ennek legjobb módja nem egy még megvitatásra váró antropológia magunkra alkalmazása, hanem az, hogy járjuk a magunk útját Istennel.
Az Utasítás által felvetett kérdések valósak és konkrétak. Természetesen vannak olyan papjelöltek, akiket különböző okokból, többek között szexuális és érzelmi okok miatt jobb lebeszélni a papságról. Ennek ellenére azon tűnődöm, milyen lenne az az egyházi intézmény, amely olyan papokat képezne, akiket nem érint a mai világ, akiknek nem kell feltenniük maguknak azokat a kérdéseket, amelyeket az emberek feltesznek, akik a keresztény nép szolgálatára és vezetésére készülnek anélkül, hogy megégetnék a kezüket, miközben bonyolult helyzeteket próbálnak kezelni. Igaz, hogy a papnak kerülnie kell a botrányokat, nem terhelheti a közösséget személyes problémáival; ugyanakkor szükséges-e azt gondolnunk, hogy mosolygósnak, minden kellemetlen kérdéstől mentesnek, kiegyensúlyozottnak, kulcsrakésznek kell lennie?
Eltűnődöm a „jó pap” látványán, amely ezzel szemben Mgr. Anatrella szavaiban megjelenik, és azt mondom magamban: nem áll össze, itt valami nem életszerű. A jó pap közel tudja magát mindenhez és mindenkihez, ami semmiképpen sem jelenti azt, hogy mindenhez és mindenkihez tapsol. De testében hordozza a világ fájdalmát, korának kérdéseit, társadalma tévelygéseit. Hogy ez destabilizáló, az tény, de lehet-e másként élni? A stabilitás, amelyre az ember szert tesz, ennek a világnak szól, de nem e világból származik, akár az ösztönkésztetésekről van szó, akár másról.
Az Istennel kapcsolatban levő test konkrét valósága
Mindez nem ködbe vesző kozmikus fejtegetések felé kalauzol bennünket, hanem visszavezet az Istennel kapcsolatban lévő test konkrét valóságához, és ezért mindazok elkötelezettségéhez, akik készek ezt szolgálni: a papi életre készülő jelöltek esetében a nevelők, a hivatalban lévő papok esetében a „kísérők”. Amikor Anatrella azt mondja, hogy a homoszexuális hajlamokkal rendelkező papok óhatatlanul komoly és speciális orvosi és pszichiátriai nyomon követést igényelnek[12], úgy gondolom, hogy túlreagálja a dolgot. Miközben fontos kérdésre tapint, a kísérés témájára, amely mindenkit érint, függetlenül attól, hogy milyen hajlamokkal rendelkezik.
A klerikusok számára pedig – ma sokkal inkább, mint valaha – az a leginkább központi kérdés, hogy embernek, Istennel járó embernek, Isten emberének kell lenniük. Ehhez arra van szükség, hogy beszéljünk róla, hogy legyen nyomon követés, ami bizony időt igényel. Senki sem állíthatja magáról minden további nélkül, hogy minden válasz és módszer birtokában van. Vállalni a férfilétet, különösen a mai társadalomban, olyan kaland, amely éveket és energiát igényel, és olyanok bevonását kívánja, akiknek tanúságtétele és tudása segítséget jelenthet. Tény, hogy egyeseknek több figyelemre van szükségük, mint másoknak: sajnálatos ez? Ez a helyzet. Egy biztos: senki sem mentesül attól, hogy ezen az úton járjon.
Itt érkezünk el oda, ahol valóságossá válik a dolog: a mindennapiságban élő testhez, amely hozzászelídül Istenhez mindazzal együtt, ami még nem ismeri benne az Istent. A magam részéről nem azt várom egy nevelőtől, hogy idejét nemkívánatos – mert a kiválasztott nyájat megmételyezéssel fenyegető – személyek kipécézésével töltse, hanem hogy legyen elég ítélőképessége meglátni Isten paradox működését egy ember életében, úgy, ahogyan az zajlik. Előfordulhat egyébként, hogy a megszentelt élettől eltérő útra kell irányítania valakit, de ezt nem indokolhatják olyan – egyébként gyenge lábakon álló – érvek, amelyek hivatkozási alapját önmagukban szükségszerűen veszélyesnek ítélt hajlamok jelentik.
Összefoglalás
Összefoglalásként következzék valamiféle iránymutatás, amelyhez férfiként és növendéknevelőként szerzett saját tapasztalatomból merítek.
1) A szemináriumokban és a szerzetesközösségekben a növendéknevelők kezében van a jelöltre vonatkozó végső döntés. Amikor Mgr. Anatrella azt mondja: „(a homoszexualitás) kontraindikációt jelent a szemináriumba való belépéshez és a pappá szenteléshez”, valamint amikor hozzáteszi, „az ilyen hajlamú jelöltek” egyfajta „engedékeny hozzáállás” (30/2. o.) eredményeképpen lettek pappá szentelve, akkor túlmegy azon, amit az Utasítás mond. Mgr. Anatrella azt kockáztatja, hogy az ellenkezőjét éri el annak, amit akar. Mivel tekintélyelvű módon lép fel[13], közel kerül ahhoz, hogy megfossza a jogilag felhatalmazott döntéshozókat döntéshozatali jogkörüktől. Márpedig a döntéshozatali hatalom nagyon fontos a férfi számára; ha ezt elveszik tőle, azzal aláássák férfiúi tekintélyét. Mgr. Anatrella tehát azt állítja, hogy a szemináriumokat férfiassá teszi azáltal, hogy a fent említett jelöltek felvételét megtiltja, ugyanakkor megfosztja a növendéknevelőket férfias mivoltuktól, mivel megvonja tőlük a döntési képességet.
2) Mgr. Anatrella hozzáteszi, hogy amikor a növendéknevelőknek kétségeik vannak valamely jelölttel kapcsolatban (az esetleges homoszexualitása miatt), „ezt az objektív elvet kell alkalmazniuk” (azaz el kell távolítaniuk a jelöltet). Egy felnőtt világban az ember inkább ilyen mondatot várna: „beszélniük kell vele erről”.
3) Fontosnak tűnik számomra, hogy ott, ahol a képzés folyik, felfedezzük a Bibliát, bőséggel merítve arra vonatkozó gazdag reflexiójából, mit jelent férfinak lenni, nőnek lenni, találkozni egymással. Krisztusnak, az igazi embernek az alakját ebben a perspektívában kell tanulmányozni: az efféle tanulmányozás különösen is hasznos napjainkban. Horizontot nyit, a lehetőségek sokféleségét tárja elénk: ezernyi módja van férfinak és nőnek lenni; e tanulmányozás segítségével elkerülhetjük, hogy bedőljünk az előre gyártott sablonoknak, ami többek között a papképző helyeket is fenyegeti: papnak lenni a férfilét egy sajátos módja, amelyet sokféleképpen lehet megélni.
4) Egy régi mondás szerint a jó papot azok a tulajdonságok teszik jó pappá, amelyek jó férjé és jó apává is tennék. Mgr. Anatrella ezt a gondolatot veszi át: a papjelöltnek „elvileg alkalmasnak kell lennie a házasságra, és képesnek kell lennie a gyermekek feletti apaság gyakorlására” (29. o.). Láthatjuk, hogy van ebben némi igazság, de hamar egyfajta önelégült [autarchikus] (nárcisztikus?) értékeléssé válhat: saját magam mondom, vagy a növendéknevelőm mondja, hogy jó férj és apa lennék, tehát lehetek pap. Ám az egyik legjobb valaki, aki meg tudja ítélni egy férj minőségét: egy nő. Milyen hangja van a nőknek a papnövendék és képzői életében? Ezt a kérdést gyakran felteszem magamnak, és lesz is min eltűnődni.
(Urbán József SP fordítása)
[1] Az Utasítást és Mgr. Anatrella kommentárját a Documentation Catholique 2349. (2006. január) számából idézem: „Homoszexualitás és az egyházi rend szolgálata”, 24–39. o. A hivatkozásokat oldalszám és oszlop szerint adom meg (pl.: 30/1. o.).
[2] T. Anatrella, Le règne de Narcisse. Les enjeux du déni de la différence sexuelle (Nárcisszusz királysága. A nemi különbség tagadásának tétjei), Paris, Presses de la Renaissance, 2005. Ezt a művet az alábbiakban RN rövidítéssel idézzük, a Documentation Catholique-ban megjelent kommentárt pedig Com. rövidítéssel.
[3] Vö. érdekes megfontolásokat közöl P. Bayard, Peut-on appliquer la littérature à la psychanalyse? [Lehet az irodalmat a pszichoanalízisre alkalmazni?], Paris, Les Éditions de Minuit, 2004. A pszichoanalízis kérdőre vonta az irodalmat, de vajon igaz-e a fordítottja? Hogyan artikulálódik a két megközelítés, hogyan állnak ellent egymásnak? És így tovább.
[4] Jól ismertek M. Balmary írásai; idézzük még N. Jeanmet (Les destins de la culpabilité. Une lecture de l’histoire de Moïse aux frontières de la psychanalyse et de la théologie [A bűnösség sorsa. Mózes történetének olvasása a pszichoanalízis és a teológia határain], PUF, 2002), D. Dumas (La Bible et ses fantômes [A Biblia és kísértetei], Desclée De Brouwer, 2001), J. Hassoun (szerk: Caïn, Autrement [Káin, másként], 1997) művét.
[5] Mgr. Anatrella a 4. századtól a 13. századig terjedő időszak zsinataira is hivatkozik, amelyek „szigorúan büntetik a homoszexuális gyakorlatokat a papság részéről” (30. o.): a kérdés tehát régtől fogva visszatérően felmerül.
[6] G. LOPEZ, Le vampirisme au quotidien [Vámpírizmus a mindennapokban], L’esprit du temps, 2001, 56–57.
[7] Lásd J. COURNUT, Pourquoi les hommes ont peur des femmes [Miért félnek a férfiak a nőktől?], P.U.F., 2006, második kiadását!
[8] RN, 1. rész.
[9] Továbbra is szkeptikus vagyok az RN 61. oldalán található állítással kapcsolatban: „Azok az emberek, akik bensővé tették identitásukat, nem érzik szükségét annak, hogy magukat megmutassák és elismertessék, mint azok, akik egy szexuális hajlam – amely egy identitárius avatár – köré szerveződnek, és akik gyakorlatukat kiteregetik és mindenkit azzal traktálnak”. Valóban a homoszexuális személyiségek jellemzője az az igény, hogy magukat megmutassák és a nyilvánosság elé állítsák? Kétlem. Többek között a 17. századi francia moralisták írásaihoz fordulhatunk, hogy kigyógyuljunk az effajta állításokból, de mindenekelőtt olvassuk újra a zsoltárokat (például a 73. zsoltárt).
[10] Való igaz, hogy Mgr. Anatrella egyes megjegyzései meglehetősen durvák. Amikor azt sugallja, hogy a homoszexuális személy nem nyerheti el a szent egyházi rendet, azt mondja: „Az egyházi közösségeknek joguk van hozzá, hogy olyan felszentelt papjaik legyenek, akik hitelesek, becsületesek és megfelelnek az Egyház követelményeinek” (33. o.); nem lehet nem úgy érteni, hogy a homoszexuális irányultságú személyek ezzel szemben nem hitelesek, becstelenek és szabálysértők. Anatrella püspök írt a melegkultúra túlkapásairól és a „homofóbia” kifejezéssel való visszaélésről (vö. RN); mindazonáltal üdvözlendő lenne a megfogalmazásokra nagyobb figyelmet fordítani, nem azért, hogy „egy korszak eszméi hatásának” (33. o.) engedjünk, hanem mert így korrekt.
[11] A Mgr. Anatrella által a homoszexuálisokról adott leírások és a veszedelmes következmények, amelyekhez hajlamuk vezet, számos heteroszexuálisra is alkalmazhatók, függetlenül attól, hogy megszentelt életet élőkről van szó vagy sem: „némelyikük affektív szempontból gyanúsan viselkedik, olyan kritikákat fogalmaz meg, amelyek megkérdőjelezik a papi élet alapvető valóságait, és kétségbe vonják az Egyház által tanított igazságokat” (30. o.). 30); lásd még (32-33. o.) a még nem néven nevezett homoszexualitás „felderítésére” javasolt tünetek között: elszigetelődésre való hajlam, „a szexuális kérdések tagadása”, fantáziált szexualitás, „szelektív kapcsolatok” stb.
[12] „Mert a lelkipásztori életben felmerülő problémákon túlmenően tudjuk azt is, ahogyan arra már rámutattunk, hogy ezek a személyiségek gyakran személyes nehézségekkel küzdenek. Különös figyelmet, az elöljárók részéről rendszeres beavatkozást, továbbá olyan gondozást igényelnek, amelyet esetenként orvosi és pszichoterápiás nyomon követés is kísér” (Com, 31/1-2. o.). Növendéknevelőként soha nem észleltem a homoszexuális klerikusnak ilyen jellegű radikális sajátosságát. Meglehetősen megdöbbentő számomra, hogy egyházi intézményekben – ahogy egyébként máshol is, illetve talán valamivel gyakrabban, mint egyebütt – oly sokan iparkodnak kifogástalannak tűnni és elkerülni minden kritikát, miközben nyilvánvalóan szükségük lenne figyelemmel kísérésére pszichológiai és emberi szempontból, anélkül, hogy ismert vagy azonosítatlan szexuális orientációjuk meghatározó tényező lenne.
[13] Lásd: „ez a jogos kiválasztási kritérium nem képezi vita tárgyát” (30/2. o.).
3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján
via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.