Tanulmány

„A kúriai dokumentum nem érzékelteti a strukturális bajokat, ezzel leegyszerűsíti a valóságot, és elmulasztja azt, hogy felhívja a figyelmet az emberi beavatkozás lehetőségének objektív korlátaira. A valóságban számot kell vetnünk azzal, hogy a globális pénzügyi piacok működése olyan sok tényező függvénye, hogy az ezekbe való beavatkozás következményei többnyire nem láthatók előre. Aki sikeres beavatkozást, illetve a válsághoz vezető problémák végérvényes megoldására irányuló szabályozást ígér, az vagy nem eléggé hozzáértő, vagy populizmust gerjeszt.”

A pénzügyi piacok működése a kategorikus etikai megítélés árnyékában

DEÁK DÁNIEL tanulmánya


Címke: ,

Az országhatárokon és kultúrákon átnyúló pénzügyi piaci tevékenység legalább négy-öt évszázada életünk szerves része.  Élvezzük ennek előnyeit, és aggasztónak találhatjuk árnyoldalait.  Etikai megítélése igen sokféle, ami már csak azért sem lehet másként, mert megalapozhatjuk etikai értékrendünket aszerint, hogy mennyi esély kínálkozik anyagi és eszmei javak felhalmozására, de annak megfelelően is, hogy a vizsgálandó magatartás miként hat másokra, és vajon mennyi esély kínálkozik eközben arra, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz.  Szabadon áramló plurális értékek közepette, globális térben és a felgyorsult kommunikáció körülményei között a megosztottság különösen szembetűnő, ami kevés esélyt kínál új Savonarolák megjelenésére.

 


A szerző 2000 óta egyetemi tanár. Jogász végzettségű tudományos doktor, közgazdasági tudományokban habilitált. Nemzetközi és összehasonlító adózással, valamint közösségi joggal foglalkozik. A Mérleg Egyesület elnöke.


 

Emberi törekvés, hogy nem hagyjuk a napi életünket alapjaiban meghatározó gazdasági történések által sodortatni magunkat.  Egy etikai nézőpont esélyt kínál az élet materiális bajain való felülemelkedéshez, aminek viszont előfeltétele a személyes erőfeszítés a valóság mélyebb megértésére és hiteles magyarázatok kifejtésére.  Természetesen sok bajunk lehet  a globális kapitalizmussal, de a kategorikus megítélés – telítődjék bár yaz etikai emelkedettség ígéretével – csak kevéssé járul hozzá a társadalmi építkezéshez.  Az etikai tanítás szigora, sőt merevsége elkerülhetetlen, ha a javak megszerzésének partikuláris értékeihez kötjük magunkat, és ha azt gondoljuk, hogy az igazságra jutás nem a lelkiismereti szabadság gyakorlásának gyümölcse, hanem a kizárólagosság igényével terhes tanítás elfogadásának függvénye.

 

1. Közjó, igazságra jutás, gyakorlati bölcsesség, dialógus

 

A „Hittani Kongregáció” és a „Dikasztérium az Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálatában” nemrég kiadott közös állásfoglalása, amely a pénzügyi piacok működéséről szól,[1] csalódást keltő.  Egyrészt gondot jelent, hogy az elemzés fogalmi kerete nem terjed túl a közjó egyébként fontos, de partikuláris értékén.  Elmarad az univerzális etikai kategóriák bevezetése, amelyek révén megragadható lett volna a strukturális egyenlőtlenség feszítő problémája.

Másrészt a pénzügyi piacokról szóló észrevételek megmaradnak a felszínen, és elkésettek is, hiszen a 2008 őszén kezdődött globális pénzügyi válság kezelése, amennyire lehetséges, megtörtént.  A 2008-as globális pénzügyi válság mélyebb elemzéséhez számot kellett volna vetni

  • a pénzügyi piacok és a reálgazdaság közötti viszony reflexívvé válásával (a kölcsönös egymásra hatással), ami reálgazdasági szereplőket is nehéz helyzetbe hozott, és általános volatilitási (áringadozási) problémákhoz vezetett;
  • a virtualizálódással, vagyis újabb és újabb nemzedéknyi értékpapírok megjelenésével, ami transzparenciahiányt eredményezett, és végül
  • a pénzügyi piacok öngerjesztő (autopoietikus) természetével, ami buborékokat hozott létre, lehetővé téve a piacok szakadatlan bővülését, de lehetetlenné téve a nyugodt „exit”-et (a befektetésből való sikeres kiszállást).

 

Nem utolsó sorban nem reflektál a dokumentum a nemzetközi szabályozószervezetek (IMF, Európai Bizottság stb.) által 2010-től kidolgozott ajánlásokra sem, amelyek révén sikerült a válságon túljutni, még ha természetesen a kapitalista világgazdaság alapvető bajai velünk maradtak is.

Abban könnyű egyetérteni a kongregáció által közzé adott dokumentumban foglalt bírálattal, hogy a főáramú közgazdaságtan megengedhetetlen módon háttérbe szorította az emberi kapcsolatok etikai vonatkozásait a gazdasági ügyekhez képest (1. bekezdés).  Hozzátehetjük: a neoklasszikus közgazdaságtan tanításaival nem az a baj, hogy a piaci működési módot idealizálják, azt feltételezve – egyébként alaptalanul –, hogy a piacok rendesen egyensúly felé tendálnak, és az ettől való eltérés véletlenszerű.  Az a fő probléma, hogy a piacgazdaságra nézve megállapított viselkedési formákat és törvényszerűségeket óhatatlanul kivetítik a gazdaságon kívüli kapcsolatokra, eltorzítva ezáltal azok megítélését.  El lehet fogadni a dokumentumból azt is, hogy mivel az emberi viselkedés relációfüggő, ezért nem redukálható az alapvető gazdasági igények kielégítését szolgáló racionalista motivációra (9. és 10. bekezdések).[2]

Az egyébként arisztoteliánus, ill. neotomista etikát követő dokumentummal az a baj, hogy monologikus.  Az alkotóknak ugyanis nincs tapasztalata a dialógusról, vagy nem építenek annak eredményeire.  Enyhíti ugyanakkor a monologikus felfogásból adódó merevséget egyrészt az, hogy a dokumentum szerzői összekötik a közjó fogalmát az üdvösségszerzés lehetőségével, az új ég és új föld meglátásának perspektívájával; másrészt az is, hogy a közjó fogalma úgy értendő, hogy az maga is összegzés,[3] a társadalmi viszonyokból levonható következtetések eredménye (l. a tárgyalt dokumentum 2. bekezdését).

A fent említetteknél még nagyobb probléma, hogy a dokumentum a közjóban való részesülést – végső soron a lelki béke, sőt az üdvösség megtalálásának lehetőségét – összeköti az igazságra jutással (2. bekezdés).[4]  Aki nem jut igazságra, nem is üdvözülhet.  Szigorúan véve: mivel az igazság kinyilvánítására az egyházi tanítói hivatal jogosult, ezért aki nem ért egyet a magisztériummal, az nem is üdvözülhet.  E megközelítés súlyos tehertétele az, hogy ha az etikai eligazítás hozzá van rendelve az igazságra jutásnak a magisztérium által egyedül helyesnek tartott lehetőségéhez, akkor ebből az is következik, hogy tagadni – vagy legalábbis erősen korlátozni – kell a lelkiismereti szabadságot.  Ennek komoly kihatása van a kialakítható emberképre, a lelkiismereti szabadság ugyanis a személyi méltóság elismerésének alapja.  Tudjuk ugyanakkor, hogy létezik olyan fajsúlyos egyházi állásfoglalás, miszerint lehetséges a fenti szigorral szemben arra hivatkozni, hogy mivel a méltóság az emberi természetben rejlik, ezért annak tisztelete nem tehető függővé az igazságra jutástól.[5]

A tárgyalt dokumentum szerint lehetséges a közös morális bölcsesség elnyerése, és éppen ez az emberi méltóság elismerésének alapja (3. bekezdés).  Ezzel az a probléma, hogy a morális bölcsesség arisztotelészi kategóriája szekuláris társadalomban – ahol a szaktudás felett sem a hit, sem pedig az erkölcs nem gyakorol ellenőrző hatalmat – nem ragadható meg közvetlenül.  A civil társadalom és a politikai állam funkcionális elkülönülésén alapuló társadalmi gyakorlat részeseiként már nem gondolhatunk arra, hogy a közjó elérése vagy akár csak az igazságosság materiális értékeinek alakítása közvetlenül visszavezethető lenne az intézményesült gyakorlati bölcsességre (phronészisz).

A közélet a képviseleti demokrácia uralma mellett a véleménykülönbségek és konfliktusok, sőt a meghasonlottság nyílt beismerésével jár együtt, ami viszont nem teszi lehetővé kizárólagos igazságokat közvetítő nézőpontok érvényesítését.  A polgári társadalomban az elméleti tudás és a gyakorlati belátás elválnak egymástól.  Előbbi magánügy, utóbbi tekintetében pedig legitimációra van szükség.  A tipikus társadalmi tudat az ideológiának és az utópiának az elvi igazsághoz képest egyaránt korlátozott érvényű formáiban mutatkozik meg.  A társadalmi ismeret jelzett korlátozottsága folytán a vélemények széttartanak,  s az ebből fakadó ellentmondások csak értékpluralizmusban oldhatók fel, és csak esetről esetre.

Felettébb érdekfeszítő a dokumentumban foglalt azon kitétel,[6] hogy a megváltás műve nemcsak az egyes emberre terjed ki, hanem az emberi kapcsolatokra és intézményekre is (l. a tárgyalt dokumentum 4. bekezdését).  Ha ez igaz, akkor az állítás arra nézve is érvényes, hogy a kizsákmányoló viszonyokból bűnös struktúrákra következtethetünk.  Üdvözölhető a szociális érzékenység, viszont ez olyan felfogás, amely nem egyeztethető össze a katolikus egyház hagyományos tanításával, amelynek értelmében a bűn csak az egyes embernél értelmezhető fogalom.[7]  Megfontolandó: míg a bűnös struktúrák esetében történeti-konkrét helyzetekben válik a bűn értelmezhetővé, addig a kizsákmányolás-mentes, mert a kollektív megváltás gyümölcseként megjelenő viszonyok csak formális-absztrakt szinten ragadhatók meg, és csak akkor valósulnak meg, ha a mennyei királyság kivételesen létrejön emberi közösségekben (bennünk) már az e világi létezésben, bár társadalmi intézményekben nem felismerhető és nem reprodukálható módon.

 

2. Pénzügyi hiperaktivitás

 

A pénzügyi piacok működését etikai szempontból vizsgálva a kúriai dokumentum szerzői jogosan figyelmeztetnek a morális vétség elkövetésének közvetlen veszélyére („proximate immorality”, 14. bekezdés), ami információs aszimmetriából, ill. ennek egyoldalú kihasználásából adódik.  Kétségtelen: bár a pénzügyi szolgáltatásokat igénybe vevő fogyasztó többnyire nem annyira tájékozott, mint a professzionális szolgáltató, ennek ellenére a piacgazdaságban általánosan elismert a „caveat emptor” polgári jogi elve, ami szokásosan a banki szerződésekre is alkalmazandó.  Az említett elv szerint a megszerzett dolog minőségének megítéléséből rejlő kockázatokat és felelősséget az ügylet megkötését követően a vevő viseli (bár ez korlátozható, pl. az eladót terhelő szavatossággal és garanciális kötelezettségekkel).  A fentiekre figyelemmel a fogyasztóvédelem kiemelt kérdés a banki gyakorlatban, és a banknál tájékozatlanabb ügyfelet speciális közjogi szabályok segítségével védik a bankkal szemben.

Nem érthetünk egyet a dokumentum szerzőivel abban, hogy a pénzügyi piacok működésében rejlő problémákat a szerződő felek személyes hibáira, pl. a bankárok önzésére kellene visszavezetni.  Bár nem kizárható, hogy voltak és vannak ilyen pénzügyi szolgáltatók, a pénzügyi piacok működésének mélyebb problémái strukturális természetűek.  Egyszerű lenne abban gondolkodni, hogy ha a pénzügyi piaci szereplők egyéni hibái kijavíthatók, akkor megoldódnak a piaci működés problémái.  A valóság ennél sajnos összetettebb.

A morális kockázat lebecsülése, a gondatlanság a befektetési tanácsadásban, a bennfentes kereskedés mind elítélendő cselekmények, amelyekkel szemben föl kell lépni, amelyek azonban nem alapvető okai a válságnak.  A globális pénzügyi válság kapcsán az derült ki, hogy bár mikroszinten többnyire nem látszott probléma a pénzügyi közvetítés különböző szakaszaiban, összességében a pénzügyi szektor működése túl nagy terhet és kockázatot hárított a gazdaságra.  A válságkezelés során a pénzügyi hiperaktivitás korlátozásának a szabályozási feladatával kellett szembenézni, mert kezelni kellett a hiperaktivitás mögött rejlő rendszerszintű kockázatokat (az ezeket okozó problémákat már említettük: volatilitás, transzparenciahiány és likviditási hiány).

A kúriai dokumentum a strukturális bajokat nem érzékelteti, miáltal leegyszerűsíti a valóságot, és elmulasztja azt, hogy felhívja a figyelmet az emberi beavatkozás lehetőségének objektív korlátaira.  A valóságban számot kell vetnünk azzal, hogy a globális pénzügyi piacok működése olyan sok tényező függvénye, hogy az ezekbe való beavatkozás következményei többnyire nem láthatók előre.  Aki sikeres beavatkozást, ill. a válsághoz vezető problémák végérvényes megoldására irányuló szabályozást ígér, az vagy nem eléggé hozzáértő, vagy populizmust gerjeszt.

A pénzügyi piaci viselkedés visszásságai mellett meglepő módon a spekulációt is elítéli a kongregáció és az említett dikasztérium közös állásfoglalása (15. bekezdés), holott a spekuláció közönségesen csak annyit jelent, hogy ügyletek nem hosszú, hanem rövid távon valósulnak meg.  A 2008-as válságot követően a szakértők a pénzügyi hiperaktivitásban látták a fő veszélyt.  Ezért került egyebek mellett előtérbe a banki mérlegekre kiható hozzájárulás (financial stability contribution) és egy Tobin-adó bevezetése (a rendszerszintű kockázatot jelentő ügyletek külön adója), tekintetbe véve a már említett problémákat (volatilitás, a transzparencia és az „exit” hiánya), s végső soron azt a rendszerszintű kockázatot, hogy a pénzügyi piacok elszakadtak a reálgazdaságtól, és a keresletkorlát egyszerűen pszichológiai természetűvé vált.

Aquinói Tamás megengedhetőnek tartotta az arbitrázst.  Gondolatmenetében a spekuláció hasznos, amennyiben összeköti az egymástól elkülönült piacokon kialakult értékítéleteket, feloldva ezzel az elszigeteltséget.[8]  Hozzá kell ugyanakkor tennünk, hogy szociálökonómiai szemléletben a piaci mechanizmus történelmileg kivételes.  Éppen ezért e tekintetben az általános szabályszerűséget követve az ún. természetes árakra támaszkodhatunk, nem pedig a kereslet-kínálati viszonyokra.  A természetes árat (pretium iustum) ebben az összefüggésben nem a kereslet alakítja, hanem az a gazdasági törvényszerűség, hogy a kínálati oldalon megjelenő kereskedő kiadásait az elért árnak fedeznie kell.

A modern gazdaságban – pl. az Európai Unióban – szintén nélkülözhetetlen, hogy adott esetben meghatározzuk a természetes árat.  Szükséges lehet pl. állást foglalni adott helyzetben abban a kérdésben, hogy a közvállalkozások által alkalmazott árak helyesek-e, így pl. a közösségi közlekedési szolgáltatásokért a helyi önkormányzat által szedett díjak nem torzítják-e a piaci versenyt.[9]  Mivel ezek nem piaci árak, ezért a társadalmilag elfogadható árat – mintegy természetes árat – a kínálati oldalon megjelenő költségekre kell alapozni.

A pénzügyi piaci funkciók messze nem redukálhatók csupán a reálgazdaság szolgálatára, és nem is igazolható jogosságuk kizárólag azzal, hogy a reálgazdaságot szolgálják-e vagy sem, mint ahogy a tárgyalt dokumentum szerzői állítják (16. bekezdés).  Amennyiben a gazdaság alapja a szükségletek kielégítése, ami közvetlenül a reálgazdasági teljesítéssel, vagyis termékértékesítéssel és szolgáltatások nyújtásával valósul meg, a termelési tényezők piacai (munkaerő- és pénzügyi piacok, a termőföld forgalma) tényleg másodlagosak a termelő szférához képest.  Az a körülmény azonban, hogy a kapitalista termelés megkettőzi önmagát pénzügyi és reálgazdasági síkon, a kapitalista gazdaságnak a kezdetektől fogva jelenlévő adottsága.  A pénzügyi piacoknak önmozgása van, sajátos törvényszerűségekkel bír, amit ha figyelmen kívül hagyunk, nem kerülhető el az, hogy megállapításaink önkényesek lesznek, az e felfogásra alapozott intézkedések pedig éppen a reálgazdaságnak fognak károkat okozni.

A dokumentum által említett technikai kereskedés valóban pusztító hatásokkal járhat, mert előre kialakított algoritmusok révén igen rövid idő alatt globális mértékben ügyletek hatalmas volumenét lehet lebonyolítani anélkül, hogy az ügyleti partnerek rendelkeznének az ügylet lebonyolításához szükséges, alapul fekvő tőkével.  Ez fokozottan kockázatos tevékenység ugyan, de mégsem jelenti azt, hogy önmagában erkölcsileg elítélhető lenne.  A közösségi gazdaság koncepciója igen rokonszenves, és az ilyen gazdálkodó egységek a gyakorlatban is egyre nagyobb szerepet játszanak, de a kapitalista gazdaságnak általában csak a perifériáján találhatók.  Így pl. az EdC mintája[10] a gazdaság meghatározott szektorára, a kis vagy legfeljebb a közepes gazdaságokra nézve lehet érvényes, és alapját egyébként is az Itáliában évszázadok alatt megszokott családi vállalkozások képezik.

A társadalomátalakítási programok voluntarizmusban szenvednek, ha egyszer a társadalomba való beavatkozás elvileg sem látható előre.  A beavatkozás paradox módon mégis érvényes követelés, még ha nem tudjuk is előre, mindez hogyan kivitelezhető.  Hayek kritikája jogos annyiban, hogy a társadalmi folyamatokba való központi beavatkozás lehetősége a „szinoptikus csalódás” miatt erősen korlátozott, és a technológiai fejlődés útja elvileg sem látható előre.  Éppen ezért – ebben az összefüggésben – nincs jobb megoldás, mint a szabad gazdaság és szabad társadalom, amihez képest az állami beavatkozás ennek csak kiegészítője lehet.[11]

Ám bármennyire nyomós érvet hordoz is Hayek megfigyelése, a Római Klub jelentése[12] óta különösen szigorúan kell számolnunk a termodinamikai korlátokkal is.  Georgescu-Roegen szerint piacgazdaságban nem lehet szabadulni a növekedési kényszertől, ami viszont ellentmond a termodinamikai törvényeknek.  A piaci szereplők ennek ellenére szokásosan figyelmen kívül hagyják a jövőbeni lehetőségek szükségszerű romlását.

Az ökológiai válsághoz vezető növekedési kényszer oka egyrészt az, hogy a piaci szereplők – ide értve a fogyasztókat is – nem elégszenek meg az előállított javak fizikai élvezetével, hanem csereértékben, következésképpen befektetésben gondolkodnak, ami elidegenítő hatású.  Másrészt az is probléma, hogy a szegényeken általános felfogás szerint csak a gazdasági növekedés révén, vagyis úgy lehet segíteni, hogy a gazdagok még gazdagabbak lesznek, ami viszont a vagyoni különbségek további, sőt megállíthatatlan növekedését előfeltételezi.[13]  Az ökológiai probléma tehát társul a szociális kérdések megoldatlanságának a gazdasági növekedés révén egyre csak súlyosbodó gondjával.

A gazdaságon kívüli beavatkozás önkényessége és a gazdasági növekedés termodinamikai korlátainak tudomásul vétele között kétségtelenül feszítő ellentmondás van.  Az elemzés tárgyát képező kúriai dokumentumtól azt lehetett volna várni, hogy elősegíti a jelzett globális problémákban való jobb tájékozódást, ami nem történt meg.  Ennek alapvető okát abban véljük fölfedezni, hogy annak szerzői nem érzékenyek a bennünket körülvevő értékek pluralizmusára és az azokban való tájékozódás fokozott zavaraira, nem reflektálnak a közjó és a gyakorlati bölcsesség megragadásának nehézségeire, és nem helyezik az elemzést a globális ökológiai válság és a globális szegénység egymással szorosan összefüggő kérdéseinek kontextusába.

 

3. Hasznosságok és egyenlőség

 

Az állami beavatkozás voluntarizmusa miatt inkább a felelős egyéni cselekvésben lehet bízni, és e tekintetben lehetséges építeni az egyéntől különböző – mert a környezet szociális hatásait magába építő –, katolikus tanítás szerinti „személy” mint társas lény felelősségére.  Az egyén és közösség viszonyáról való gondolkodás következő lépésében lehetőségként kínálkoznak kollektív cselekvési formák (lokális és szociális gazdaságok stb.) is, amelyek persze ugyanúgy, mint az állam, a versenyszabadságon alapuló gazdasági-társadalmi működésnek csak kiegészítő elemei lehetnek.  Nem elegendő ugyanakkor csak a közjó vagy akár a szolidaritás partikuláris értékeire hivatkozni.  A partikuláris etikát célszerű univerzális etikával kiegészíteni. Ekkor viszont már utalhatunk a racionálisan cselekvők által adott helyzetben kiküzdött általános akaratra, továbbá az ebből fakadó szabadságra és egyenlőségre.

A főáramú katolikus tanítás máig nem lépett túl egy neoskolasztikus világlátáson, ami mindenek előtt azért problémás, mert a kapitalista társadalmi-gazdasági rendszerrel nem vagy nem csupán a közjót lehet szembeállítani mint a kapitalizmus megzabolázásának eszközét.  Szükséges az egyenlőség alapértékét kiemelnünk, amelyhez viszonyítva etikai szempontból értékelni lehet napjaink történéseit, a globális kapitalizmus, majd a digitális térben megjelenő turbókapitalizmus realitásait figyelembe véve az egyre kevésbé elrejthető hazai és nemzetközi strukturális egyenlőtlenségeket.  Innen nézve gondolkodásunk sarokköve nem lehet más, mint az, hogy megoldásokat keressünk a globális szegénység problémájára.  Ebből rendszerszemlélet adódik, ami egyúttal az erkölcsi értékelés megfelelő fogalmi keretét is biztosítja.

A kúriai dokumentumban joggal bírált haszonelvűséggel egy partikuláris etikai értékrend szerint csak egy erény-etika állítható szembe, amely azonban csak a közjóval társítható.  Az ellentmondásos társadalmi gyakorlattal szembesülve azonban nem elégséges csupán a közjóra hivatkozni, hanem arra  is megoldást kell ajánlanunk, hogy miként érhető el a közjó, márpedig ez a versenyszabadság és a politikai demokrácia körülményei között nem számítható ki előre.  Ebből adódik az, hogy a jogok elosztása (allocation of privileges and immunities) egy előzetesen kigondolt terv szerint – legyen bár ez mégoly jó – valójában nem lehetséges, vagy önkényes döntésekhez vezet.  Amit lelkiismeret-furdalás nélkül megtehetünk, az az ajánlások kidolgozása helyes eljárásokra (due process), vagyis a viták rendezésének helyes módjára.

A közjavakra alapozott valóságlátás ökológiai szempontból különösen problémás, mert ehhez az társul, hogy a teremtett természetnek eszköz-értéke van, amennyiben az a közjó része, és így a természeti tárgyak mint eszközök az emberi méltóság kibontakoztatását szolgálják.  Ez viszont olyan antropocentrizmus, amely eleve akadályát képezi az ökológiai kérdések mélyebb megértésének.  Az utilitarizmussal a kötelesség-etika (deontologikus etika) állítható szembe komoly alternatívaként, amelynek univerzalizmusa nyitottságot feltételez: ha mi magunk is részei vagyunk a természetnek, az ahhoz fűződő viszonyunk személyessé válik, és egyebek mellett erkölcsi tétje van annak, mi történik a tőlünk független, de velünk mégis kölcsönhatásban lévő tárgyi valóságban.

Ha a tanítói hatalomnak való engedelmesség kegyelem kérdése, miközben az egyház tagjai egymás társai az „imitatio Christi” lelkületében, és ha az igazságra jutás nem elválasztható a keresztény alázattól, akkor a hasznok keresése helyett érdemes inkább arra összpontosítani, hogy minél közelebb jussunk az ember és ember, sőt az együtt élő lények – a Föld-anya lakói – közötti kapcsolatokban rejlő egyenlőség elmélyítéséhez.  Csak így nyílik meg az út ahhoz, hogy dolgozzunk a lokálisan és globális szinten egyaránt újratermelődő strukturális egyenlőtlenségek kiküszöbölésén.  A legutóbbi globális pénzügyi válság tanulságaihoz is csak a párbeszéd, az értékek közötti felelős tájékozódás révén juthatunk el, még egyházon belül is.  A minden emberi személyben benne rejlő méltóság tisztelete az alapja annak egyházon belül és kívül, hogy kibontakozzék a lelkiismereti szabadság és kiteljesedjék az együttműködés szelleme, ami nemcsak problémáink jobb megértéséhez segít hozzá bennünket, hanem a társadalmi kohézió erősítéséhez, végső soron a mindenkor vágyott békéhez is.

 

[1] Sala Stampa della Santa Sede: »Oeconomicae et pecuniariae quaestiones.« Considerations for an ethical discernment regarding some aspects of the present economic-financial systemof the Congregation for the Doctrine of the Faith and the Dicastery for Promoting Integral Human Development. Rome, 17 May 2018.

[2] Caritas in veritate; XVI. Benedek pápa enciklikája, Róma, 2009. 55. bekezdés.  A C.i.V.-ben kifejtett tézis Zamagninak és Bruninak a relációfüggő javakról szóló elméletét emeli be az egyházi tanításba.  L. Luigino Bruni – Stefano Zamagni: Civil economy; Efficiency, equity, public happiness. Peter Lang, Bern, 2007, 179.

[3] A II. Vatikáni Zsinat „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúció az Egyházról a mai világban. Róma, 1965. 26. bekezdés.

[4] „Love for the integral good, inseparable from love for the truth, is the key to authentic development.”

[5] „… A vallásszabadsághoz való jog alapja […] nem a személy szubjektív állapota, hanem a személy természete.  Ezért a kényszertől való mentesség joga megmarad azoknál is, akik az igazságkeresés és a hozzá való ragaszkodás kötelességének nem tesznek eleget; s e jog gyakorlását nem lehet megakadályozni, amíg valaki a nyilvános jogrendet megtartja.”  A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae kezdetű deklarációja a vallásszabadságról. Róma, 1965. 2. bekezdés.

[6] Hivatkozással Ferenc pápára.  L.: Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítás. Róma, 2013. 178. bekezdés.

[7] Post-synodal apostolic exhortation; Reconciliation and penance of John Paul II. Rome, 2 December 1984, 16.

[8] Summa theologiae, Secunda secundae partis, Questio 77, Articulus 3 (4). The Summa Theologiæ of St. Thomas Aquinas. Second and Revised Edition. Ford. Fathers of the English Dominican Province. 1920. Online Edition Copyright © 2017 by Kevin Knight.

[9] C-280/00. Altmark, EBHT 2003.  I-7747. o. EU:C:2003:415.

[10] Economia di comunione: http://www.edc-online.org/it/chi-siamo/che-cose.html.

[11] F. A. Hayek: Law, legislation and liberty, Vol. 2: The mirage of social justice. Routledge & Keagan Paul, London, 1976, pp. 4, 70–71.

[12] Donella H. Meadows – Dennis L. Meadows – Jorgen Randers – William W. Behrens: The limits to growth: A report for the Club of Rome’s project on the predicament of mankind. New American Library, New York, 1972.

[13] Nicolas Georgescu-Roegen: „The entropy law and the economic process in retrospect.” Eastern Economic Journal, Vol. XII, No. 1 (January – March 1986), p. 12.

 

 

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: