Publicisztika

A Joseph Ratzinger által szakadatlanul démonizált ellenség, a relativizmus diktatúrája valóban létezik. De nem ott uralkodik, ahol ő gyanította, hanem ott, ahol nem küzdenek a mindenkit megillető szabadságjogokért. Senkinek nem kell mentegetőznie érzései miatt. Ha valami igazolandó egyáltalán, akkor az, hogy csakugyan bízik-e bennük az ember, s hogy mit kezd velük.

A törés bátorsága

Magnus STRIET – Christ & Welt (www.christundwelt.de), 2015. 10. 22.

Mérleg Online — 2015 10. 23.
Címkék: családszinódus, egyház és homoszexualitás, egyházi konzervativizmus, elvált újraházasodottak, Ferenc pápa, irgalmasság, Sarah bíboros

„Aki követi a szinódusi aulából érkező híreket, joggal mormolhatja magában az öreg Fontane szavait: »Nehéz kérdés… ne bolygassuk.«.” Az Effi Briest szállóigévé vált utolsó mondatára utalva vezeti be töprengését a 2015 októberében Rómában ülésező családszinódusról Magnus Striet, a Freiburgi Egyetem katolikus teológiai karának professzora. A politikai és kulturális adottságok világszerte rendkívül különbözőek, ezért a legsürgetőbb kérdések is sokféleképpen fogalmazódnak meg. A teológiai gondolkodásmódok között óriási eltérések tapasztalhatók. „Aki ilyen helyzetben az egység szavatolója, vagyis Róma püspöke szeretne lenni, az vagy félreért valamit, vagy a korábbiaknál jóval határozottabban átengedi a felelősséget a helyi egyházaknak.” Aligha véletlen, hogy október 17-én – abból az ünnepi alkalomból, hogy a püspöki szinódus zsinat utáni története immár ötven évre tekint vissza – Ferenc pápa egyebek mellett a következőt mondta: „a harmadik évezredben Isten a szinódusi utat várja el az egyházaktól”. (Sajnálatos, hogy a magyar katolikus hírforrások – a szinóduson részt vevő magyar  főpapokat is beleértve, pl. itt vagy itt – megfeledkeztek a minden mértékadó elemző szerint történelmi jelentőségű beszédről, amely a Vatikán honlapján több nyelven olvasható.)

Forrás: Christ & Welt, a hamburgi Die Zeit vallási melléklete, online változat. Összefoglalónk Magnus Striet Mut zum Bruch című cikkét ismerteti.

A szerző 1964-ben született a németországi Rheinében. Katolikus fundamentálteológus, 2004 óta a Freiburg im Breisgau-i Albert Ludwig Egyetem tanszékvezető professzora. Tudományos önéletrajzát és publikációs jegyzékét lásd az egyetem honlapján és a Wikipédián (németül).

Striet szerint a szinódusi folyamat, a kollegiális döntéshozatal útja a szókimondás bátorságát, a kockázatvállalás készségét feltételezi. A családszinódus „ezt az utat választotta. A holnap egyházában vitatkozni fognak. A katolikus egyház mostantól kezdve olyannak látszik, amilyen már jó ideje: világszerte erősen tagolt, részben heterogén jelenségnek, amely a helyes útért küzd. Botrány volna ez? Az egység mint katolikus védjegy elárulása? A pápa nyitóbeszéde szerint az egyházi cselekvés ismérve egy bizonyos Istenbe, a szeretet Istenébe vetett remény, ellentéte pedig a képmutatás steril egyháza (l. 2014. december 19-én elmondott homíliáját), amely leginkább törvényeket ápol, ráadásul útját állja annak az Istennek, aki azt akarja, hogy az emberek boldogok legyenek. Csakugyan botrány?”

A botrány éppenséggel az, hogy a ghánai Sarah bíboros, „a legmagasabb rangú katolikus egyházi méltóságok egyike” a szinódusi aulában „hihetetlen kijelentésre ragadtatta magát: míg a 20. század emberiségét a náci fasizmus és a kommunizmus fenyegette, a 21. században az iszlamista terror és a homoszexualitás nyugati ideológiája jelenti a fő veszélyt. Sarah állítása kétszeresen is embertelen, hiszen aki azt gondolja, hogy a házasságról és a családról alkotott elképzelését joga van ilyen képtelen párhuzamot vonva megvédeni, a korlátolt erőszak egykori áldozatai ellen is újabb bűnt követ el. Melegen ajánlott, hogy a bíboros üljön le valamikor beszélgetni azonos neműek párkapcsolatában élő emberekkel.”

A freiburgi professzor leszögezi: „ha a szekularizált – az azonos neműek egymás iránti érzéseinek vonatkozásában felvilágosult – társadalmak biztonságot nyújtanak a homoszexuálisoknak és elismerik őket, ezenfelül életközösségük alakításának jogi lehetőségeit is biztosítják, akkor ez teljesen helyénvaló. Semmi köze tehát a gender-elmélet „új – ideológiai – gyarmatosító törekvéseihez annak, hogy az azonos neműek párkapcsolatának elismerését globális érvénnyel napirendre kívánják tűzni. (…) A Joseph Ratzinger által szakadatlanul démonizált ellenség, a relativizmus diktatúrája valóban létezik. De nem ott uralkodik, ahol ő gyanította, hanem ott, ahol nem küzdenek a mindenkit megillető szabadságjogokért. Senkinek nem kell mentegetőznie érzései miatt. Ha valami igazolandó egyáltalán, akkor az, hogy csakugyan bízik-e bennük az ember, s hogy mit kezd velük.”

Az egyházi felelősök „akkor fogadnák el őszintén az emberi jogok éthoszát, ha elhatárolódnának az efféle kisiklásoktól. Az emberi jogok vagy érvényesek, vagy nem. Ha igen, akkor feltétel nélkül.”

Egy, az ókortól napjainkig ható szemléletmód az egység sulykolásánál is végzetesebbnek tűnik. A teológia ma is „a hajdani boldog paradicsomi állapot jegyében gondolkodik. Isten a paradicsomba helyezte az embert, s látta, hogy mindez jó. Majd a bűnbeesés, az Istentől való elfordulás következik, s lám, az ember azóta is azzal küszködik, hogy helyes irányba terelje a dolgokat. Következetesen végiggondolva maga a történelem is annak az almának köszönhető, amelyet Éva adott Ádámnak. Ha az ember nem akarta volna a szabadságot, ha nem maga akart volna dönteni, akkor a jó és a rossz történelmi harca sem léteznék.”

Egy jól begyakorolt keresztény logikai levezetés szerint a kár enyhítését maga Isten vállalta azzal, hogy emberré lett. A történelem csupán „köztes fázis”, amelyben – így hangzik a családteológiai következtetés – lehetőleg hibátlanul kell igazodni férfi és nő teremtett kettősségéhez. „Ám minthogy ez csak fokozatosan sikerül, hiszen a bűnbeesés után az ember részben alkalmatlan rá, 2015-ben ekként merül fel a kérdés: vajon nem azt követeli-e az irgalmasság, hogy azoknak az embereknek, akiknek az első házassága széttört”, megfelelő bűnbánati cselekedetek után utat nyissunk az eucharisztiához?

„Frappáns logika, csak épp a hitet hiányolom belőle” – fűzi hozzá a neves teológus. Az irgalmasságról való beszéd „bizonyára őszinte szívvel igyekszik elismerést szerezni azoknak, akiknek házassága kudarcot vallott, és akik szeretnék is megtapasztalni a szóban kinyilvánított elfogadást, amikor magukhoz veszik az eucharisztiát”. Mindazonáltal ha tönkrement házasságokról vagy általánosabban olyan „életformákról beszélünk, amelyek – legalábbis retorikailag – nem illenek a megszokott katolikus sémákba, elhibázottnak tartom az irgalmasság fogalmát. Aki komolyan vállalkozik partnerkapcsolatra, az nem ideiglenesen teszi, hanem szabott határidő nélkül. Senki sem szavatolhatja azonban, hogy holnap is hinni fog – a hit elszivároghat, és a szeretettel sincs ez másként. Nyilván közrejátszhat benne a könnyelműség – de ki olyan magabiztos, hogy ítélkezhessék?”

„A szeretet kemény feladat” – emlékeztet Striet –, „bele lehet bukni. Az Édenkertben nem volt ilyen szeretet, csak meghitt, önmagáról nem tudó, ezért önmagában nem is kételkedő páros magány volt. Minthogy azonban a paradicsom sohasem létezett, a szeretet és a szerelem mai fogalmának valamikor ki kellett alakulnia. Bizonyos, hogy már a Biblia is utal rá, de megigéző erejét történetileg csak a 19. századi romantikában nyeri el. A család egészen addig klán volt, rokonság, eleinte pedig a mindennapok viszontagságainak kitett túlélőközösség. Már csak ezért is elvéti a dolgot, aki általánosságban beszél a család válságáról. Társadalomtörténeti nézőpontból nem maga a család van válságban, hanem a 18. század végén elképzelt polgári kiscsalád, amelyben az intim bensőségesség az eszmény.” A kiscsalád intézményének vonzereje máig megmaradt, de azzal a baljós előérzettel párosul, hogy a nagy szeretet alkalomadtán ki is hunyhat. „Ez sem új. Az eszménykép mindig is eszménykép volt. De mit kezdjünk vele teológiai szempontból?”

A keresztény hit abból indul ki, hogy Isten szabadon teremt. „Meg kellene végre tanulnunk teológiailag, hogy Isten nem helyezte bele az emberiség bölcsőjébe az együttélés bizonyos társadalmi formáinak előírását”. Ezek a formák éppúgy a kulturális fejlődés eredményei, ahogy az emberi személy önnön szabadságában gyökerező méltóságának tudata is az evolúció során bontakozott ki.” A zsidó Názáreti Jézus Istene, azé a Jézusé, aki a keresztények hitvallása szerint Isten emberré lett szeretete, tiszteli az emberi szabadság méltóságát. „Ugyanígy kétségkívül tudja, miként viszonyuljon azokhoz a törésekhet, amelyeket az ember a saját életében megtapasztal. Jézus gyakorlata mindenesetre egyértelmű: arra bátorít, hogy nézzünk szembe élettörténetünkkel, de nem szögez hozzá könyörtelenül. Mivel ezt Isten nevében üzente, s mivel kortársai botrányosnak érezték üzenetét, keresztfán végezte.”

Az álláspályázatokhoz mellékelt önéletrajzokról Jézus éppoly kevéssé tudhatott, mint a mai nagyvárosok szegénynegyedeinek életéről. Az ő idejében még nem létezett a homoszexualitásnak az a formája, amely azonos neműekhez vonzódó emberek egyenrangú párkapcsolatán alapszik. „A történetietlen teológiai gondolkodás téveszméje, hogy a férfi és a nő termékenységben kiteljesedő szentségi házassága az örökkön érvényes eszmény.” A gazdasági és technológiai, politikai és társadalmi-kulturális változás kockázatokat rejt, de egyszermind lehetőségeket teremt. A fogamzásgátló eszközök a történelem során mérhetetlenül sok szenvedést akadályoztak meg.”

Gondolatmenetének végén a teológus ismét Ferencet idézi. Szinódusi nyitóbeszédében a pápa olyan egyházat követelt, amely „tanítja és védi az alapértékeket, de nem felejti el, hogy a szombat van az emberért. Olyan térré kell tehát válnia, amelyben az emberek gondjaikkal és nélkülözéseikkel, sebzettségükkel, reményeikkel és újrakezdéseikkel együtt Isten feltétel nélküli emberszeretetének jelei között élhetnek”. Nem a jövő egyháza ez, hanem a jelené, hiszen sokan vannak, akik vétkeztek, vagy akiknek életútját törések szabdalják. „A zavartalan, bensőséges, egyúttal azonban a többi ember felé nyitott házastársi együttlét olyan eszmény, amely után máig rengetegen vágyakoznak, és amely igazodási pont. Nem kevesebb, de nem is több. Szentségi (szakramentális) életről akkor beszélhetünk, ha az ember Isten előjelei között időzik: az életet vétkes mivoltában és töréseivel együtt elfogadó ember átengedi magát Isten lehetőségeinek. Vajon nem ez a hit lényege? Márpedig ha ez, akkor vagy mindenki átengedheti magát Istennek, azaz befogadhatja az eucharisztiát és benne a mindenkor gondoskodó Istent, vagy senki”.

(Mérleg)

  ,

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján