Publicisztika

Megrettent és begyepesedett főpapok lélektani indítékaira hivatkozni itt nem elegendő – nem erről van szó ugyanis. Hanem mélyre bevésődött, tanítóhivatali jóváhagyással művelt, s végül zsákutcába jutott önigazolásról. Ferenc pápa szavai az egyházi önközpontúságról azokra a megkérgesedett teológiai nézetekre is vonatkoznak, amelyekhez Róma változatlanul ragaszkodik.

A Vatikán és a szexualitás

Hermann HÄRING – Publik-Forum.de – 2014. szeptember 21.


Címke: , , , , ,

 

 

Sok reformpárti hívő üdvözli az antwerpeni püspök, dr. Johan Jozef Bonny részletes és bátor kritikáját a házassággal, a családdal, és a szexualitással kapcsolatos római katolikus álláspontról. Szerinte komolyan kell venni az egyén lelkiismeretét, fel kell számolni a statikus természetjogot, és Róma többé nem teheti meg, hogy csupán a neki tetsző teológiai iskolákat támogassa. A püspök számos példával szemlélteti, hogy az egyház milyen felfuvalkodottan ítéli el számos tagját azért, mert gyakran igen összetett élethelyzetüket a lehető legnagyobb felelősségtudattal alakítják. Mindezekért Bonny püspök tiszteletet és hálát érdemel.

Megszűnt a konszenzus?

Úgy tűnik, a főpapot leginkább az foglalkoztatja, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta a világegyház püspökeiből elszállt minden erő, amely képessé tenné őket a kölcsönös kommunikációra. Akkoriban – így Bonny – még mindannyian együttműködtek és nagy egyetértésben bocsátották ki a zsinati dokumentumokat. Később viszont nhanyatlás kezdődött, legalábbis ami a házasságról és a szerxualitásról szóló tanítást illeti.


 Forrás: Publik-Forum.de, christlich – kritisch – unabhängig, 2014. szeptember 21. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző katolikus teológus. 1937-ben született. 1970 és 1980 között a tübingeni egyetem (Németország) Ökumenikus Intézetének oktatója volt, 1980 és 2005 között a tudományelmélet és a dogmatika tanára volt a nijmegeni egyetemen (Hollandia), amelynek professor emeritusa. Jelenleg Tübingenben, ahol feleségével él, a Hans Küng által létrehozott „Világéthosz” Projekt (Projekt Weltethos) tudományos tanácsadója. Legutóbbi publikációja: „Keine Christen zweiter Klasse! Wiederverheiratete Geschiedene – ein theologischer Zwischenruf” (Nem másodosztályú keresztények! Teológiai vitairat az újraházasodott elváltak ügyében. Freiburg i.Br., Herder, 2014). Bővebben a Wikipédián (németül) »

Hermann Häring Az egyház jelenlegi válsága mint esély című tanulmánya (Mérleg 2011/1–4) itt olvasható »


E rossz irányú fejlődés legfőbb szenzációja volt Bonny szerint VI. Pál Humanae vitae kezdetű enciklikája (1968) és – további szexuáletikai megnyilatkozásokkal együtt – II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása (1981).

Ez a felismerés azonban nem új, de nem is egyedülálló, amint azt a kérdéskört tárgyaló, sokrétű teológiai irodalom mutatja. És ki ne nehezményezte volna a Benedek-korszakban „fent” és „lent”, megőrzés és megújulás, engedelmesek és kritikusok mindenfelé tapasztalható szembeállítását? A megosztottság az egész római katolikus egyházon végighúzódik, s a bíborosokat is erőteljesebben áthatja, mint valaha. Néhányukat rövid úton félreállították, másokat sarokba szorítottak. A jelenlegi hatalmi harc nem más, mint e szerencsétlen esztendők utójátéka.

Késő. A püspökök már nem szabadíthatják meg magukat

Nem titánok hősies küzdelme zajlik, hanem akarnokok által kikényszerített csatározás. Bonny fontos hozzászólása tiszavirág életű marad, ha nem világítja meg egyúttal ezt a hátteret is és nem juttatja szóhoz az elmúlt ötven év figyelmeztető jelzéseit. A történések alapján ugyanis nyilvánvaló, hogy a római vezetők saját erejükből többé már nem szabadulhatnak ki jelenlegi laokoóni küzdelmükből.

Haering BuchBonny érvelésének nem volna szabad megállnia félúton, hanem világosan rá kellene kérdeznie annak az önbéklyózásnak az okaira, amely – kulcsfontosságú kérdések vonatkozásában – már a II. Vatikánumot is megbénította. Aki valóban felelősségteljes reformjavaslatok megfogalmazására törekszik, nem ismételheti meg azokat az alapvető hibákat, amelyek miatt a válság már ötven éve tart.

A legutóbbi zsinat ugyanis nem a sikeres kommunikáció színtere volt. Túl könyörtelenül uralkodott még az a dogmatikai fundamentalizmus, amelyet egy mindenfajta szabadságot nélkülöző zsinat szilárdított meg, és amelyet sohasem helyesbítettek kellőképpen. Ez a fundamentalizmus meghatározó kérdésekben mind az egyház történelmére, mind a Szentírás üzenetére fittyet hány. Az egyházi tanítást még mindig az önmagában álló és változhatatlan igazság aurája veszi körül.

Milyen teológia vezetett a katasztrófához?

A családszinódust előkészíteni hivatott konzultációs folyamat, amelyet Ferenc pápa indított el, új párbeszédkultúrát alapozhat meg. Az egyházi bázis – a nép – bevonása 2013 őszén kimondottan forradalmi lépés volt, akárcsak a közvéleménykutatás eredményét ismertető hivatalos jelentés.

Ez a nyitott gesztus sem érvényteleníti azonban a központi kérdést: milyen teológiai elvek idézték elő a katasztrofális helyzetet? Megrettent és begyepesedett főpapok lélektani indítékaira hivatkozni itt nem elegendő – nem erről van szó ugyanis. Hanem mélyre bevésődött, tanítóhivatali jóváhagyással művelt, s végül zsákutcába jutott önigazolásról. Ferenc pápa szavai az egyházi önközpontúságról azokra a megkérgesedett teológiai nézetekre is vonatkoznak, amelyekhez Róma változatlanul ragaszkodik.

Minek kell megtörténnie – és mi nem történik meg?

De mi az, aminek meg kell történnie? A katolikus teológia legjobbjai már ötven évvel ezelőtt jelezték: elengedhetetlen, hogy az Újszövetséget végre ismét előítéletektől mentesen és a tudományos becsületesség normái szerint olvassuk. A szinódusi vitában erre alig került sor. A Szentírással szembeni vakság ijesztő – keveset tanultunk a reformációtól.

Ne feledjük: a II. Vatikáni Zsinat egyöntetű állásfoglalásához, amelyet Bonny dicsér, az az alábbbi megdöbbentő, de a zsinati atyák 99,87 %-a által elfogadott mondat is hozzátartozik: „A pápa mint az egyház legfőbb pásztora tetszése szerint bármikor teljhatalmat gyakorolhat, amint ezt hivatala megköveteli.” Ilyen feltételek mellett most sem lehetséges elfogulatlan kommunikáció. Fárasztó viták után a reformpártiak végül megadják magukat, mivel a tévedhetetlennek minősített hagyománnyal szemben ők is tehetetlenek. Nem mernek szembeszegülni a legutóbbi két zsinat tévedhetetlen tanfelfogásával, amely a vérükké vált – nincs ez másként Karl Rahner, Johann Baptist Metz, Karl Lehmann és Walter Kasper liberális tanítványaival sem.

Az önközpontú gondolatrendszer bírálói kívül vannak és kívül is maradnak a hivatalos diskurzuson. Még a fülünkben hangzik Karl Rahner szava: a tévedhetetlenség kritikusával csak úgy beszélhetünk, mint egy „liberális protestánssal”. Ezért a reformpártiak nem feltölteni, hanem elfedni igyekeznek majd az egyházi tanítás és az élet valósága közt tátongó szakadékot. Aki ugyanis rákérdez a házasság szentségi jellegére vagy felbonthatatlanságára, vagy a szexualitás mint kölcsönösségi viszony elemzésén fáradozik, már elhagyta az előírt konszenzust.

A tompítás stratégiái

A valódi kérdések megkerülésének már jól kidolgozott stratégiái vannak. Egyes püspöki karok alkalomadtán elismerik, hogy az egyházi tanítás sem tartalmi, sem formai tekintetben nem érthető, a hívők pedig nem is követik. Ez azt a benyomást kelti, mintha az időszerű problémák megoldása a közérthetőbb igehirdetés volna. Téves álláspontok közérthető kifejtésének azonban semmi értelme. Erre mindeddig Bonny püspöknek sem volt megoldási javaslata. Marx bíboros kerek perec kijelenti, hogy a Szentírás tanúsága szerint a házasság felbonthatatlan – megindokolni azonban nem tudja. Oster püspöknek nincs igaza, amikor azt állítja, hogy az elvált újraházasodottak problémája főként Németországot érinti. Úgy véli továbbá, hogy a hívőknek „elölről kell kezdeniük annak megértését”, hogy mi az egyház – végül is nem egyéb, mint Isten ajándéka. Valószínűleg még nem értette meg, hogy tájékozott és lojális beszélgetőpartnerekkel van dolga, akiknek a hit ugyanolyan sokat jelent, mint neki magának.

Egyedül a Hittani Kongregáció prefektusa nem törekszik arra, hogy élét vegye a kérdésnek. La speranza della famiglia („A család reménye”) című könyvecskéjében elmagyarázza, miért érdektelen számára mindenfajta vita a megújulásról. Tézise szerint a teológia fejlődése soha nem vezethet valamely dogma megszüntetéséhez, hiszen a keresztségi parancs szerint (Mt 28, 19–20: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére”) az egyház megbizatása az igazság hirdetése. „Ily módon azt is tudjuk, hogy a házasság felbonthatatlan”.

Ennél azonban jóval bonyolultabb a helyzet. Mindaddig, amíg a fölülről elrendelt egyetértés kénye-kedve szerint felülírhatja a Szentírást és a korai hagyományokat, nem juthatunk tisztességes és használható eredményre.

Létezik-e egyáltalán vitakultúra?

Megfontolásai végén Bonny püspök arra figyelmeztet, hogy a szinódusi vitába végre a teológiát, a tudományokat és a nép „hitérzékét” is be kell vonni. Úgy vélem, ezeknek gyökeres, alulról történő megújulására van szükség.

Legelőször is talán megújult spiritualitás kellene hozzá, és olyan reflexió, amely mélyebbre hatol, mint az önigazolás szokványos módjai. Azt javaslom tehát, hogy a püspöki szinódus elején emlékezzenek meg azokról a teológusnőkről és teológusokról, akik az elmúlt évtizedekben felelős módon fáradoztak a házasság, a család és a szexualitás alapvető újraértelmezésén. A római tanítóhi vatal sokukat megalázó szankcióknak vetette alá, mi több, kiszorította az egyházból. Megemlítendő itt – sokakkal együtt – Bernhard Häring, Stephan Pfürtner, Charles Curran, Jacques Pohier, Matthew Fox, Ivone Gebara, Jannine Gramick, John McNeill és Regina Ammicht-Quinn. A korábbi hibák alázatos felidézése és átgondolása nélkül nem lehetséges megújulás. (Mérleg-fordítás)

 

 

 

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: