Publicisztika

„Akik hatalmi pozíciókban ülnek, félnek a saját történelmünkre való emlékezés erejétől. Az egyház történelmének ismerete a változás szubverzív potenciálját rejti magában.”

Aki ismeri az egyház történelmét, legyőzi a félelmeit

Interjú Hubert Wolffal


Címke: , , , , , , ,

 

 

„Aki ismeri az egyház történelmét, az legyőzi a félelmeit – vallja Hubert Wolf –; hiszen e történelem oly sokszínű, oly sok krízissel terhes, de éppen annyi feltámadással is.” A zürichi Forum című katolikus lap júliusi számában az egyháztörténész elfojtott és újonnan teremtett tradíciókról, a kontinuitás fikciójáról, tradicionalizmusról, reformtörekvésekről és az egyháztörténet-írás jelentőségéről beszélt. Az interjúra rövid tartalmi összefoglalónkkal kívánjuk felhívni a figyelmet.

 


Forrás: Forum. Magazin der katholischen Kirche im Kanton Zürich, Nr. 14, 2015.

A szerző (1959) a középkori és újkori egyháztörténelem tanszékvezető professzora a Münsteri Egyetem (Németország) katolikus teológiai karán. Katolikus pap. Egyháztörténelmet és bibliatudományt tanult; 1990-ben a Tübingeni Egyetemen doktorált, disszertációjának címe: „Johannes von Kuhn tübingeni teológus (1806–1887) kora egyházpolitikai vitáiban”. 1991-ben habilitált, 1992-ben a Frankfurti egyetem professzora lett. 1999-től Münsterben folytatja egyetemi tanári tevékenyégét. 2002 óta fő kutatási területe – a Deutsche Forschungsgemeinschaft (Német Tudományos Közösség) hosszú távú projektje keretében – a Római Inkvizíció, ill. Indexkongregáció működése. 1999-től a vatikáni Hittani Kongregáció levéltárának munkáját segítő nemzetközi tudományos tanácsadó testület tagja. 2003-ban a német nyelvterület teológusai közül harmadikként kapta meg a Német Tudományos Közösség kiemelkedően jelentős Gottfried Wilhelm Leibniz-díját. Kitüntették egyebek közt Mainz városa és a nemzetközi Gutenberg Társaság Gutenberg-díjával is. Publikációit ld. itt. A Mérleg honlapján itt és itt olvashatók további tanulmányai.


 

Wolf lebilincselő történeti munkáival széles közönséget képes megszólítani. Die Nonnen von Sant’Ambrogio (A Sant’Ambrogio apácái – könyvismertetésünket ld. itt) című könyvének kiugró sikere után új kötete, a Krypta. Unterdrückte Traditionen der Kirchengeschichte (Kripta. Az egyháztörténet elnyomott hagyományai) is a Spiegel bestseller-listáján végzett. Teológiai munkák ritkán örvendenek ilyen népszerűségnek. – Másfelől azonban az egyháztörténet továbbra is a teológia peremvidékére szorult diszciplína. Mi lehet ennek az oka? – merül fel a kérdés az interjú elején.

Az egyháztörténet a 19. században még a legjelentősebb teológiai tudományterületek egyike volt – emlékeztet Wolf. Súlyát mutatja, hogy az I. Vatikáni Zsinat ülésein Karl Joseph von Hefele püspök történeti érvekkel támadta a pápai tévedhetetlenség dogmáját: Ha az egyház a 7. századi I. Honorius pápánál dogmatikai tévedéseket állapított meg, megalapozhatatlan a pápai csalatkozhatatlanság tana – hangsúlyozta. Henry Edward Manning érsek válasza – „most a dogmának kell diadalmaskodnia a történelmen” – azonban már előrevetítette a tudományág gyors leértékelődését (erről ld. Wolf tanulmányát itt).

„Manning e nézetével nemcsak a zsinati többségnek fordított hátat, hanem egyszersmind olyan csapást mért az egyháztörténetre, amelyet máig sem tudott kiheverni. Ettől fogva az egyháztörténetet általános gyanú övezte, 1910-től pedig az antimodernista esküre kötelezett papságnak mindenféle fejlődéssel kapcsolatos gondolattól el kellett határolódnia, minthogy az egyházat jelenlegi formájában, minden struktúrájával és hivatalával együtt éppen így alapította Jézus Krisztus. Ha viszont elvetjük a fejlődés gondolatát, akkor a történettudomány a végéhez ért” – szögezi le Wolf.

Miután VI. Pál 1967-ben hatályon kívül helyezte az antimodernista esküt, az egyháztörténeti kutatások új lendületet vehettek. A professzor azonban úgy látja, a tudományos becsületéért küzdő, így az aktuális történettudományi trendekhez igazodó diszciplína sajnos hajlamos megfeledkezni arról, hogy teológiai tudományág; „hogy a tradíció teológiai tudásunk központi helye.”

„Krisztussal valami egészen lényegi dolog változott meg: Isten emberré lett, s így belebocsátkozott a történelembe. Aki egységes katolicizmust akar, éppen erre mond nemet.” És aki nemet mond – fűzi hozzá Wolf –, akkor jár el következetesen, ha a négy evangéliumból hármat kihúz.

Az egyháztörténész szerint végzetes egyoldalúsághoz vezetett, hogy az I. Vatikáni Zsinat után a kettős Tanítóhivatalt újjászervezték, a „magiszteri” és a „pásztori” testület összevonásával a teológusok és exegéták tudományos feladatkörét jóformán fölszámolták, s a tanítóhivatalt egészében pápai irányítás alá vonták (erről részletesebben ld. a szerző tanulmányát itt). Az úgynevezett tradicionalisták persze ragaszkodnak a kontinuitás fikciójához. Ám elég csak a lelkiismeret szabadságával és az emberi jogokkal kapcsolatos különféle egyházi állásfoglalásokra gondolnunk, hogy meggyőződjünk róla, e fikció tarthatatlan: a II. Vatikáni Zsinat elismeri és igenli, amit az egyház a francia forradalomtól egészen az 1950-es évekig a pestishez hasonló, kárhozatos tévelygésnek minősített. A lelkiismeret szabadsága esetében nyilvánvaló törésről, szakításról van szó: az egyház homlokegyenest az ellenkezőjére változtatta korábbi nézeteit.

Wolf legújabb könyvében olyan 19. századi momentumokra összpontosít, amelyek paradox módon „ősi hagyományokat” teremtettek. „Igazán bele kellene állnunk a hagyományba, hogy felismerjük: amit ma egyedüli lehetőségként tárnak elénk, voltaképp újabb kori fejlemény, ráadásul meglehetősen eltérő a tradíció ama fősodrához képest, amelyet az egész egyháztörténelemben nyomon követhettünk.”

Számos 19. századi „újítást” szokás például a Tridenti Zsinattól eredeztetni – ilyen a „tridenti miserend” is. Holott a zsinat egyáltalán nem írt elő egységes liturgiát, sőt kifejezetten érvényben tartott minden 200 évnél régebbi miserendet. Csak a 19. században rendelték el kizárólagos és kötelező érvénnyel a tridenti misekönyv használatát.

A püspökök kinevezésének jelenlegi – egyenesen Jézus Krisztustól származtatott – gyakorlata ugyancsak kései kor produktuma; számos alternatív modell is létezett a történelemben. „A hagyomány arra tanít: egyetlen püspök sem kényszeríthető a gyülekezetére. – A gyülekezet nem húzódhat vissza szektariánus módon önmagába. – Minden püspök a szomszédos püspökökkel kollegiális viszonyt ápolva viseli hivatalát. – Egy püspököt sem ültethetnek az egyházmegye élére a klérus akarata ellenére. – Egy püspök sem lehet politikailag vállalhatatlan. – Végül pedig a püspöki kinevezéshez a pápa jóváhagyása is szükséges.”

Wolf úgy látja, XVI. Benedek pontifikátusa „kuriális katasztrófába” torkollt, s Ferenctől e tekintetben mindenki reformokat várt. „Az is világos viszont, hogy akik hatalmi pozíciókban ülnek, félnek a saját történelmünkre való emlékezés erejétől. […] Az egyház történelmének ismerete a változás szubverzív potenciálját rejti magában. Ha Ferenc valóban reformot akar, még ebben az évben kézzelfogható eredményeket kell elérnie. Az embereknek elegük van az évek óta zajló és semmire sem vezető dialógusokból. Ha az őszi püspöki szinóduson nem születnek valóban nyilvánvaló reformok, akkor Ferenc pontifikátusa – úgy vélem – kudarcba fulladt, mert a reformra nyíló ablak viszonylag kicsiny, és egészen gyorsan újra becsukódik” – mondja Wolf.

Reményét fejezi ki, hogy a szinódus dogmatikailag és morálteológiailag megalapozott módon tárgyalja majd a házassággal kapcsolatos alapvető kérdéseket: „Mikor mondható a házasság szentségnek? – Milyen tradícióra tekint vissza? – Miért tartotta elképzelhetőnek Joseph Ratzinger egy 1972-es tanulmányában a második házasságkötést, ahogyan az a keleti egyházban is lehetséges? Szólnak emellett érvek – hangsúlyozza Wolf –, és ezeket vitára kell bocsátani.” (A családszinódus záródokumentumával összefüggésben írt első közleményünket ld. itt.)

„A teológiának az a feladata, hogy kritikus szemmel kísérje az egyházi praxist, és figyelmet fordítson – a tamási értelemben vett – tanítói hivatala betöltésére. A teológia megbízatása a nyilvánosságnak szól; nem összpontosíthat csupán egy belső körre. Az egyház – legyen szó a pápáról, a gyülekezetekről vagy az egyszerű hívekről – joggal várja el, hogy a teológia megfeleljen a neki szegezett kérdésekre, méghozzá oly módon, hogy e választ a laikusok is megérthessék. […] Aki nem képes közérthetően megfogalmazni valamit, az maga sem értette meg a mondandóját.”

„Katolikusnak lenni nem szűkös, merev, fundamentalisztikus rendszert jelent. A hagyomány olyan folyam, amely mindig új és új medret keres magának. Ha egyszer kiáradt, azután máshogyan néz ki, mint korábban, de továbbra is ott van. A fundamentalisták mind magasabb betonfalakkal igyekeznek e folyamot féken tartani és szabályozni. Csakhogy a Szentlelket nem lehet egyházi betonnal körülzárni. Ő arra fúj, amerre akar” – mondja zárszó gyanánt a professzor.

(Forczek Ákos)

 

 

 

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: