Publicisztika

„Az európai kereszténységet szembesíteni kell azzal a felismeréssel, hogy döntés előtt áll: vagy kulturális értelemben és így exkluzivista módon fogja föl a kereszténységet, vagy programként és így inkluzív szellemben: Orbán vagy Ferenc, ez itt a kérdés.”

Angela Merkel – a kereszténydemokrácia protestáns megújulása?

Rainer BUCHER - feinschwarz.net, összefoglaló

Mérleg Online — 2015 11. 03.
Címkék: Angela Merkel, kereszténydemokrácia, menekültek és egyházak, menekültkérdés, politikai katolicizmus, Rainer Bucher

„Angela Merkel sohasem állt még ennyire a kereszténydemokrácia szívében” – írja Rainer Bucher, a Grazi Egyetem katolikus hittudományi karának professzora a Merkel által előirányzott menekültpolitikát a németországi kereszténydemokrácia történetének kontextusában értékelő cikkében. Az alábbiakban erről közlünk rövid ismertetőt.

Forrás: Rainer Bucher, Angela Merkel – Protestantische Erneuerung der Christdemokratie?, feinschwarz.net, 2015.10.20.

A szerző 1956-ban született, német teológus, a gyakorlati teológia professzora a grazi egyetem katolikus hittudományi karán (bővebben Bucher honlapján). További írásait a Mérleg Online-on ld. itt, itt és itt.

Jóllehet Konrad Adenauer döntése nyomán a kereszténydemokrácia eredendően katolikus „projektje” befogadta soraiba a konzervatív protestantizmust, a két testvérpárt, a CDU és a CSU „arculata” azért mindmáig katolikus maradt. Angela Merkel – egy kelet-német evangélikus lelkész lánya – személyiségéből adódóan nemigen testesíthette meg a kívánatos „katolikus habitust”, hatalomban töltött évei alatt mégis csak sikerült kivívnia a kereszténydemokrácia tiszteletét. Respektust szerzett, de ennél többet aligha. Most azonban menekültpolitikájával amellett köteleződött el, amit a szolidáris Geißler és a tiltakozó Seehofer között vergődő katolikus kereszténydemokráciának egy emberként kellene képviselnie – állapítja meg Bucher. Merkel ott áll, ahol a kereszténydemokrácia a világra jött: „egy józan, keresztény realizmus talaján”, amely nem hagyja magát megfélemlíteni sem a bizonytalan jövőtől, sem attól, ami már nyilvánvalóan a múlté, sem az áttekinthetetlen, folyton meglepetéseket tartogató jelentől; s amely mindebből szabadulást keresve nem menekül utópiákba sem.

„Józan, keresztény realizmus, amely nem hagyja magát megfélemlíteni – még akkor sem, ha az egyházi hierarchia ellenállásával szembesül: ez volt valaha a katolikus kereszténydemokrácia ismérve. Ez az egyházi hierarchia ma – legalábbis a menekültkérdést illetően – demonstratív módon Angela Merkel mögött áll, ellentétben a CSU-val és részben a CDU-val. »Öröm számomra, hogy a kancellár asszonyt olyan keresztény politikusnak tapasztalhattuk meg, akinek van szíve, s aki befogadni, nem pedig eltaszítani akarja a menekülteket. Ebben a kérdésben minden fenntartás nélkül támogatni fogjuk a kancellárt« – nyilatkozta Woelki érsek.”

A politikai katolicizmus eredményei és tragédiája

A katolikus egyház természetjogi alapon nyugvó, antiliberális rendi állam- és társadalomfelfogása, illetve a fejlődő polgári társadalom közötti feszültségtérben született németországi kereszténydemokrácia története három szakaszra osztható – fejtegeti Bucher.

A „Kulturkampf” krízisét követően a kereszténydemokrata Centrum párt és a Bajor Néppárt által képviselt politikai katolicizmus innovatívnak és nyitottnak bizonyult, s e tekintetben nemcsak a katolikus egyház hivatalos tanításán tett túl, hanem olykor a kultúrharcba belefeledkező modern német államon is. A kereszténydemokrácia e nagy korszakát a Weimari Köztársaság tragikus közjátéka követte, amelyben kudarcot vallott a politikai katolicizmus is, részben azért, mert nem számíthatott a demokratikus úttól idegenkedő egyházi hierarchia támogatására: 1933 tavaszán a Hitlernek behódolt Centrum párt maga is megszavazta a felhatalmazási törvényt. A II. világháború után azonban a kereszténydemokrácia ismét erőre kapott, és Konrad Adenauer elnöklete alatt – immár a konzervatív protestánsok és a katolikusok uniójaként újjáalakulva – mértékadó szerepet töltött be a Német Szövetségi Köztársaság alapjainak lefektetésében.

A kereszténydemokrácia protestáns reneszánsza?

Bucher szerint azonban a kereszténydemokrácia kreativitása idővel megkopott. „Miért is küzdhetne ma még a politikai katolicizmus? Klasszikus témáiban (amilyenek a katolikus egyház jogai, a család jogai, egy társadalmilag kiegyensúlyozott, a szocializmuson és a liberalizmuson túlmutató piacgazdaság alternatívája) vagy elveszítette a monopolhelyzetét – ld. a szociális piacgazdaság ügyét, amelyért időközben a szociáldemokraták is síkra szálltak. Vagy nemigen van már szükség e területeken politikai cselekvésre, mint az „egyház jogai” esetében: ezeket ugyanis biztosították, paradox módon nem utolsósorban a bevándorlás következtében megjelenő nem-keresztény vallások súlyának növekedése miatt. Vagy pedig oly nagyok a katolikus közösséget megosztó nézeteltérések – pl. mindenben, ami a partnerkapcsolatok jelenlegi újrarendeződésének kérdéskörét érinti –, hogy a kereszténydemokrácián belül is inkább csak szégyenlősen ejtenek róla szót.”

Nem az 1989. után állítólag avagy ténylegesen is „protestánsabbá” lett Szövetségi Köztársaságon múlik, hogy a politikai katolicizmus nem képes érdemi programokat megfogalmazni. Ugyanis bőven van nehézség – írja Bucher –, ahol a kreatív megoldások kidolgozásában élen járhatna a kereszténydemokrácia. „Az emberi élet legkülönfélébb területeit átfogó, messzire ható következményeivel a globális kapitalizmus jelenkorunk legfontosabb kihívása, amelyre valóban új válaszokat kell találnunk. A kereszténydemokráciának többé nem egy premodern egyház és a modern társadalom, hanem a keresztény tradíció és a globális kapitalizmus között kell közvetítenie.”

Orbán vagy Ferenc – ez itt a kérdés

Bucher úgy látja, az Európa határain és a tagállamok utcáin és szükségszállóin sínylődő menekültek áradata a globális kapitalizmus következményeinek egyike: „ez formálja reményeiket; a globális kapitalizmus fundamentalista ellenségei és gátlástalan képviselői elől menekülnek, a globális kapitalizmus médiája alapján tájékozódnak, a globális kapitalizmus közlekedési eszközeit használják. Ezért is oly megfoghatatlan a »gazdasági menekültek« és a menedékre jogosult üldözöttek és fenyegetettek közti különbség.”

Azzal, hogy a határokat demonstratív módon nyitva tartja, s nem retten meg a jövőtől, Merkel arról tesz tanúságot, hogy belátta: a múlt megoldásai (a „kerítések”) a globalizáció világában inadekváttá váltak.

„Sem a katolikus hierarchiát, sem a katolikus hívőket nem kell többé megbékéltetni a modern alkotmányos állammal – ezt a feladatot elvégezte már a klasszikus kereszténydemokrácia. A katolikus hierarchiát a globalizáció szociális kihívásaival sem kell szembesíteni: ezt megteszi Ferenc pápa. Szembesíteni kell viszont az európai kereszténységet azzal a felismeréssel, hogy döntés előtt áll: vagy kulturális értelemben és így exkluzivista módon fogja föl »a kereszténységet«, vagy programként és így inkluzív szellemben: Orbán vagy Ferenc, ez itt a kérdés.”

„Úgy tűnik, Angela Merkel megértette ezt, és döntött. Ő, aki jó protestáns módjára sohasem dicsekedett azzal, hogy keresztény – diszkréten, szinte szégyenlősen kezelte –, most kimondja ezt, és ennek megfelelően cselekszik az erős ellenállás dacára, amelyet sajnálatos módon még saját kereszténydemokrata táborában is tapasztalnia kell: a 85 éves katolikus Heiner Geißler hangja az egyedüli ellenszólam a rettegők és a kishitűek kórusával szemben. Talán éppen a kereszténydemokrácia protestáns megújulásának nyitányát látjuk: józan, reális, szinte minden pátosztól mentes, de nélkülözhetetlen. Angela Merkel mindenesetre közelebb áll a pápához, mint Horst Seehofer: ami figyelemre méltó ökumenikus konstelláció a Luther-jubileum előestéjén.”

(Forczek Ákos)

  ,

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján