Hetven éve

Az alábbi írás az „Emlékezzünk, Megfontolások a Soáról” címmel 1998-ban megjelent vatikáni dokumentum eredeti tervezete. A Német Püspöki Kar intézményeinek keretében működő, a zsidóság és kereszténység közös kérdéseit tanulmányozó munkacsoport tagjainak részvételével készült el 1994-ben, végleges formáját 1995. június 30-án hagyták jóvá. Róma végül nem fogadta el a német teológusközösség előterjesztését, s a katolikus egyház hivatalos megemlékezése gyanánt egy másik, jóval kevésbé tartalmas dokumentumot adott közre.

ANTISZEMITIZIMUS, SOÁ ÉS AZ EGYHÁZ

Egy német teológiai munkaközösség tanulmánya, 1995 – a Mérleg 2003/1-es számából

Mérleg Online — 2014 02. 08.
Címkék: antijudaizmus, antiszemitizmus, egyház és zsidóság, Holokauszt, katolikus egyház, teológia Auschwitz után, zsidó-keresztény párbeszéd

A héber „soá” szó katasztrófát, szerencsétlenséget, megsemmisülést jelent. Ma ez a szó az európai zsidók üldözését és megyilkolását jelenti, melyre a nemzetiszocializmus évei alatt került sor. Ennek során asszonyok és férfiak, öregek, fiatalok, gyermekek és csecsemők millióit alázták meg, sanyargatták, kínozták és fosztották meg emberei méltóságuktól addig soha nem látott módon. Azok, akik túlélték a a szállítás és a megsemmisítőtábor borzalmait, a gázkamrákban lelték szörnyű halálukat. Azon kevesek pedig, akik túlélték, egész életükben hordozták nyomait. Mindez pedig csak azért történt velük, mert zsidók voltak.

Forrás: „Freiburger Rundbrief” online, Archiv Neue Folge, 1999. A szöveg az „Emlékezzünk, Megfontolások a Soáról” címmel megjelent római dokumentum eredeti – végül figyelmen kívül hagyott – munkaszövege, amely a Német Püspöki Kar intézményeinek keretében működő, a zsidóság kérdéseit tanulmányozó munkacsoport tagjainak részvételével 1994-ben készült el, s végleges formáját 1995. június 30-án kapta meg. (A keletkezés és a vatikáni fogadtatás körülményeiről ld. az egyik szerző, Werner Trutwin tanulmányát: „Mérleg”, 99/1, főként 66–68. l.) Teljes, szöveghű fordítás.

A szerzők a munkaközösség tagjai: Prof. Dr. Willehad P. Eckert OP, Düsseldorf; Hans Hermann Henrix, az aacheni Teológiai Akadémia igazgatója; Dr. Laurentius Klein OSB apát, Trier–Jerusalem; Prof. Dr. Dr. Karlheinz Müller, Würzburg; Werner Trutwin, szolgálaton kívüli tanulmányi főigazgató, Bonn; Dr. Michael Ulrich plébános, Drezda; Dr. Herbert Vorgrimler, a katolikus dogmatika professzora, Münster; Dr. Erich Zenger, az ószövetségtudomány professzora, Münster.

Ez a minden előzmény nélküli, példátlan bűn számos kérdést vet fel. Történészek és szociológusok, politológusok és pszichológusok vizsgálják, hogyan kerülhetett erre sor és az egyes esetekben hogyan zajlott. A tudományos kutatatások még messze járnak a végeredménytől, hiszen egy ilyen eseményt nem lehet a történettudomány hagyományos mércéjével nézve a történelem sodrába beilleszteni. Először is mélyreható erkölcsi emlékezésre van szükség, mely az áldozatok hangjára figyel és hallgat.

A Soára történő emlékezés megfelel a Biblia parancsának: „Emlékezz meg!” (v.ö. többek közt MTörv 25,17). Ezzel az áldozatokra emlékezik és az élőket figyelmezteti. A Soá emlékezetét nem szabad kioltani. Felfedi a kudarcokat és megtérésre vezet. Készségessé tesz a felelősségvállalásra és a cselekvés forrása lehet. A keresztényeknek az emlékezés erejéből kell magukat megkérdezniük, mennyiben felelős és bűnös az egyház a sokévszázados zsidóellenességért, mely végül a Soához vezetett. Ez főleg a Németországban élő keresztényekre érvényes, ahonnan kiindulva a többmilliós gyilkosságot megtervezték és végrehajtották.

I. A Soához vezető út és az egyház története[1]

A. Az egyház és a zsidóság között húzódó ellenségesség okai

1. Az egyház a zsidóságból jött létre és elválaszthatatlanul összefonódik a zsidósággal. Pál apostol szavaival a zsidók és a keresztények egy közös olajfa különböző ágainak tekinthetik magukat (Róm 11,13–24). A közös alapok ellenére már az egyház kezdeteinél is heves összetűzésekre került sor a zsidók és a keresztények között. Először a zsidóságon belül tört ki a konfliktus a zsidók és Jézus követői között. A Tóra értelmezése körül felmerülő kérdések váltották ki a vitákat, hogy a Názáreti Jézus-e a próféták által hirdetett Messiás-e, hogy feltámadásával megkezdődött-e a végső idő és hogy a Jézusba vetett hit által az ember megigazul-e Isten előtt. Jézus zsidó követői erről meg voltak győződve, és a belé vetett hittől várták üdvösségüket. A zsidó többség nem osztotta ezen hitüket, mert nem volt képes belátni, hogy Jézussal a boldog és igazságos világról szóló bibiliai jövendölések beteljesültek volna. Amikor Jézus követői halála és feltámadása után az evangéliumot nem csak a zsidóknak, hanem a „pogányoknak” is hirdették, az először zsidó belügynek számító konfliktus a zsidók és a más népekhez tartozó keresztények, a zsinagógák és az egyház között húzódó konfliktussá nőtte ki magát.

2. Ebben a korai időszakban születtek meg az újszövetségi írások, melyek sok helyen tükrözik a zsidók és keresztények között akkoriban uralkodó ellentétek hevességét. Ez a polémia Jézus követőinek afölött érzett csalódottságával is magyarázható, hogy olyan sok zsidó nem fogadta el a Jézus-hitet, másrészt így reagáltak a zsidó oldalról tapasztalható szorongattatásokra és agresszióra. Az újszövetség szerzői hajlottak arra, hogy a zsidókat tegyék felelőssé Jézus haláláért, ami messzemenő és tragikus következményekkel járt később, míg Poncius Pilátus római helytartónak Jézus elítélésében játszott szerepét a későbbi evangéliumokban minimalizálták. A zsidók bűnét a passió következő idézetével indokolták meg: „Az egész nép azt felelte: »Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!«” (Mt 27,25). Ez a Jézus elítélése szempontjából nem helytálló felkiáltás kirekesztésre és ellenségességre adott alkalmat, és indokul szolgált a sok évszázados zsidóellenesség számára. A második évszázad vége felé Szárdeszi Melitónál szerepelt először az a teológiailag tarthatatlan vád, hogy a zsidók istenölők. Ezt a vádat egészen a jelenkorig ismételgették a teológiában és a prédikációk során, a katekizmusban és a hagyományban. Ezáltal mérhetetelen kárt okoztak, ugyanis ezzel nyert igazolást a számtalan zsidóüldözés.

3. A keresztények nem csak azt hányták a zsidók szemére, hogy konokok, hanem az Újszövetségben vélték megtapasztalni Isten szeretetét és megbocsátását, főleg a törvénytől (a Tórától) való szabadságukban.

4. Az evangélium hirdetése során az a nézet jutott érvényre, hogy az egyház az új és igazi Izrael, eszerint pedig a zsidó nép üdvtörténeti jelentőségét elvesztette és átadta az egyháznak.

B. A zsidóellenesség állomásai a keresztény Nyugat-Európában

5. A vallásos megalapozottságú zsidóellenesség a II századtól kezdve számos zsidóellenes értekezésben nyilvánult meg. Ezekben megújultak és továbbfejlődtek a középkor végéig a zsidóellenes sztereotípiák.

6. A IV. század végén, miután Teodóziusz császár végleg betiltotta a pogány és eretnek vallásokat, az egyházon belül fellépő újabb mozgalmak a zsinagógák elpusztítása és kényszertérítés útján próbálták a zsidókat elnyomni. A keresztény császárok ugyan ragaszkodtak a zsidóság, mint „engedélyezett vallás” megtűréséhez, de ugyanakkor korlátozták is a zsidók birodalmi polgárjogait; például megtiltották számukra a különböző hivatalok gyakorlását vagy új zsinagógák építését.

7. A teológia egyik irányzata a zsidók megtűrését azzal az várakozással kapcsolta össze, mely szerint valamikor majd megmenekülnek, azaz megtérnek az Evangélium értelmében (Szent Ágoston és Róm 11,25 k.), de ezzel párhuzamosan fejlődött tovább az elvetés teológiája is, mely szintén a bibliai hagyományokra hivatkozott. Ez a két irányzat gyakran ugyanazoknál a személyeknél nyilvánult meg. Évszázadokon keresztül meghatározta az egyház vezetőinek ingadozó viszonyulását és ezzel magyarázhatók gyakran ellentmondásos kijelentéseik és viselkedésük. A pápák és a középkori császárok elvben ragaszkodtak az egyházi kánonjog és a római jog hagyományaihoz. Ezzel szemben a királyok, fejedelmek és nemesek, valamint az egyházközségi klérus tagjai, a szerzetesek és a hívek válságos helyzetekben mindig újból és újból bántalmazták a zsidókat.

8. Válságos helyzetekben, éhínségek, háború, járványok, valamint társadalmi feszültségek idején az emberek bűnbakot keresve a kelleténél gyakrabban fordultak a társadalom leggyengébb láncszeme, a zsidó kisebbség ellen. A nép prédikátorai a zsidók üldözésére és megölésére bujtogatták az egyszerű népet. Általában mindig voltak olyanok is, akik a zsidók mellé álltak. De a világi és az egyházi hatóságok gyakran nem tudták, vagy nem is próbálták megállítani a felhergelt népet és nem nyújtottak hatékony védelmet.

9. A negatív zsidókép nem csak a teológiában, hanem a népi vallásosságban is gyökerezett. Így a zsidóüldüzést vagy -mészárlást Istennek tetsző, sőt Isten szándékában álló tettnek lehetett beállítani. Az első keresztes hadjárat során a prédikátorok arra hergelték a keresztes hadak előtt járó gyülevész népet, hogy „Isten ellenségein” bosszulják meg Krisztus vérét (v.ö. Mt 23,35). Noha a püspökök általában megpróbálták megvédeni a zsidókat és sok helyen a keresztény lakosok is felléptek érdekükben, 1096-ban sokezer férfit és nőt, aggot és gyermeket mészároltak le ezek a hordák. Sok zsidó a kilátástalan helyzetben önkezével vetett véget életének.

10. Azoknak a vádaknak a hatására, melyek szerint a Talmudban és más zsidó irodalomban megsértették Krisztust és Szűz Máriát, 1242-ben Párizsban, majd később máshol is elítélték és nyilvánosan elégették a Talmudot. Minthogy a zsidók várt megtérése elmaradt, fokozódott az a késztetés, hogy teljesen elintézzék őket. Már 1290-ben elűzték a zsidókat Angliából és Apuliából, majd 1395-ig több hullámban Franciaországból. Különösen traumatikus hatással járt a spanyolországi zsidóság kiűzetése. II. Aragóniai Ferdinánd és I. Kasztíliai Izabella dekrétumával a zsidók és keresztények gazdag kulturális együttélése ért véget. A keresztényeknek megtiltották, hogy az elűzött zsidókat befogadják. Így tízezreknek kellett öröklött spanyol hazájukat elhagyniuk.

11. Az újkorban sem javult lényegesen a zsidókhoz fűződő viszony. A reformáció egyházai is átvették és továbbfolytatták a hagyományos zsidóellenes beállítódást. A zsidókat gettókba szorították és sehol sem rendelkeztek ugyanazokkal a jogokkal, mint a nem zsidó polgárok.

Kelet-Európával ellentétben Európa nyugati felén a felvilágosodás elterjedésével felmerült az a törekvés, hogy javítsanak a zsidók jogállásán. Fokozatosan elismerték polgárjogaikat. Egyre erősebben vettek részt a gazdasági életben. Ezáltal azonban a zsidók a XIX. századi gazdasági válságok okozta zsidóellenes hangulatkeltés és akciók közvetlen céltáblájává váltak. A vallási előítélet háttérbe szorult, de bármikor lehívható maradt. Az ellenségesség inkább gazdasági és társadalmi okokból irányult az európai zsidók ellen.

C. A Soához vezető út

12. A XIX. században a zsidóellenesség újabb formája jelent meg azzal az addig ismeretlen állítással, mely szerint a zsidók egy alacsonyabb rendű fajhoz tartoztak. Az ideológiai töltésű fajelmélet a zsidók ellen felhozott gazdasági, politikai és kulturális vádakkal kapcsolódott össze. Ez az egyházon kívül létező, újkori antiszemitizmus rosszindulatú diszkrimáció és üldöztetés ürügyéül szolgált. Persze azért volt olyan sikeres, mert a keresztények zsidóellenes beállítódásával számolt és saját céljai számára használta fel azt.

13. Minden idők legsúlyosabb zsidóüldözését a rasszista, társadalmi, gazdasági, politikai és vallási zsidóellenesség borzasztó keveréke előzte meg. A rasszista antiszemitizmus a nemzetiszocializmus programjává vált. Hitler már politikai felemelkedése előtt is nyíltan és agresszívan képviselte ezt az antiszemitizmust. Amikor 1933-ban birodalmi kancellár lett belőle, megkezdődött a németországi zsidók számára a rettegés ideje. Sokan elvesztették állásukat. A zsidó üzleteket bojkottálták, zsidó szerzők könyveit égették el nyilvánosan. Az 1935-ös nürnbergi törvények megtiltották az „árják” és a zsidók házasságkötését. Lassacskán elvesztették a zsidók összes jogaikat. 1938-tól kezdve arra kényszerültek, hogy az „Izrael” vagy a „Sára” nevet viseljék. Az 1938. november 9–10-re virradó pogrom éjszakáján egész Németországban felgyújtották és elpusztították a zsinagógákat, üzleteket és lakásokat fosztogattak. Kereken harmincezer zsidót zártak koncentrációs táborba, százat pedig meggyilkoltak.

Az 1942. január 20-án megtartott berlini wannsee-i konferencián a vezető nemzetiszocialisták és minisztériumi hivatalnokok megtárgyalták a „zsidókérdés végső megoldásának” a végrehajtását és koordinálását, tehát az európai zsidóság szisztematikus és teljes megsemmisítését. Ezen a konferencián megtervezték azt az elképzelhetetlen katasztrófát, melyet mi a zsidókkal „Soának” nevezünk. Ehhez a zsidóüldözéshez és megsemmisítéshez minden fontos döntést, intézkedést és cselekedetet Németországból kiindulva hoztak meg. Ennek során kb. hatmillió zsidó férfi, nő és gyerek vesztette életét. A túlélők emberi méltóságukban szenvedtek gyógyíthatatlan sérülést.

14. A nemzetiszocialisták sok más európai népcsoportnak és népnek, többek között a szinti és roma lakosoknak is mérhetetlen szenvedéseket okoztak.

15. A Soá éveiben az egyház nem lépett fel úgy a zsidók érdekében, mint ahogy azt a keresztény hit parancsolta volna. Pedig minden keresztény számára világos kellett legyen, hogy az antiszemitizmus erkölcsileg nem megengedett és keresztény szemszögből nem képviselhető. XI. és XII. Piusz, valamint a püspökök nyilvánosan elhatárolták magukat és kijelentették, hogy a rasszizmus a keresztény hit alapjaival összeegyeztethetetlen.[2] De az 1938-as novemberi pogrom idején a német püspökök nem fejezték ki tiltakozásukat nyilvánosan. A Soá ideje alatt sem ítélték el egyetlen egyszer sem félreérthetetlen, nyilvános és egyértelmű módon a zsidó nép ellen elkövetett tömeggyilkosságot.

XII. Piusz, mint ahogy sok más keresztény is, síkra szállt a zsidók érdekében, miáltal sokakat meg tudtak menteni. De a keresztények segítségnyújtása és az egyházi hivatal tiltakozásai túl gyengének bizonyultak. Akkoriban persze szerepet játszott az a nem alaptalan aggodalom is, hogy a zsidók érdekében történő nyilvános fellépés hatására a nemzetiszocialisták még kegyetlenebbül fordultak volna a zsidó nép ellen. Az egyházat érő megtorló intézkedésektől is félni lehetett. Ebben a helyzetben azonban nem utolsósorban a keresztények sokévszázados zsidóellenessége nyilvánult meg. A prédikációk és az iskolai oktatás során közvetített zsidóellenes előítéletek aligha járulhattak ahhoz hozzá, hogy a lakosságban szolidaritás ébredjen az üldözött zsidó kisebbség iránt.

II. Az egyház felelőssége és vétke a Soában

16. Az egyház és a zsidó nép kapcsolatának történelmi felidézése egyértelművé teszi, „mennyire negatív volt az elmúlt két évezred zsidó–keresztény kapcsolatainak mérlege”.[3] De nem elegendő, ha csak a történelmi terheltséget állapítjuk meg. Ezen kívül a keresztényeknek és az egyháznak „maguknak is el kell ismerniük a felelősség rájuk eső részét”.[4] Az egyház annak tudatában, hogy „tisztulásra szorul” és ezért „a bűnbánat és a megújulás” útját kell járnia[5], már megtette ez irányban az első lépéseket.

A. Az antiszemitizmus elítélése az egyház által

17. A zsinat „Nostra aetate” kezdetű nyilatkozatának 4. cikke (1965) döntően megváltoztatta a katolikus egyház és a zsidó nép kapcsolatát. „Ezenkívül az egyház – elutasítva minden üldözést, bárkit érjen is –, megemlékezvén a zsidókkal közös örökségről, nem politikai megfontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettől indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat.”[6] Az antiszemitizmus zsinat által történő elutasítása az Apostoli Szentszék, sok püspök és püspöki konferencia későbbi nyilatkozataiban igazolást nyert és pontosabban megfogalmazódott.

18. A Zsidókkal való Vallási Kapcsolatok Pápai Bizottsága irányelveket és utasításokat fogalmazott meg a keresztény gyakorlat számára.[7] Ezek szerint az antiszemitizmus, mint a rasszizmus minden más formája „Isten és az emberiség ellen elkövetett bűn”.[8] Az Apostoli Szentszék Izrael állammal 1993. december 30-án megkötött alapszerződésében ismételten „elítéli a gyűlöletet, üldözést és az antiszemitizmus minden más megnyilvánulását, mely bárhol, bármikor és bárki részéről a zsidó nép vagy egyes zsidó személyek ellen irányul”.[9]

B. Az egyház részleges felelőssége a Soáért

19. Annak ellenére, hogy a mai egyház többször is egyértelműen elítélte az antiszemizmust, mégsem mentesül annak vizsgálata alól, hogy felelős-e részben a Soáért. Nem teremtett-e az egyház olyan légkört, mely a zsidó néppel és a zsidósággal szemben közönyös, sőt ellenséges viszonyulást eredményezett és előkészítette a talajt évszázadunkban a nemzetiszocialista zsidóüldözés és -megsemmisítés számára?

20. II. János Pál pápa arról beszélt, hogy a keresztények és zsidók sokévszázados közös története során az európai zsidókkal szemben elkövetett igazságtalanságok „ gyakran a gondolkodási és a szokásrendszerekbe már beleíródtak”[10], tehát az egyház teológiai, liturgikus, hitoktatói és művészi hagyományába a hosszú történelem során zsidóellenes motívumok, előítéletes gondolkodásmód és a zsidók ellen felhozott alaptalan vádak ivódtak bele.

21. A zsidóellenes gondolkodási és szokásrendszerek a Soához vezető út mérföldkövének számítanak. Ugyanakkor „igazságtalan és hamis lenne ezt az elmondhatatlam nagy bűnt a kereszténységre terhelni”[11]. A kereszténység nem volt se okozója, se végrehajtója a Soának. De azok az emberek, akik azt kitalálták és végrehajtották, többnyire meg voltak keresztelve és keresztény nevelésben részesültek; gondolkodásukkal és cselekvésükkel megtagadták és lábbal taposták az evangéliumot. Tettük révén tehát felmerül az a súlyos kérdés, hogy miért nem volt képes az egyház híveivel együtt visszatartani a tetteseket bűnös útjuktól.

C. Egyházi bűnvallás

22. 1995. január 27-én, Auschwitz felszabadulásának 50. évfordulója alkalmából a német püspökök a következőket állapították meg: Az egyházon belül meglévő zsidóellenes beállítódás is „hozzájárult ahhoz, hogy a keresztények a Harmadik Birodalom évei alatt nem tanúsították az elvárt ellenállást a rasszista antiszemitizmus ellen. A katolikusok sokszor vallottak kudarcot és követtek el hibákat. Közülük nem kevesen hagyták befolyásolni magukat a nemzetiszocializmus ideológiája által és maradtak közönyösek a zsidók tulajdona és élete ellen elkövetett bűnök iránt. Mások elősegítették ezeknek a bűnöknek az elkövetését, sőt maguk is bűnösökké váltak. Nem ismerjük azoknak az embereknek a számát, akik elszörnyedtek zsidó szomszédaik eltűnése láttán és mégsem volt erejük a nyílt tiltakozáshoz. Azok, akik életük kockáztatásával is segítettek, gyakran egyedül maradtak. Ma nagyon nyomasztó beismernünk, hogy csak egyéni kezdeményezések születtek az üldözött zsidók megsegítése érdekében, és még az 1938-as novemberi prgromok idején sem hangzott el nyilvános és egyértelmű tiltakozás. Az 1938-as novemberi eseményekre és a nemzetiszocialisták tizenkét évig tartó rémuralmára visszatekintve felelevenedik a történelem súlyos terhe. Arra emlékeztet, hogy »az egyház, melyet szentnek vallunk és titokként tisztelünk, bűnös és megtérésre szoruló egyház is«” (A német nyelvterület püspökeinek beszéde az 1938-as novemberi pogromok 50. évfordulója alkalmából).

23. A német püspökök beszédükben beismerik a németországi egyház kudarcát és bűnét. Az egyház egészének és a náci Németország által megszállt és vele háborúban álló országok egyházainak a lelkiismeretvizsgálata azonban más eredménnyel járna. Ezekben az országokban pl. az 1938-as novemberi pogrom után a püspökök nyíltan fejezték ki tiltakozásukat. De emlékeztethetünk arra is, hogy Lengyelországban az ország megszállása után szétverték a hierarchiát. Itt számos keresztény férfi és nő vagy a helyi egyházak, ill. az Apostoli Szentszék képviselői nyújtottak példás segítséget a zsidó áldozatoknak. Mégis sok szempontból indokolt a lelkiismeretvizsgálat az egyház egésze számára.

24. Az evangélium hirdetői és a teológusok számára a zsidóságnak, mint különálló élet- és hitlehetőségnek a fennmaradása évszázadokon keresztül nem számított bele Isten üdvösségtervébe, rejtély maradt előttük. A zsidók léte zsidó mivoltukban abnormálisnak tűnt számukra. A keresztény gondolkodásban meglévő elmaradottság a veszélyhelyzetekben nem kapott kellő figyelmet. A teológia és a hithirdetés elaltatta addigra az emberek lelkiismeretét és meggyengítette ellenállóképességüket és szolidaritásérzésüket, amikor Németországban és Európában a nemzetiszocialista antiszemitizmus teljes brutalitásával és bűnöző erejével lépett fel. Így a keresztények és az egyház körében a bűn sokféle formában jelent meg: a jótettek elmulasztásának bűne, a gonosztettek bűne, a hallgatás és az elfojtás bűne; a tagadás és az elmulasztott segítségnyújtás bűne, valamint a jelenlét hiányának bűne ott, ahol tiltakozásra, segítségre és védelemre lett volna szükség, vagy nyílt volna rá lehetőség.

III. Az egyháznak a Soá emlékezetéből fakadó feladatai

A. A Biblia kijelentései a történelmi tények fényében

25. A zsidók és keresztények viszonyának megújulása a Soá fényében attól is függ, mennyire bánik az egyház érzékenyen Szentírásával. Az őskeresztények számára az „Ószövetség” nem számított a kinyilatkoztatás másodrangú, múltbéli, túlhaladott forrásának, hanem a zsidók Szentírását zsidó életkörnyezetük összefüggéseiben vették igénybe. Az Újszövetségben sehol sem szerepel az, hogy a zsidók Bibliája azáltal, hogy az őskeresztények használták, már nem lenne a zsidók szent könyve. Jézus jelentőségének elismerése az őskeresztények számára nem volt lehetséges a zsidó Biblia alapvető nézetein kívül. Az őskeresztény írásos tanúbizonyságok csak Izrael Bibliájából kiindulva tudták meggyőzően közvetíteni Jézus különleges szerepét. Jézus életének és történetének újszövetségi értelmezése a zsidó szent iratok fényében történt.

26. A zsidó Názáreti Jézus Izrael istenhitének igazságára törekedett. Amit Jézus mondott és amit végül is az őskeresztények világszerte hirdettek, nem irányult a zsidóság ellen vagy amellett egy újabb vallási alapelvre. Jézus nem programozta be előre, hogy a kereszténység és a zsidóság az ő megvallása miatt kitört viták és elválás révén oly végzetes módon eltávolodjanak egymástól. Hiszen a konfliktusok a zsidóságon belül zajlottak. Az őskeresztények számára a Krisztus-hit a zsidó Biblia értelmezési lehetőségein belül maradt.

27. Az őskeresztények Jézus halottaiból történő feltámadásába vetett hitüket úgy bontakoztatták ki, hogy személyére azokat az elnevezéseket alkalmazták, melyek a zsidó hagyomány szerint a világ végnapjainak ítélőbíráját vagy üdvözítőjét illették. Jézus halálból történő feltámadásával a zsidó felfogás szerint beköszöntöttek a végnapok. Főleg az „Emberfia”, az „Úr”, a „Krisztus-Messiás”, a „Dávid fia” és „Isten fia” elnevezések utaltak erre. Ezen elnevezések mindegyikének megvolt a maga helye a zsidó hagyományban. Ezeknek a felségmegnevezéseknek a későbbi krisztológiai értelmezése nem állhat ellentétben eredetükkel.

28. Az egyháznak szembe kell néznie azzal kihívással, hogy az Újszövetség irataiban olyan megnyilvánulások szerepelnek (v.ö. 1 Tessz 2,14–16; Mt 27,24–25 vagy Jn 8,43–44), melyek igazolták és láthatólag igazolhatják a zsidóellenességet.

Ezeknek a kitételeknek a vizsgálata során nem elegendő, ha Pál (v.ö. Róm 11,25–27) Máté (v.ö. Mt 23,2.3) vagy János (v.ö. Jn 8,43–44) írásaiból olyan helyeket idézünk, melyek a zsidókról pozitív képet festenek. Ezek a pozitív bizonyítékok nem teszik semmissé az egyház normatív írásaiban szereplő negatív kijelentéseket.

Őszintén be kell ismerni, hogy mi is volt az oka az újszövetség zsidóellenességének. Tény, hogy már Jézus első követőinek sem sikerült meggyőznie a többi zsidót Jézus feltámadásáról és Messiás-voltáról. Az egyháznak Izraeltől történő elválása és az afölött érzett csalódás, hogy a zsidók ragaszkodtak hagyományaikhoz, polémikus megnyilvánulásokba és agresszióba torkollott, melyek semmiképpen sem örök időkre érvényesek, még ha a Újszövetségben szerepelnek is.[12] A zsidók megtérítésére irányuló kísérletek sorozatos kudarcai az egyház alapvető tapasztalatainak részét képezik, amely új teológiai értelmezést igényel.

29. A keresztény teológiában meghonosodott a zsidó „törvény” lebecsülő emlegetése. Törvényen nem azt értik, amit a korai zsidóság „a Tóra parancsain és tilalmain” értett. A keresztény teológián belül a „törvény” szó gyakran olyan kérdésfeltevésekben szerepel, melyek a reformáció idején merültek fel, és amelyeket Jézusnak a zsidó környezetéhez fűződő viszonyába próbáltak meg visszamenőleg belevetíteni. A Jézus-hagyomány legkorábbi szintjein nem mutatható ki a Tóra és a hozzá tartozó Halákha kétségbe vonása. A palesztínai zsidó keresztények életében kezdetben a Tóra parancsainak és tilalmainak betartása meghatározó szerepet játszott. A szinpotikus evangéliumok Jézus-hagyományaiban nem vitatják a törvény (a Tóra) jelentőségét az üdvözülésre vonatkozóan. Máté evangéliumában, hasonlóan az azt megelőző logionforráshoz (Mt 5,17, v.ö. Lk 16,17), kifejezetten az áll, hogy a Tóra és a Halákha továbbra is érvényben marad. Csak a pogányok megtérítésének előrehaladtával helyezték hatályon kívül Jézus tekintélyére hivatkozva a törvény egyes részeit, anélkül azonban, hogy kétségbe vonták volna a „parancsok” jelentőségét az üdvösség szempontjából (v.ö. még Mk 10,17–19).

30. Továbbra is égető kérdés marad, hogyan került sor Jézus kereszthalálára. A keresztények évszázadokon át globálisan a zsidókat tették felelőssé Jézus haláláért. Ezért számítottak a zsidók „istengyilkosoknak”.[13] Ez a vád teológiailag és etikailag mindig is tarthatatlan volt.[14]

31. Az a konfliktus, mely Jézus halálát okozta, nem Jézusnak a zsidósággal, különösen a korabeli farizeusokkal (Mk 3,6) folytatott elhúzódó vitájának csúcspontja. Mégcsak nem is a zsidó törvénnyel kapcsolatos vita következménye. Jézust valószínűleg a jeruzsálemi templommal szemben elkövetett jelképes cselekvése miatt ítélték el, ami a templom megtisztításáról szóló szövegrészben (Mk 11,15–17) még felismerhető. A templom akkoriban a római megszálló hatalom és a szadduceus papságból álló zsidó vezetés együttműködésének a helye volt. Ha valaki a templomot támadta és valamely jóslattal viszonylagossá tette (v.ö. Mk 14,58), az Júdea tartományban a rómaiak által szentesített és törvényesített templomállam rendjét támadta. Jézusnak a templom ellen felemelt szava a római jog szerint felkelés (perduellio) tényállásával ért fel. A zsidó jog szerint a templom elpusztulásának megjövendölése halállal büntetendő istenkáromlásnak felelt meg (v.ö. Jer 26,1–19). Mai tudásunk szerint Jézus kereszthalálra ítélése szabályos bírósági eljárás során történt, és a római és a zsidó igazságszolgáltatás jogilag egzakt módon hozott ítéletet főbenjáró bűn esetében. Ez a történelmileg igazolt tény nem igazolta sem akkor, sem ma a zsidók hibáztatását.

32. A keresztény teológia és eszkatológia, az etika és a liturgia egyik alapállománya vitathatatlanul a zsidó hagyományból származik. Mindazonáltal kétséges, hogy a teológiai-közös alapok kutatása révén a zsidók és keresztények viszonya megújítható lenne. A keresztények és zsidók jövőbeli kapcsolata nem utolsósorban attól függ, hogy a keresztények a zsidóság teológiai alapjainak önállóságát és saját, külön teológiai méltóságát elismerik-e, hogy a Biblia nyomában (v.ö. Róm 11,17–24) a kereszténységnek a zsidósággal szemben hangoztatott abszolutizáló igényéről lemondanak-e.

B. A Soá és a megváltó Istenről szóló beszéd

33. A Soá átgondolása során olyan kérdések merülnek fel, melyek még az istenhitre és annak megtárgyalására is kitérnek. A Soá éppen azt a népet rántotta magával a pusztulásba, melyet Isten kiválasztott és melynek azt ígérte: „Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved…” (Ter 12,2 f.) és: „De te, Izrael, az én szolgám, Jákob, akit kiválasztottalak…” (Iz 41,8–10).

34. Az ártatlanok, a jók és különösen a gyermekek szenvedése kapcsán mindig is felmerültek ezek a kétségbeesett kérdések: Miért? és Mi célból? A Soá folyamán elkövetett gonoszság és az elszenvedett fájdalom kiélezetten Isten távollétét, hallgatását vagy nemlétét látszanak igazolni. A hit nem tekinthet el ettől a gonoszságtól és szenvedéstől. A teológia, mint Istenről szóló beszéd nem maradhat a Soától érintetlen.

35. A zsidó nép szenvedésében gyakran küszködött Istenével és kérdezte tőle pusztulás idején: „Ki másra hagyatkozzunk, mint a mi Mennyei Atyánkra?” (Sota IX, 14 f.). Ezt kérdezték a Soá haláltáboraiban sínylődő zsidó áldozatok is. Ragaszkodtak Istenhez és a „Halld, Izrael” hitvallásával vagy a „Hiszek” dallamával mentek a halálba. Mások hite megsemmisült. De az is előfordult, hogy a vallási hagyománytól eltávolodott áldozatok a Soá táboraiban találták meg istenhitüket. Annak ellentmondásos megítélése szempontjából, hogy Isten-e a felelős a Soáért, tanulságos az a siratóének, mely a varsói gettó utolsó óráiból maradt fenn dokumentumként: „Mindent megtettél, hogy ne higgyek Benned. Ha azt hiszed, sikerülni fog Neked letéríteni engem utamról, akkor azt mondom Neked, istenem és atyáim Istene: Ez nem fog Neked sikerülni.”

36. Auschwitz alapján újból világossá válhat, hogy az ima Isten világban elrejtett arcának a keresése (v.ö. Zsolt 27,8.10; 42; 63,2–4).

37. Az Istenhez forduló sirató ima utat mutat az Istenről szóló beszéd számára is, mely az emberek szenvedésére és a Soára emlékezik. Istent nem lehet egyszerű képletekkel leírni. „Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr.” (Iz 55,8). A szenvedés megfoghatatlansága Isten megfoghatatlanságának egy darabja. Sokak szívét nyugtalanítja az a kérdés, hogy hol volt Isten Auschwitzban. Ezt a kérdést senkinek sem áll hatalmában megtiltani.

38. Az Istenről, mint megmentőről és megváltóról szóló beszéd és a megváltás megértése a Soá árnyékába került. A Soá elhomályosítja a történelem átlátszóságát és lerombolja a történelem értelmére irányuló optimizmust. Elfedi azt, hogy a történelem Isten uralma alatt áll. Főleg a megváltás valóságára kérdez rá, amelyet az egyház hite Jézus Krisztussal kapcsol össze.

39. Pedig Izrael viszontagságos története során sokszor tapasztalta meg Isten megmentő kezét. Éppen a szorongattatás idején dícséri a Bibliában az egyiptomi fogságból történő megszabadulását és megmenekülését a halálból (Kiv 1–15). Tanítói és prófétái a veszélyeztetettség, a szükség, az eltávolodás és a száműzetés helyzeteiben éppen a megmentés központi tapasztalatára emlékeztetnek, hogy Istent felhívják vagy a népet figyelmeztessék, felemeljék vagy Isten várható segítségének reményében megerősítsék (v.ö. Ámosz 9; Ez 20; Iz 43; 51 k.). Az Újszövetségben Jézus a „Vezető és a Megmentő” (Csel 5,31), aki az embereket a halál birodalmából kivezeti, „hogy megszabadítsa azokat, akik halálfélelmükben életük végéig szolgaságban éltek” (Zsid 2,15).

40. De ott, ahol a Bibliában sokszor megígért megmentés elmarad, úgy tűnik, hogy az ígéretet visszavonták és a megváltás még nem történt meg. Éppen a Soá radikalizálja a zsidók súlyos ellenvetését a megváltás keresztény felfogásával szemben. A zsidók kifogása szerint: „Mi nem vagyunk megváltva.” Az érv így hangzik: a teremtés megváltásáról annak valósága tekintetében nem lehet beszélni. A történelemnek másképp kellene lezajlania, a világnak másképp kellene kinéznie, ha meg lenne váltva. Főleg a Soá áldozatai, akik életükért folytatott küzdelmüket elvesztették, mert a világ cserben hagyta őket, tanúskodnak erről: nem vagyunk igazán megváltva. Ha a zsidók azt mondják, hogy a világ még nem békült ki, ennek a keresztények nem mondhatnak ellen.

C. Az egyház közös úton a zsidó néppel

41. A Soá jelentőségének átgondolása során az egyház újra felfedezte és rávilágított arra, ami összekapcsolja a zsidó néppel. A II. Vatikáni Zsinat számára ez az összetartozás az egyház létéhez tartozik; ez akkor válik jelenvalóvá, amikor önmagára eszmél: „Az egyház misztériumát szemlélve a Szent Zsinat emlékeztet arra a kötelékre, mely az új szövetség népét lélekben összeköti Ábrahám törzsével.”[15] Ebből a kijelentésből II. János Pál pápa az alábbi következtetést vonta le: „A zsidó vallás számunkra nem »külsőség«, hanem bizonyos módon vallásunk »bensőjéhez« tartozik.”[16] Tehát „egyedülálló kapcsolatok léteznek a kereszténység és a zsidóság között: ez a két vallás saját önazonossága szintjén kapcsolódik össze” II.János Pál, 1982. március 6-án), és „ezek a kapcsolatok »a Szövetség Istenének tervén« alapulnak”[17].

42. A Rómaiakhoz írt levélből tanulva az ekkleziológia fokozottabban hangsúlyozza az egyháznak, mint „az olajfa gyökeréből részesülőnek” a jelentőségét (Róm 11,17). Ez a gyökér mindmáig Izrael.

43. A zsidó nép kiválasztottságának továbbélését meg kell értetni az egyház híveivel. Az Ószövetség további fennmaradása nem engedi meg, hogy az Újszövetséget, amelyben az egyház van, úgy fogjuk fel, mintha az Ószövetséget érvénytelenné tenné vagy pótolná. Az Újszövetség nem más, mint az „Első Szövetség”. Ez Isten irgalmának új életerővel teli Szövetsége, melyben Izrael és az egyház a maga sajátos módján vesz részt.

44. Mint ahogy az Ószövetség túlhaladottságáról szóló beszédet, úgy azt a felfogást is el kell utasítani, mely szerint az egyház Izraelt helyettesítené vagy örökségétől fosztaná meg. A üdvözülés két párhuzamos útja sem ábrázolná jól a közös eredet, a konfliktusokkal teli elágazás és a fennálló kihívás tényét.[18] Az egyház és a zsidóság közötti viszony feszültségekkel terhes, melyek között a közelség és az elválasztottság, az igenlés és a kétségbe vonás egyszerre van jelen. Az egyház és Izrael szembenállása arra emlékeztet, hogy az egyház ennek a birodalomnak (Isten birodalmának) a csíráját és a kezdetét alkotja e földön”[19], és még végleges tökéletesedésére vár.[20]

45. Isten terve kiteljesedésének útját az egyház és Izrael saját önazonossága szerint járja. Ugyanahhoz az Istenhez kiált mind a kettő. Izraelhez hasonlóan az egyház Isten vándorló népe: az idő sivatagjain keresztül mindig újra útra kell és állandóan Isten országának elérésére törekszik. Annak eljöveteléig megmarad a feszültségekkel teli szembenállás, amire az egyház tekintettel van. Nem akarja a zsidóság megszűnését. A „népek egyháza” által folytatott zsidótérítés tévedés volt. Az egyház elfogadja Izrael küldetését.[21]

D. Az élet etikájának követelménye

46. A Soá bűne a keresztény etika alapjait érinti. Azon a kontinensen kerülhetett rá sor, amelyet a kereszténység hosszú történelme határozott meg. A keresztények és az egyház lelkiismeretének reagálnia kell a Soá meggyilkolt és megkínzott áldozatainak kiáltására. A keresztény lelkiismeret – a történelmi bűn terhe alatt és annak tudatában, hogy elvesztette hitelességét a zsidó nép körében – az alázat szellemében és megtérésre készen reagál.

47. A Soá áldozatainak kiáltására figyelő etika az élet kultúrájának szolgálatában áll. Éppen annak a népnek kellett, amely a „Ne ölj!” parancsát (Kiv 20,13; MTörv 5,17) Istentől fogadta és az emberiségnek továbbadta, a Soában milliószorosan megtapasztalnia ennek az isteni parancsnak a figyelmen kívül hagyását és megtagadását.

48. A nemzetiszocialista állam igazságtalan törvényes intézkedéseit és azok bűnös végrehajtását egy olyan hivatalos nyelv köntösébe burkolták, mely a dolgokat nem nevezte a nevén, hanem az emberi ügyeket a technika szintjére redukálta. A nemzetiszocialisták pótszavakkal kendőzték szándékaikat, hazugságokkal leplezték bűnös tevékenységeiket.Az embernek, az ember életének és méltóságának a tisztelete ezzel szemben olyan nyelvben találja meg kifejeződését, mely az igazság parancsának felel meg és a dolgokat a nevükön nevezi. Az élet etikájához elengedhetetlen az ilyen nyelv.

49. A Soá ilyen méretű pusztítására azért kerülhetett sor, mert a közöny és a fásultság az embereket és a népeket megakadályozta abban, hogy az áldozatoknak tevékenyebben és hatáékonyabban segítsenek, amikor arról volt szó, hogy meg kellett védeni őket és az életüket a nekik szánt erőszakos haláltól. De azok, akik keresztény hitük indíttatásából vagy más okokból segíteni tudtak, etikai mércét állítottak fel. Az üldözöttek általában veszélyt hozhattak másokra és ezért érdemes volt távol tartani az embereknek magukat tőlük. A segítők azonban szükségben lévő testvéreiknek tekintették őket, akikkel szolidárisak voltak. Gyakran életükkel fizettek szolidaritásukért. Az ő sorsukban mutatkozott meg a Soá másik, „második arca”. A zsidó felfogás szerint ők „a népek igazai” voltak és a felelősség etikája szerint éltek másokért.

50. A közös etikai reflexiókra és a gyakorlati szolidaritásra irányuló törekvés a keresztény–zsidó meggyőződések meglévő gazdag tárházára támaszkodhat. Minden ember méltóságát védeni kell, tekintet nélkül származására, nemére, vallására, képességeire és egyéni sajátosságaira. Az emberek egymás közti viszonyaiban a családon belül, a társadalomban és a népek, nemzetek között kölcsönös szolidaritásnak és békességnek kell uralkodnia. A kisebbségek elnyomása és elűzése, és a tekintélyelvű rendszerek ki vannak zárva. Isten teremtményének megőrzése ránk lett bízva, emberekre.

50. Az emberiség történelme során először vált kétségessé az ember miatt, hogy lesz-e még holnap ember. Az ember jövőjét békétlensége és a kezében lévő pusztító hatalom fenyegeti, azáltal, hogy beavatkozik a Föld ökológiai rendszerébe, tudományos-technikai lehetőségeinek kétértelműsége folytán és mert képtelen az élelem és a Föld egyéb javainak igazságos elosztására. A homo faber nem csak cselekvése, hanem gondolkodása és kutatása következtében is az életet fenyegető tettessé válhat. Az emberi – s társadalmi kísérletek az ember személyes önazonosságát veszélyeztethetik. Ezért olyan alapvető politikai döntésekre van szükség, melyeket az élet kultúrájának etikai lehetőségei határoznak meg. A zsidó és keresztény férfiak és nők hagyományaiban meglévő forrás egy olyan világ számára kínál problémamegoldási modelleket és reményteli perspektívákat, melynek csak a közönyön és a reménytelenségen túl van jövője.

Zárszó

Emeltessék fel és szenteltessék meg az ő nagy neve
Abban a világban, melyet saját szándéka szerint teremtett:
Küldje el országát a ti életetekben és a ti napjaitokban
És Izrael egész házának életében,
Hamarosan és a közeli időben. Mondjátok erre: Amen.
(Kaddis)

(Varga Judit fordítása)

,

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján