Jelzések, Mérleg 2011/1–4

[A német püspöki kar] a mértéktartás, hatékonyság hangsúlyozása mellett a megújuló energiák kiépítését ajánlja. Külön részt szentel az atomenergia értékelésekor figyelembe veendő etikai kritériumoknak. Végezetül nem feledkezik meg azokról a területekről sem, amelyeken az egyházi felelősség kimutatható (pl. takarékosság az egyházi intézményhálózatban).

Az atomkorszak vége?!

BALOGH VILMOS SZILÁRD

Mérleg Online — 2013 10. 19.
Címkék: atomenergia, fenntarthatóság, Fukushima

Jó tíz évvel ezelőtt, az új évezred hajnalán, több mint fél évszázaddal a maghasadás felfedezése és az atombomba Hirosimára és Nagaszakira való ledobása után, amikor még Fukusimáról nem is tudtunk, Carl Friedrich von Weizsäcker az alábbi sorokat vetette papírra:

„1945 februárjában, azon a napon, amikor Hahn a bomba lehetőségéről beszámolt nekem, este felkerestem Georg Picht barátomat, hogy megbeszéljük a felmerülő problémákat. Hármas következtetésre jutottunk: 1. Ha az atombombák megvalósítása műszakilag lehetséges, akkor lesznek bombát gyártó államok. 2. Ha gyártanak atombombákat, akkor biztosan lesz azokat háborús célra felhasználó állam. 3. Ezek a belátások arra a következtetésre vezetnek, hogy a háborút mint elismert intézményt meg kell szüntetni.”

Mire kell következtetnünk ebből ma? Az első két következtetés már 1945-ben Hirosima és Nagaszaki esetében találónak bizonyult. A harmadikat máig nem vonta le a világpolitika. Pedig ha élni akarunk, akkor ezt tudatosítanunk kell.

Egy másik problémája is van a mai politikának: a magenergia gazdasági hasznosítása. Amikor Hahn 1945-ben az angliai Farm Hallon töltött fogságunk idején a hirosimai bomba hírét meghallotta, annyira megrendült, hogy attól féltünk, véget vet az életének. Az életbe vetett reményét az adta vissza, hogy az atomenergiát gazdaságunk fontos pilléreként fogadhatta el. Élete hátralévő részében mindvégig kitartott e mellett. Azonban az azóta eltelt évtizedek során történt néhány atomreaktor-katasztrófa. Be kell vallanom, hogy Heisenberggel együtt nagy reményeket tápláltunk a magenergia békés felhasználását illetően. Ma már nem állok ki az atomreaktorok mint nélkülözhetetlen energiaforrások mellett. De szükségünk van arra, hogy az ésszerű energiaforrások kérdését nagyon komolyan felvessük” (Kraus, 2001, XIII–XIV. l.).

A szerző matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár Bajorországban, elméleti fizikus kutató a német Szövetségi Véderő münchen–neubibergi egyetemén, a matematika előadó tanára a Regensburgi Egyetemen (vö. „Mérleg”, 2007/3. 314. l.). A „Mérleg” főmunkatársa. A tanulmány a „Mérleg” 2011/1–4. számában jelent meg.

A német közvélemény és a hivatalos politika egyedülálló módon reagált a 2011. márciusi fukusimai újabb atomreaktor-balesetre. 2011. június 9-én Angela Merkel kancellár kormánynyilatkozatában így fogalmazott:

„Kétségtelen, hogy a Japánban bekövetkezett drámai események törésvonalat jelentenek a világ számára. De nekem személyesen is törésvonalat jelentenek. Aki akár egyetlenegyszer is hagyja, hogy hassanak rá a tudósítások a Fukusimában tengervízzel reaktorokat hűteni próbáló, a rettenet közepette a még nagyobb rettenetet megakadályozni akaró kétségbeesett vállalkozásokról, az felismeri: Fukusimában tudomásul kellett vennünk, hogy még egy olyan,  műszakilag amúgy rendkívül fejlett országban, mint Japán sem vagyunk képesek úrrá lenni az atomenergia kockázatai fölött.

Aki ezt felismeri, annak le kell vonnia a szükséges következtetéseket. Aki ezt felismeri, annak újra kell értékelnie a helyzetet. Ezért azt mondom magamnak: újraértékeltem a helyzetet. A  magenergia maradékkockázatát (Restrisiko) csak az fogadhatja el, aki meg van győződve róla, hogy emberi számítások szerint nem következhet be. Ha viszont bekövetkezik, akkor a következmények mind térbeli, mind időbeli dimenzióját tekintve annyira pusztítóak és messzemenőek, hogy messze felülmúlják minden más energiahordozó összes kockázatát. Fukusima előtt elfogadtam a magenergia maradékkockázatát, mert meg voltam győződve róla, hogy [a katasztrófa] egy műszakilag fejlett országban, magas fokon megszabott biztonsági követelmények alkalmazása mellett, emberi számítás szerint nem következik be. De most bekövetkezett” (Merkel, 2011).

2011. június 30-án a német törvényhozás (Bundestag) 513 igen, 79 nem szavazattal 8 tartózkodás mellett elfogadta a kormányzó CDU/CSU és FDP által beterjesztett, a környezetvédelmi bizottság által javasolt törvényt, amely szerint Németország 2022 végére fokozatosan beszünteti a villamos energia atomenergiából történő előállítását. Miként a képviselői szavazatok aránya is jelzi, a közvélemény pozitívan viszonyult a törvény elfogadásához. Az alábbiakban talán érdemes felidéznünk, hogy mi is történt Fukusimában (1); milyen előzményekre, illetve korábbi állásfoglalásokra épülhetett a német parlament  döntése (2); milyen szerepe volt benne az egyházaknak és a létrehozott etikai bizottságnak (3); és hogyan alapozható meg a filozófiainak mondható megfontolásokat figyelembe véve (4). Végezetül pedig kitérünk a Német Püspöki Konferencia munkaanyag formájában megjelentetett állásfoglalására (5).

1. Mi történt Fukusimában?[1]

2011. március 11-én helyi idő szerint 14 óra 46 perckor (nálunk 6 óra 46 perc) eddig soha nem mért erejű (9,0) földrengés rázta meg Japán fő szigetének, Honsúnak északkeleti partvidékét. A rengés epicentruma 150 km-re volt Szendai városától. Közismert ténym hogy az ún. „Japán-árok” mentén, vagyis Honsútól északnyugatra találkozik a csendes-óceáni és az eurázsiai földkéreg. Ezért is gyakoriak a térségben a földrengések. A szakértők az eddigi megfigyelések alapján azt hitték, hogy a lemezek viszonylag lassan csúsznak el egymáson, vagyis rendkívülinek mondható földrengések az előrejelzések szerint nem következhetnek be. Bizonyos jelek azonban arra utaltak, hogy a kérgeken olyan alakváltozások jöttek létre, amelyek az árok mentén nagymértékű feszültséget eredményeztek. Ezeket az eddigi szeizmológiai előrejelzések nem vették figyelembe. Mindenesetre a március 11-i földrengés nyomán új modellre lesz szükség (vö. Henry, 2011).

A földrengés és a nyomában kialakuló szökőár óriási károkat okozott, legalább 23 ezer ember halt meg vagy tűnt el. A természeti katasztrófa közvetlen közelében található négy atomerőmű: Onagava, Fukusima Dai Icsi, Fukusima Dai Ni és Tokai. A földrengés a Fukusima Dai Icsiben lévő erőműre mérte a legnagyobb csapást. Ez mintegy 60 km-nyire van Szendaitól az óceán partján, Tokiótól pedig 250 km-re fekszik északi irányban. A TEPCO (Tokyo Power Company) által üzemeltetett hat forralóvizes blokk elektromos összteljesítménye 4557 MW (vö. Paks négy blokkjáé: 2000 MW). A szomszéd településen lévő Fukusima Dai Ni 1100 MW-os teljesítményével együtt a világ legnagyobb atomerőmű-együttesének számított.

A földrengés idején csak az első három blokk üzemelt, a másik hármon karbantartási munkálatokat végeztek. A négyes blokk fűtőelemei a reaktorépületben lévő pihentető medencében voltak. A földrengés műszeres észlelésekor valamennyi, a négy telephelyen lévő összesen tizenegy hálózaton lévő blokk gyors lekapcsolása automatikusan megtörtént. Röviddel ezt követően – részint a kidőlt villanyoszlopok miatt – sok térségben, így Fukusima Dai Icsiben is összeomlott az áramellátás. Ebben a pillanatban a terveknek megfelelően a hűtőberendezések áramellátását az erre a célra beállított dízelgenerátorok vették át. Szakértői vélemények szerint (Kuczera et alii, 2011, 78. l.) a reaktorok közvetlenül a földrengést követően stabil állapotba kerültek.[2] A földrengés epicentrumától mindössze 90 km-re fekvő Onagavában a három turbinaház egyikében tűz ütött ki, amelyet néhány órán belül sikerült eloltani. A szökőár először ide érkezett meg, a földrengés után kb. egy órával. Ez a telep elég magasan fekszik a tengerszint felett, így itt nem következett be katasztrófa. A szökőár hullámai több mint 14 méter magasak voltak, amikor elérték Fukusima Dai Icsit. Az erőmű és kiszolgáló egységei 10 méter magasan vannak a tengerszint felett. Három percen belül az egész területet négy méter magasságig elárasztotta a víz. Az erőmű berendezései súlyosan megsérültek. A hűtést támogató szivattyúk és a gépházak ajtajai leszakadtak vagy tönkrementek. Ezeknek a gépházaknak a pincéiben voltak a szükségellátáshoz nélkülözhetetlen dízelgenerátorok: 13-ból 12 rövidzárlatot kapott. Ilyen módon az első három blokkban, valamint a négyes blokk pihentető medencéjében elhelyezett fűtőelemekben fejlődő hő elvezetése a hűtőrendszeren keresztül megszűnt. A lekapcsolás után egy órával a fűtőelemekben létrejövő bomlásokból származó hő csak néhány százalékát tette ki az üzemi teljesítménynek, de ez is még kétszámjegyű MW teljesítményt jelentett. Ezt követően már csak az akkumulátorokkal működtetett szivattyúkhoz kapcsolt, rendkívüli helyzetre beállított hűtés működött. Ez néhány óra múltán felmondta a szolgálatot, mert az akkumulátorok lemerültek, vagy legalábbis nem tudtak akkora teljesítményt szolgáltatni, amivel ez a hűtőberendezés működtethető lett volna. A reaktorokba nem került több hűtővíz, így annak szintje folyamatosan csökkent, és a fűtőelemek kikerültek a víz, s ezzel a hűtés alól.

A baleset további lefolyásáról nincsenek közvetlen adataink, már csak azért sem, mert a hiányzó áramellátás miatt a mérőkészülékek sem működtek. A további történéseket a kockázattanulmányok nyomán rekonstruálhatjuk. E szerint először is felmelegszik a reaktormag, nagyjából 900 °C fölött a fűtőelemek külső burka szétreped. Ennek során xenon- és kriptongázok, valamint a hasadás illékony termékei (jód, stroncium, cézium) kerülnek a hűtővízbe. 1300 °C fölött a fűtőelemek burkát alkotó cirkóniumötvözet reakcióba lép a vízgőzzel és cirkonoxidot hoz létre, miközben hő szabadul fel és hidrogén keletkezik. 2850 °C fölött a fűtőanyagban lévő urán-oxid olvadni kezd.

Órák alatt az olvadék előbb a reaktortartály alján gyűlt össze, majd valószínűleg – legalábbis részben – felolvasztotta a szabályozó rudak tartására szolgáló forrasztásokat és a reaktorárokba került. A kondenzációs kamrákon keresztül a gázok és az illékony hasadási termékek a biztonsági tartályba kerültek. Normális üzem esetén ezek a tartályok más anyagokkal nehezen reakcióba lépő nitrogént tartalmaznak, az adott pillanatban azonban nitrogén, gőz és hidrogén keverékével voltak tele. A túlnyomás elkerülése érdekében az üzem személyzete kormányzati jóváhagyással többszörösen kinyitotta a megfelelő szelepeket. Nem világos, hogyan növekedhetett meg a hidrogén mennyisége az egyes, hármas és négyes blokkban, hiszen annak a kéményeken keresztül megszűrve el kellett volna távoznia. A kettes blokkból belső robbanást észleltek. Erről feltételezik, hogy megrongálta a biztonsági tartályt, így a radioaktív anyagok elérhették a gépház pincéjét.

Ezt követték azok a hidrogénrobbanások (durranógáz), amelyek következtében  az egyes, hármas és négyes blokk reaktorépülete tönkrement és ellenőrizetlenül radioaktív anyagok kerültek ki a környezetbe. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ennek hatására nyilvánította a szerencsétlenséget hetes fokozatúnak, vagyis „katasztrofális balesetnek”. Kezdetben a jód 131-es izotópja okozott gondot. Ennek azonban csak nyolc nap a felezési ideje, így hamarosan lebomlik. 2011 májusa óta a cézium 134-es izotópjának (felezési idő: 2 év), valamint 137-es izotópjának (felezési idő: 30 év) a kikerülése aggályos. Egy október végén közzétett nemzetközi felmérés (Stohl et alii, 2011) szerint a kijutott radioaktív anyag mennyisége lényegesen meghaladja a japán hatóságok által eredetileg megadott szintet: a cézium 137-es kibocsátás mintegy kétszerese annak, amit a japán hatóságok eredetileg megadtak, és így a csernobilinek mintegy a felére tehető (vö. Brumfiel, 2011).

Az üzemeltető részletes tervet dolgozott ki az erőmű berendezéseinek biztosítására. Májusi állapot szerint a legszükségesebb intézkedést a hűtés megoldása jelentette, amelyet a biztonsági tartályok vízzel történő elárasztásával és további nitrogén hozzáadásával kívántak megvalósítani. Középtávon az utólagosan keletkező hő elvezetését kell elérni, vagyis a hűtőkört ismét üzemképes állapotba kell hozni. Így megakadályozható a további anyagkibocsátás, továbbá friss víz hozzáadásával csökkenthető a reaktorokban lévő, korróziót elősegítő sótartalom. (A vészhelyzet idején egy ideig tengervízzel hűtötték a reaktorokat.) A tervezett intézkedések végrehajtásának feltétele a radioaktív anyagokkal szennyezett több mint 100 ezer tonna víznek a mentesítése. Ehhez elsődlegesen a helyszínen lévő vízfeldolgozó berendezéseket használják. A megtisztított vizet pedig a hűtéshez alkalmazzák. További lényeges tennivaló a műszerezettség helyreállítása, valamint a tönkrement reaktorépületek földrengésbiztossá tétele.

Az utólagos vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy kettős okra vezethető vissza a szerencsétlenség. Egyrészt a hatvanas évektől kezdve ismételten módosított japán biztonsági előírások ilyen mértékű szökőárral nem számoltak. Másrészt a vészintézkedések elindítása is késlekedett: a hidrogén fejlődése nyomán kialakult robbanások kellő időben végrehajtott nyomáscsökkentéssel esetleg megelőzhetőek lettek volna. Valószínűnek látszik, hogy a biztonsági tartályok kétszeres nyomásra való beállítása is kicsinek bizonyult. Nem igazán világos, miért következett be robbanás a négyes blokkban, hiszen az a baleset idején nem üzemelt. Az üzemeltető utólagos adatai nyomán azt valószínűsítik, hogy a robbanáshoz szükséges hidrogén a hármas blokkból származott, mert a hármas és négyes blokk közös vezetéket használt.

2. Atomenergia a német katolikus hagyományban: Höffner és Spaemann

A fukusimai történések fentebbi ábrázolása nyomán azt is mondhatnánk, hogy a felsorolt biztonsági és egyéb jellegű hiányosságok nem jellemzőek a német atomerőművekre. Így azoknak a hálózatról való tervezett lekapcsolása túlzottnak tekinthető. Az atomenergiával szembeni német érzékenységnek megvannak a hagyományai. Ez nemcsak a környezetvédő mozgalmak nyomán alakult ki, hanem jelentős megnyilvánulásokkal találkozhatunk egyházi körökben is. Két ilyen álláspontra szeretnénk utalni.

1980 szeptemberében a Német Püspöki Konferencia őszi ülésének témája az „Ember és természet a technika korában” volt. Bevezető előadásában Höffner bíboros az atomerőművek építését elutasította. Véleménye szerint a kétségek eloszlatására nem elégséges az a szakértői álláspont, amely a balesetek bekövetkezését kis valószínűségű eseménynek tartja. A következmények rendkívüli, riasztó mértéke, szörnyűsége miatt el kell érni, hogy bekövetkezésük kizárható legyen. Az atomerőművek kockázata lényegesen különbözik a  hagyományos technikai-műszaki alkalmazásokétól:

„Ha valamennyi kockázatot ki kellene zárnunk, akkor meg kellene tiltani az autók, lépcsők, létrák, fűrészek és kések használatát. A felszabadított atomenergiából származó veszélyek azonban borzasztóságuk, valamint sok nemzedékre kiterjedő károsító hatásuk miatt minőségileg különleges jellegűek” (Höffner, 1980; idézi: Altenbockum, 2011).

Mindezek nyomán a bíboros szerint a tudománynak „biztonsággal” ki kell zárnia a robbanásoknak, sugárkárosodásoknak és bármiféle katasztrófának a lehetőségét. Ezt azonban nem tudja megtenni. Pusztán valószínűtlennek nyilvánítja, s ez nem elégséges. Höffner beszédében Robert Spaemann filozófus egyik tanulmányára (Spaemann, 1979) hivatkozik. Ez a dolgozat fél évvel a Three Mile Island-i reaktorban bekövetkezett baleset előtt jelent meg. A tudós a modern technológiák kockázatainak elfogadhatóságára vonatkozó kritériumokat fogalmaz meg. Spaemann következtetése: létezik olyan „jótétemény”, amely mindenkinek a szabadságát biztosítja, nevezetesen a természet integritása, hiszen csakis ennek az ökológiai bölcsőjében létezhet élet és szabadság. Aki ehhez bármilyen módon hozzá kíván nyúlni, annak meg kell indokolnia, miért van szükség erre a beavatkozásra, illetve azt is, miért veszélytelen az. Az igazolás érvényességének az eljövendő nemzedékek számára is elfogadhatónak kell lennie. A szükségesség és veszélytelenség akkor tekinthető bizonyítottnak – vallja Spaemann –, ha egyetlen szakember sem cáfolja. Vagyis nem pusztán a nem igazán mérlegelhető kockázat szól az atomenergia alkalmazása ellen, hanem az is, hogy a jövendő nemzedékeket ilyen irányú döntéshozatallal nem kötelezhetjük el. A radioaktív hulladék károsító potenciálja hosszú évezredeken át fennmarad. Ezt az érvet Spaemann 2011 februárjában adott interjújában ismételten hangsúlyozta (vö. Maske, 2011). A filozófus szerint nincs jogunk ahhoz, hogy utódaink számára újfajta közösségi, társadalmi életformák kipróbálását lehetetlenné tegyük. Az atomenergia alkalmazásával ugyanis olyan kényszerhelyzetet teremtenénk, amely nem transzformálható, nem tehető meg nem történtté. A gazdasági, életmódbeli előnyök, amelyeket a viszonylag egyszerű energianyerés jelent, sem hozható fel a magenergia mellett, hiszen ebben az esetben a rendszerkényszereket részesítenénk előnyben a természetes kényszerekkel szemben. Nem élhetünk pusztán azért jól a következő 30 évben, hogy utána évezredeken át „szennyet hagyjunk” magunk után. Ennek megfelelően Spaemann szerint az atomerőművek üzembe helyezése etikailag semmiképpen sem jogos.

Spaemanntól eltérően Höffner bíboros nem zárkózott el teljesen az atomenergia felhasználása elől. A jövőbeli alkalmazás lehetőségét a biztonság követelményével kapcsolta össze. Ezt azonban szakemberek által eldöntendő kérdésnek tekintette. Ehhez a szemponthoz csatlakoztak a püspökök is az említett ülés zárónyilatkozatában:

„Rövidlátók lennénk akkor, ha az atomenergia felhasználásában kizárólag csak a félelmet okozó veszélyeket látnánk és nem vennénk figyelembe azokat a veszélyeket, amelyeket az energiaellátás más útjai hoznak magukkal” (Deutsche Bischöfe, 1980).

A Spaemann, valamint a Höffner által képviselt etikai álláspontot a tutiorizmushoz szokás sorolni. Vagyis ahhoz az állásponthoz, amely szerint minden olyan cselekvés tilos, amely ellen akár a legcsekélyebb felvetés is felhozható. Ezzel szemben áll a probabilista megközelítés: valamely cselekvés erkölcsileg akkor is elfogadható, ha jól megindokolható, függetlenül attól, hogy érvek hozhatók fel ellene.

A német „energiafordulat” hátterét képezik ezek az etikai megfontolások. Valószínűleg ezek az ismeretek is késztették Angela Merkel kancellárasszonyt arra, hogy „etikai bizottságot” hozzon létre, amelyben az egyházak jelentős szerephez jutottak.

3. Etikai bizottság és a keresztény egyházak

A felkért etikai bizottság feladata a „biztonságos energiaellátás” kritériumainak megfogalmazása volt. A Német Katolikusok Központi Bizottságának elnökét, Alois Glücköt, aki korábban a bajor parlament elnöki tisztét töltötte be és részt vett a bizottság munkájában, a fukusimai események érzékenyen érintették:

„Csernobilt is megéltem. Akkor azt az álláspontot képviseltem, hogy nem függhetünk az atomenergiától. Annak idején alternatív forrásként csak fosszilis tüzelőanyagok, szén, gáz és olaj állt rendelkezésünkre. Ugyanakkor jelentkeztek az első figyelmeztető jelzések a szén-dioxidnak a klímaváltozásra gyakorolt hatását illetően. Ma a jövőre tekintve vannak alternatíváink, regeneratív energiaforrásaink. Japán elmélyült szembesülésre kényszerít bennünket: Hogyan kell a kockázatokat újraértékelnünk – az alternatívákat is figyelembe véve – és hogyan tudunk meglévő függőségünkön lehetőleg gyorsan felülkerekedni? Ennek a katasztrófának a magenergián túlmenően nagy a jelentősége” (Röser, 2011, 163. l.).

Az evangélikus egyházat a kancellár által kinevezett etikai bizottságban többek között a badeni püspök, Ulrich Fischer képviselte. Szerinte a feszültség alapvetően a gazdasági és a környezetvédelmi érdekek, az ökonómia és az ökológia között húzódik. Az atomenergia felhasználását támogatók gyakran hivatkoztak a klímavédelemre: ez a technológia lényegében szén-dioxid kibocsátása nélkül alkalmazható.

„Ennek a szempontnak a túlhangsúlyozása nem tartható. Ugyanakkor megvan az a kötelezettségünk, hogy a szén-dioxid kibocsátását gyors ütemben csökkentsük. Ezeket a célkitűzéseket kell a fenntarthatóság és teremtés megőrzésének előfeltételeivel összhangba hozni. … A tanácskozás végén etikailag felelős, vállalható [atomenergiából való] kivonulási tervvel kell rendelkeznünk. Ugyanennyire fontos, hogy az átállás … a polgárok széles rétegeinek a részvételével történjen. Ez nem sikerül akkor, ha az atomenergia ellenzői a megújuló forrásokból származó energia szállítására szolgáló útvonalak kiépítését is meggátolják. … Számomra nem fogadható el az a változat, hogy az atomenergiát itt ugyan betiltjuk, de aztán külföldről behozzuk. Ez véleményem szerint álszent álláspont. Ha az atomerőműveket leállítjuk, akkor ezt olyan folyamatnak kell kísérnie, amely más forrásokból fedezi az energiaszükségletet. Ez pedig azt jelenti, hogy arról is tárgyalnunk kell, miként alakíthatjuk felelősen az energiaforrások felhasználását” (Röser, 2011, 163. l.).

München bíboros érseke, Reinhard Marx emlékeztetett arra, hogy az atomenergiát eredetileg „híd-technológiának” szánták. A „híd” metafora az átmenetiségre akart utalni. Ebből azonban sokan inkább a „hídpillérekre” következtettek, vagyis arra, hogy az atomenergia kikerülhetetlen forrás. Marx nem örült annak, hogy a szövetségi kormányzat még 2010 őszén az atomerőművek futamidejének meghosszabbítása mellett voksolt. Mivel pedig egy azonnali leállás nem lehetséges, ezért csak a „gyorsabb” jelzőt választhatjuk. Ez pedig klímakímélő és a forrásokkal takarékosan bánó jóléti modellek megalkotását követeli meg tőlünk. Nem kerülhetjük el, hogy a mértéktartás kultúráján munkálkodjunk – figyelmeztet a bíboros.

Az etikai bizottság társelnöke, a korábban az atomenergia mellett lándzsát törő Német Kutatási Társaság (Deutsche Forschungsgemeinschaft) elnöke, Matthias Kleiner különböző nyilvános fellépései és nyilatkozatai alkalmával mindig visszafogottan viselkedett. A japán események után azonban más hangot ütött meg. A tönkrement reaktorokról mutatott szörnyű képsorok olyan fogalmakat ébresztettek fel benne, mint „alázat, óvatosság és visszafogottság”.

„Engem mint mérnök-tudóst is nagyon elgondolkodtattak a japán katasztrófák. Minden egyes technológia, amely a mai ember számára nem kiszámítható és nem uralható, olyan jelzálog, amelyet nem szabad gyermekeinkre hagyni. … A természet és annak erői az embert és technikáját felülmúlják” (Röser, 2011, 163. l.).

Kleiner ugyanakkor óvatosságra is int:

„Nem szabad a házunk környékén összesöpört szemetet a szomszéd kertjébe borítani” (Röser, 2011, 163. l.).

A lekapcsolt erőművek energiáját nem szabad külföldről behozott atomenergiával pótolni. Ez a probléma nagyon is jelentős. Kleiner kétirányú javaslattal állt elő. Egyrészt a meglévő és még üzemelő atomerőművek biztonsági berendezéseit felül kell vizsgálni és a biztonságosságukat fokozni, másrészt a megújuló  energiaforrások kutatását nagymértékben elő kell mozdítani.

Markus Vogt müncheni szociáletikus „hibabarát technológiát” követel, amely az emberi hanyagság okozta károkat kijavítja. Az energiaellátás átalakítását lehetségesnek véli, de a gazdasági szempontokat nem szabad elhanyagolni. Ennek során a nagyobb konszerneknek alapvetően át kell alakítaniuk üzleti modelljüket. A politikának pedig a pénzügy és a munka világához hasonlóan felügyeleti szerep jutna.

Az egyházak vezető szerepet tölthetnek be az ökológiai vitában. Ennek megfelelően a társadalmi tudatot érzékennyé tehetik és megváltoztathatják. Az ilyen irányú tevékenység már eddig is erőssége volt a német keresztény felekezeteknek. Elegendő csak a katolikus „Misereor”-ra vagy az evangélikus „Brot für die Welt”-re gondolni. Sok ökológiai csoport éppen az egyházak kebelén belül jött létre évtizedekkel ezelőtt. Felejthetetlen ezen a területen a békére, igazságosságra és a teremtett világ megőrzésére irányuló, Carl Friedrich von Weizsäcker által kezdeményezett zsinati folyamat. Sokakban mégis felmerül az a kétely, vajon az egyházak megfelelő módon felkészültek-e ezekre az aktuális kihívásokra. A kérdés főként akkor tűnik jogosnak, ha figyelembe vesszük, hogy a kereszténység iránti érdeklődés a társadalom széles rétegeiben erősen csökkent.

Martin Faulstich, a szövetségi kormányzat környezetvédelmi tanácsának elnöke, a müncheni egyetem professzora szerint az egyházak még túlságosan a klasszikus ipari világhoz kötődnek és így nem tudnak eleget tenni a rendszer alapvető megváltoztatásához fűződő igényeknek. Ugyanakkor az egyházak hosszú távon gondolkodó, előretekintő, globális intézmények. A különböző kultúrákban olyan feltételekkel rendelkeznek, amelyek segítségével a környezetszennyezés ellen nemzeti érdekeken felülemelkedve léphetnek fel. Az új gondolkodás „élharcosa” lehetne a teológia. Az evilági és túlvilági élet értelmének kérdése, a vallási és spirituális perspektíva legalább a hívők között előmozdíthatná a változást és új életstílus megvalósítását eredményezhetné.

A württembergi evangélikus tartományi egyház környezetvédelmi megbízottja, Hans-Hermann Böhm a teológia tudományágazatokon átnyúló, interdiszciplináris munkamódszerében további előnyöket lát arra nézve, hogy nemzetközi hálózatok alakulhassanak ki. Ebben a dialógusban az ökumenikus jelleg, valamint a más vallásokkal és felekezetekkel való együttműködés felerősödhet. Persze ehhez türelemre, egymás jobb megértésére van szükség. A szektás fanatizmus és az ideológiai rigorozitás nem vezet eredményre. Mértékadóak nevezhető a korábban már idézett Alois Glück megfogalmazása:

„Az energiapolitikát jól át kell gondolni. Nem elegendő pusztán az atomenergia használatáról való lemondáshoz megszerezni a többséget. Az eddigieknél nyíltabban és őszintébben kell megnevezni az alternatívákat minden következményükkel együtt, kezdve a finanszírozástól, az erőművek helyszínének megválasztásán át az új távvezetékekig. Egyszerű, problémamentes megoldás pedig nincs” (Röser, 2011, 163. l.).

4. Maradékkockázat és a közjó kérdése

Az egész politikai-társadalmi vitában lényeges szerephez jutott az ún. „maradékkockázat” (Restrisiko) fogalma. A német kormányfő már egyik április elejei megnyilvánulásában használta:

„Fukusimával a maradékkockázat szónak az egész világon új jelentősége lett. Eddig a kiszámíthatóságra és így az általunk való felügyelhetőségre, uralhatóságra vonatkozott, ma már a reális veszélyt jelenti” (idézi: Bohlken, 2011, 228. l.).

Ilyen módon nemcsak az atomenergia kérdőjeleződött meg, hanem a piacgazdasági jellegű, globálissá vált modern ipari társadalmi kultúra azon civilizációs formája is, amelyet Hans Jonas a „felelősség” szóval, Ulrich Beck pedig a „rizikótársadalom” fogalmával írt körül. Vagyis nemcsak az atomenergiának az energiatermelésben való felhasználásáról van immár szó, hanem arról is, hogy az „energiafordulat” nyomán, illetve annak megvalósítása során milyen alapvető gazdasági és civilizációs átalakulásokra van szükség. Melyek a megvalósítandó átalakulások? Milyen etikai elvek nyújtanak megbízható tájékozódást? Ezt vizsgálja tanulmányában a tübingeni egyetem kutatója, Eike Bohlken (Bohlken, 2011).

Első válaszként a fenntarthatóság elve kínálkozik (l. Vogt, 2009), amelyben az ökológiai, gazdasági és szociális dimenzió hármassága mutatkozik meg. Egyik szempont sem hagyható figyelmen kívül. Ugyanakkor az elv alkalmazása azzal a veszéllyel jár, hogy a gazdasági és szociális szempontra hivatkozva az ökológiai követelmény háttérbe szorul. Ennek megfelelően etikai (filozófiai) szempontból szükségesnek látszik olyan átfogó elvnek a megtalálása, amely az említett hármast egyensúlyban képes tartani. Erre ajánlja Bohlken a közjó filozófiai elvének alkalmazását. Jól tudja, hogy ezzel a fogalommal a nemzetiszocialista ideológia visszaélt. Az ellenvetés azonban elkerülhető, amennyiben olyan jól megfontolt filozófiai megalapozást adunk, amely pozitív politikatörténeti példákkal támasztható alá (vö. Bohlken, 2011a, 180–209. l.).

Az alapvető közjóhoz tartoznak mindazok a javak, amelyek lehetővé teszik az ember kulturális tevékenységét, kulturális identitásának kialakítását (alapvető iskolai képzés, a tudomány, művészet, etika és vallás alapvetően érthető alapismereteinek megszerzése, a személyre szabott társadalmi kapcsolatok alapformáinak elsajátítása). Ezt az elkövetkezendő nemzedékek számára is biztosítani kell. Ezt az elvet alapvetően sérti az a tény, hogy az atomenergia gazdasági hasznosításakor keletkező radioaktív hulladék végső elhelyezésének kérdését világszerte a mai napig nem sikerült megoldani. Tehát nem pusztán egyedi balesetek következményeiről van szó, hanem egy alapvető etikai elv megsértéséről.

Felvetődik az a kérdés, hogy mi lesz a sokszor hangsúlyozott növekedéssel, amin többnyire gazdasági növekedést szokás érteni. Ezzel hozható kapcsolatba a „lemondás” emberi magatartásformája is.

„Búcsút kell vennünk mindenfajta növekedéstől? A növekedés elvárása csak akkor marad képviselhető, ha elsődlegesen nem mennyiségi, hanem minőségi értelemben vesszük. Már az anyagi, objektív, mérhető és nem anyagi, szubjektív elemeket is magában foglaló életminőség fogalma is arra utal, hogy az alapvető biztonság elérésén túl nincs kényszerítő módon szükség mennyiségi növekedésre ahhoz, hogy teljes életet éljünk. Az újonnan végzett boldogságkutatások eredményei is ezt igazolják. Rámutatnak ugyanis arra, hogy a szociálisan igazságos viszonyok … lényegesen jobban vezetnek boldogsághoz, mint a nagy anyagi jólét” (Bohlken, 2011, 231. l.).

A gazdaság  tekintetében ez a nyereség maximalizálása helyett a nyereség optimalizálását kell, hogy maga után vonja. Ebben a tekintetben Bohlken átmenetet sürget a „produkció gazdaságáról” a „reprodukció gazdasága” felé. A gondolat ilyen irányú továbbgondolása mindenképpen ajánlatosnak tűnik.

5. A Német Püspöki Konferencia az atomenergiáról

A német püspökök, illetve szakértőik nemcsak a szövetségi kancellár által létrehozott etikai bizottságban tevékenykedtek, hanem önállóan is megfogalmazták álláspontjukat (Deutsche Bischöfe, 2011). A munkacsoport nem csupán a fukusimai események nyomán kezdte meg munkáját. Két évvel ezelőtt határozott úgy a Német Püspöki Konferencia, hogy a 21. század jelentős kihívásának számító energiaprobléma kapcsán behatóan foglalkozik a kérdéssel. A tavaszi események (beleértve Csernobil 25 éves évfordulóját is) csak növelték a munka aktualitását.

Miként a munkaanyag bevezetőjében a csoportot vezető Reinhard Marx müncheni bíboros érsek hangsúlyozza, nem kívánnak az energiapolitika valamennyi nyílt kérdésére kimerítő választ adni. XVI. Benedek: Caritas in veritate k. enciklikájára hivatkozva a szerzők nem technikai megoldásokat akarnak ajánlani (9. sz.), hanem etikai kritériumokat fogalmaznak meg, amelyek a felelős döntést segíthetik.

Az egyik alapvető feladat a munkaanyag szerint abban áll, hogy az energianyerésre szolgáló források felhasználására közös stratégiát találjunk. A szöveg három lépésben járja körül a témát, amelyek a „látni – ítélni – cselekedni” szavakkal írhatók körül. Először is a meglévő nyersanyagforrásokra való tekintettel, a megfigyelhető környezeti változások figyelembevételével a mai energiapolitikát és -ellátást mutatja be az írás. Ezt követően a fenntarthatóság keresztény etikájának perspektívájából kiindulva elemzi a kérdést. Ennek során mind az energiaellátás közjó-jellege, mind pedig az egyes energiaformák kockázata tárgyalásra kerül. A tartósság felé vezető úton a mértéktartás, hatékonyság hangsúlyozása mellett a megújuló energiák kiépítését ajánlja. Külön részt szentel az atomenergia értékelésekor figyelembe veendő etikai kritériumoknak. Végezetül nem feledkezik meg azokról a területekről sem, amelyeken az egyházi felelősség kimutatható (pl. takarékosság az egyházi intézményhálózatban).

Végkövetkeztetéseinek megfogalmazásakor a munkaanyag hangsúlyozza, hogy energiapolitikai döntések a környezetvédelem, az ellátás biztonsága, valamint a gazdasági és versenyképesség hármasának figyelembevételével hozhatók. Ezek persze egyfajta feszültséget eredményeznek. Ezeknek a kiegyensúlyozott alkalmazása átlátható, követhető politikai döntések nyomán érhető el. Az energiaellátás és -felhasználás tekintetében három utat kell járni. Először is takarékosság révén a felhasználás csökkentését kell elérni. Ez újfajta felelősségtudatot és életmódváltozást követel. Másodszor a meglévő energiaformákat hatékonyabban kell használni. Ez a hatékonyságnövelés szorosan összefügg a már említett takarékossággal. Harmadszor a regeneratív, megújuló energiák felé való odafordulás elengedhetetlen. Ez pedig megköveteli az ilyen irányú kutatásokat és fejlesztéseket, de a megfelelő infrastruktúra kiépítését is.

Alapvető etikai problémát jelent, hogy a nagy energiafelhasználók nem azonosak azokkal, akik ennek a következményeit viselik. Ebben az értelemben a 21. század szociális kérdése szorosan összefügg azzal a feladattal, hogy az energiahasználat következtében létrejövő ökológiai költségeket az okozott arányban, igazságosan osszuk szét. Ez pedig nemzetközi szabályozást és együttműködést igényel.

„Az energiával való megváltozott bánásmód az igazságosság és a jólét központi próbaköve. Ennek során semmiképpen sem pusztán technikai kérdésekről van szó, hanem a biztonság, a teremtés iránti felelősség, valamint a gazdasági és társadalmi fejlődés különböző követelményei közötti összetett etikai mérlegelésről is. Az egyház is kész arra, hogy szociális tanítása alapján ezzel a sokrétű feladattal a társadalmi vitában és a saját gyakorlatában szembenézzen” (Deutsche Bischöfe, 2011, 52. l.).

Epilógus helyett: magyar fejlemények

A fentiekben megkíséreltük leírni azt a (köz)gondolkodási folyamatot, amely az atomenergia gazdasági felhasználásáról lemondó német politikai döntés hátterében húzódik. Természetesnek látszik, mennyire jelentős szerep jutott az etikai jellegű megfontolásoknak a döntés meghozatalában. Magyarországnak is hamarosan döntenie kell, milyen úton haladjon tovább: a Paksi Atomerőmű egyes blokkja 2012., kettes blokkja 2014., hármas blokkja 2016., négyes blokkja pedig 2017. december 31-ig rendelkezik üzemeltetési engedéllyel.

A fukusimai események hatására az összes európai erőműben ún. stressztesztet hajtanak végre. Az erre vonatkozó első eredmények nyomán a Greenpeace aktivistái 2011. szeptember 21-én reggelre „befalazták” az Országos Atomenergia Hivatal főbejáratát. Ezzel az előzetes jelentés hiányosságaira, hibáira és szerintük hamis kommunikációjára akarták felhívni a figyelmet. A kampány felelőse, Rohonyi Péter elfogultsággal vádolta a magyar nukleáris biztonságért felelős hivatalt. A környezetvédő szervezet honlapján számos kérdést fogalmaz meg, amelyekre a biztonsági vizsgálatok nem terjedtek ki (vö. Greenpeace, 2011).

Úgy tűnik, hogy a magyar politika a visegrádi államokkal együtt elkötelezte magát az atomenergia további felhasználása mellett. Október elején a visegrádi négyek (Magyarország, Szlovákia, Csehország és Lengyelország) államfőinek huszadik csúcstalálkozóját követő sajtótájékoztatón Schmitt Pál köztársasági elnök kijelentette, hogy a térségben az atomenergia békés felhasználásának nincs alternatívája (MTI). Václav Klaus cseh elnök szerint „abszurd lenne”, ha a visegrádiak feladnák az atomenergia programját. A szlovák államfő, Ivan Gašparovič az atomerőművek bezárása melletti kardoskodást „eltúlzott álláspontnak” nevezte.

November 24. és 26. között az LMP által alapított Ökopolisz Alapítvány Pécsett nemzetközi konferenciát tartott „Láncreakció! – Tabuk nélkül az atomenergiáról és egy atomenergia-mentes jövőről” címmel (vö. Láncreakció, 2011). Fellegi Tamás miniszter (Nemzeti Fejlesztési Minisztérium) eredetileg 15 percre tervezett, de több mint félórásra duzzadt beszédében november 25-én kettős bejelentést tett. Egyrészt közölte, hogy az EU által követelt célzott biztonsági felülvizsgálati jelentés elkészült és az interneten elérhető (vö. Eiler – Elter – Hamvas, 2011). A miniszter összegzése szerint:

„A Paksi Atomerőmű Zrt. által összeállított Végleges Jelentés főbb megállapításai között szerepel, hogy az erőmű megfelelő védelemmel rendelkezik a földrengések ellen. A Duna áradása a telephelyet – annak magasabb elhelyezkedése és kialakítása miatt – nem veszélyezteti. A folyó rendkívül alacsony vízszintjének bekövetkeztét az erőmű megfelelő műszaki felkészültséggel, biztonságosan kezelni tudja. A vizsgált meteorológiai eredetű extrém esetek nem okozhatnak számottevő kárt a létesítményben. Az áramellátás vagy hűtővíz-ellátás kimaradása esetére a reaktorok hűtéséhez rendelkezésre álló tartalékok elegendőek. A biztonság további növelése érdekében ugyanakkor az elemzés javító intézkedésekre (pl. a földrengésre eddig nem minősített, közvetlen biztonsági funkcióval nem rendelkező épületek szükség szerinti megerősítése, további, nagyobb teljesítményű dízelgenerátorok telepítése, alternatív hűtővíz-utánpótlási lehetőségek biztosítása) tesz javaslatot. Ezek megvalósításával a súlyos balesetek esélye még a jelenlegi rendkívül kis értékhez képest is tovább csökkenthető. Az Országos Atomenergia Hivatal a Végleges Jelentést 2011. december 31-ig értékeli, és határozatot ad ki azokról a teendőkről, amelyeket az erőműnek a felülvizsgálati célok elérése érdekében el kell végeznie, valamint tájékoztatni fogja az Európai Bizottságot a felülvizsgálat eredményeiről” (Fellegi, 2011).

A miniszter ugyanakkor megerősítette azt a kormányzati szándékot, amely szerint az atomenergia továbbra is lényeges eleme lesz a magyar energiaellátásnak:

„A kormány elsődleges nemzeti érdeknek tartja hazánk nemzetközi kitettségének mérséklését, a geopolitikai mozgástér növelését. E megfontolások alapján az atomenergia meghatározó szerepe az energiaellátásban a továbbiakban is megőrzendő” (vö. Fellegi, 2011).

Ennek megfelelően a szaktárca két erőművi blokk megépítésében gondolkodik, s így a magyar energiaellátás 40%-át továbbra is atomenergiából kívánja megvalósítani. A finanszírozást a miniszter pusztán ötödikként megoldandó problémaként említette. Éppen ennek a nehézségeire utalt a konferencián Varró László, a Nemzetközi Energiaügynökség gáz-, szén- és villamosenergia részlegének vezetője. Bizonyos értelemben ezt támasztotta alá Jávor Benedeknek, az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottsága elnökének gondolatmenete is. Szerinte a világ nem Fukusima miatt fordult el az atomenergiától, hanem azért, mert rendkívül költséges. Európában nem beszélhetünk „nukleáris reneszánszról”, hiszen az újonnan épülő harminc reaktor közül mindössze kettő van kontinensünkön. A többség Oroszországban, illetve Ázsiában, elsősorban Kínában épül.

A minden szempontból követésre méltó konferencia előadói közül idézzük még Fülöp Sándor (a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa) gondolatait. Kifogásolta, hogy a zöld szervezetek a döntéshozóktól nem mindig kapnak megfelelő választ az energetikával kapcsolatos kérdéseikre. Ezt gyakran azzal indokolják, hogy a szóban forgó határozat nem jelent még végleges döntést, de az újbóli megkereséskor az észrevételezést már késeinek minősítik. Felvetette azt is, hogy a takarékossági és hatékonysági intézkedések mellett valóban jelentkezik-e akkora energiaigény, amely szükségessé teszi az újabb atomerőművek megépítését.

A vita Magyarországon – reményeink szerint – még nem zárult le. Talán a következő, pécsihez hasonló konferencián az egyházak által képviselhető etikai szempontok is szóba kerülnek.

IRODALOM

Altenbockum, von J. (2011): „Spaemanns »Nein danke« – Warum die Kanzlerin Anhängerin des Tutiorismus geworden sein muss”. FAZ, 2011. április 14., 10.

Bohlken, E. (2011): „Energiewende und Systemtransformation – Fukushima und die Folgen”. Herder Korrespondenz, 5/2011, 227–232.

Bohlken, E. (2011a): Die Verantwortung der Eliten. Eine Theorie der Gemeinwohlpflichten. Frankfurt, Campus.

Brumfiel, G. (2011): „Das wahre Ausmaß von Fukushima. Weltweite Daten zur Radioaktivität wecken Zweifel an Japans offiziellen Darstellungen”. Spektrumdirekt, 2011. október 26. URL: http://www.wissenschaft-online.de/artikel/1127111; az eredeti (angol változat): „Fallout Forensics Hike Radiation Toll. Global Data on Fukushima Challenge Japanese Estimates”. URL: http://www.nature.com/news/2011/111025/full/478435a.html

Deutsche Bischöfe (1980): Zukunft der Schöpfung – Zukunft der Menschheit. Erklärung der Deutsche Bischofskonferenz zu Fragen der Umwelt und der Energieversorgung. Die deutschen Bischöfe 28, 1–21. URL: http://www.dbk.de/fileadmin/redaktion/veroeffentlichungen/deutsche-bischoefe/db28.pdf  

Deutsche Bischöfe (2011): Der Schöpfung verpflichtet. Anregungen für einen nachhaltigen Umgang mit Energie. Ein Expertentext zu den ethischen Grundlagen einer nachhaltigen Energieversorgung. 2011. május 16. Sekretariat der Deutschen Bischofskonferenz, Bonn, (Arbeitshilfen 245), 1–52. URL: http://www.dbk.de/fileadmin/redaktion/veroeffentlichungen/deutsche-bischoefe/AH_245.pdf

Eiler J. – Elter J.– Hamvas I. (2011): Paksi Atomerőmű Zrt. 1–4. blokk. Célzott biztonsági felülvizsgálati jelentés. Paks, 2011. október 31. URL: http://atomeromu.hu/download/7799/CBFJ.pdf

Fellegi, T. (2011): Beszéd a Tabuk nélkül az atomenergiáról és egy atomenergia-mentes jövőről konferencián, részletes beszámoló a minisztérium honlapján: http://www.kormany.hu/hu/nemzeti-fejlesztesi-miniszterium/hirek/a-paksi-atomeromu-eleget-tesz-az-europai-unios-biztonsagi-kovetelmenyeknek; az előadás hangfelvétele: http://www.mixcloud.com/okopoliszalapitvany/fellegi-tamas-miniszter-beszede-nemzeti-fejlesztesi-miniszterium-lancreakcio-20111125-magyar/

Greenpeace (2011): Paks megbukott az elővizsgán – de bukását elhallgatták! Budapest, 2011. szeptember 21. URL: http://greenpeace.hu/hirek/p1/rkezdo/i349

Henry, P. (2011): „Das Megabeben in Japan”. Spektrum der Wissenschaft, 2011. augusztus, 68–74.

Höffner, J. (1980): Mensch und Natur im technischen Zeitalter – Eröffnungsvortrag auf der Vollversammlung der Deutschen Bischofskonferenz. Fulda, 1980. szeptember. URL: http://www.dbk.de/fileadmin/redaktion/veroeffentlichungen/deutsche-bischoefe/db28.pdf, 22–45.

Kraus, E. (2001): Von der Uranspaltung zur Göttinger Erklärung – Otto Hahn, Werner Heisenberg, Carl Friedrich von Weizsäcker und die Verantwortung des Wissenschaftlers. Mit einem Geleitwort von Carl Friedrich von Weizsäcker. Würzburg, Königshausen und Naumenn.

Kuczera, B. et alii (2011): Bernhard Kuczera – Ludger Mohrbach – Walter Tromm – Joachim Knebel: „Fukushima auch in Deutschland”. Spektrum der Wissenschaft, 2011. augusztus, 76–83.

Láncreakció (2011): Tabuk nélkül az atomenergiáról és egy atomenergia-mentes jövőről,  Nemzetközi Konferencia, Pécs, 2011. november 24–26.

Online elérhető a konferencia teljes prezentációs és hanganyaga:

http://okopoliszalapitvany.hu/hu/program/prezentaciok-es-hanganyagok;

http://www.lancreakcio.info/index.php?option=com_content&view=category&layout=blog&id=14&Itemid=17&lang=hu  

Maske, O. (2011): „Das Kreuz mit der Atomkraft”, Die Tagespost, 2011. február 20. URL: http://katholisch-informiert.ch/2011/04/das-kreuz-mit-der-atomkraft 

Merkel, A. (2011): „Der Weg zur Energie der Zukunft. Regierungserklärung von Bundeskanzlerin Dr. Angela Merkel zur Energiepolitik vor dem Deutschen Bundestag am 9. Juni 2011 in Berlin”. Bulletin der Bundesregierung, Nr. 59–1., 2011. június 9.

Röser, J. (2011): „Strom ohne Atom. Die neue Energiedebatte in der Folge der schrecklichen Ereignisse von Fukushima fordert auch die Christen, die Kirchen heraus”. Christ in der Gegenwart, 15/2011, 163–164.

Spaemann, R. (1979): „Technische Eingriffe in die Natur als Problem der politischen Ethik”. Scheidewege, 9. évf., 476–497.

Stohl, A. et alii (2011): „Xenon-133 and Caesium-137 Releases into the Atmosphere from the Fukushima Dai-ichi Nuclear Power Plant: Determination of the Source Term, Atmospheric Dispersion, and Deposition”. Atmospheric Chemistry and Physics, 11. évf., 28319–28394.

Vogt, M. (2009): Prinzip Nachhaltigkeit. Ein Entwurf aus theologisch ethischer Perspektive. München, Oekom Verlag (Hochschulschriften zur Nachhaltigkeit, 39.)

,

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján