Archívum, Mérleg 2002/3

„Veszélyt láthatunk abban a körülményben is, hogy az ilyenfajta berendezkedés esetleg arra csábíthat, hogy az egyház maga is a politikai rendszer részévé legyen, és már csak akkor reagáljon, ha közvetlenül a saját érdekei diktálják.” – Mérleg-tanulmány 2002-ből.

Az emberi jogok védelme és a politika

A keresztények szerepéről – Konrad HILPERT, „zur debatte” 2002/4, 10–11. o.

Mérleg Online — 2016 01. 26.
Címkék: civil társadalom, egyház és demokrácia, egyház és társadalom, emberi méltóság, keresztények és pluralizmus, keresztények és politika, Konrad Hilpert

Nincs visszaút: az egyház nem játszhatja többé a politika tanítómesterének és őrének hajdani szerepét

Arra a kérdésre, hogy a keresztények hogyan tudatosíthatnák jobban az emberi jogokat, és hogyan kérhetnék azokat számon a politika intézményein és fórumain, csaknem ellenállhatatlanul kínálkozik egy egyszerű válasz, nevezetesen: az állami és a nemzetközi politikát csupán határozottan az egyházak saját hagyományából merített rendezőelvekhez, illetve az általuk egyhangúlag és nyomatékkal előterjesztett alapelvekhez kellene igazítani; a politika feladata azután az volna, hogy tevékenységénél ezekhez tartsa magát. Annak az igénynek klerikális változatát, hogy a politikát, miként a közélet minden egyéb területét, amennyire csak lehetséges, az egyház, illetve a hivatalos egyház megítélésnek rendeljék alá, korábban, a 19. és 20. század fordulójának egyik egyházpolitikai irányzatához kapcsolódva, integralizmusnak nevezték. Ennek a hozzárendelésnek késői megnyilvánulása a korai Német Szövetségi Köztársaság idejéből választási pásztorlevelek címszóval, rossz emlékként él még emlékezetünkben. Valamennyi integralista igény meghatározó jellemvonása, hogy az állam, társadalom és a vallás szféráit egybevágónak gondolják. Működése érdekében az egyház az állam szövetségét keresi, hogy saját egyházi pozícióit jobban érvényesíthesse, és gátolhassa a vele versengő irányzatok befolyását. E modellben az egyházat az állami tekintéllyel egyenrangúként gondolják el, és azon elvárásnak adnak hangot, hogy a politikának minden eszközt meg kell ragadnia, hogy alátámassza az egyház igazságát, és érvényt szerezzen annak a jogi és politikai gyakorlatban.

 Forrás: „zur debatte, Themen der Katholischen Akademie in Bayern” (Mandlstraße 23, D–80802 München), 32. évf., 2002/4. sz., 10–11. l. Teljes, szöveghű fordítás.

„A keresztényeknek ma határozottabban kell előadniuk saját álláspontjukat, ha meg akarnak felelni a plurális társadalom és a sokvallású világtársadalom kihívásainak.” Ez volt az alapgondolata annak a tanácskozásnak, amelyet a Tutzingi Evangélikus Akadémia és a Bajor Katolikus Akadémia 2002. április 26.-27.-én, szombaton és vasárnap, közösen rendezett „Ki kit tesz eszközévé? Vallás és politika kölcsönhatásáról” címmel. Ennek keretében vallás és politika viszonyát olyan ősrégi kapcsolat gyanánt fogták fel, amely újabb és újabb nehézségeket vet fel, ám mindig újabb esélyeket is kínál. Az emberi jogok, az egyéni vallásszabadság és a demokratikus kultúra továbbfejlesztésének példáján arra világítottak rá a referensek, miként járulhat hozzá a keresztény hit alkotó módon az olyan emberi társadalomhoz, melyet az egymás iránti kölcsönös tisztelet jellemez. A tanácskozásra, amelynek során az itt közölt referátum is elhangzott, a németországi Tutzingban került sor.

A szerző 2014-ig a müncheni – korábban a freiburgi – egyetem erkölcsteológia-professzora volt;  a „Katechetische Blätter” című folyóirat munkatársa (vö. „Mérleg”, 1986/3. 263., 1989/2. 235. l.).

Az integralizmusnak a politikai valóságban már réges-rég befellegzett, ám némely hivatalos egyházi szövegben még sokáig kísértett, például amikor XIII. János, a zsinat nagy pápája, csupán két esztendővel „Pacem in terris” kezdetű enciklikájának kibocsátása előtt – amelyben a katolikus egyház először ismerte el fenntartás nélkül az emberi jogokat – egy másik tanító iratában az egyházat programszerűen „a népek anyjának és tanítómesterének” (mater et magistra) nevezte. Evangélikus részről van ennek a maternalista képnek bizonyos megfelelője azokban a maguk idejében kedvelt beszédfordulatokban, amelyek az egyház őrködő szerepével és közmegbízatásával kapcsolatosak. Teológiai szempontból is súlyos kételyek merülnek fel az integralista igénynek mind régi, mind pedig új változatával szemben, mely kételyeket katolikus részről a II. Vatikáni Zsinat az egyes kulturális szakterületek autonómiájának határozott elismerésével a „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúcióban kifejezetten magáévá tett. Ekkor ugyanis hivatalosan és félreérthetetlenül elismerték, hogy az evangélium üzenete és teológiai hittételek semmiféle közvetlen alkalmazást és következtetést sem engednek meg politikai téren vagy más profán területekre kiterjedően. Tudniillik a politika tárgyi problémákkal, bonyolult összefüggésekkel és feltételek sokaságával foglalkozik, melyeknek saját törvényszerűségeik és tendenciáik vannak (pl. a közgazdaságtan). Azonkívül az integralizmus azért sem használható modellként arra nézvést, miként működhetnének ma együtt a keresztények a politikával annak érdekében, hogy több megbecsülést vívjanak ki az emberi jogok számára, mivel vallási szempontból egynemű társadalmak már egyes országokban sem léteznek többé, nem hogy világszinten. A keresztény elkötelezettség elkerülhetetlenül ki van téve a világnézetek, vallások, jogi kultúrák és erkölcsök tényleges pluralitásának, és éppen a pluralitás adottságai közepette kell helytállnia. Végül pedig a nagy egyházak maguk is félreérthetetlenül elhatárolódtak attól a több évszázados hagyománytól, hogy egy vallási alapon formálódó politikai osztállyal közösen vagy állami intézmények nyújtotta kiváltságokat élvezve közvetlenül érvényesítsék saját, az értékekről vallott elképzeléseiket, látásmódjukat és sajátos véleményeiket. Teljes egyértelműséggel lemondtak arról az igényükről, hogy a politika fölött álló erkölcsi kioktató és felügyeleti szerv legyenek, és hogy paternalista módon, tehát, konkrétan, a politikai hatóságok igénybevételével akarják meghatározni a közéletet. Ez nem utolsósorban abban mutatkozik meg, hogy például a katolikus egyház, amikor az egész javáról kíván szólni, a „Pacem in terris” óta állásfoglalásaiban már nem kizárólag a politikai felelősség legfőbb viselőihez és a hozzá eszmeileg közelálló erőkhöz fordul, miként addig, hanem a társadalom valamennyi tagjához mint dönteni tudó és felelős személyekhez (feltéve, hogy jóakaratúak). Még világosabban megmutatkozik mindez a demokráciának, a demokratikus intézményeknek és a demokratikus eljárásnak, valamint a jogállamiság alapelveinek, a részvételnek és a nyilvánosság előtt történő véleményformálásnak a kifejezett és ismételt igenlésében. Ezt a kifejezett helyeslést a legutóbbi időkben csupán alkalmanként korlátozták fenntartások az elveiről megfeledkező társadalmi kommunikációval szemben. Végül az ide tartozó dokumentumok számos helyen, bár gyakran kimondatlanul, ám a dologból fakadó szükségszerűséggel előfeltételezik, hogy egy meghatározott vallás vagy felekezet többé nem lehet alapja a modern állam, politika és társadalom legitimációjának. A vallásszabadságnak minden egyes személy emberi jogaként való elfogadásával a II. Vatikáni Zsinat vallásszabadságról szóló nyilatkozata erre vonatkozólag végleges és legalábbis a katolikus egyház számára immár visszavonhatatlan állásfoglalást hozott.

Az a fogalmi keret, amelyet a második világháborút követő évtizedekben felvázoltak az egyháznak a modern társadalomhoz való viszonyáról és a demokratikus államban elfoglalt új helyéről, pozitív formában a következő kulcsszavakkal körvonalazható: a maradandó rendről szóló kioktatás helyett hozzájárulás az időszerű orientációs nehézségek megoldásához; aktív együttműködés; gyújtópontban: az emberi személy és méltósága; az egyház része az átalakuló világtársadalomnak, nem pedig fölérendelt és rögzített rendfenntartó hatalma; előírás és elítélés helyett felhívás és példamutató élet.

A nyugati kultúrák napjainkban újból szembesülnek a vallásos hit és a politika régóta elintézettnek vélt, szoros összefonódásával, ezúttal viszont kívülről, tudniillik egy erősen politikaivá vált iszlám révén.

Hogyan lehet emberi jogi posztulátumokat bevezetni a politikába?

Ha tehát az egyházak mint nagy szervezetek a vázolt körülmények között az emberi jogokat nem egyszerűen érvényre kívánják juttatni, hanem közre is kívánnak működni abban, hogy az emberi jogok egyre nagyobb meggyőző erővel és egyre több ember által helyeslésre leljenek, akkor már nem elegendő, hogy a politikai döntéshozókhoz forduljanak, és döntéseik során tanáccsal lássák el őket azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami emberhez méltó, vagy hogy felrázzák a lelkiismeretüket. Az olyan egyházak számára viszont, amelyek megelégszenek „a polgárjog statútumával”, határozottan hitet tesznek amellett, hogy nem nekik kell nyilatkozniuk „az egyik vagy a másik megoldás mellett”, és komolyan veszik, hogy elkerülhetetlenül különböző politikai erőkkel, világnézeti beállítottságokkal, érdeklődési területekkel, kulturális elgondolásokkal és politikai elképzelésekkel van dolguk: az ő számukra három, egymástól igen különböző mód kínálkozik, melyeket ritkán alkalmaznak tiszta formában.

Intézményesített együttműködés a politikai intézményeken belül

Az intézményesített együttműködés az a struktúra, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság valóságából ismerünk, és amely az utóbbi idők némely nézeteltérései ellenére még mindig meglehetősen jól működik. E struktúra bizonyos területeken elismeri a nagyegyházak mint közjogi testületek beleszólási jogát, úgy is mondhatnánk, hogy ezeknek különleges felelősséget tulajdonít a társadalomban való erkölcsi eligazodás területén. Az emberi jogok szempontjából lényegesek mindenekelőtt a karitásznak és a diakóniának, a nevelésnek, a közszolgálati médiának a területei, valamint a törvényhozás olyan különleges területei, mint a család-, az egészségügy, a fejlődőknek nyújtott segély és a jogpolitika. Bár manapság már aligha kívánna valaki az egyház őrködő tisztéről beszélni, ennek az egyezségnek alapjául mégiscsak az az elképzelés szolgál, hogy az egyházak különösképpen illetékesek a társadalom erkölcsi alapzatát tekintve. De nagy szerepe van benne annak a meggyőződésnek is, hogy egy olyan államban, melyben a politikát jelentős mértékben befolyásolják társadalmi csoportok és szövetségek, a katolikus és a protestáns polgároknak is szükségük van erős szervezeti képviseleti formákra. Persze ez a modell csak egy ország szintjén működhet helyesen – európai vagy akár globális szinten legfeljebb alkalmilag vagy részlegesen, ha a diplomáciai képviseletekre vagy az egyházak képviselőinek bizonyos ENSZ-konferenciákon való részvételére gondolunk, valamint arra a szerepre, amelyet örömest engednek át nekik katasztrófák esetén, kiemelkedő személyiségek temetésénél valamint megemlékezéseknél. Európai szinten bizonyosan vannak az egyházaknak képviselői fontos tanácsadó testületekben, mint például azokban, amelyek a biomedicínával kapcsolatos emberi jogokkal foglalkoznak, de akkor kisebbségben vannak. Világos megfogalmazásban ez azt jelenti: hallathatják hangjukat, ám vétóval nem élhetnek.

Persze azt is látnunk kell, hogy a befolyás gyakorlásának lehetőségei korlátozottak. De még ekkor is értékesek lehetnek az intézményes kapcsolatok és a vélemények tisztázásának helyszínei, például a kormányok katolikus és evangélikus irodái vagy a rendszeres találkozás parlamenti képviselőkkel, illetve a megbeszélések a minisztériumi munka különböző területein.

Az együttműködés e formájának egyik hátránya, hogy kizárólag az egyházi hatóság él vele vagy határozza meg, aminek következtében a hívők egyes körei nem érzik megfelelően képviselve magukat. Veszélyt láthatunk abban a körülményben is, hogy az ilyenfajta berendezkedés esetleg arra csábíthat, hogy az egyház maga is a politikai rendszer részévé legyen, és már csak akkor reagáljon, ha közvetlenül a saját érdekei diktálják.

Részvétel a nyilvános vélemény- és akaratképzés folyamatában keresztény egyének, szövetségek és szervezetek segítségével

Az emberi jogi ethosz, jóllehet a politikába történő beültetésének második módja az egyes keresztényeknek az egészért érzett felelősségtudatánál kezdődik, elsődlegesen a nyilvánosságot veszi célba. A nyilvánosság figyelmét vitás kérdésekben fel lehet kelteni felhívásokkal és állásfoglalásokkal, de teológusoknak és a szövetségek képviselőinek a nyilvános vitákban való részvételével is, és azzal, hogy felfogásukhoz társakat keresnek, bizonyos problémákra felhívják a figyelmet, vagy egyszerűen csak tájékoztatást adnak. A nyilvános véleményformálásban történő részvétel drámaibb formái lehetnek végül a tiltakozások, a tüntetések, a médián keresztül hatást gyakorló jelképes cselekedetek.

Teológiai és egyházi nézőpontból az együttműködés e formája esetében arról van szó, hogy a demokratikus társadalom által kínált játékteret arra használjuk, hogy mintegy alulról, tehát olyan elkötelezett polgárok révén, akik egyszersmind keresztények, újítsuk meg és javítsuk a politikát, felhasználva a keresztény hittörténet kiaknázatlan kincseit és beváltatlan emlékeit. Keresztény egyéneknek és csoportosulásuknak eszerint lehetőségük van arra, hogy az erra a célra intézményesen előirányzott pályákon kívül is, a politikailag mértékadó erőkkel akár tudatosan feszültséget vállalva vizsgálják a társadalom viszonyait az evangélium fényében, és hogy sokmindenről ítéletet alkossanak: a társadalomban az emberi jogokat érintő kérdésektől kezdve az élet tervezésével, a családdal, a neveléssel, a kultúrában és a gazdaságban való részvételi lehetőségekkel kapcsolatos kérdéseken keresztül egészen a békét érintő kérdésekig; illetve hogy ösztönzéseket adjanak változásokhoz. Az emberi jogok ethosza társadalompolitikai alkalmazásának e második modelljét mindenekelőtt ott részesítik előnyben és ott gyakorolják, ahol a fennálló rend olyan, hogy kizárja a keresztényeket az együttműködésből, valamint ott, ahol keresztények attól a veszélytől tartanak, hogy az egyház kiegyezett ezekkel a keretekkel és félő, hogy ezekhez igazodik az egyházi beszéd is. Amennyiben ez az impulzus nem csupán a Jürgen Moltmann és Johann Baptist Metz által képviselt politikai teológia posztulátuma, globális síkon és az emberi jogok latin-amerikai helyzetének vonatkozásában még olyan hivatalos egyházi dokumentumokba is belekerült, mint a „Sollicitudo rei socialis” kezdetű enciklika 1987-ből, amely a fejlődő országokkal foglalkozik. Ez a pásztorlevél teljesen világosan megfogalmazza a struktúrák megváltoztatásának célját, amit azonban szerinte a beállítottság és a magatartás megváltoztatása révén kell elérni. Az alapjául szolgáló gondolat az, hogy befolyásolják a nyilvánosságot, hogy az foglalkozzék e dokumentum kívánalmaival, illetve az igazságtalansággal vagy az igazságtalanságot előidéző és megszilárdító struktúrákkal. A cél az, hogy botrányt szítsanak az emberi jogokat sértő állapotok körül, hogy arra késztessék a hatalom birtokosait, hogy igazságosabbak és szolidárisabbak legyenek, és másrészt arra serkentsék az érintetteket, hogy segítsenek magukon. Egy liberális, az emberi jogokat az alkotmány részeként elismerő társadalom feltételei között is lehetséges ilyesféleképp serkenteni a nyilvánosságot, alulról elindulva az emberi jogok erőteljesebb figyelembevétele irányában, miként azt megmutatta az „Egyházak közös állásfoglalása Németország gazdasági és társadalmi helyzetéről” c., 1997-es dokumentum, amely többlépcsős konzultációs folyamat eredményeként jött létre. Ennek az útnak az az előnye, hogy itt erőteljesebben érvényre jut keresztény hit gyakorlati oldala, hogy tehát a hitet itt már eleve mint olyasvalamit mutatják fel, amit meg kell élni. Ezenkívül itt a nyilvánosságban ható cselekvés alanyaként szükség van minden hívőre, nem csupán a tisztségviselőkre. Vitathatatlan cél, hogy valamennyien ilyen alannyá lehessenek: a jogfosztottak és a hátrányt szenvedők is. Ugyanakkor ez a konstelláció azzal a hátránnyal járhat, hogy könnyen politikai konfliktusokba sodorhatja azokat, akik e módszert gyakorolják.

Civil szervezetek és hálózatok módjára cselekedni

Döntő jelentősége van a tájékoztatásnak, a megbeszélésnek és a megállapodásoknak a nyilvánosság előtt folyó vélemény- és akaratképzésben, amely a politikai gyakorlattól megköveteli az emberi jogok tiszteletben tartását és hatékonyabb érvényesítését. A tájékoztatás, megbeszélés és a megegyezések keresése viszont a civil társadalmi cselekvési formának is jellemzője. Ez utóbbi cselekvési forma azonban még tovább is megy, amennyiben nem csupán az egészben vett egyházakra vagy az egyházak hivatalos képviselőire korlátozódik, hanem egyéb szinteken is zajlik. Ezekhez a szintekhez tartoznak egyházi szervezetek, különösen a nagy segélyszolgálatok és olyan hálózatok tevékenységei, melyekben keresztények világszerte az emberi jogok erőteljesebb figyelembevételéért fogtak össze, vagy amelyekben keresztényekként, más elkötelezett emberekkel együtt, szabad elhatározásukból vesznek részt (ilyen például az Amnesty International). Ezeknek a munkáját az jellemzi, hogy középpontjában projektek és csoportok állnak, vagyis ott kezdenek el cselekedni, ahol a problémák tipikus módon fellépnek, továbbá hogy az érintettek bevonásával olyan megoldásokat és reformokat dolgoznak ki, melyeket az érintettek megfelelőnek és mentalitásuk alapján elfogadhatónak ítélnek. A hálózat formájában történő szerveződés a hivatalos szolgálati utaknál és elosztási csatornáknál nagyobb játékteret nyit meg a nemzetek fölött átívelő cselekvéshez és ahhoz, hogy viszonylag gyorsan, közvetlenül és célzottan lehessen válaszolni a jogsértésekre. Ennek előnyei közé tartozik az is, hogy esetről esetre lehet együttműködni egyéb partnerekkel (pártok, média, szakszervezetek, munkaközösségek, szomszédságok, vallási csoportok, mozgalmak), valamint az, hogy lehetőség nyílik a hazai nyilvánosság tájékoztatására és érdeklődésének felkeltésére. A tagok munkáját lehetővé tevő források közé nem csupán a tagok és támogatók révén rendelkezésre álló pénz tartozik, hanem az is, hogy nagy mértékben támaszkodni lehet önkéntes elkötelezettségre, részetekbe menő ismeretekre valamint a személyekhez és csoportokhoz fűződő szerteágazó kapcsolatokra is. A civil társadalom szerveződési formái – ezeket azért hívják így, mert a polgárban elsősorban a társadalom tevékeny tagját látják – mindenekelőtt arra adnak módot, hogy olyan keresztények, akiknek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy jobb politikai és gazdasági keretfeltételek között élnek, tehessenek valamit az emberi jogok ügyének előmozdításáért és érvényesítéséért a világ egészen más helyein. Az emberi jogok ily módon történő érvényesítésének egyik további előnye az, hogy ott is szolgálhatja a fenyegetett emberek javát, ahol az állami politika semmibe veszi az emberi jogokat, és mit sem érnek az államok közösségének felszólításai vagy akár rendreutasításai, esetleg – politikai ellenérdekeltség folytán – még csak ki sem mondják azokat.

Egyébként a hivatalos egyház korántsem csak fenntartásokkal viseltetik a politikába való beleszólásnak e tevőleges formáját illetően. A „Centesimus annus” kezdetű enciklika például kimondottan elismeri azt a kötelezettséget, hogy keresztények „óvják és védjék az emberi méltóságot személyes fellépéssel vagy csoportok, közösségek és szervezetek formájában”, amelyek együttesen széles mozgalmat alkotnak.

A keresztények feladatai és szerepei az emberi jogok védelmében

Következésképpen két ága van annak a munkának, amelyet az egyházak, keresztény csoportok és elkötelezett keresztény egyének végeznek az emberi jogokért. Az egyik a közvetlen kiállás azokért az emberekért és csoportokért, akiktől intézményesen megtagadják fizikai és társadalmi kibontakozásuk alapvető lehetőségeit, illetve hatalmaskodó állami szervek megnyirbálják azokat. A másik az, hogy számukra egyfajta ügyvédi szerepet töltsünk be a politikai térben, ha a hatalom pillanatnyi megoszlása miatt nincs rá esélyük, hogy maguk adjanak hangot kívánságaiknak. Ez az ügyvédi tevékenység arra irányul, hogy legalább esetenként, kedvező esetben akár szisztematikusan is megváltoztassa a hatalomtól való megfosztottság állapotát alkalmas témák napirendre tűzésével és szolidaritásvállalás segítségével. Az említett „politikai térbe” ilyenkor beletartoznak mind a társadalom rendjének keretei és politikai intézményei, mind politikai célok, mind pedig konkrét politikai akciók. Ezzel kapcsolatban azonban kezdettől fogva világos, hogy az egyházaknak, keresztény csoportoknak és elkötelezett keresztény egyéneknek az emberi jogokért folytatott küzdelme nem avatkozhat bele közvetlenül az emberi jogokat megsértő államok törvényhozásába, nem vállalhat kormányzati tisztségeket, és nem vehet részt katonai beavatkozásokban.

De még ha figyelembe vesszük is e korlátozó feltételeket, az egyházaknak, egyházi csoportoknak és elkötelezett keresztényeknek a politikában vállalt ügyvédi szerepköre akkor is magában foglalja az alábbi típusokba sorolt feladatokat és tevékenységi formákat:

1. figyelni az áldozatokra és szolidaritást vállalni velük.
2. feltárni az emberi jogok megsértéseit és a nyilvánosság előtt szóvá tenni azokat.
3. tanácsadással szolgálni az egy-egy helyen működő szereplők számára.
4. a közvéleményt tájékoztatni és mozgósítani.
5. idejében végére járni a konfliktusoknak.
6. közreműködni a múltban történt emberi jogsértések feldolgozásában.

Bármennyi erőfeszítést teszünk is nemzeti és nemzetközi szinten az emberi jogok érvényesítése érdekében, ez önmagában nem elegendő ahhoz, hogy boldoggá és erkölcsössé is tegyük az embereket, akiknek a jogait ezután talán tiszteletben is tartják. Az emberi jogok tiszteletben tartása mindig csupán a minimum; e jogok legjobb esetben arra képesek, hogy megóvjanak a túlkapásoktól, az elnyomástól, a megaláztatástól – ami persze nem kevés. És az emberi jogok arra sem lesznek sohasem képesek, hogy tökéletes igazságosságot teremtsenek. Érvényesítésükhöz különböző intézkedésekre, fáradozásokra és intézményekre van szükség, amilyenek a tényfeltáró bizottságok, a háborús bűntettekben ítélkező bíróságok vagy az egészen új Nemzetközi Büntetőbíróság: ezek feltétlenül fontosak és hasznosak, arra azonban nem képesek, hogy meg nem történtté tegyék az érintettek szenvedését és elégtételt szerezzenek az emberjogi sérelmek áldozatainak. A teológia nyelvén azt mondhatnánk: ez Istennek van fenntartva. (Himfy József fordítása)

  ,

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján