Jegyzetek

A II. Vatikáni Zsinat 1962-ben történt megnyitásának ötvenedik évfordulója alkalmából katolikus reformkörök a zsinaton elindult változtatások hatásait elemezték. A „Les Réseaux du Parvis“ (franciaországi reformkatolikus szervezetek hálózata) 2012. decemberi gyűlésén Elfriede Harth arról tartott előadást, hogy mivel járultak hozzá a nők a zsinati reformok gyakorlati átültetéséhez.

Az idők jelei

ELFRIEDE HARTH – bzw-weiterdenken.de, 2013. április


Címke: , , , , , ,

1963-ban jelent meg XXIII. János pápa „Pacem in terris” kezdetű enciklikája („Az igazságon, igazságosságon, szereteten és szabadságon felépítendő békéről a nemzetek között”). A körlevél három központi kihívásról beszél, amelyekkel az egyháznak szembe kell néznie. János pápa „az idők három jele”-ként aposztrofálta a munkásosztály, a nők és az egykori gyarmati országok emancipációját. A kubai válság hatására íródott enciklikában a katolikus egyház először ismerte el az emberi jogok legitimitását. Hogyan járultak hozzá a nők az elmúlt ötven évben ahhoz, hogy a pápa által felsorolt három „jel” üzenete valóra váljon? – teszi fel a kérdést Elfriede Harth a Beziehungsweise weiterdenken című internetes orgánumban, amely a nők helyzetének filozófiai és politikai szempontjaival foglalkozik.

A német származású, kolumbiai születésű katolikus aktivista elsőként a munkásosztály emancipációjára tér ki. Vajon emberségesebbé vált-e a szociális és gazdasági rendszer? Harth szerint a jelenlegi válság nem ezt támasztja alá. A kirekesztés egyre nagyobb méreteket ölt, a gazdasági növekedés pedig kéz a kézben jár a környezetrombolással és a tömeges migrációval. A politikai és gazdasági vezetők kínálta megoldások nyilvánvalóan nem a kívánt hatást célozzák meg, hiszen a patriarchátus betegségét nem gyógyíthatják, ha közben maguk továbbra is ragaszkodnak a világ eddigi logika szerinti menedzseléséhez.

A felszabadítás feminista társadalometikája

A „posztpatriarchális” gondolkodású európai nők abból kiindulva elemzik a világot, hogy a patriarchátus haldoklik. Céljuk az, hogy a jó életet valósítsák meg mindenki számára, ezért a felszabadítás egyfajta feminista szociáletikáját hívják létre.

A conditio humana mint a „viszonyok közt létezés szabadsága” két kulcsfogalom, a „beleszületettség” és a rászorultság felől közelíthető meg. A szociálfeministák a cselekvés több irányát is kidolgozták, ezek egyike az „ürüléktan”, vagyis „a piszkos munka elmélete, gazdasága és etikája” (Ina Praetorius). Ezen a gazdaság olyan területeit értik, amelyek „hálátlanok” ugyan, de mindenütt jelen vannak, mint pl. a házimunka, az ápolói tevékenység vagy a mezőgazdaság – vagyis emberi létezésünk olyan alapvető aspektusai, amelyek megszégyenítőnek, sőt tabunak minősülnek, de amelyek a hatalmi és a nemi viszonyok alapját képezik. „Sokan dolgoznak újrahasznosítással, hulladéktárolással, ápolással, csatornázással, szennyvízelvezetéssel, higiéniával, mezőgazdasággal stb. összefüggő munkakörben. Mi volna, ha senki sem végezné el ezeket a feladatokat? Mi a szociális státusuk azoknak, akiket azért foglalkoztatnak, hogy a szennyben turkáljanak? Hogyan fizetik meg őket?” Ehhez a felvetéshez kapcsolódik az a mozgalom is, amely a feltétel nélküli alapbérért száll síkra. Ez felszabadítja az embert, mivel csak akkor dönthetek szabadon valamely értelmes tevékenység mellett, ha nem kell „kifizetődőnek” lennem.

A nyilvános és személyes tér újjászervezése

Az enciklikában említett második pont a nők emancipációja. Az elmúlt ötven évben a fogamzásgátlás, a házimunka automatizálása és a növekvő mértékű munkamegosztás jelentősen befolyásolta a nők életét. Egyidejűleg kialakult az elektromos háztartási gépek gyártása és értékesítési piaca. Lehet-e jobb fejlemény annál, hogy termékek iránti igény megnövelte a keresletet, ezzel párhuzamban pedig enyhültek a házimunka terhei és a nők beléptek a munkaerőpiacra? Hiszen így mindkét tevékenységhez időt nyerhettek, ami ugyanakkor együtt járt a gyermekek számának csökkenésével.”

A nyugati világban ez ma valóság. Elvárható azonban, hogy a férfiak a jelenleginél jobban kivegyék részüket a házimunkából, a nők munkába állásával ugyanis kisebb felelősség hárul rájuk a család anyagi fenntartásában.

A születésszabályzással a nők saját bőrükön tapasztalhatták azt, ami addig a férfiak kiváltsága volt: a szexualitás és öröklődés ketté válását. Az anyagi függetlenedéssel a nők a patriarchális családmodelltől is elszakadtak, egyszersmind megnőtt a válások száma.

A feminizmus második hullámában született meg az a felismerés, hogy a személyes vonatkozású dolgoknak politikai töltete van. A patriarchális hatalomgyakorlás színtereként működő család válságba került. Világszerte nők állnak több állam élén, az életstílusok sokszínűsége pedig immár elfogadott kulturális tény. „E változásoknak köszönhetően a patriarchátus halálos sebet kapott, miközben leghűbb követői a védelmére szerveződnek. Kialakulnak a fundamentalizmus különböző formái, amelyek pár felszínes különbségtől eltekintve egyetlen mozzanatukban mind egységesek: ti. nőellenességükben. Számukra a nő jeleníti meg a másikat, amelyet definiálni, ill. irányítani, uralni és/vagy »védelmezni« kell. A hagyomány védőinek, Isten földi helytartóinak, az igazság egyetlen letéteményesének szerepében tetszelegnek”, ilyen minőségükben lépnek fel a nők különbözéshez és sokféleséghez való joga ellen. Felfogásukban a nők – mivel a családban betöltött szerepük mindenekelőtt az öröklődés fenntartása – testüktől elidegenedve, a gyermek inkubátoraként vagy szexuális tárgyként jelennek meg. A fundamentalisták a világiasság, a másféleség és a pluralizmus ellen harcolnak. Az ellenük – és a szekularizmusért – folytatott küzdelemnek a nők és a mássság jogainak elismerésén kell alapulnia.

„Ne szabadítsanak fel, majd én gondoskodom magamról!”

mondta egy felszólaló 2012 novemberében egy párizsi konferencián, amelyet a Feminista Kollektíva az Egyenjogúságért (CFPE) szervezett. Elfriede Harth szerint ez a felkiáltás jól foglalja össze azt, amit a „gondolkodás gyarmatosításának” nevezhetnénk.

„A nők szabadsága nem összeférhetetlen a vallásal” – hangzik egy 2011-es svájci feminista vallásközi konferencia által kibocsátott kiáltvány címe. „A vallást sok feminista és jónéhány baloldali csoport a fundamentalizmussal, a nők diszkriminációjával azonosítja. A nők jogaiért folytatott küzdelmük nemritkán a vallás elleni küzdelem.” A szerző szerint ezek a viták az emancipáció nyugati felfogását részesítik előnyben, azt, amely a vallásos nem nyugati  (többnyire muszlim) nőknek is előírja a függetlenedés mikéntjét, miközben megfosztja őket az önmeghatározás jogától.

A nemek viszonyának feminista vizsgálata elvezetett a patriarchális társadalmak központi paradigmájának megértéséhez. Emez sarkítja és hierarchikusan rendezi a valóságot: a férfias jelenti a mércét, a nőies pedig az attól való eltérést és a norma hiányos megvalósulását. Harth meglátása szerint ugyanezt a paradigmát követi a gyarmatosítás: a másfélét, a nem európait, a nem fehérbőrűt, ill. annak társadalmát, kultúráját, vallását és gazdasági rendszerét fogyatékosnak tekinti.

Az elmúlt másfélezer évben Európában és a Nyugaton mindenkit ezzel a gondolattal „evangelizáltak”, de a globalizációnak köszönhetően a kritikus humanizmus egyik formája, a feminizmus talaján tudásra tettünk szert és megértettük, hogy a gondolkodás leigázásáról van szó. Így talán lehetővé vált önmagunk és gyarmatosított gondolkodásunk felszabadítása.

Mindehhez „egyfajta feminista episztemológiából kell kiindulni. „Ha a másság és a másik –  vagy még inkább a nem normatív mások – nézőpontjába helyezkedünk, képesek leszünk párbeszédre lépni más „másokkal”: a nem fehérekkel, a szegényekkel, a nem heteroszexuálisokkal, a betegekkel, az öregekkel és a fiatalokkal, az idegenekkel, a fejkendőt viselő vagy kendőt nem viselő muszlim nőkkel stb. Képesek leszünk odafigyelni, másokat szóhoz juttatni, vagy ami még fontosabb: csöndben maradni. Engedni, hogy a másik magához ragadja a szót, hogy beszéljen és meghatározza önmagát éppúgy, mint vágyait és elképzeléseit a jó életről.”

Az ilyen találkozás ráébreszt, hogy „az egydimenziójú, egyeduralmi gondolkodásnak léteznek alternatívái. Eltérő nézetek vannak arról, hogy mi a nő, mit kezdjen életével, milyen eszközökkel emancipálódjék, mi alól akar felszabadulni. Az identitásválságát élő nyugati ember nem erőszakolhatja rá saját meglátását a másikra.”

A párbeszéd lehetővé teszi, hogy – akár nők vagyunk, akár férfiak – rákérdezzünk saját felszabadulásunkra: „Csakugyan szabadok vagyunk? Vagy csak az egyeduralkodó mintát követjük, amelyet a piac, a médiumok és a fogyasztás formál meg és kényszerít ránk? Valóban rézsesedünk a jó életben, vagy csupán elidegenedett csavarok vagyunk egy embertelen és elembertelenítő rendszer gépezetében, amely tönkreteszi bolygónkat, egész népcsoportokat taszít szegénységbe taszítja, indít kivándorlásra és kényszerít háborúskodásra?

„Ébernek kell maradnunk, hogy a nők jogaiért vívott harc ne a neokolonialista célkitűzés eszköze legyen” – zárja gondolatmenetét a szerző. – „A véleményformálás nagy gépezetei, amelyeket gyakran gazdasági erőközpontok irányítanak, rendszeresen bombáznak bennünket más országok vagy más kultúrák női sztereotípiáival. Mindig alárendelt áldozatokként és sebezhető személyekként láttatják őket. Ily módon készítik elő a talajt ahhoz, hogy beigazolódjék, amit Gayatri Spivak így fogalmazott meg: a „fehér férfinak kell megvédenie a színes bőrű nőt a színes bőrű férfi elnyomásától”. Ezzel egy időben elterelődik a figyelem arról az elnyomásról, amely a nyugati országokban és kultúrákban is sújtja a nőket (és férfiakat) – elég, ha a testkultúrára és a mértéktelen szexualizációra vagy a nők elleni erőszakra gondolunk.

A II. Vatikáni Zsinat kezdete óta eltelt fél évszázadra visszatekintve megállapíthatjuk, hogy világunk megváltozott. „A XXIII. János pápa által meghatározott »idők jelei« közül a fenti  három fokozott jelentőségre tett szert. A közöttük lévő összefüggés egyre nyilvánvalóbb. A jövőben ennek a felismerésnek kell irányt mutatnia az etikai és a politikai cselekvés számára.” (Losoncz Melinda összefoglalója)


Elfriede Harth 1949-ben született a kolumbiai Bogotában. Német apja 1933-ban vándorolt ki előbb Spanyolországba, majd Dél-Amerikába. Anyja kolumbiai nagybirtokos család gyermeke. A bogotái német elemi iskola után Elfriede tíz éves korában visszatért Németországba, ahol a königsteini orsolyita nővéreknél tanult tovább és tette le 1968-ban az érettségit. Egyetemi tanulmányait Párizsban végezte: az Új Sorbonne Egyetemen (Paris III) hispanisztikából mesterfokozatot szerzett, majd politikatudományt és szociológiát tanult. A francia népbankok szövetségénél nemzetközi kommunikációs előadóként, ezt követően a francia Nemzeti Politikatudományi Alapítvány Jelenkori Dokukumentációs Központjának munkatársaként dolgozott. Hosszabb ideig jogvédő volt egy, a nők szexuális és reprodukciós jogaival foglalkozó egyesült államokbeli civil szervezetnél. Részt vesz a katolikus egyház reformját szorgalmazó nemzetközi mozgalomban. Öt gyermeke és nyolc unokája van. 2012 óta Frankfurt am Mainban él.

 

 

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: