Publicisztika

“Miközben Európában a muszlimoktól jóformán naponta megköveteljük, hogy világszerte nyilvánosan határolódjanak el az iszlamizmustól, az egyházak természetszerűleg egy szót sem vesztegetnek arra, ahogyan a keresztény posztfasizmus lebontja a liberális demokráciát.”

Az új jobboldal fenyegeti a demokráciát

Katolikus filozófus a politikai kereszténységről – HANS SCHELKSHORN, Frankfurter Rundschau, 2015. szeptember 22.


Címkék: , , , , ,

 

 

Az alábbiakban – vitaindító jelleggel – Hans Schelkshorn 2015. szeptember 22-én a Frankfurter Rundschauban megjelent cikkéről közlünk rövid összefoglalót.

A szerző nem ismeretlen a Mérleg olvasói előtt (honlapunkon ld. még a II. Vatikáni Zsinat hermeneutikájának kérdéséről szóló tanulmányát). Schelkshorn Bécsben és Tübingenben végezte teológiai, filozófiai és klasszika-filológiai tanulmányait. 1990-től a Bécsi Egyetem teológiai fakultásán működő Keresztény Filozófiai Intézet munkatársa, 2007-től vezetője. Monográfiái, tanulmányai fókuszában Enrique Dussel és Karl-Otto Apel filozófiai etikája, valamint általában az újkori filozófia és a keresztény teológia (kiemelten a latin-amerikai felszabadítás-teológia) hatalomkritikai hagyományai állnak.

Ennek fényében az olvasót nem érheti meglepetésként, hogy Schelkshorn a jelenlegi menekültválsággal kapcsolatban az Orbán-kormány politikai vonalvezetésének és a – helyzetértékelésében lényegi különbségeket nemigen mutató – magyarországi egyházak „politikai kereszténységének” elzárkózó, xenofóbnak mondott motívumait tartja szem előtt, s ezeket éles hangon bírálja.

Gondolataira más nézőpontokból megfogalmazott további reflexiókat várunk.


 

Schelkshorn úgy látja, Jörg Haider halála, valamint Silvio Berlusconi bukása után mára Orbán Viktor tornászta fel magát az új jobboldal kulcsfigurájává.

Az alapvetően közös ideológiai platformon álló új jobboldali pártok és a múlt századelő fasiszta mozgalmai között két megkülönböztető vonásra hívja fel a figyelmet. Egyrészt e jelenlegi formációk célkitűzése már nem a liberális demokrácia erőszakos fölszámolása, hanem inkább belső „átalakítása” a politika etnicizálása útján. Másrészt az új jobboldali pártok az „uralkodó” és az „alsóbbrendű fajok” fasiszta distinkciójával sem élnek többé – ehelyett a különböző etnikumok békés együttélésének elvét vallják, s az úgynevezett „etnopluralizmus” ideológiája jegyében látszólag igenlik az emberi jogok eszméjét is. Csakhogy ennek az eszmének az univerzalisztikus igényét a népi („völkisch”) nemzet-fogalom alapján maradéktalanul kiüresítik.


Forrás: Frankfurter Rundschau, 2015. szeptember 22. http://www.fr-online.de/flucht-und-zuwanderung/ungarn–neorechte-bedroht-die-demokratie,24931854,31873514.html


A Jörg Haider vezette FPÖ (Osztrák Szabadságpárt) is e felfogás jegyében fogalmazta meg pártprogramjában, hogy az emberi jogokat – Ausztria tősgyökeres népcsoportjainak fennmaradása, valamint kulturális identitásának védelme érdekében – ki kell egészíteni a „hazához való joggal”. Látnunk kell azonban – hangsúlyozza Schelkshorn –, hogy a „haza” védelme nem tematizálható emberi jogként; hiszen „egy liberális államban a »haza« vagy a »kulturális identitás« mibenléte a vélemény- és gyülekezési szabadság alapján bármikor új megállapodás tárgyát képezheti a nyilvános vitákban.

„ILLIBERÁLIS DEMOKRÁCIA”

Jörg Haider még hiába követelte a „harmadik köztársaság” megalapítását Ausztriában, arra apellálva, hogy az emberiség jövőjének kulcsa csakis egy etnikai elveken nyugvó politika lehet. Ami számára puszta vízió maradt, azt ma Orbán Viktor megvalósítja. A 2010-ben újraválasztott Fidesz-kormány első nagy vállalkozása az emberi jogokat a keresztény nemzeteszmébe ágyazó új alaptörvény megalkotása volt – emlékeztet a szerző. „Onnantól, hogy magyarként világra jövünk, a mi hét törzsünk köt vérszövetséget, a mi Szent István királyunk alapít államot” – idézi a Nemzeti Összetartozás Emlékművének felavatása alkalmából mondott, elhíresült Orbán-beszédet. S minthogy a néptest megóvása állami feladattá lett, a magyar kormányzat a másféle nemzeteszmét képviselő ellenzéki csoportokkal szemben az állami erőszak eszközeivel lép fel. „Az új médiatörvény, az állami kultúrpolitika, a civil szervezetekkel szembeni elnyomó intézkedések mind e népi ideológia elemei.”

Schelkshorn szerint a „populizmus” elkoptatott fogalma „ártalmatlan színben tünteti föl az új jobboldal ideológiai irányvonalát, amely a legkevésbé sem engedi magát a »nép« hangulati ingadozásaitól vezettetni. Az új jobboldali pártok nagyon is jól tudják, minek kell lennie »a« népakaratnak, s főként hogy ki tartozik a néphez. A romák, a zsidók, az ateisták, a szocialisták és az avantgárd művészek rendszerint nem integráns részei a néptestnek.”

Schelkshorn úgy fogalmaz: mivel az új jobboldali ideológia belülről veszélyezteti az egyetemes emberi jogok iránt elkötelezett jogállami demokráciát, „szabatosan szólva »posztfasizmusnak« nevezhetjük, avagy – amint ezt Orbán nyíltan hangoztatja – »illiberális demokráciának«.” A „lehetséges félreértések elkerülése végett” ugyanakkor fontosnak tartja leszögezni, hogy Orbán nem fasiszta, egy ilyen az állítás rágalmazás lenne. Ám „a Fidesz nem is egy »normális« kereszténydemokrata párt többé, még ha az ideológiai határok képlékenyek is.”

A NYUGAT VÉDELMEZÉSE

A posztfasiszta mozgalmak jelentékeny része fölesküdött arra, hogy megvédi a „keresztény Nyugatot”. A szerző utal rá, hogy már Haider és Berlusconi is szoros kapcsolatokat ápolt ultrakonzervatív, a Vatikánban kiváló összeköttetésekkel rendelkező püspökökkel. „Ám csak Orbán, a református egyház tagja és a Nagy Szent Gergely Rend Nagykeresztjének birtokosa valósítja meg az autoriter keresztény államról szőtt régi álmokat.” Az alaptörvény Szent István által alapított keresztény nemzetként definiálja Magyarországot; az alkotmánybíróság pedig döntéshozatala során köteles tekintettel lenni a preambulumra, vagyis a keresztény magyar nemzet mítoszára.

A jelenlegi menekültáradat különösképp éles fényt vet a keresztény posztfasizmus ellentmondásaira. Schelkshorn szerint a Magyarországra zúduló egyoldalú kritikára önmagában joggal vetül az arcátlan képmutatás gyanújának árnyéka, hiszen „az EU évek óta cinikusan nyugtázza emberek ezreinek a halálát”, s „a magyar kormányzat egyes intézkedéseivel – például a szerb határon húzódó kerítés építésével – de facto EU-határozatokat hajt végre.” Ami a magyar menekültpolitikában olyannyira felháborító, az nem is elsősorban az elzárkózás (ez számos más EU-s tagországra is jellemző), hanem az elzárkózás ideológiai igazolása – hangsúlyozza a szerző; az, hogy „a magyar néptestet védelmezni kell az idegen elemekkel, pontosabban a látható kisebbségekkel szemben. Nem akarunk muszlimokkal együtt élni – hirdeti az Orbán-kormány minden emberi jogi és keresztény skrupulus nélkül. A népi ideológiai alapon ösztönzött elhatárolódás magától értődően összekapcsolódik a megvetés és megalázás gesztusaival. A polgárháborús menekülteket átfogóan gazdasági menekülteknek nyilvánítják, ellátásukat civil segítőkre hagyják, és nemkívánatos voltukat nyilvánosan kiplakátolják. Ahogyan azt Albert Camus évtizedekkel ezelőtt világosan leszögezte: »Ha a megvetés behatol a politikába, minden formájában a fasizmust készíti elő vagy vezeti be.«”

Schelkshorn nem rejti véka alá, hogy „a magyarországi keresztény egyházak kezdettől fogva támogatták Orbán Viktor politikáját. Ám ami történelmi okokból talán érthető volna, objektív okokból megbocsáthatatlan. Mert a népi elv nemcsak az emberi jogok eszméjével, hanem a kereszténység erkölcsi univerzalizmusával is szöges ellentétben áll.” Schelkshorn botránkoztatónak tartja ezt a „tisztátalan szövetséget”, az Orbán-kormány és az egyházak közötti, az 1930-as évek politikai katolicizmusára emlékeztető áldatlan összefonódást, azt, hogy „ma magyar püspökök nyilvánosan felhívnak arra, hogy az istentiszteleteken imádkozzanak Orbánért”, s hogy a református egyház „részint még a szélsőjobboldali Jobbik párttal is szimpatizál.” Úgy látja, „egyedül az evangélikus egyház tart némi távolságot a hatalomtól. Mindennek fényében nincs mit csodálkozni azon, hogy a keresztény egyházak hivatalos fórumai minden kritikus megnyilvánulást kerülnek a magyar kormány jelenlegi menekültpolitikájával szemben.”

“A MUSZLIMOKTÓL ELHATÁROLÓDÁST KÖVETELÜNK”

Schelkshorn rámutat, hogy „miközben Európában a muszlimoktól jóformán naponta megköveteljük, hogy világszerte nyilvánosan határolódjanak el az iszlamizmustól, az egyházak természetszerűleg egy szót sem vesztegetnek arra, ahogyan a keresztény posztfasizmus lebontja a liberális demokráciát.” Sem a magukat öntudatosan az újkori felvilágosodás alapítói közé számláló protestáns egyházak, sem a katolikus egyház, amely a II. Vatikáni Zsinaton megkésve bár, de mégis csak a demokrácia és a vallásszabadság mellett tett hitet. Visszásnak tartja, hogy jóllehet pár évtizede a legfőbb egyházi hatóságok fölrótták a latin-amerikai felszabadítás-teológiának, „hogy a keresztény hitet fölcserélte a politikai utópizmussal”, az új jobboldal politikai teológiája most semmiféle intellektuális felháborodást nem vált ki a konzervatív keresztény körökből. „Orbán rendszere és a »keresztény természetjogra« bazírozó katolikus állameszme közötti kapcsolat nyilvánvalóan nem merül ki a puszta analógiákban.” Nem meglepő hát, hogy a keresztény egyházaknak az Orbán-kormánnyal kötött szövetségére – kevés kivételtől eltekintve – „a hallgatás palástja” borul.

Mindeközben Ferenc pápa a keresztény erkölcs központi tartalmára emlékezteti az európai keresztényeket. „Intuitív módon még a szekuláris Európa jó része is valódi keresztény tanúságtételként értelmezte lampedusai beszédét, valamint a plébániákhoz és kolostorokhoz intézett azon felhívását, hogy mindahányan fogadjanak be legalább egy menekült családot.” „Európa humanitárius ideáljait és a „keresztény Nyugatot” nem a politika etnikai elvekhez való visszahátrálása révén védhetjük meg” – szögezi le Schelkshorn cikke végén, hanem nagylelkű állami menekültpolitikával és azoknak az elkötelezett önkénteseknek a segítségével, akik a pályaudvarokon, az adománygyűjtő helyeken és a határ menti településeken meleg szívvel fogadják a menekülteket, ellátva a legszükségesebbekkel és elszállásolva őket. „Orbán Viktornak ugyanazzal a bátorsággal, amellyel rendszerét nyíltan »illiberális demokráciának« hívja, törölnie kellene a »kereszténységre« való hivatkozást a magyar alkotmányból” – zárja gondolatait a szerző.

 

(Forczek Ákos)

 

  ,

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: