Könyvismertetés

„A nagy összeütközést” a főszereplőknek az adott helyzetben determinált tevékenysége és személyisége mintegy előrevetíti, nem tévén lehetővé más végkifejletet, mint a predestinált vég beteljesülését. A klasszikus tragédiák szerkezetére való visszatérő hivatkozás, mint értelmezési segédkoncepció valóban kínálkozó modell, ha a Demokrata Néppárt 1945 utáni politikai küzdelmeire gondolunk.

Barankovics, Bibó és a Demokrata Néppárt

SZAKOLCZAI GYÖRGY – SZABÓ RÓBERT: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására. Barankovics és a DNP 1945–1949; Bibó és a DNP 1956. Budapest, Gondolat Kiadó, 2011, 375 l., fve 2950 HUF.


Címke: , , ,

A szerzők a könyvet „nem, vagy legalábbis nem csupán történettudományi mű”-ként aposztrofálják, mivel csupán egyikük, Szabó Róbert történész: az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa.[1] Szakolczai György közgazdász, aki önmagát a kötetben több helyütt az utolsó élő szemtanúnak nevezi. Ő még az 1940-es években Kerkai Jenő munkatársaként kapcsolódott be előbb a KALOT, majd a kereszténydemokrata mozgalom és párt munkájába. Mint írja, a DNP több politikusára fiúi tisztelettel tekint, mivel munkájukat és sorsukat nyomon követhette és emberi formálódása, politikai szocializációja éppen az 1945–1949 közötti évekre esett. Ez az akkor kialakított szilárd nézőpont adja a kötetben a történtek értelmezésének keretét, amelyet az egzakt tudományokból hozott pontossággal ismertetett történelmi források, életrajzok és adatok elemzése tölt meg tartalommal. A történelmi források tisztelete köti tehát össze a két szerzőt, amennyiben egyetértünk Max Weber azon nézetével, hogy a történelem is „Wirklichkeitswissenschaft”, vagyis valóságtudomány. A kötet mintegy felét megtöltő forrásközlések hallatlanul fontos, részben ugyan már ismert anyagok, ám a szerzők a munka történeti leíró részében sokat dolgoznak velük, utalnak rájuk, olvasásukra buzdítanak, így a kötet két része közti folytonos kölcsönhatás mintegy indokolja, hogy a szövegek ne csupán idézetként, hanem a függelékben helyet kapva is jelen legyenek.

Szakolczai nézőpontja tehát a kortanú visszaemlékezésével gazdagított értelmezői nézőpont, amely a kötet szerkesztésében és tartalmában is mindvégig nyomon követhető. Kezdettől kifejezést nyer és ismétlődik ugyanis annak a megközelítési módnak a tudatosítása, amely a Demokrata Néppárt 1945 és 1949 közötti működését a klasszikus tragédiák szerkezetének mintájára értelmezi. Ennek megfelelően a kötet a történelmi helyzet kialakulásával, majd a főszereplők felvonultatásával kezdődik. „A nagy összeütközést” a főszereplőknek az adott helyzetben determinált tevékenysége és személyisége mintegy előrevetíti, nem tévén lehetővé más végkifejletet, mint a predestinált vég beteljesülését. A klasszikus tragédiák szerkezetére való visszatérő hivatkozás, mint értelmezési segédkoncepció valóban kínálkozó modell, ha a Demokrata Néppárt 1945 utáni politikai küzdelmeire gondolunk. E megközelítés nem ismeretlen a történettudományban, egykoron a történetírás aufklérista szerzői (pl. E. Gibbon) is szívesen alkalmazták. Mint G. Iggers, korunk egyik legkiemelkedőbb történelemelmélettel (is) foglalkozó történésze mondja egy helyütt: „Az aufklérista történetírás modelljéül az igaz állítás szolgált. Az állításon alapuló ontológia tartalmaz egy szubjektumot, aki hosszú időn át többé-kevésbé ugyanolyan marad, míg bizonyos, esszenciálisan rajta kívülről származó tulajdonságokat magáévá tesz, vagy elveszít. (…) A Római Birodalom is így maradt szubsztanciálisan változatlan a kezdettől a végéig.[2] A szerzőpáros történelem-értelmezése e modellt követi, amikor például a DNP parlamenti szereplésére, mint „egy kiemelkedően sikeres, de mégis tragikus végű intermezzo”-ra tekint.[3] A végkifejlet, a megtorlás különféle módozatai a dráma klasszikus befejezését írják le.

A tézis, amelyből kiindulnak szintúgy bölcseleti toposz: „azé a hatalom, akié a fegyver”.[4] Ebből következően „a tanulságok és következtetések” című fejezet a világpolitika és a magyar politika- és egyháztörténet áttekintésével azt a nézetet tekinti sajátjának, amely szerint Magyarország és benne a katolikus egyház, illetve az ellenzéki pártok – így a Demokrata Néppárt – sorsa is az ország szovjet megszállásával elrendeltetett és így „a proletárdiktatúra elhárítására” tett két kísérlet eleve kudarcra volt ítélve. E tézis nehezen vitatható, viszont talán további árnyalást igényelne. Nyilvánvaló, hogy a klasszikus tragédiák szerkezetére felépített történeti narratívának egy ilyen történelmi háttér – az Iggers által fentebb idézett „igaz állítás” – a sziklánál is bizonyosabb alapot látszik kínálni, ám nem tekinthetünk el attól, hogy az 1945–1948/49 közti időszak mibenlétére vonatkozó kérdés összetettségét hangsúlyozzuk. A világháború utáni első évek felfoghatók „presztalinizálásként”, amelyet a bolsevik modell rendszerszerű kiépítése, a voltaképpeni magyarországi sztalinizálás követett, de ez a fogalmi képlet sokszor egyszerűen elfedi az árnyalatokat. Ha egy kicsit közelebbről, részletesebben pásztázzuk a vizsgált időszakot, akkor láthatjuk, hogy 1945–1947 között például a politikai nyilvánosság előtt zajló demokratizálás közepette és nem csupán álcájával zajlik a kulisszák mögött, rejtőzködve érvényesített presztalinizálás. Nem vitatható, hogy az 1945 után kiépülő többpárti politikai berendezkedés valóban az ország de facto szuverenitáshiánya közepette épült ki. Ezen évek belpolitikai fejleményei – a hidegháborút gerjesztő nemzetközi események által kondicionáltan – torkollottak azután a kommunista hatalomátvételbe. 1948-tól pedig teljesen egyértelmű a pártegyeduralom kiépítése.[5] Mindezek ellenére is fontosak voltak ezekben az években azok a társadalom döntő többségét érintő változások, amelyek az 1945-ös rendszerváltás részeként intézményesültek. Ez a kétarcúság – demokratizálás kontra presztalinizálás együttesen alkotja a koalíciós évek korképét.[6] Ha erről megfeledkezünk, óhatatlanul politikai szélmalomharcként engedjük feltűnni az akkori ellenzéki pártok, köztük a Demokrata Néppárt politikusainak szereplését. A kissé túlhajtott görög illetve shakespeare-i tragédia séma bizonyos pontokon tehát Prokrusztész-ágyba vágja bele a sokszólamú mondanivalót.

Szakolczai és Szabó munkája elsősorban belülről mutatja be a DNP működését, politikáját és politikusait. Az 1947-es választások után megalakuló kereszténydemokrata országgyűlési képviselőcsoport tagjainak életét és sorsát megválasztásuktól parlamenti működésükön át 1948/49-ig, illetve 56-ig, majd kitekintésként – akiről tudható – életük végéig nyomon követi. Életpályájuk összefoglalói nagy segítséget nyújtanak abban, hogy a párt arculatát ne csupán „az értelmiségi ötösfogat” (Barankovics István, Bálint Sándor, Eckhardt Sándor, Mihelics Vid és Rónay György) tevékenysége és nézetei által ismerjük meg.

Egészében véve a könyv rendkívül értékes hozzájárulás a Demokrata Néppárt történetének megismeréséhez, még ha szemléletmódját alapvetően a kereszténydemokrata hagyományőrzés és nem a kötelező történetírói távolságtartás határozza is meg. (Petrás Éva)



[1] Szakolczai György – Szabó Róbert: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására. Barankovics és a DNP 1945–1949; Bibó és a DNP 1956. Budapest, 2011. 165. old.

[2] Georg G. Iggers: Megjegyzések F.R. Ankersmit „Historizmus. Szintézis-kísérlet” című írásához. In: Aetas 2003/3-4. www.aetas.hu/2003_3-4/2003 (letöltés ideje: 2013. április 22.)

[3] Szakolczai – Szabó: Im. 93. old.

[4] Uo. 166. old.

[5] Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956. Budapest, 2011. 24. old.

[6] Uo. 460. old.

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: