Interjú

Nagyon sok társam úgy emlékezik rá, mint elszánt harcosra, akiben mély meggyőző erő és nagy temperamentum lakik. Ha pápát csinálnak belőle, kitakarítja a kúriát – mondogatták viccelődve.

„Bergoglio nem volt Romero“

Beszélgetés JON SOBRINO El Salvador-i jezsuita teológussal Ferenc pápa megválasztása után


Címke: , , ,

Sobrino, „a nincstelenek Don Quiotéja” [a Mérlegben ld. még itt »] nem igazán ért egyet az új pápa megválasztását övező, világosnak tűnő, de nem mindenben korrekt felhajtással: „sokkolt a Jézus egyszerűségétől távol álló pompa” – mondja. Nem köt csomót a nyelvére, amikor kijelenti: „Bergoglio, az argentin jezsuiták rendfőnöke a katonai diktatúra elnyomó uralmának legnehezebb éveiben eltávolodott a szegények oldalán álló egyháztól. Nem volt egy Romero”.

Ön a „média folklórjának” nevezte a pápa megválasztását.
A Szent Péter tér tömve volt különböző népcsoportokhoz tartozó, különböző bőrszínű emberekkel, akik várakozó, mosolygós arccal zászlókat lobogtattak. A templom homlokzatát finom gondossággal díszítették. Olyan, nem hétköznapi öltözetű embereket láthattunk, akikkel sem az utcán, sem a földeken, sem a piacokon nem találkozhatunk. Folklór hangulat uralkodott. De ez sokkal kifinomultabb és mesterkéltebb volt, mint amit a spanyoloknál vagy mostani lakóhelyemen, az El Salvadorban élő embereknél láthatunk.

Ez rossz?
Nem. Az egészből semmi sem volt rossz, de nem mondott semmi lényegeset arról, hogy ki lesz az új pápa, hogy milyen örömök és problémák várnak rá, vagy hogy milyen keresztet kell cipelnie. Igen, sokkoló volt a pompa, távol állt Jézus egyszerűségétől. A szervezők kijelentései bizonyos fokú beképzeltségről árulkodtak. Az ilyen tökéletesség egyfajta hatalmat fejez ki, amit én apoteózisnak nevezek.

De nem csak folklórt láthattunk.
Nem, volt valami, ami már az első naptól kezdve nem folklór volt. A pápa egyszerű öltözékéről beszélek. A kis mellkeresztről, amelyen nem volt sem arany, sem ezüst, sem briliáns. Arról a pápai kérésről, hogy az emberek áldják meg őt, mielőtt áldást ad. Kis jelek ezek, de egyértelműek. Remélhetőleg nagy jelekké nőnek, és ezek kísérik majd küldetését. Tisztán látszott az egyszerűség és az alázat.

Bergoglio megválasztása hatalmas meglepetést okozott.
Igen, a nem beavatottak számára nagy meglepetés és újdonság volt. A pápa argentin, az első pápa ebből az országból. És jezsuita, az első pápa ebből a rendből. Mindkét tény leegyszerűsíthető, miként az egyes médiákban meg is történt. Ezért kell jól értelmezni. Messi argentin, de nem minden argentin sztár. Arrupe atya jezsuita volt, de – itt most komolyan mondom – mi, jezsuiták nem mindnyájan vagyunk olyanok mint ő. A folklórhoz tartoznak az olyan leegyszerűsítő szalagcímek is, mint: „argentin és jezsuita”. Más nem jutott eszükbe? Ráadásul az efféle folklór- és médiaelemek visszhangja rövid életű. Szomorú, ha ragaszkodunk az ilyen külsőségekhez, s miközben ezek számát szaporítjuk, nem lépünk be oda, ahol a pápáról, Istenről és rólunk van szó. A média szellemiségétől és a nézőktől függ, hogy a folklór külsőségei maradnak-e meghatározóak.

Beszélt mostanában olyanokkal, akik közelebbről ismerik Bergogliót?
Igen, mert nem vagyok Bergoglio életének és munkásságának, örömeinek és szenvedéseinek ismerője. Ezért, mivel nem akartam felelőtlen lenni, igyekeztem felvenni a kapcsolatot olyan emberekkel Argentinában, akik közvetlen közelről ismerték. Remélem, megértik, hogy csak korlátozott mértékben nyilatkozhatom róla, és bocsánatukat kérem, ha bármiben tévednék. Bergoglio jezsuitaként fontos tisztségeket töltött be az argentin provinciában. Teológiát tanított, házfőnök és tartományfőnök volt. Külső feladatait nem nehéz számba venni. Ami azonban a legbelsőbb ügyeket illeti, ezekről csak óvatosan szabad, és most már csak nagy tisztelettel és felelősségteljesen lehet beszélni. Nagyon sok társam úgy emlékezik rá, mint elszánt harcosra, akiben mély meggyőző erő és nagy temperamentum lakik. Ha pápát csinálnak belőle, kitakarítja a kúriát – mondogatták viccelődve.

Feltűnő volt a szigora?
Arra is emlékeznek, hogy mennyire fontosnak tartotta a jezsuita alapelvek továbbadását. Ebben a megszállottságig következetes volt, amivel az embe­reket lojalitásra késztette személye iránt. Sokan említik szigorát, amelyet önmagával szemben jezsuitaként, érsekként és bíborosként tanúsított. Jó pél­da erre lakása és szállóigévé vált buszozása. Sok pap számára emlékezetes, hogy püspökként milyen közvetlenséggel fordult feléjük: felajánlotta se­gítségét a plébániai munkában, helyettesítette őket szabadságuk idején. Szi­gorú életvitele elkötelezettséggel párosult a szegények, a megalázottak, a megtámadott szakszervezetek iránt. Ez indította arra, hogy védelmébe ve­gye őket az uralkodó kormánnyal szemben. Az erkölcsi kérdések mindig is közel álltak hozzá. Például az abortusz kérdése, amely szembefordította az ország elnökével.

Emlékeznek arra, hogyan állt ki a szegények mellett?
A szegények melletti kiállásának sajátos stílusa volt. Nem ment ki a szegé­nyek közé és nem tette kockára az életét annak érdekében, hogy a bűnöző katonai diktatúra elnyomó uralma idején védelmébe vegye a rászorulókat. Az egyházi hierarchia összefonódása a diktatúrákkal közismert. 1973 és 1979 között, vagyis a polgári-katonai népirtás, a legsúlyosabb elnyomás éveiben Bergoglio az argentinai jezsuiták elöljárója volt.

Összefonódásról beszél?
Az ő esetében nem volna igazságos összefonódásról beszélni, de az a megállapítás igenis helytálló, hogy az említett körülmények között Bergoglio eltávolodott a szegények mögött álló népi egyháztól. Éppenséggel nem volt egy Romero, akit az emberi jogok védelmezőjeként ünneplünk, és akit lelkipásztori szolgálata közben öltek meg. Nincs elegendő információm és forrásom, ezért a tévedés kockázatával mondom ezt. Bergoglio nem volt olyan, mint Angelleli argentin püspök, akit 1976-ban gyilkoltak meg a milicisták. Lehetséges, hogy szíve mélyén rejtegette, de nyilvánosan nem szokta feleleveníteni Leonidas Proaño (ecuadori püspök), Juan Gerardi (guatemalai püspök), Sergio Mendez (mexikói püspök) és sorstársaik emlékét.

Más módon, mindezek ellenére, nem tanúsított szolidaritást?
De igen. 1998 óta Buenos Aires-i érsekként figyelemmel kísérte és konkrét cselekedetekkel segítette azokat, akiket a nagyváros elhanyagol és kivet magából. Ennek szemmel látható tanúbizonysága volt az a mise, amelyet a Cro­magnon-tragédia első évfordulóján mutatott be [200 fiatal halt meg egy rockkoncerten kiütött tűzben]. Ezen Bergoglio nyomatékosan fellépett az áldozatok igazáért. Időnként prófétai szavakat használt. Néven nevezte az embereket kizsigerelő gonoszságokat: az emberkereskedelmet, a rabszolga-munkát, a prostitúciót, a drogkereskedelmet és még sok mást. Egyesek számára talán még nagyobb erőssége és erénye a mostani pápának az, hogy nyitott a kirekesztettekkel és a szenvedőkkel való párbeszédre. Nagy figyelmet szentelt az egyház peremére szorult és a legalitás határmezsgyéjén zajló folyamatoknak. Két jellemző példa: kiáll a peremvárosi lelkipásztorkodás mellett és támogatja a szokásos plébániai kereteken kívül

Mi vár Ferenc pápára?
Csak Isten tudja. Az új pápa biztosan jól végiggondolta, hogy mire számíthat, mit kellene tennie, mit tud és mit akar tenni. Hosszan sorolhatnánk azokat a feladatokat, amelyek számunkra El Salvadorból nézve fontosnak tűnnek és az egész egyház számára is fontosak lehetnek. Nekünk is hozzá kell járulnunk a változáshoz, de a pápának nagyobb a felelőssége és remélhetőleg nagyobbak a lehetőségei is. A feladatok nagyban megegyeznek azzal, amelyeket José Ignacio González Faus többször is megfogalmazott.

Melyik volna ezek közül a legsürgetőbb?
A legelső – szerintem a legnagyobb az utópiák közül – XXIII. János álmának a megvalósítása: „Az egyház legfőképpen a szegények egyháza.” Ennek nem volt sikere a II. Vatikáni zsinaton. Ezért negyven püspök kivonult a zsinat ter­meiből a Szent Domitilla katakombába és ott elfogadta az ún. Katakomba Nyilatkozatot.

Ön mindig rámutat arra, hogy az egyházban nincs elegendő érzékenység.
Sokak szerint Bergoglio érzékenységet tanúsít a szegények iránt. Remélhető­leg lesz elegendő kisugárzása ahhoz, hogy megvalósítsa a szegények egyházát, és ezzel vége legyen a nagypolgári és gazdag egyház időszakának. El­lenségeknek nem lesz híján, ahogyan azok az egyházi elöljárók sem voltak, akik Medellín után [1968-ban itt fogadtak el a latin-amerikai püspökök egy közös nyilatkozatot. – Ford.] a szegényeket állították az egyház középpontjába. Az ellenségek mindig az egyházi hivatalokon belül voltak, és nagyon nagy befolyásuk volt a pénz és hatalom világára. Ezek gyilkoltak meg ezernyi keresztényt.

Lehetetlen elfelejteni Romerót, a latin-amerikai vértanút.
Remélhetőleg Ferenc pápa nem ijed meg az üldözött és vértanú egyháztól, amilyen Romero és Gerardi egyháza is volt. Akár szentté avatja őket, akár nem, remélhetőleg kijelenti, hogy a vértanúk, konkrétan az igazság vértanúi jelentik számunkra a legnagyobbat, amivel az egyházban rendelkezünk. Ők teszik az egyházat a názáreti Jézushoz hasonlatossá. Nem kulcskérdés, hogy szentté avatja-e Romero érseket, de mindenképpen jó jel volna. Ha a pápán valamilyen emberi gyengeség lesz úrrá, ne felejtsen el büszke lenni latin-amerikai hazájára, amely szenved és remél, vértanúként várja a feltá­madást. És legyen büszke egy egész püspöknemzedékre: Leónidas Proaño-ra, Helder Camara-ra, Aloysius Lorscheiderre, Samuel Ruizra… Soha nem lettek pápák, a legtöbbjük még bíboros sem. De belőlük élünk.

Mit gondol azokról a problémákról, amelyek az egyházat sújtják, és ame­lyek a médiákban is megjelennek?
A második utópiám az egyház belső szervezeti problémáival való szembe­nézés. Például a római kúria sürgős reformjával. Szükséges, hogy a kúria tagjai többségükben laikusok legyenek. Ezenkívül fontos, hogy Róma meg­engedje a helyi egyházaknak lelkipásztoraik megválasztását. Fontos, hogy a pápa környezetéből eltűnjenek a hatalom és a világi méltóság szimbólumai, s hogy Péter utóda ne legyen többé államfő, mert ez szégyent hoz Jézusra. Ezenkívül az egész kereszténység érzi, hogy a keresztény egyházak meg­osztottsága nem Istennek tetsző dolog. Kérni kell a pápát, hogy oldja meg azoknak a katolikusoknak a helyzetét, akik első házasságukban kudarcot vallottak, de egy másodikban biztonságra találtak. És persze arra is szükség volna, hogy újragondolja a papi nőtlenséget.
Tehát Ön nem hanyagolja el a klasszikus témákat…
Nem, és további három kérésem is van. Egyrészt oldjuk meg végre a nők egyházon belüli áldatlan helyzetét. Másrészt hagyjunk fel azzal, hogy le­nézzük az indián kultúrát, a dél-amerikai mapuchókat és az összes többi né­pet, amelyeket a pápa megismer majd afrikai, ázsiai és latin-amerikai utazá­sai során. És, természetesen, tanuljuk meg szeretni Föld anyánkat.

Mindez olyan elköteleződés, amelynek az elmúlt napokhoz is sok köze van?
Igen. Az elkötelezettségnek abban kellene megmutatkoznia, hogy az új pápa a Szent Péter bazilika balkonján – és a sok-sok ember a Szent Péter téren – ne kényszerüljön rá, hogy egy nagy színjáték részese legyen. (Balogh Regina fordítása)


Forrás:
noticias de Gipuzkoa”, 2013. március 16. Az interjút Concha Lago készítette. Szöveghű fordítás kisebb rövidítésekkel.

Jon Sobrino baszk származású jezsuita teológus. Barcelonában született 1938-ban, a közép-amerikai El Salvadorban él. A felszabadítás teológiájának kiemelkedő képviselője. (Bővebben lásd: „Mérleg”, 2007/1. és 2008/3.).

12345

4 csillag az 5-ből. 3 ajánlás alapján

Ajánlott cikkek: