Tanulmány

Még ha a konzervatív katolikusok ragaszkodnak is ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy a hivatalokat és a struktúrákat maga Jézus alapította meg úgy, ahogy ma ismerjük őket – ennélfogva tehát szentnek és sérthetetlennek kell lenniük –, kijelenthetjük: a katolikus egyház mindig is sokrétű volt, és újra meg újra alapvető változáson ment keresztül.

Bíboros asszony és a történelem hatalma

Reformötletek az egyház hagyományából – HUBERT WOLF


Címkék: , , , , ,

 

 

A katolikus egyház strukturális jegyei közé tartozik a reform. Ez azonban csakis az egyházi hagyomány által kijelölt keretek között történhet. Ezért az egyháztörténelem fő feladata, hogy megterítse a hagyomány egész asztalát és szembesítse az állítólagos örök igazságokkal és struktúrákkal. A fejedelmi apátnőknek például évszázadokon át püspöki felhatalmazásuk volt, ugyanakkor püspökök szentelés nélkül gyakorolták hivatalukat. Az egyházban csak a II. Vatikáni Zsinat kapcsolta össze mindezeket a felhatalmazásokat a püspökszenteléssel. Így vált lehetetlenné a „bíboros asszony” mint választási lehetőség.


A helyszín a ciszterci apácák Las Huelgas-i apátsága Spanyolországban. A szerzetesnővérek éppen megválasztották apátnőjüket – felszentelése után a hivatal átvételének jeleként az oltárra emelik, majd egy baldachin alatt elhelyezett trónuson foglal helyet. Palásthoz (pluviáléhoz) hasonló ruházatot visel, fején mitra. Ujjára gyűrűt húz, kezében (pásztorbotra emlékeztető) bot. Így fogadja a környező egyházmegyék püspökeit, akik tiszteletüket teszik új „kolléganőjüknél” és testvéri csókot váltanak vele.

Ez a jelenet – így vagy hasonló módon – a spanyol Las Huelgas kolostor 700 éves története során ismételten lejátszódott. Azt mutatja, hogy igenis voltak nők, akik a püspökökkel azonos szinten álltak, és ezt hivatali rangjuknak megfelelően kifejezésre is juttatták.


Forrás: Herder Korrespondenz (Hermann-Herder-Str. 4., D–79104 Freiburg i. Br.), 69. évf., 2015/2. sz., 74–78. l. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző 1959-ben született, a münsteri egyetem Katolikus Teológiai Fakultásán a közép- és újkori egyháztörténelem professzora (a Mérleg Online-on lásd itt, itt, itt és itt). Tübingenben doktorált 1990-ben és ugyanott habilitált 1991-ben. 1992 és 2000 között az egyháztörténelem professzora volt Frankfurtban. 2003-ban a Deutsche Forschungsgemeinschaft Leibniz-díjával, 2004-ben Communicator-díjjal (Stifterverband für die deutsche Wissenschaft), 2006-ban pedig Mainz városának Gutenberg-díjával tüntették ki. Jelen írása valójában a közelmúltban második kiadásban megjelent könyvét mutatja be: „Krypta. Unterdrückte Traditionen der Kirchengeschichte” (Kripta. Az egyháztörténelem elnyomott hagyományai, 2. kiadás: 2015. 231 oldal).


Az egyháztörténet számos hasonló meglepetést és elfelejtett opciót kínál. A katolicizmus ugyanis mindenkor sokrétű volt – nemcsak a nő helyzete jelzi ezt, hanem a papok és laikusok, a bíborosok, a püspökök és a zsinatok közti, illetve a tulajdonhoz és pompához fűződő viszony is. Mindezt állandóan vitatták, különböző időkben és helyeken sokféle szabályozás létezett. A változatlan, világszerte egységes, Rómára mint központra irányuló katolicizmus eszméje csak a 19. században terjedt el. Szószólói szívesen és gyakran hivatkoznak a tridenti zsinat (1545–1563) állítólagos szándékára. Ez az ultramontán értelmezés azonban az újabb kutatások alapján mítosznak tekinthető.

Mindenesetre a 19. századi haladásellenes katolikusoknak az „elképzelt” tridenti zsinat segítségével sikerült elérniük, hogy sokféle katolikus gyakorlatot elnyomjanak és a feledés homályába utaljanak. Így tett IX. Piusz pápa is 1873-ban. Amit Las Huelgas apátnői 700 éven keresztül sikeresen meg tudtak akadályozni, azt ő megtette: az apátságot beolvasztotta Burgos érsekségébe és az apátnőt az ottani érsek joghatósága alá rendelte.

Apátnők püspöki felhatalmazással

Ezzel egyik hivatali elődjének, III. Kelemen pápának a döntését bírálta felül, aki 1188-ban a kolostort kivette Burgos püspökének joghatósága alól. Az apátságot az ezt megelőző évben alapította a Jakab-út mentén VIII. Alfonz, Kasztília királya. III. Kelemen rendelkezése szerint az apátnő hozzájárulása és kifejezett megbízása nélkül egyetlen püspök sem léphet az apátság területére, ott semmiféle tevékenységet sem folytathat. 1199-ben Toledo érseke, Burgos püspöke, valamint nyolc további spanyol püspök kifejezetten megerősítette ezt a különleges jogállást. Egyúttal azt is elfogadták, hogy a pápa valamennyi, spanyol ciszterci nővérek által fenntartott apátságát a lelki és világi felügyelet tekintetében Las Huelgas apátnője alá rendelte.

Wolf_KryptaAz apátnő ennek alapján nem csak hatalmas „földesúrnőnek” számított, hanem lelki téren is kivételes helyzetben volt. A Las Huelgas-i apátság történetéről írt alapos tanulmányáért köszönetet érdemlő Josemaría Escrivá de Balaguer [az Opus Dei alapítója – Szerk.] kimutatta, hogy az apátnő nem kevesebb, mint harminckét olyan joggal rendelkezett, amelyeket egyébként csak püspök gyakorolhatott. Az apátsághoz hetven plébánia tartozott. Az ezeken szolgálatot teljesítő klérus az apátnő jurisdikciója (joghatósága) alá tartozott. Ő rendelkezett az egyházi állások betöltéséről, a javadalmakról és bérletekről, de ő felügyelte a lelkipásztorkodást is: plébánosokat és káplánokat nevezett ki és helyezett át. Ő adta meg a felhatalmazást arra, hogy egyházmegyéjében a papok misézhessenek, valamint arra is ő adott engedélyt, hogy az egyes plébániákon, illetve az apátság alá tartozó kolostorokban prédikálhassanak. A gyóntatók tőle kapták a felhatalmazást a bűnök alóli feloldozásra.

Az apátnő püspökként rendszeresen zsinatot tartott egyházmegyéjében és az egyházi házassági bíróság bíráit is ő nevezte ki. Felmentéseket adott – például a vérrokonság házassági akadálya alól –, valamint egyházilag érvénytelen házasságok semmisségéről szóló ítéleteket írt alá. Egyházi ügyekben legfőbb bíróként egyházi büntetéseket szabott ki, sőt cenzúrázott olyan írásokat, amelyeket a hit szempontjából veszélyesnek tartott. Minden novícia az apátnő előtt térdelve tett fogadalmat és tiszteletet, valamint engedelmességet ígért neki, miként a papjelöltek felszenteléskor a püspöknek teszik. Tizenkét, ciszterci nővérek által fentartott kolostor elöljáró apátnőjeként apátnőket, perjelnőket és a más kolostori méltóságokat nevezett ki, apátnőket és nővéreket helyezett át egyik kolostorból a másikba. Ezenkívül a férfi ciszterci közösségek mintájára rendszeresen tartott általános káptalant, amelyen ő elnökölt.

Burgos püspöke többször is kísérletet tett arra, hogy ezeket az öntudatos nőket gyámsága alá vonja. Ennek megfelelően Las Huelgasban és a királyi kórházban vizitációt hirdetett meg, hogy az egyházjognak – legalábbis úgy, amint azt ő értelmezte – érvényt szerezzen. Királyi és pápai támogatással az akkori apátnőnek, Doña Catalina Sarmientonak sikerült elérnie, hogy ez a vizitáció ne jöhessen létre. Doña Catalinát ismételten biztosították arról, hogy mind világi mind pedig lelki ügyekben megtarthatja teljeskörű joghatóságát a kolostor és a kórház fölött.

Püspöki segítséget Las Huelgas apátnői csak akkor vettek igénybe, ha olyan főpapi tevékenységre volt szükség, mint papok, templomok, kápolnák, valamint nagycsütörtökön az olaj szentelése. Úgy tűnik azonban, hogy nem mindig elégedtek meg a püspök jurisdikciós meghatalmazásával, hanem maguk is folytattak liturgikus és szentségi felhatalmazást igénylő tevékenységet. A 19. századi egyháztörténészek ezeket „súlyos kihágásoknak” tekintették. E mögött az a vád húzódik meg, amely szerint az apátnők olyan funkciókat is elláttak, amelyek feltétele az egyházi rend szentségének megléte, vagyis a szentségi felszentelés volt. Például felolvasták az evangéliumot, istentiszteleten prédikáltak, áldást osztottak a noviciáknak, gyóntatták nővéreiket és feloldozták őket bűneiktől. Előbb azonban az egyházjog előírása szerint az egyházi rend szentségében kellett részesülniük. Erről már a 13. század elején heves viták zajlottak, és III. Ince pápa 1210-ben megtiltotta az apátnő ilyen jellegű liturgikus tevékenységét.

Apátnőszentelés mint püspökszentelés?

Las Huelgas nem egyedi eset. A kora középkortól kezdve egészen az újkorig számos olyan apátnőről tudunk, aki átfogó lelki felhatalmazással élt. A szakirodalom leggyakrabban a dél-itáliai Conversano apátnőjét említi, aki előszeretettel tekintette magát püspöknőnek, és akit ellenfelei „Monstrum Apuliae”-nak csúfoltak. Michael von Fürstenberg történész nem kevesebb, mint két tucat olyan női apátságról tud, amelyekben az apátnők többé-kevésbé átfogó módon mintegy püspökként tevékenykedtek. A német birodalmi egyházban az ismert esseni fejedelem-apátnőn kívül [a Fürst– előtagot következetesen „fejedelemnek” fordítjuk, jóllehet a magyarban ez szokatlan, és többnyire „herceget” értenek rajta; a német különbséget tesz a kettő között – Ford.] például Eltenben, Gandersheimben, Quedlinburgban, Tihornban és Regensburgban voltak ilyenek. A lista minden bizonnyal tovább folytatható, elég csak Buchau am Federsee fejedelem-apátnőjére gondolnunk.

A döntő kérdés így hangzik: mire alapozták a püspökhöz hasonló felhatalmazásukat, joghatóságukat az apátnők? A kutatás erre eddig nem adott egyértelmű és teljesen meggyőző választ. Első válaszként éppenséggel az alábbi merülhet fel: ha egy apátnő püspöknek fenntartott tevékenységet folytat, akkor olyasvalamivel kell rendelkeznie, ami egy püspököt az egyház tanítása szerint püspökké tesz, vagyis püspökszenteléssel vagy legalábbis valamivel, ami ennek felel meg. Ebben az esetben az apátnő szentelése egyfajta püspökszentelés lenne. Nyilvánvaló, hogy sok apátnő valóban szentségi felszentelésnek tekintette szentelését, mivel igényt tartottak liturgikus és részint szentségi funkciók gyakorlására, amelyek minimális feltétele a diakónusszentelés. Ugyanakkor sehol sem találkozunk olyan beszámolóval, amely szerint az apátnők maguk is végeztek volna a püspöknek fenntartott szenteléseket. Ez kérdésessé teszi az apátnők felszentelésének egyenjogúsítását a püspökszenteléssel. De hát akkor mi is volt az apátnőszentelés egyáltalán? Egyfajta diakónusszentelés, vagy külön fokozat a püspök-, pap- és diakónusszentelés mellett? Vagy csupán nem szentségi áldásról (benedictio) lenne szó, azaz nem ordinatioról, az egyházi rend felvételéről, szentségi felszentelésről?

Az egyházi rend szentségének döntő kritériuma – ugyanúgy mint a keresztség szentségénél – az, hogy kiszolgáltatása nyomán a felszentelt úgynevezett character indelebilist, vagyis „eltörölhetetlen jegyet” kap. Ha az apát- és apátnőszentelést puszta áldásnak, nem pedig szentségnek tekintenénk, akkor elvileg megismételhető lenne, például akkor, ha egy apát az egyik kolostorból a másikba kerül. De az apátszentelés nyilvánvalóan nem ismételhető, miként azt az egyik bajor bencés apát esete mutatja, aki 2010-ben visszalépett hivatalából, majd miután közössége újra megválasztotta, ismételt apátszentelésre már nem volt szükség. Ez az eset is jól mutatja, hogy a benedicito (áldás) és az ordinatio (felszentelés) egymástól való elhatárolása ma sem egészen egyértelmű.

Az apátnők felszentelésének elemzésekor ezen túlmenően azt is figyelembe kell venni, hogy a szentség-fogalom csak az érett középkor skolasztikus teológiájában nyerte el egyértelmű értelmezését. Addig a szentségek számáról is különféle felfogások éltek: az adatok tizenöt és harminc közötti ingadozást mutatnak. Így például a királyok felkenése is szentségnek számított: azzal a joggal ruházta fel a királyt, hogy a szentmisén mintegy diakónusként hirdesse az evangéliumot.

E kérdéskörről világosabb képet alkothatunk, ha egy pillantást vetünk az apátnő-szenteléskor alkalmazott szertartásokra és az ott használatos szövegekre. Ezek különböző változatokban maradtak ránk. A római-német főpapi szertartáskönyvben (pontificale) az apátnők felszentelésére két szentelési rítust találunk: egyet a kanonoknő-konventek elöljárói, a birodalmi egyház fejedelemapátnői, egyet pedig az olyan régi női rendek apátnői számára, mint amilyenek a bencések és a ciszterciek. Figyelemre méltó, hogy mindkét rítusban található egy olyan imádság, amely a „Hallgasd meg, Urunk, kéréseinket” – Exaudi, Domine, preces nostras – megszólítással kezdődik, és amely a diákónusszentelésnek is szerves része volt. Ez amellett szól, hogy a korai és az érett középkorban az apátnőszentelés és a diakónusszentelés közel állhattak egymáshoz.

Érdekes módon léteznek arra vonatkozó utalások is, hogy a (férfi) apátok szentelése sem csupán jogi, hanem liturgikus-szentségi felhatalmazást is közvetített, ami egyébként szorosan a szentségi szenteléshez kapcsolódott. Miként a tübingeni egyháztörténész, Rudolf Reinhardt az ellwangeni sváb fejedelmi prépostság 17. és 18. századi történéseivel kapcsolatos tanulmányaiban kimutatta, a fejedelmi prépostok, akik többnyire fölszentelt papok voltak, arra is törekedtek, hogy ezenfelül még apáttá is szenteljék őket. Ez tette ugyanis lehetővé számukra, hogy főpapi tevékenységet is folytassanak és mintegy püspökként lépjenek fel. Ugyanakkor nem sikerült prépostságukat püspökséggé nyilváníttatniuk. Korabeli forrásokra támaszkodva Reinhardt ezért az apátszentelést „pót-püspökszentelésnek” vagy „kis püspökszentelésnek” tekintette. A kérdés az, hogy ezek a megjegyzések az apátnők szentelésére is érvényesek-e. Egyházjogi szempontból: ha az apát és az apátnő szentelése között különbségek lennének, akkor ezeknek mindenképpen meg kellene jelenniük a szertartásban. A római főpapi szertartáskönyv mindenesetre semmiféle különbséget sem tesz. Az apátnő-szentelési rítusban számos megfogalmazás egyszerűen a püspökszentelés szövegét tükrözi, miként azt Pierre de Puniet liturgiatörténész nem minden csodálkozás nélkül megállapította.

Az apát- és apátnő-szenteléssel kapcsolatban a források jellemző módon nem is beszélnek egyetemesen benedictio-ról (benedikálásról), hanem – Nagy Szent Gergelyre támaszkodva – inkább az ordinatio, vagyis a szentségi felszentelés fogalmát használják. A római pontificale útmutatása szerint ez kézrátétellel történik, miként a püspökszentelés, és ugyancsak elhangzik benne egy szentelési imádság, amelyben arról van szó, hogy az apátnő a rábízott egyházat kormányozza és vezesse. Ez olyan jogi felhatalmazásra utal, amelyet a felszentelés közvetít. Ha pedig az apátnő felszentelésekor nagy mértékben egyszerűen a püspökszentelés szövegét használják, akkor miért ne lenne jogos a tudósoknak az az ellenvetése, hogy az apátnő-szentelés sok tekintetben igenis azonos a püspökszenteléssel?

Ennek a rítusnak a hagyománya csak – és éppen – a II. Vatikáni Zsinat után szakadt meg. Az 1970-es új főpapi szertartáskönyvben az apátnő-szentelés reformja éppen azt mutatja, mennyire veszélyesnek tartották a 20. században az apátnő-szentelés rítusának hasonlóságát a püspökszentelésével. Minden, a püspökszentelésre utaló részt töröltek, és az egész aktust az apátnő egyszerű megáldására redukálták, hogy elkerüljék mindazt, ami a nők szentelésére emlékeztethetne.

Az apátnők püspökszerű, kvázi-episzkopális felhatalmazásai mindenesetre anélkül is magyarázhatóak, hogy a szentségi szentelésre visszavezetnénk. Ehhez a megfelelő csatlakozási pont a birodalmi egyház gyakorlata lehet: az érett középkortól kezdve a fejedelem-püspökök kettős funkciót kaptak. A birodalom fejedelmeiként egyrészt világi territórium fölött rendelkeztek, másrészt püspökként egy egyházmegye lelki vezetését látták el. Ez a körülmény – főként az 1648-as vesztfáliai békét követően – a birodalom nagy dinasztiáiból származó főnemesi pályázók körében rendkívül vonzóvá tette a püspöki hivatalt. A birodalmi egyházban elért siker lett aztán annak a feltétele, hogy lehetőség szerint minél több fejedelem-püspökség tartósan családi kézbe kerüljön. Ennek fontos eszköze volt a koadjutória, vagyis amikor a püspök az illetékes dómkáptalannal „segítőjévé” választatta valamelyik unokaöccsét, aki aztán a halála után közvetlen utódja lett a püspöki hivatalban. A ház így örökíthette át ezt a hivatalt a következő generációra.

A tridenti zsinat megtiltotta ugyan, hogy egy és ugyanazon püspöknek több egyházmegyéje is legyen, a pápák a főnemesség köreiből származó jelöltek esetén azonban ismételten engedélyezték a püspökségek úgynevezett kumulációját. Az érvelés nem ritkán annak szükségességét hangsúlyozta, hogy így lehet védekezni a protestáns hatásokkal szemben. A legsikeresebb javadalomvadászok egyike az 1664 és 1732 között élt Franz Ludwig von Pfalz-Neuburg volt. Már tizenkilenc éves korában Breslau fejedelempüspökeként került trónra. Fél évszázadon keresztül legalább négy püspöki hivatalt látott el püspökként és érsekként anélkül, hogy valaha is pappá szentelték volna – a püspökké szentelésről nem is beszélve.

A vezetési felhatalmazás és a szentelési felhatalmazás különbözősége

Hogy mindezt megértsük, különbséget kell tennünk a joghatóságra vonatkozó egyházjogi aktusok és a liturgikus-szentségi funkciók között. Szentelés nélkül a birodalmi egyház főnemességből származó fejedelempüspöke magától értetődő módon nem vezethetett főpapi istentiszteletet, nem szentelhetett sem papokat, sem szent olajat, nem szolgáltathatta ki a bérmálás szentségét és istentiszteleten nem is prédikálhatott. És ők ezt valóban nem is tették. Erre ott voltak a segédpüspökei [német megnevezésük ezért lett „Weihbischof”, szó szerint „felszentelt püspök” – Ford.], akik vagy polgári származásúak voltak, vagy az alsóbb nemességből kerültek ki. De a segédpüspökök és plébánosok kinevezését és visszahívását, szinódusok és vizitációk tartását, a házasságok érvénytelenségének megadását, az egyházi bíróságon való elnöklést és a cenzúrázást – ezeket és még nagyon sok már jurisdikciós felhatalmazást – egészen magától értetődően a nem felszentelt püspökök gyakorolták.

Mindezt az tette lehetővé, hogy a klasszikus egyházjog megkülönböztette a postestas ordinist, vagyis a szentelésből fakadó felhatalmazást, a potestas iurisdictionis-tól, vagyis a vezetésre szolgáló jogi felhatalmazástól. A püspök a felszentelés révén a szentségi tevékenységnek – és csak ennek – a gyakorlására kapott felhatalmazást. A potestas iurisdictionis-hoz ezzel szemben „kánoni kiküldésre” volt szükség, vagyis ez „nem szentségi aktus révén adományozódott“. Magyarul: a püspök – mindegy, hogy felszentelt volt-e vagy sem – egyházmegyéje vezetéséhez a felhatalmazást pápai megbízás alapján nyerte el, többnyire úgynevezett quinquennalis fakultásként, azaz öt éves időtartamra.

Ez az elképzelés talán magyarázatot ad arra, miért gyakorolhattak az apátnők az egyházban jurisdikciós-püspöki hatalmat anélkül, hogy felszentelték volna őket. Az a tény, hogy nők voltak, ebben semmiféle szerepet sem játszik. Sőt ennél több is igaz: a „Német nemzet Szent Római Birodalmában” a fejedelem-apátnők birodalmi jogi helyzetükkel azért élhettek mindenféle támadás nélkül, mert a lelki területen nőkként – teljesen magától értetődő módon – mintegy püspöki felhatalmazással rendelkeztek.

A szentelési és vezetési felhatalmazás közti különbségtétel különösen érdekes a bíborosi kollégium esetében. A kora újkortól egészen a 19. század közepéig nagyon sok olyan bíborosról tudunk, akiket soha nem szenteltek sem pappá, sem püspökké. A legismertebb példa Ercole Consalvi: ő egyike volt az újabbkori történelem legsikeresebb és legnagyobb hatalommal rendelkező bíboros államtitkárainak. Diplomáciai ügyességének köszönhető, hogy az 1815-ös bécsi kongresszuson a Napóleon által elfoglalt egyházi állam ismét létrejöhetett. 1801 decemberében diakónussá szentelték ugyan, de akkor már egy ideje bíboros volt. Tehát egy magasabb egyházi rendre való felszentelés nem volt kötelező érvényű feltétele a bíborossá való kinevezésnek. Elvileg épp ezért az is lehetséges lett volna, hogy nő kapja meg a bíborosi palástot.

A zsinat erőteljesebb püspökközpontúsága

Annak tehát, hogy „laikusok” az egyházban joghatósági felhatalmazással rendelkeznek, több mint ezer éves a hagyománya. Az előttünk álló reformokra tekintve: számos lehetőség adódik arra, hogy fontos hivatalokat a leginkább hozzáértő személyek töltsenek be. Azonban épp a II. Vatikáni Zsinat tette ezt a lehetőséget nagymértékben semmissé. A zsinati atyák ugyanis a potestas iurisdictionis-t összekapcsolták a postestas ordinis-szel. Igyekeztek elkerülni a szentelésből fakadó felhatalmazás és a jurisdikciós felhatalmazás közti különbségtételt. A cél az volt, hogy a pápai primátussal szemben felértékeljék a püspöki hivatalt: a püspökök jurisdikciós hatalmukat most már – apostol-utódokként – a püspökszentelésből eredeztethetik, nem pedig abból, hogy a pápa ezekkel felruházta őket. Ennek megfelelően nem egyszer hangsúlyozták, hogy a püspökszentelés az egyházi rend szentségének legmagasabb fokát jeleníti meg. Az 1983-as egyházi törvénykönyvben már szinte lapidárisan ez áll: „A püspökök magával a püspökszenteléssel elnyerik a megszentelői feladattal együtt a tanítói és kormányzói feladatot is.”

Így a II. Vatikáni Zsinat szentségteológiai értelemben is szakított a hagyománnyal. A tridenti zsinat ugyanis 1563-ban az egyházi rend szentségének kifejezetten hét fokozatát definiálta. Az öt alsó szentelési fokozat – az ún. kisebb rendek (az ostiarius, vagyis az egyházi épületért felelős „ajtónálló”, a lektor, az exorcista, a liturgiában segítő szolgálatot végző és az áldoztatásban segédkező akolitus és a szubdiákónus) – mellett magasabb szentelési fokozatként, vagyis nagyobb rendként csak a diakónust és a papot nevezi meg. A püspökszentelést itt még hiába keressük. A püspöki hivatalnak a pápa primátusával szembeni szándékos felértékelése – akarva-akaratlanul – az egyház minden más tagjának a leértékelését hozta magával.

Immáron nemcsak az apátnők esetében elképzelhetetlen, hogy szentelés nélkül püspöki felhatalmazással éljenek, hanem mindenki más esetében is, akit nem szenteltek püspökké. Így ugyanis nincsenek abban a helyzetben, hogy vezető funkciót töltsenek be az egyházban. A zsinat előtt elméletileg lehetséges volt, hogy nők bíborosok legyenek. A jelenleg érvényes egyházjog szerint azonban a pápa csak olyan férfiakat nevezhet ki bíborosnak, akiket legalább már pappá szenteltek. Bíborosi kinevezéskor csak kivételes esetekben – főként pappá szentelt teológia-professzorok körében – mentenek fel a püspökké szentelés alól. Ez történt például a neves teológus és domonkos atya, Yves Congar esetében.

A Vatikáni Bank vezetéséhez és ellenőrzéséhez, a Vatikáni Könyvtár, a Vatikáni Titkos Levéltár vezetéséhez vagy Vatikán Állam ügyeinek intézéséhez azonban semmiféle szentelés által elnyerhető kompetenciára nincs szükség – annál inkább elengedhetetlen a pénzügyi vezetésben, a könyvtári és levéltári, valamint az állami ügyintézésben szerzett jogi jártasság. Ezeket pedig egészen bizonyosan nem szenteléssel lehet elnyerni.

Az egyháztörténelem szempontjából mindenesetre semmiféle ellenvetés sem tehető az ilyen jellegű reformokkal szemben. Még ha a konzervatív katolikusok ragaszkodnak is ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy a hivatalokat és a struktúrákat maga Jézus alapította meg úgy, ahogy ma ismerjük őket – ennélfogva tehát szentnek és sérthetetlennek kell lenniük –, kijelenthetjük: a katolikus egyház mindig is sokrétű volt, és újra és újra alapvető változáson ment keresztül. A múlt tehát a jövőbeli reformokhoz az ötletek óriási kincsestárát tartja készenlétben. Ezek más körülmények között már beváltak és katolicitásukhoz nem fér semmi kétség. Csak le kell szállnunk az egyháztörténelem „kriptájába” és ki kell ásnunk az elfelejtett és nem ritkán elnyomott opciókat. (Balogh Vilmos Szilárd fordítása)

 

 

  ,

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: