Vendégszöveg

Kíváncsisággal teli bizalom a világban felgyülemlő új ismeretek iránt; a gondolkodás és az együttgondolkodás szeretete; adakozó nagylelkűség – mindezek olyan tulajdonságok, amelyek életútján legalább annyira adódnak a célra tartó olvasás szakadatlanul mérlegelő figyelméből, mint amennyire, kétségkívül szerencsésen, meg is előzték azt.

Boór János és a Mérleg – változó időkben

MÁRTONFFY MARCELL utószava


Címke: , , ,

(A lapról) A Mérleg című folyóirat alapítója és immár negyvenharmadik éve hűséges munkása – évtizedeken át főszerkesztője – Münchenben él. Az olvasók főként az impresszumban találkozhatnak nevével, írásai végén zömmel monogramja szerepel. Szürke eminenciás? A kezdőbetűk a magyar szellemi élet kiemelkedő képviselőjét rejtik ugyan, de B. J. eminenciáját szürkének látni színtévesztés volna. Ünnepi kötetünkben, amely Boór János hetvenötödik születésnapjára készült, elhangzik, hogy a főszerkesztő életművet alkotott. Életműnek kötetek, szakfolyóiratokban közreadott tanulmányok listáját szokás nevezni. A túlnyomórészt európai és tengeren túli szerzők írásait magyar fordításban közlő Mérleg évfolyamaiból a szerkesztés és a közreadás műve rajzolódik ki önálló szakmai teljesítmény gyanánt. E rajzolat rendkívül gazdagnak, színvilágát tekintve is különösen változatosnak mutatja azt az eszmeiséget, egyszersmind a folyóirat atyjának egyéniségét, amely a közvetítés feladatára vállalkozva számtalan impulzussal járult hozzá a magyarországi keresztény reflexió megújításához, színvonalának emeléséhez, egyetemes távlatának megteremtéséhez.  Nehéz megbecsülni, milyen eredménnyel. Az elsősorban Boór János személyéhez kapcsolódó lap eleven publikációs fórum. (Elsősorban, de persze korántsem egyedül az ő neve említendő: „Én voltam kezdettől fogva a szerkesztőség titkára és ügyvezetője – az impresszumban 1987/4. számunkig »Strohmann«-ként mint felelős szerkesztő Bálint Palkó László osztrák állampolgár neve volt feltüntetve –, 1968-tól 2004-ig pedig a folyóirat főszerkesztője, majd főmunkatársa. A Mérleg alapításában, ha jól emlékszem, András Károly mellett a következő barátaim játszották a főszerepet: András Károlyné Mária művészettörténész; Ádám György németországi katolikus főlelkész, Bárdossy Endre egyetemista, Bejczy Antal fizikus, Csabuda-Kalniczky György újságíró, Fábián Károly pap-újságíró; Morel Gyula SJ szociológus, Pfitzner Rudolf pszichoanalitikus, Szabó Ferenc SJ teológus-rádiószerkesztő, Szabó János közgazdász és Targonszki György matematikaprofesszor” – olvassuk visszaemlékezésében.) Készítőit és befogadóit ekként a szép és tekintélyes évforduló sem indíthatja arra, hogy az alapító munkájának mindössze múltbéli hatékonyságán töprengjenek.

Boór-kötet_portréEgy évente négyszer megjelenő, nem a napi aktualitással foglalkozó sajtótermék élete rejtélyekkel teli. Az előfizetői jegyzék birtokában sem alkotható éles kép a hatás diszkrét folyamatáról: arról, hogy kicsoda, ki mindenki veszi kézbe, használja fel, jár utána régebbi és újabb számainak (most és majd) könyvtárak olvasótermében, keresi, sokszor hiába, könyvesboltok mélyén, kapja kölcsön ismerőseitől, bukkan rá szemelvényes elektronikus változatára és Mérleg-hivatkozások sokaságára az interneten. A visszajelzések – ha sokat jelentenek is, mert örvendetesek, elgondolkodtatnak, józanságra és önvizsgálatra intenek, olykor csüggedést okoznak – még nem bizonyítják a fáradozás eredményességét. S viszont: a rendszeres olvasók száma – a réteglap olvasórétegéé, amelyet különféle összehasonlítások szűknek tüntetnek fel – nem kell, hogy kétséget ébresszen a munka létjogosultsága, akár a tágabb környezetre nézve is hasznos mivolta felől. Határmezsgyén járó keresztény kezdeményezések értékét azonban végképp megtévesztő volna a sikeres tömegkommunikáció mennyiségi mércéjével mérni. E kezdeményezéseknek az írástudó többség, elegendő információ híján alkalmasint gyanakodva, egy meghaladott hagyomány kitartó képviseletét róhatja fel, míg a szorosabban vett célközönség a felekezeti bensőségesség zárt övezetéből, az azonosságtudat biztonságából kitekintve visszariadhat a nyugtalanító, a hagyománykövetés rutinjából kizökkentő felvetésektől.

Voltaképp a II. Vatikáni Zsinat utókorának jellegzetes szituációjáról van szó, a katolikus modernség-recepció egyetemesebb horizontokba áthajló feladatáról. A zsinatról szólva persze nem árt az óvatosság. Lelkesülten hivatkozni rá a „kizárólagosan igaz” hitek politikai töltetű reneszánsza közepette korszerűtlen gesztus. Kétszeresen is az: időközben úgyszólván egyeduralkodóvá vált a töretlen folytonosság elmélete – bár feltétlenség-igényének megalapozottságát messze nem bizonyította cáfolhatatlan érvekkel –, az az egyházfelfogás, amely a II. Vatikánumot követő első évtizedek reformlendülete után a radikális változások egykori ellenzőinek pozícióját látszik megszilárdítani. A korszerűtlenség ma némiképp harciasan viselt jelvény, amely hibátlanul illeszkedik a (ki tudja pontosan, mennyiben és meddig aktuális) posztmodern korszaktudat jellemzőihez. Másfelől a mozdulatlan hagyomány apológiája újabban maga nyilvánítja érces hangon korszerűtlennek a hatvanas-hetvenes évek termékeny forrongásának emlékezetét mint a modernséggel való kiegyezés „elavult” ábrándját. A „történelem utáni” új időtlenség tradíciófelfogása hallgatólagosan, de határozott gesztussal leválasztja magáról előidejének kényes momentumait: egyrészt az ad fontes elv („vissza a forrásokhoz”) szigorú logikáját: azt, hogy a kereszténység korai szakaszában még nyitott eshetőségek korunkban is megfontolásra érdemesek; másrészt az újkori racionalitásnak azt a sugallatát, amely nyílt eszmecserét szorgalmazna az ecclesia semper reformanda sokszor hangoztatott eszményének gyakorlatra váltása érdekében.

Boór János és barátai olyan korszakban indították útjára a Mérleget, amikor a katolikus egyház és a szekularizálódott kultúra közti párbeszéd ígérete sokakat töltött el reménységgel. A szemle európai látókörű létrehozói szabadon tájékozódtak: mentesen a Magyarországot sújtó diktatórikus kényszertől, s a teológiai-filozófiai-tudományos beszédmódok demokráciájának abban a közegében, amelynek sugallatait a közép-európai egyházak alig érzékelhették. A zsinati mozgalom külföldön szerkesztett magyar tallózó folyóirata arra törekedett és törekszik ma is, hogy a lehető legtágabb látószögből vegye szemügyre és mérlegelje a katolikus egyházra kívülről (a világ „kihívásai”, az „idők jelei” felől) és belülről (e kihívások és jelek egyre intenzívebb teológiai, liturgikus, biblikus, keresztény szociáletikai stb. recepciója révén) egyaránt ható megújulási energia jelzéseit. Holott a zsinat előtti szellemi status quo meghaladását éppúgy gátolta a második világháború után hamarosan uralomra jutó keleti önkény egyházpolitikájának erőszakossága, mint a két világháború közti időszak államegyházi önreprezentációjának lényeges elemeit tekintve továbbélő mintája. E helyütt is idézhetjük azt a hitvallásszerű gondolatot, amely kötetünk elején, a Boór Jánossal készített interjúban olvasható: „…a Mérleg fontosnak tartotta és tartja a zsinati reformgondolat terjesztését, ezen kívül hivatásunknak érezzük a tárgyilagos tájékoztatást a világnézeti szempontból fontos kulturális, tudományos és egyházi fejleményekről, főleg az európai eszme útjáról, magunkénak vallva Széchenyi István programját a katolicizmus és a modernség összekapcsolására, bár ma már a posztmodern utáni korról kell beszélni. A katolicizmust nem fogjuk fel felekezetileg szűk értelemben, hanem igazi ökumenizmusként és humanizmusként, amely szeretettel nyílik meg nemcsak a többi Krisztus-hívő, hanem a zsidó testvérek felé is.”

(Kitérő: a betű lelkéről) Ha a „zsinati szellem” kifejezés kezdetben egyháztörténelmi fordulatot jelölhetett, később éppenséggel korrekciós műveletek, sőt ellenirányú szándékok eszközeként jött kapóra: felidézéséhez (a szellem megidézéséhez) egyre többször társul az egyházkormányzati centrumból érkező, megrovó figyelmeztetés az egyedül üdvös interpretáció tulajdonjogára.

A megújulás ismert tényeinek felsorolása e bonyolultabb retoriko-politikai játszma előterében talán erőtlen emlékeztető volna (noha persze időről időre megkerülhetetlen; talán fontosabb, mint valaha). Amit a II. Vatikánum megelőlegezte útirányokról és a dokumentumaiban rögzített tanításokról összegezve elmondhatnánk, számtalan feldolgozásban, akár iskolás rövidletek formájában is könnyen hozzáférhető. Egyetlen – XXIII. János pápa nevezetes metaforájára is utaló – szóval magát a feltárulást nevezhetnénk e szellemiség fő vonásának. A dialógus készsége tudvalevőleg nem csupán feltételezi a másik (és a gyökeresen más) megértésének szándékát, az idegen megtapasztalásának termékenységébe vetett bizalmat: azt, hogy a találkozás történéseire való ráhagyatkozás új önmegértés esélyét hordozza. A mindig kockázatos, mivel az önazonosság előzetes képleteit veszélybe sodró odafordulás, a II. Vatikáni Zsinaton a katolikus egyház odafordulása a korábban anathémával sújtott történelmi rivális, a modernség sokarcú civilizációja felé magát az identitást érteti meg újra: mint a nem ismert, a váratlan, a nem azonos mozzanatát tartalmazó valóságot – mindenfajta hit alapját – és egyidejűleg mint a másikkal a maga különösségében, idegenségében való azonosulás dinamikus képességét, a másban való részesedést mint a hívő önazonosság feltételét, s tágabban mint a kulturalitás, a kultúrában való létezés biztosítékát. Megkockáztatható, hogy az, amit a hajdan egybegyűlt atyák közül sokan oly nehezen vettek tudomásul, és ami a jelenben is a zsinatot elsimító, az egyháztörténelem integritásába „visszaíró” igyekezet egyik indítéka, vélhetően nem egyéb, mint e kölcsönös kulturális meghatározottság természetes következménye: az, hogy a kereszténység nem valamiképpen „szóba áll” a „világi” művelődés információival, s nem valamely rögzíthető arány és mérték szerint határozza meg hozzájuk fűződő viszonyát, hanem maga is része a kultúrának. És nemcsak oly módon, hogy a kommunikáció üdvös megvalósulása esetén egyaránt módjában és jogában áll kapni és adni, befogadni és legsajátabb lényegét, kinyilatkoztatott igazságát közölni, hanem abban az értelemben is, hogy nincs nyelvi eszköze, amellyel „örök szubsztanciáját”  különválaszthatná a járulékos, az idők során „hozzáadódott” elemektől. Hiszen tanítása változhatatlannak vélt elemei maguk is függenek nyelvtől és időtől: minden egyes szó és kijelentés a változó kultúra kontextusaiban értelmeződik. A gyökeres azonosság – a szekuláris kultúrától való idegenkedés sokszor figyelmen kívül hagyott túloldala, mely a modernség korszakában nem egyszer Berührungsangsttá, érintkezés-iszonnyá mélyült – nem a szembenállást, hanem a megbékélést, nem az ítéletet, hanem a rokonszenvet, nem a természetfölötti igazság személytelen vagy monologikus képviseletét, hanem átadásának személyes és személyközi alkalmait, nem a historikus jelöletű felekezeti bezárulást, hanem a jövőből táplálkozó ökumenikus szándékot igazolja. A tanítás minőségigényével szemközt épp ezért elidegenítőek, még ha a katolikus identitáspolitika sajátos szemszögéből helyénvalónak látszanak is, a szolidaritás, a személyesség és az ökumené felmondásának vagy halasztásának az utóbbi időben megszaporodott nyelvi aktusai.

Pedig kínálkozik más út. Érdemes fontolóra venni ama képesség kitüntetett szerepét, amelynek a francia teológus, Ghislain Lafont középponti jelentőséget tulajdonít a teológiai ismeretelméletben: a képzelőerőét. Ha a hívő töprengés nem az aggodalomra összpontosít – ha van bátorsága nem arra összpontosítani, hogy mi megy veszendőbe, amikor az igazság sebezhető mivoltában mutatkozik meg –, hanem az élő kommunikációban létesülő kölcsönösség ígéretére, akkor nagyon is lehetséges, hogy látóterében a vélt veszteségek körvonalai helyett az önmagát időbeli változásaiban fenntartó hagyomány eredeti alakzatai rajzolódnak ki. Mert miért is kellene félni annak elnémulásától, amiről folyamatosan szó esik? amit az árnyalt megközelítések intellektuális szenvedélye és a beszélgetőpartnerek egymás iránti tisztelete nemhogy elhallgattatna, ellenkezőleg: teljesebben szólaltat meg?

(Ismeretről és kommúnióról) Amikor tehát életműről beszélünk, elsősorban az áttörést célzó információs munka tartalmi összetevői juthatnak eszünkbe: a keresztény hithagyomány olyan, sokoldalúan kommunikatív modelljének építőelemei, amelyet homályosan jellemeznénk, ha mindössze a párbeszéd igényének testetlen általánosságára hivatkoznánk; és amelynek határozott körvonalai nélkül a Mérlegben publikált szövegek statisztikája is keveset mondana. (A körvonalakkal együtt persze a statisztika is beszédessé válik: nem lehetünk elég hálásak, hogy szerzőink egyike kiszámolta, összesen hány oldalnyi értesülésre tett szert hűséges olvasóként az első szám 1965-ös megjelenésétől kezdve.) A folyóiratnak szilárd teológiai elképzelésekre kellett támaszkodnia, amelyekben a friss tudásszomj és közlésvágy, az értékek befogadásához társuló értékteremtés a szóhoz juttatott ismeretterületek koherens összefüggésrendszereként tárgyiasulhatott. Boór János bölcseleti érdeklődését ily módon tudományszervezői tevékenysége teljesítette ki. A Mérlegben teológiai, egyháztörténeti és szakfilozófiai írások mellett a társadalom- és természettudományok, a lélektan, a művészetelmélet és még számos diszciplína eredményeinek bemutatása tette (és teszi) kézzelfoghatóvá, mit jelenthet a felelősen végiggondolt párbeszéd-elv a saját időbeliségét újraértő katolikus tradíció szívében. A könyv- és folyóiratszemle sokszor közöl vitatkozó írásokat és vet fel vidékünkön jószerivel kerülendőnek számító teológiai, történelmi, etikai, egyházszociológiai kérdéseket. Felszínességgel azonban aligha vádolható: tanulmányai többségükben az elemző gondolkodás elismert műhelyeiből származnak, s messze nem tét nélküli véleményeket reprezentálnak csupán, hanem a tudományközi vonatkozásaival együtt értett keresztény teológia módszertani pluralizmusáról, „cserekapcsolatainak” hazánkban még kihasználatlan lehetőségeiről adnak áttekintést. Boór János irányításával a szaporodó füzetek szövegállománya a kritikai intelligencia belátásaitól nem visszariadó hívő eszmélődés egyik nélkülözhetetlen médiuma lett. A benne kibontakozó szellemi panoráma láttán kivált arcpirító tény, hogy magyar egyházi támogatás nélkül, magas hivatalok viselői által is olvasott, de rendre hűvösen megtagadott katolikus orgánumként végzi túlélési gyakorlatait.

A keresztény tudományosság erőteljes differenciálódása nyomán újra és újra hangot kap a regionális jellegzetességekre hivatkozó ellenérv. Eszerint sem a helyi hagyomány nem indokolja, sem a kereslet és a vásárlóerő viszonylagos szűkössége, a keresztény értelmiség „felvevőképessége” nem teszi lehetővé az amúgy is ellenőrizhetetlenül sokfelé ágazó nemzetközi hittudomány bővebb választékának megismertetését az egyházi könyvkiadás fórumain. A féltő megfontolások azonban óhatatlanul szembekerülnek a bábeli látomás antropológiai ellenpontjával: a végtelen könyvtár akár egyetlen olvasójának szellemi méltóságával, amely a keresztény emberképnek is meghatározó eleme, és amely csak kényszerűen függhet tér és idő korlátaitól. A Mérleg szerkesztői mintha a lap elindításától kezdve tisztában lettek volna azzal, hogy a keresztény örökség kulturális dilemmája nem a tanítás egysége és az ellenőrizhetetlen sokféleség, hanem bizalom és gyanakvás között feszül. Korántsem mellékes körülmény tehát, hogy barátai és ismerősei bátorító, szeretetteljes és szeretetreméltó emberként tartják számon Boór Jánost, miként az sem, hogy családjának vendégváró asztalára sokan emlékeznek vissza. Kíváncsisággal teli bizalom a világban felgyülemlő új ismeretek iránt; a gondolkodás és az együttgondolkodás szeretete; adakozó nagylelkűség – mindezek olyan tulajdonságok, amelyek életútján legalább annyira adódnak a célra tartó olvasás szakadatlanul mérlegelő figyelméből, mint amennyire, kétségkívül szerencsésen, meg is előzték azt. Hogy az így felhalmozódó spirituális többlet átjárást biztosít Isten-tapasztalat, szellemtudományi elmélyülés és a hétköznapok gyakorlata között, e szférák mindegyikének rendeltetésére nézve tanulságos lehet.

Könyvünk szerzői bizonyára igen különbözőképpen vélekednek az itt vázolt folyamatokról, amiként hit és humanitas sok más kérdéséről is. Ők Boór János és a Mérleg barátaiként láttak munkához, egyszersmind távolabbra pillantottak. A szerkesztői utószó nem kívánja tükrözni, még kevésbé egységbe foglalni nézeteiket: egyedül írója nevében beszél. Mindazonáltal a kötet, ha töredékesen is, de a tanulmányok, esszék, megemlékezések, köszöntések színképével talán hitelesen jelzi  mindnyájunk legtágabb, közös, vándorló horizontját.


Az esszé a Szétosztott teljesség című, Boór János 75. születésnapjára összeállított ünnepi kötetben jelent meg.

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • […] Mérleg Online — 2013 09. 08. interjú • tanulmányok • levelek A korszerű keresztény gondolkodás körképe. Szerkesztette Mártonffy Marcell és Petrás Éva Budapest, Hét Hárs – Mérleg, 2007, 408 l. Kedvezményes ára: 3100 Ft + postaköltség (300 Ft) A TARTALOMBÓL: SÓLYOM LÁSZLÓ: Új nyelv, új beszédmód, új gondolkodásmód VÁRSZEGI ASZTRIK OSB: Boór János könyvébe BOÓR JÁNOS: „…a felszabadító igazság szolgája szeretnék lenni” (A Mérleg alapító szerkesztőjével Zsók Otto beszélget) MÁRTONFFY MARCELL: Boór János és a Mérleg – változó időkben […] - -



Ajánlott cikkek: