Tanulmány

„Egy térképpel elmenekültem az emberektől, a meleg, csodálatos csillagéjbe, a teljes magányba. Egy ilyen éjszaka élményét nem lehet szavakkal visszaadni, de megragadhatom a gondolatot, amely fölmerült bennem, miután az élmény lecsengett. A csillagos ég kimondhatatlan pompájában valamiképp Isten volt jelen. Ugyanakkor tudtam, hogy a csillagok gázzal teli gömbök, amelyek a fizika törvényeinek engedelmeskedő atomokból tevődnek össze. E két igazság közötti feszültség nem lehet feloldhatatlan. De hogyan lehetne feloldani? Elképzelhető, hogy a fizika törvényeiben is Isten visszfényére lelünk?” (C. F. von Weizsäcker)

Carl Friedrich von Weizsäcker, fizikus és filozófus

MICHAEL DRIESCHNER


Címkék: , , , ,

Százszor olvastuk és hallottuk már, ha róla esett szó, az unalomig ismételt megnevezéseket, de a „fizikus és filozófus”  jellemzés talán nem is olyan rossz. A szerepnek, amelyet „a nemzet gurujaként” sok éven át vállalt, bizonyára köze van hozzá: ötven éve – ellentétben a mai állapotokkal – a fizikusok a vallásként tisztelt tudomány papjainak számítottak. Weizsäcker, akit a magfizika alapítói között tartunk számon, ugyanakkor filozófiai kérdésekben is kiismerte magát, a legalkalmasabb volt arra, hogy ellássa e vallás főpapjának feladatát. De ne a nyilvánosságra gyakorolt hatásáról beszéljünk, hanem a tartalmáról. Gyerekként a csillagászat nyűgözte le. Ebben már mintha előre megpillantanánk élete nagy témáját: az egész megragadására irányuló törekvést. A világegyetemre való kitekintés a diák számára az egészre vetett pillantást jelentette.


 

Medion   DIGITAL CAMERAForrás: „Acta Historica Leopoldina” (Verlag der Leopoldina) Nr. 63, XXXXXX (2014). A hallei Leopoldina nevű, újabban össznémet tudományos akadémia „Carl Friedrich von Weizsäcker-Tagung, Physik, Philosophie und Friedensforschung” c., Weizsäcker 100. születésnapjára rendezett szimpóziumán (2012. június 20−22.) az utolsó előtti napon tartott előadás szerkesztett változata. Teljes, szöveghű fordítás.

A  szerző  a bochumi egyetem emeritált természetbölcselet-professzora (vö. „Mérleg” 2007/4. 401.l., 2007/3. 274. L).


A pálya további szakaszai ismertek. Önábrázolás[1] elbeszélésével hadd emlékeztessek rá, hogyan ismerte meg a tizennégy éves Weizsäcker Werner Heisenberget:

„A huszonöt éves fiatalembert édesanyám hozta el házunkba, akit egy zenei esten ismert meg, ahol Heisenberg zongorázott, majd barátságos vitát folytatott vele az ifjúsági mozgalomról. E látogatás az én utamat is eldöntötte. Nem pusztán arról volt szó, hogy lenyűgözött az éppen megvalósulóban lévő alapvető felfedezések elképesztő nagyszerűsége, amely ebből az egyáltalán nem tolakodó, sőt inkább félénk szőke fiatal férfiből sugárzott, s hogy fölényes tudása, mely a sízéstől a sakkig minden területen megnyilvánult, jótékonyan hatott korlátlan becsvágyamra és önhittségemre. Hasznos tanácsokat is kaptam tőle. Próbára tette és kielégítőnek találta matematikai tudásomat. Egy szempillantás alatt meggyőzött róla, hogy az elméleti fizika az a tudományág, amely választ tud adni csillagászati tárgyú kérdéseimre. Amikor a középiskola két utolsó osztályában rájöttem, hogy amire voltaképpen törekszem, azt az emberek filozófiának nevezik, kísértést éreztem arra, hogy ezt a szakot tanuljam. Erről az volt a véleménye, hogy a huszadik század számára jelentős filozófia műveléséhez jártasnak kell lenni a fizikában; a fizikát pedig csak úgy lehet tanulni, ha műveljük; a fizikát legjobb a harmincadik életévünk előtt, a filozófiát az ötvenedik életévünk után művelni. Hallgattam tanácsára és elméleti fizikát tanultam, amit soha nem bántam meg. A Heisenberg első látogatását követő negyedévben apámat Berlinbe helyezték. Miközben az ottani iskolakezdésre vártam, 1927 áprilisában Heisenberg levelezőlapon megírta nekem, hogy néhány nap múlva Münchenbe utazik, és hogy taxin átkísérhetném Berlinben a stettini pályaudvarról az Anhalterre. A taxiút alatt az akkoriban még publikálatlan határozatlansági relációról magyarázott, majd fölszállt a vonatra és elment. A következő napokban Berlin utcáin mászkáltam és a hallottakon gondolkoztam. Állandó vitában álltam anyámmal, aki a fizikailag indokolt determinizmusommal szemben erkölcsi követelményként ragaszkodott az akaratszabadsághoz. A kiutat, amit a természet és emberi személy szétválasztása jelentette volna, soha nem tudtam igazán komolyan venni. Most pedig azt láttam, hogy e kettő – számomra még titokzatos módon – talán egyesíthető. Ehhez azonban először meg kellett értenem a fizikát.”

A beszámoló nyilvánvaló tartalmi vonatkozásain kívül szeretném felhívni a figyelmet két apróságra:

●     „…amire voltaképpen törekszem, azt az emberek filozófiának nevezik” – „az emberektől” való jellegzetesen weizsäckeri távolságtartásra és az önstilizástól való ironikus távolságvételre, ami éppúgy jellemző rá.

●     Azzal a reménységgel fejezi be, „…hogy e kettő – számomra még titokzatos módon – talán egyesíthető”. Ezt a kvantumelmélettől várta. E ponton olyan vallásos áhítattal, amely számunkra, mai emberek számára éppoly idegen, mint „az emberektől” való távolságtartása – bizonyára a végső titkokhoz való közeledést kereste.

Fizikusi tevékenyégét illetően még egy idézet az Önábrázolásból[2]:

„Nyilvánvaló volt, hogy fizikát kell tanulnom, hogy megérthessem a kvantumelmélet filozófiáját. Először azonban nem sikerült megoldanom a feladatot. Matematikai tehetségem korlátai miatt a módszer nehezebben ment nekem, mint a legtöbb elméleti fizikusnak. Bár e fizikának a filozófiai problémái nyugtalanították a fizikusokat […], lassanként mégis megtanultam, hogy sem ők, sem a kortárs filozófusok nem képesek megbirkózni azokkal. 25 évig, miközben csak csendesen elmélkedtem tovább a kvantumelméletről és lehangoló szemrehányásokkal gyötörtem magamat, áttértem a filozófiamentes, konkrét fizikára. Ez nagyon tápláló volt és felűdített mint egy falat kenyér. […]

Szűkebb szakterületemnek a magfizikát választottam. Tető alá hoztam egy pár kielégítő kisebb munkát (az atommagok tömegének félempirikus elméletéről, a mag-izoméria jelenségéről és a kettős β-hasadásról). Írtam egy magfizika tankönyvet […]. Kitaláltam, hogyan zajlik a CNO-ciklus, amelyet Bethe egyidejűleg fedezett fel és nálam alaposabban dolgozott ki. Ez vezetett el a csillagok fejlődéstörténetének kérdéséhez és ezen belül pedig a bolygórendszer-keletkezés[3] elméleti vázlatának számomra örvendetes ötletéhez, amelyben később Kant elméletének modern eszközökkel történő újrafogalmazását ismertem fel.”

Az említett „kisebb munkák” csak terjedelemben kicsik: hiszen ezek alapozták meg Weizsäcker fizikus hírnevét. Hans Bethe később Nobel-díjat kapott azokért a felfedezésekért, amelyekre egymástól függetlenül rájöttek.

A kijelentés, miszerint huszonöt éven át csupán „konkrét fizikával” foglalkozott, nem állja ki az ellenőrzés próbáját: Weizsäcker nagyon is korán elkezdte olyan előadások tartását, valamint dolgozatok írását, amelyek a kvantummechanika filozófiai következményeit taglalták. Ilyen tárgyú tanulmányainak első gyűjteményes kötete 1943-ban jelent meg „A fizika világképéről” címmel, ezt egyre újabb bővített kiadások és utánnyomások követték máig, a legújabb (CFvW 2002) Holger Lyre szép előszavával. Külön ki kell emelni 1946-ban tartott előadását, mely két évvel később önálló könyvecske formájában jelent meg „A természet története” címmel. Ebben már minden filozófiai eszméjét ismerteti dióhéjban. Ezt a kis könyvet is első megjelenése óta újra és újra kinyomtatták, utoljára (2006)  Harald Lesch  értő előszavával.
Mi alkotja Weizsäckert, a filozofáló fizikust?

Eltérően más fizikusoktól, akik főhivatásuk mellett, hobbi gyanánt foglalkoznak talán filozófiai gondolatokkal, Weizsäcker fő érdeklődése a fizika iránt eleve filozófiai indíttatású volt. Tehát a filozófiához is eleve professzionális érdeklődéssel fogott, meg általános műveltséggel is, ami megkönnyítette számára ezt az utat. Ugyanakkor eredendően tudományos kiindulópontját, mélyen gyökerező gondolkodásmódját tekintve természettudós volt. Ez különböztette meg közelítésmódját a szakfilozófusokétól, és ez teszi érthetővé, hogy a filozófusok „céhe” soha nem tekintette őt maguk közül valónak.

A filozófia természettudósként való megközelítése mindenekelőtt azt jelentette, hogy a filozófiai kérdéseket is megoldhatónak tartotta – ami az igazi filozófusok körében inkább szokatlan elvárásnak minősül. Úgy vélem, a – legjobb, tehát a képzett műkedvelő értelmében vett – dilettáns friss szemlélete a szakmai vitákat is termékenyebbé teheti. Weizsäcker azt írja erről, hogy a filozófiát úgy tanulta, „ahogyan a nyelvet tanuljuk egy jó iskolában. A nyelvet akcentussal beszélem, de tudom, hogy az első három területről (felsorolta őket: fizika, vallás, politika) nem tudnék önkritikusan számot adni, ha e nyelvet nem sajátítottam volna el. S talán tudok róla olyasmit, amit nem tudnak azok, akik anyanyelvükként beszélik.”[4]

Ennek ellenére 1957-ben – Bruno Snell klasszika-filológus sürgetésére – meghívást kapott a hamburgi filozófiai tanszékre. Filozófiatanári tevékenységéről a következőket írja: „Köszönetet kell itt most mondanom a filozófia klasszikusainak. Páratlan szerencsém, hogy Hamburgban tizenkét éven át állampolgári kötelességem volt őket tanítani.”[5]


Idő

Weizsäcker nagy filozófiai témája az idő volt. Platón iránti szeretete ellenére látta, hogy a klasszikus antik filozófia nem tudott – és talán nem is akart – megbirkózni az idő kérdésével; Platónt mindenekelőtt az „örök jelen” érdekelte.

Éppoly kevéssé boldogult az idő témájával a modern fizika. Művelői az időt általában a „t” paraméterként ismerik egy mozgásegyenletben. Ez az idő objektív ábrázolásának látszik, amelynek nem kell a múlt, a jelen és a jövő szubjektív megkülönböztetésébe belebocsátkoznia. Hogy ilyen leszűkítéssel az időnek a fizika számára döntően fontos vonásai mennek veszendőbe, ez elsikkad.

Hiszen a „t” mint valós paraméter az idő sokkal gazdagabb szerkezetét nem képes leírni. Sokkal inkább értelmezhető azon térbeli szakasz leképezésének, amelyet egy bolygó az égen bejár, vagy az óra mutatójának a hegye megtesz, s ennyiben időtartamot reprezentál. A fizikusok hétköznapi számításai szempontjából ez rendkívül praktikus: hiszen elegendő egy térbeli leképezést végrehajtani. Ha azonban elvi kérdéseket szeretnék vizsgálni, elengedhetetlen, hogy ráhagyatkozzam az „idő időbeliségére”.

Mit jelent ez?

A természettudományok objektivitása azt jelenti, hogy állításai tértől, időtől és egyéntől függetlenül utólagosan ellenőrizhetők. Az felülvizsgálás „utóidejűsége” azt tételezi fel, hogy az elméletből előrejelzéseket lehet levezetni, amelyek aztán vagy igazolódnak – vagy éppenséggel nem. Az időstruktúra tehát már az objektivitás alapjait illetően elengedhetetlennek bizonyul. Ha a fizikus teljességgel ki akarja hagyni megfontolásaiból az idő szerkezetét, akkor váratlan helyen ismét felbukkan.


Statisztikus termodinamika

Weizsäcker ezt először a kvantummechanikától különböző tárgykörben mutatja meg, a termodinamika irreverzibilitásának kérdésén. Ezáltal megold egy problémát, amely a statisztikus termodinamika felfedezése óta foglalkoztatta az alapkutatásban dolgozókat. A fizikusok szerint itt az a kérdés, „hogyan kerül az időnyíl/időirány az elméletbe”. Ez olyan megfogalmazás, amely már a szóválasztás révén majdhogynem lehetetlenné teszi a megoldást. Weizsäcker ezen a ponton bevetheti, amiben erős: a fizika alapkérdéseinek megoldásában az általánosabb filozófiai eszmecseréket gyümölcsözteti. Ragyogóan egyszerű és elegáns érvvel mutat rá arra, hogy a teoretikus valójában – anélkül, hogy észrevenné – maga vezeti be a múlt és jövő különbségét az elméletbe. Megoldása, mely ma már 70 éves (CFvW 1939), bár egyszerű és meggyőző, furcsa módon máig nem találta meg az utat a tankönyvekbe. Ehelyett egyik szerző a másiktól írja le újra meg újra a nem kielégítő hagyományos megoldási kísérleteket. Weizsäcker így vélekedik erről:

„Egy 1939-ben publikált írásomban arra a következtetésre jutottam, hogy a valószínűség fogalma elsődlegesen csak jövőbeli eseményekre alkalmazható, mivel a jövő lehetséges, a múlt pedig tény. Úgy gondoltam, ezzel egy majdhogynem triviális pontot sikerült megvilágítanom, legalábbis annak számára, aki pozitivista fogalomkritikát tanult. Csodálkozva fedeztem fel, hogy még Heisenberg is csak üggyel-bajjal tudott követni.A fizikusok és a tudományelméleti szakemberek széles körben máig nem tudnak arról, hogy itt egy általuk nem teljességgel észlelt problémát sikerült megérteni és megoldani. Csak lassan fogtam föl, hogy az időstruktúra megértése a fizika megértésének lényegét jelenti, s éppen ezért – mint az alapproblémák esetében mindig – az elfojtás leküzdhetetlen nyomása alatt áll.”[6]


Valószínűség

A továbbiakban – anélkül, hogy itt tovább foglalkoznék a termodinamikával – szeretnék áttérni a kvantummechanika összetettebb kérdésére. Ismét jól jött Weizsäckernek az időnek tőle eredő hangsúlyozása, az adott esetben pedig a valószínűség időbeli értelmezése. Szerinte a valószínűség mennyiségileg jellemezhető lehetőség, vagyis a jövőre irányul. Közös munkánk során jutottunk el ahhoz a definícióhoz, hogy a valószínűség az előre megadott relatív gyakoriság. Kiderült, hogy ezzel megalapozhatóak a valószínűségelmélet axiómái úgy, miként azt Kolmogorov tette[7]. Emellett az is érthetőbbé válik, miért okozott a valószínűségelmélet annyira makacs fogalmi problémákat, mint nevezetesen az által, hogy a valószínűségi kijelentések elvben pontatlanok:

Hogy az E esemény valószínűsége w, ez azt az előrejelzést jelenti, hogy E többszöri ellenőrzésénél körülbelül ezek w részarányában E következik be. Pl. egy szabályszerű pénzdobásnál a fej valószínűsége ½; azaz sok szabályszerű pénzdobásnál mintegy felerészben fejet kapunk. Ez az előrejelzés csak megközelítőleg érvényes. Pl. sok, 20 dobásból álló kísérlet sorozataiban nem csak olyanok fordulnak elő, ahol 10-szer fej adódott, hanem olyanok is, ahol 11-szer, 9-szer fej jött ki, stb. Csak nagyon ritkán fordul elő olyan kísérletsorozat, ahol fej a 20 érmedobásban egyáltalán nem lép fel. Ha egy kísérletsorozat páratlan számú dobásból áll, akkor egyenesen lehetetlen, hogy itt pontosan a dobások felében fej adódjék. Vajon meg lehet-e előre mondani a gyakoriságok eloszlását? − Érdekes, de valójában megdöbbentő módon teszi lehetővé a valószínűség-számítás, hogy a gyakoriságok ilyen megoszlását tényleg előre megmondjuk. A valószínűség-számítás példánkban előre jelzi, hogy 20 éremdobásból álló kísérletsorozatokban pontosan 10-szer fej és 10-szer írás az esetek 17,6%-ában jelenik meg, 9-szer fej és 11-szer írás (vagy fordítva) még mindig 16%-ban, az olyan egyenlőtlen eloszlás előre mondott gyakorisága,  amelyben 4-szer fej és 16-szor írás jön ki, kisebb 1%-nál; az az eset, hogy egyetlen pénzdobásnál sem kapunk fejet, csak minden milliomodik esetben következik be.  − Nem alkalmaztam most a „valószínűség” szót, mégis világos: a „körülbelül ½” a lehetséges gyakoriságok valószínűségének a megadásával pontosítható, példánkban az esetekre nézve: egyszer sem, 1-szer, 2-szer, 3-szor,… 20-szor fej.

Ez a valószínűség-számításból következő pontosítás azonban még mindig nem precíz prognózis. Az előrejelzést ugyanis ismét „csak” valószínűséggel tesszük. A pontosítást a következő fokozaton megismételhetjük.Például megadjuk,  mekkora a valószínűsége annak, hogy a fentebbi, 20 dobásból álló kísérlet 50-szer való végrehajtása során legalább 14 alkalommal 10 fejet és 10 írást kapunk (kb. 98 %).

Ezek az adatok gyakoriságok előrejelzését jelentik egy olyan sorozatban, amely az 50-szer való egyenként 20 dobásból álló sok méréssorozatból tevődik össze.  Ez sokkal több információt nyújt annál, mint az eredeti „mintegy felerészben” kifejezés, de mindezek továbbra is valószínűségi kijelentések; elvi pontatlanságuk megmarad, akárhány további pontosítási fokozatot csatolunk is hozzá. Így adódik a gyakorisági eloszlások gyakorisági eloszlása, amelyet csak úgy lehet megszakítani, ha egy fokozaton egy ésszerű közelítési értéket vezetünk be. Úgy tűnik, ez mindig lehetséges. Mivel a fizika elvileg mindig közelítésekkel dolgozik – amit Weizsäcker nem győz hangsúlyozni – a gyakoriságok megadásának közelítő jellege az értelmezésben nem okoz problémát.


Kvantumlogika

Hasonló megfontolások átvihetőek a kvantummechanikára. Ezt ugyanis általánosított valószínűségelméletként is felfoghatjuk. Amíg a hagyományos valószínűségelmélet a klasszikus kijelentéslogikát előfeltételezi, a kvantummechanikai valószínűségelmélet a „Hilbert-tér” logikához hasonló struktúráján alapszik.

Ez a logikához hasonló struktúra, a „Hilberttér-háló”, más mint a klasszikus kijelentéslogika struktúrája. A Kolmogorov-féle axiomatikában a klasszikus kijelentéslogika helyettesíthető a megfelelő Hilberttér-hálóval − az ún. „kvantumlogikával”−, és így megkapjuk a kvantummechanika struktúráját, anélkül, hogy a többi axiómán bármit is változtatnánk.    Mondhatjuk, hogy a kvantummechanika olyan valószínűségelmélet, amely a klasszikus kijelentéslogika helyett kvantumlogikával dolgozik.

A „kvantumlogika” fogalmát Garrett Birkov és Neumann János 1936-os The Logic of Quantum Mechanics („A kvantummechanika logikája”) című munkája vezette be. Hogy mennyiben nevezhető jogosan logikának a kvantumlogika, erről még ma is vita van, az állás: döntetlen. Weizsäcker egyfelől az előrejelzések logikájának mondja – minthogy elég következetesen a kvantummechanikai valószínűség alapstruktúrájaként szerepelteti. Ugyanakkor azt is megkísérelte, hogy szokványos értelemben vett logikaként komolyan vegye, vagyis olyan struktúra leírásaként számoljon vele, amely önmagára is alkalmazható: a formális logika matematikai rendszer, és a matematikának mint ilyennek logikus felépítésűnek kell lennie. – Be kell vallanom, hogy ez az érv sohasem győzött meg, hiszen a kvantumlogika éppen abban különbözik a matematikaitól, hogy csak az előrejelzések logikája. Az a reflexív struktúra, amelyet Weizsäcker a kvantumlogikában látott, inkább a gyakoriságok gyakoriságának fokozati rendszere. Ezt fentebb vettük szemügyre.


A priori

Így jutunk el az egyik leglenyűgözőbb weizsäckeri gondolathoz, amely filozófia és fizika kombinációjából egyáltalán származhat:

Most ugyanis további kérdéseket tehetünk fel: a valószínűségi kijelentések struktúráját abból a tulajdonságukból érthettük meg, hogy relatív gyakoriságok előrejelzései. Nem magyarázhatjuk-e meg hasonlóképpen a kvantummechanika másik gyökerét, a kvantumlogikát is?  A kvantummechanika első látásra igen sajátosnak és bonyolultnak tűnő matematikáját − amely a Hilbert-tér struktúráját használja ki − már Birkov és Neumann (1936) visszavezette egy világosan strukturált magra, nevezetesen a kvantumlogikára. Ez a kvantumlogika olyan általános érvényű, hogy Weizsäcker utána akart járni, nem lehetne-e a kvantumlogika az empirikusan ellenőrizhető előrejelzések legáltalánosabb struktúrája. Vagyis meg lehetne-e korszerű módon apriori alapozni a kvantummechanikát?

Az 1960-tól kezdődő kutatások Birkov és Neumann tárgykörében még világosabban kidolgozták a kvantumlogika struktúrájának az általánosságát. Belátható továbbá, hogy a legáltalánosabb előrejelzés, amely empirikusan ellenőrizhető, relatív gyakoriságot mond meg előre – tehát valószínűségi kijelentés. Ha ennek megfelelő logikát keresünk, vagyis az előrejelzéseknek hálóját a negációval, az implikációval és a konjunkcióval, és az egésztől megköveteljük az alapvetően indeterminista jelleget, akkor az összes számunkra ismert struktúrából csak a Hilbert-téré jön szóba.

Bár ezzel még nem bizonyítottuk be, hogy a későbbiekben sohasem bukkanhatunk további ilyen jellegű struktúrára, mégis máris nagy lépést tettünk a kvantummechanika megértése felé – éspedig újra a filozófiai hagyomány, ez esetben az időfelfogás és a kanti transzcendentálfilozófia alapjain.

Mit jelent az, hogy a kvantummechanika a priori megalapozása?

Egyrészt ez a felismerés a kvantummechanikának rendkívüli súlyt tulajdonít: innentől kezdve ez a fizikai elmélet, amely mellett nincs helye másiknak. – Ilyen állítás könnyen okozhat ingerültséget, mintha bizony az, aki a priori megalapozást állít, valamiféle tévedhetetlenséget vindikálna magának. Nem erről van azonban szó. Természetesen mindig hozzá kell tenni: „A tévedés jogát fenntartjuk.” Bármikor előfordulhat – úgyszólván ebből kell kiindulni –, hogy valaki észreveszi, az érvelésben valamit figyelmen kívül hagytak, vagy hamisan  értelmeztek stb. Erre Kant előítéletei a legjobb példák. Ám a megalapozás a priori jellege ettől független.

Másrészt ez az eredmény korlátozza az objektív megismerés területét, és ez az, ami pillanatnyilag mindenekelőtt fontos számomra. Használtuk annak a definícióját, hogy mit vagyok kész objektív elméletként elismerni. Eközben megállapítottuk, hogy pusztán ebből a definícióból levezethettük az elmélet struktúráját. Ezt tehát nem a természetből olvassuk ki, hanem mi írjuk elő a természetnek.

Ez − „de-finíció” szigorúan szó szerinti értelemben − az objektív elmélet területének a behatárolása. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnám, egy objektív elmélethez hozzátartozik, hogy kijelentéseinek egyértelműeknek és empirikusan ellenőrizhetőeknek, valamint logikai műveletekkel (negáció, konjunkció és implikáció) összekapcsolhatóaknak kell lenniük, és hogy az elméletnek tartalmaznia kell az empirikusan ellenőrizhető előrejelzések szabályait. Ami nem esik e definíció hatálya alá – s ez minden bizonnyal a nagyobbik része annak, ami életünket, minket magunkat érint – az nem tárgya az objektív megismerésnek.

Ellentétben sok régebbi, hiábavaló próbálkozással, melyek arra irányultak, hogy a természettudományt tárgyai alapján határolják körül, ez a definíció nem a tárgyterületet határolja be, hanem a tárgyakhoz való hozzáférés módját. A tárgyterület terjedelme tetszőleges. Ennek megfelelően – a kezdeti behatárolási kísérletek cáfolatának híres példájával élve – nem csupán a karbamid tartozik hozzá, hanem a szellem, a társadalom, a tudat is. Vagyis eszerint mindaz, ami egyértelműen eldönthető alternatíva előrejelzéseibe foglalható, a kvantummechanika tárgya lehet. Weizsäcker ezt mindenekelőtt a szellemi tevékenység leírásának hipotéziseként fogalmazta meg. Ehhez fűzi kiegészítésképpen:

„Végül a hipotézisek területére jutottam. E hipotézisek pusztán logikai lehetősége arra utal, hogy a kvantumelmélet minden további nélkül egyesíthető egy spiritualista monista metafizikával. Ha filozófusok vagyunk, akkor első kérdésünk nem az kell, hogy legyen, vajon akarunk-e hinni efféle metafizikában. Sokkal inkább azt kell kérdeznünk, tudjuk-e, mit értünk azon, hogy egy ilyen metafizikát elgondolhatónak állítunk.”[8]

Weizsäcker tehát rögtön, joggal, a szókratészi kérdést teszi fel.

Ez egyike azoknak a kézjegyét viselő nyilaknak, amelyeket újra és újra abban a reményben indított útjukra egy általa csupán sejtett, de hihetetlen erőfeszítéssel keresett térség irányába, hogy el is talál valamit arrafelé.

Engem azonban ezúttal nem a természettudomány alkalmazásának lehetőség szerinti legszélesebb kiterjesztése érdekel, hanem a határok láthatóvá tétele. Ismétlem: szinte semmi abból, ami életünket érinti, nem kényszeríthető bele az empirikusan eldönthető alternatívákról alkotott előrejelzések sémájába. Hajlunk rá, hogy megfeledkezzünk erről. Ennek oka többek között a természettudomány és a technika sikerével magyarázható. A világot a tárgyiasító természettudomány szempontjából szemlélni azért csábító, mert az objektivitás függetlenséget jelent időtől és tértől, valamint a természettudományt alkalmazó egyéntől, s ezáltal biztonságot ad. Tudom, azt a helyzetet meg tudom ismételni, amelyre az elmélet előrejelzéseket tesz, és bízhatom abban, hogy az elmélet által előre megmondott hatás bekövetkezik.  Biztos lehetek ebben a megbízhatóságban, mert ha egy kutató valamit rosszul csinál, azt bármelyik kutató láthatja, hiszen ugyanazt a kísérletet megismételheti.

Ez magyarázza meg talán, hogy miért tekintjük alkalomadtán a valóság objektív személetét az egyedül legitimnek. Az eljárásmódok közti különbségtétel viszont régi problémák tisztázódását segíti azáltal, hogy az objektiváló szemlélet egyetemesség-igényét új módon, nézetem szerint meggyőzően behatárolja.


Őstárgyak

Engedjék meg, hogy még egy lépést legalább megemlítsek, amely a filozófiai tradícióból a fizikába vezetett át – ez pedig az atomizmust érinti (vö. Lyre, 1988).

Az ókori filozófia – Leukipposz, Démokritosz s a maga módján Platón is – kifejlesztette mindennemű anyag tovább már nem osztható elemi összetevőjének gondolatát. Az újkori természettudomány empirikus fordulatot adott ennek a gondolatnak, és felfedezte előbb a kémiai „atomot”. Ezek az „atomok” elnevezésükkel ellentétben mégis oszthatóknak bizonyultak. Részeik, az elemi részek oszthatatlannak látszottak. Itt érkezik az osztás fogalma a végső határához. Heisenberg szerint: „Minden elemi részecske valamennyi elemi részecskéből áll.”

Weizsäcker ismét egészen új módon a filozófiai tradícióból indul ki. Teszi ezt olyan tárgyakkal, amelyek lényegük szerint oszthatatlanok. Ez ügyben hivatkozhatna Platónra, aki geometriai alakzatok révén vezeti be az atomokat: Platónnál a négy elem atomjai az öt szabályos („platóni”) test közül négyhez hasonlítottak, úgy hogy őket éppenséggel még elképzelhetnénk kis anyagi részecskeként. A platóni gondolatmenet viszont továbblép e testek részei vagyis a háromszögek felé. Ha e háromszögeket kicsiny lemezekként képzeljük el, amelyekből a demiurgosz magukat a testecskéket valamiképp összeragasztja, tévútra kerülünk. Platónnál a végső, oszthatatlan elemek valóban háromszögek, ez tiszta matematika.

A fenti elv a kvantummechanikában még következetesebben érvényesül: míg a háromszögek legalábbis matematikailag oszthatóknak gondolhatók, a kvantummechanika ismer elvileg oszthatatlan tárgyakat, nevezetesen olyanokat, amelyeknek csak 2-dimenziós állapotterük van. Ezek a kvantummechanika lehető legkisebb tárgyai (gyakran hívják őket Q-biteknek), melyek esetében a továbboszthatóság még gondolatban sem lehetséges.

Weizsäcker őstárgyaknak, illetve néha viccesen csak „ősöknek” nevezi ezeket, hogy megkülönböztesse őket a szokványos atomoktól. Érdekes sajátosságuk, hogy szerkezetükben a mi szokványos háromdimenziós terünk szerkezete képeződik le. Mivel a kvantummechanika keretein belül bármely tárgy ilyen őstárgyakból állítható össze, megpróbálták az alapvető fizikát az ilyen őstárgy-összetételek elméletével megalapozni.

Ez Weizsäckernek sem sikerült jobban, mint másoknak, akik a nagy egyesített elméletet (Grand Unified Theory – GUT) keresték. Bebizonyosodott, hogy ez gyorsan igen összetett matematikai problémákhoz vezet. Szemben a húr-elmélettel (a GUT e ma divatos verziójával), melyen szakemberek ezrei dolgoznak, az ős-elmélet csupán maroknyi érdeklődőt gyűjtött össze, akik közül napjainkban senki sem aktív már[9]. A rendkívül elvi jellegű őstárgy-feltevés filozófiai vonzereje láthatólag sokkal kisebb volt, mint a húrok sok matematikát követelő nagyágyúja, amely ezerfős kiszolgáló személyzetet igényel.


Fizika és filozófia

Felismerhetjük-e Weizsäcker művében eredeti indítékát Heidegger tanácsa nyomán, miszerint a huszadik század számára jelentős filozófia műveléséhez jártasnak kell lenni a fizikában? Láttuk, milyen sokféleképpen segítette elő a filozófia a fizika jobb megértését, de fordítva miben járult hozzá a fizika a filozófiához?

Először az idő filozófiájában, melynek jelentőségét Weizsäcker mindig hangsúlyozta: a filozófia hasznot húzhat a fizikai felismerésekből, amennyiben pl. a lehetőséget nem kell továbbra is logikai modalitásként értelmezni, hanem a jövő móduszaként. A lehetőséget, így tanítja a fizika, valószínűségként lehet mennyiségivé és empirikusan megközelíthetővé tenni. A szükségszerűség ekkor 1-es valószínűségű, a lehetetlenség pedig 0 valószínűségű lesz.[10]

E megfontolás tk. új fényben világítja meg Arisztotelész diszkusszióját a jövőről szóló kijelentésekről[11]: a jövőről szóló kijelentések − mint pl. „holnap tengeri csata lesz” − Arisztotelész szerint nem lehetnek igazak vagy hamisak, tehát nem tehetnek eleget a „tertium non datur”-nak sem, hiszen olyasvalamit írnak le, amelynek a bekövetkezte még nem dőlt el;  a jövő nyitott. Ez aztán újból pontosabban felmerül a modern fizika diszkussziójában, speciálisan a termodinamikában és a kvantummechanikában. Egyik elméletet sem lehet megérteni, ha a jövő nyitottságát nem vesszük komolyan.


Kvantummechanika

Hasonlóképpen tárgyalható az empirizmus a fizikában: mi empirikus a fizikában, és mi az, ami minden tapasztalást „megelőz”? − Ez vezet a transzcendentálfilozófia kérdéseihez: Kant (1786) kudarcot vallott azzal a tervével, hogy a newtoni[12] fizikát a priori megalapozza. Ennek következtében vajon csak bölcselettörténeti érdekesség a transzcendentálfilozófia egész programja? − Weizsäcker azt állítja, hogy nincs így. E programnak sokkal inkább csak most van esélye a megvalósítására, miután a kvantummechanikával olyan elméletünk van, amely valóban egyetemes érvényű, úgy ahogy Kant már a newtoni mechanikáról feltételezte. A kvantumelmélet átfogó egyetemességét Kant bizonyára még el sem tudta képzelni.

Ezzel azonban mégis új módon teljesül a kanti program: Kant hangsúlyozta, hogy mindennemű transzcendentális megismerés csak a lehetséges tapasztalás területére vonatkozhat. A modern fizika átgondolása Kant szemszögéből nagyon világosan mutatja − biztosan egészen Kant szándéka szerint −, hogy mi ugyan mindent a természettudományi tárgyiasítás szemszögéből, azaz az objektív tapasztalás feltételei alapján szemlélhetünk, de ezzel azonban csak nagyon szűk területet vettünk szemügyre mindabból, ami az emberi szellemet foglalkoztathatja. Fentebb volt szó erről.


Atomizmus

Platón a Timaiosz-ban[13] beszél az atomokból összetett elemekről. A négy elem atomjainak az öt szabályos test közül négy felel meg (az ötödik, a pentagon-dodekaéder az egész kozmoszt jelenti), amely a maga részéről háromszögekből áll − lásd fentebb. Heisenberg erről megjegyzi[14], hogy a kézzelfogható valóság visszavezetése a tiszta matematikára Platónnál már ugyanolyan, mint a modern fizikában: Platón az agyag részekre bontásánál végül is tiszta matematikához jut, a háromszögekhez; a modern fizika az elemi részecskéket elvont matematikai szimmetriatulajdonságokra vezeti vissza. Weizsäcker élesebbé teszi ezt a látásmódot, amennyiben az őstárgyakkal valódi „atomokat” vezet be, olyan objektumokat ugyanis, amelyek elvben oszthatatlanok, mert részei még csak el sem gondolhatók. Következésképpen az ilyen tárgyak absztraktak, szaknyelven olyan fizikai rendszerek, amelyeket a 2-dimenziós komplex állapottérrel írunk le. Ilyen objektumoknak nem lehetnek részeik, még helyük sem lehet (hiszen 2-nél több lehetséges hely létezik), sem pedig a dolgoknál megszokott tulajdonságaik. Csak ha óriási számban ilyen tárgyakat absztrakt módon összerakunk, akkor ábrázolhatók a megszokott fizikai rendszerek. Így konkretizálódik, miképpen fogalmazható meg egy olyan atomizmus, amely az oszthatatlanságot következetesen végiggondolja − fizikailag inspirált megfontolásokból következő filozófiai belátásként.


Tudományelmélet          

Weizsäckert alig érdekelte a filozófiának az a szakterülete, amely kifejezetten a fizikával −  vagy általánosabban a természettudománnyal − foglalkozik, nevezetesen a tudományelmélet. Szemére vetették, hogy ezzel a fizika és a filozófia kapcsolatának modern fejlődését figyelmen kívül hagyta. Weizsäcker ezzel szemben mindig hangsúlyozta, hogy a tulajdonképpeni filozófiai kérdések a fizika tartalmai miatt vetődnek fel, nem pedig a módszer, azaz a régebbi tudományelmélet tárgya miatt. Emellett Weizsäcker bírálta a tudományelmélet átgondolatlan empirizmusát. Következetesnek találta viszont abban a tudománytörténeti fordulatot Thomas S. Kuhn nyomán. Erről a tudományelméletről írja:

„Ez az elmélet empirisztikus volt, azaz a tapasztalást tekintette a tudomány alapjának; az empirisztikus tudományelmélet tárgya a tudományos tapasztalás. Ez az elmélet ugyanakkor maga is a tudomány igényével lépett fel. Eleinte azonban nem tapasztalati, hanem a priori tudományként haladt. Egyszerűen előfeltételezte, hogy mit kell a tapasztalásnak teljesítenie, nevezetesen a tudományos tételek igazolását. Ezzel kudarcot vallott, ténylegesen Hume, ill. a konkrét kidolgozásban a popperi modell megoldatlan problémái miatt. Meg kell tanulnia, ha maga is az általa leírt értelemben akar tudomány lenni, hogy a maga részéről is empirikusan kell működnie. A tapasztalatból kell megtanulnia, hogy mi a tudományos tapasztalat. Ennek a tere azonban a tudomány története. Egy önmagára alkalmazható empirisztikus tudományelméletnek tudománytörténetté kell válnia. […]

Amennyire érvényesek saját tudománytörténeti ismereteim, Kuhn elgondolásait meggyőzően helyesnek találom. Tudományelméletileg persze nem megoldások, hanem a problémának empirikusan kibővített újrafogalmazásai. A tudomány története miért nem az ismeretek egyenletes felhalmozódása, és ezzel szemben miért szakad szét platókra és krízisekre? És egy problémamegoldás vagy paradigma társadalmi sikerének a tudósok csordájában mi köze van az egész tudomány igazságigényéhez?”[15]

Az analitikus filozófiából Weizsäcker természetesen ismert egyet és mást. De ennek az irányzatnak a problémakezelési módja idegen maradt számára. Például a realitás fogalmának elemzése az új realizmus különböző formáinál egészen érdekes foglalatosság lehet. De a mélyebb filozófiai kérdésekhez, melyek Weizsäckert érdekelték, semmivel sem járul hozzá. − Az analitikus filozófia követői bizonyára ellene vetnék, hogy a Weizsäcker által ilyennek látott „mély kérdések” mégiscsak túl homályosak racionális megtárgyalásukhoz. Niels Bohr egyik mondása szerint egy valóban mély igazság az olyan, hogy az ellentéte is az. Bohr ezt egyáltalán nem leértékelően vélte, és Weizsäcker ebben igazat adott Bohrnak.


Személyiség

Hadd szóljak néhány szót Carl Friedrich Weizsäcker személyiségéről is, ama vonások kiegészítéseképpen, amelyek elválaszthatatlanok a „fizikustól és filozófustól”.

Csodagyerek volt. Ahogy vannak csodagyerekek a hegedűjátékban és a műkorcsolyában, láthatólag előfordulnak a tudományban is. Ezt saját beszámolói éppúgy alátámasztják, mint öccsének elbeszélése. Richard azt írja, Carl Friedrich mindig is annyival jobb és okosabb volt nála, hogy soha eszébe sem jutott versenyre kelni vele – holott a vetélkedés meghatározó a fivérek közötti viszonyban.

A család kiemelkedő rangja, valamint a sűrű iskolaváltogatás – amely édesapja diplomata-karrierjének volt velejárója – hozzájárulhattak ahhoz, hogy már fiatal éveiben is emelkedett tartás jellemezte. Később ehhez hozzáadódott a hagyományos német professzori habitus, amely generációja számára még tipikus volt: az emelkedettség Weizsäcker megjelenésének alapjellemzőjévé vált.

Ez határozta meg a „Főnöknek” a munkatársaihoz való viszonyát is: mint a Tudományos-technikai Világ Életkörülményeit Kutató Max Planck Intézet vezetője sosem vetemedett volna arra, hogy belevesse magát a forgatagba és egy több kutatós projekt megvalósulását részletekbe menően felügyelje. Ehelyett inkább olyan embereket hozott az intézetbe, akikben beszélgetőpartnerként fantáziát látott, egyébként pedig mindünknek szabad kezet hagyott, hogy azzal foglalkozzunk, amit érdekesnek találunk.

Szakmai szenvedélye és az intenzitás, amellyel a kutatás fele fordult, a közvetlen találkozás során alig volt érzékelhető. Írásaiban viszont – mindenekelőtt 1976-os Önábrázolásában – ismételten teret ad személyisége eme vonatkozásának. E vallomásokat hosszú ideig alig érintettem, s leginkább kínos önleleplezésként tekintettem rájuk. Később azután megtanultam úgy tekinteni rájuk, mint az önmagával és a nyilvánossággal szembeni tisztesség jogos igényének bizonyítékára, illetve mint a túlságosan erős racionalitás-hit ellensúlyára.

Az Önábrázolás elején Weizsäcker leírja egy éjszakai élményét 12 éves korából, amelyet gyakran idéznek. Most én is ezt teszem:

„Egy térképpel elmenekültem az emberektől, a meleg, csodálatos csillagéjbe, a teljes magányba. Egy ilyen éjszaka élményét nem lehet szavakkal visszaadni, de megragadhatom a gondolatot, amely fölmerült bennem, miután az élmény lecsengett. A csillagos ég kimondhatatlan pompájában valamiképp Isten volt jelen. Ugyanakkor tudtam, hogy a csillagok gázzal teli gömbök, amelyek a fizika törvényeinek engedelmeskedő atomokból tevődnek össze. E két igazság közötti feszültség nem lehet feloldhatatlan. De hogyan lehetne feloldani? Elképzelhető, hogy a fizika törvényeiben is Isten visszfényére lelünk?”

A fizika Weizsäcker számára sohasem csupán a világ racionális feltárásának lehetőségét jelenti, hanem egyben Istenhez való közeledést is. Ezért is kedvelte Keplert, és érezte magát valamivel közelebb Platónhoz, mint Arisztotelészhez vagy Kanthoz.

Fölvázolja ifjúkori találkozását Alastairrel, aki e vázlat dacára is enigmatikus figura marad, de aki minden bizonnyal rendkívüli mértékben hatott rá, függetlenül minden tudományosságtól és racionalitástól.

Ennek az időszaknak a hangulatát kísérli meg érzékeltetni a Stern c. folyóiratnak adott interjúban[16]  − 1930-ban 18 éves volt! −:

„A húszas évek végén alaphangulatomat így jellemezhetném: háborúk közötti korszakban élünk, olyan fázisban, amikor még nem látható, hogy minek kell még az emberiséggel történnie. Valami más fog jönni. Abban a polgári világban, amelyből származtam és amelyhez tartoztam, nem tudtam hinni. Nem gyűlöltem ezt a polgári világot, de úgy éreztem, nem lesz tartós, és valami más következik. És ha megkérdem magamtól, hol terjedtek hasonló érzések, akkor azt válaszolnám, hogy az ifjúsági mozgalom széles köreiben, a szabad ifjúsági mozgalomban (Bündische Jugend). Ha az irodalmat veszem, akkor pl. Stefan George műveiben (Der siebente Ring, Der Stern des Bundes, Das Neue Reich). Mindez teli volt várakozással, hogy az a világ, amelyben élünk, tönkremegy, mert megérdemli, hogy tönkremenjen. Új világ jön, és ebben az új világban az egyszerű valamint tiszta emberi értékek lesznek érvényesek, és nem ez az elpocsékolt vacak, úgy hogy felhőkarcolókat kell építenünk, hogy megostromoljuk az eget. Kevés válogatott ember lesz az, aki ezt a világot létrehozza. Ehhez a választékhoz tartozni, az egyetlen értelmes feladat. »Aki egyszer körbejárta a lángot, a láng rabja marad« − ez jellegzetes George-szólásmód. Az ifjúsági mozgalom a tábortüzek ezreinél mondta ezt. Ilyen volt a hangulat.”

Weizsäcker így ecsetelte az akkori hangulatot egy interjúban, amelyben a náci időben játszott szerepéről kérdezték. Érdemes erre a szerepre még egy pillantást vetni.


„Uránegyesület”

Természetesen ma nem nagyon könnyű magunkat beleélnünk az akkori helyzetbe, a háború alatti diktatúrában folyó életbe és az akkori, a miénktől sokban nagyon különböző gondolkodásmódba. Ez pl. a problémája annak az ábrázolásnak, amit Mark Walker nyújt könyvében (1995) Heisenberg szerepéről az „Uránegyesület”-ben. Ezt azoknak a fizikusoknak a csoportja alkotta, akiknek a háborúban egy atombomba és egy reaktor kifejlesztésén kellett dolgozniuk. Hasonlóan járt most Weizsäcker az ő szerepének újabb ábrázolásaival.

Először is: Weizsäcker mindig hangsúlyozta, hogy ezeknek a felfedezéseknek a műszaki megvalósítása nem érdekelte. Érdeklődését tekintve ez nagyon valószínű, semmi okunk sincs kétségbe vonni.  Miért vett benne mégis részt? − Itt is tisztán kell látnunk a helyzetet: nem az lett volna számára a másik választási lehetőség, hogy csendes kamrácskájában elméleti kutatómunkát folytasson, hanem hogy behívják katonának; az „Uránegyesület” jó lehetőség volt számára, hogy a katonai szolgálatra igénybe nem vehetőnek minősítsék (öccse már a háború első napján elesett Lengyelországban). Volt azonban még egy másik indítóoka is, és ez jellemző fényt vet jellemére: a történések közelében akart maradni, hogy kézben tarthassa azokat. Később legnagyobb hibájának minősíti ezt, − mondhatnánk − mindenhatósága naiv beképzelésének. Megint idézek az említett interjúból[17]:

C. F. v. W.: A történések közelében akartam maradni, és rábeszéltem a közreműködésre Werner Heisenberget is, aki akkor Lipcsében egyetemi tanár volt. Azt mondtam, látnunk kell, hogy mi lesz a dologból, majd pedig magunk dönthetjük el, hogy mit teszünk azzal.

A bomba technikai ösztönzésként egyáltalán nem érdekelt. Engem az csábított, hogy a tűzhöz közel politikai befolyáshoz jussak. De ez természetesen egészen az én egyéni motivációm volt, biztosan nem mondható tipikusnak.

stern: Hogyan értsem ezt?

C. F. v. W.: Ugyan fizikus voltam, de mélységesen egészen más dolgok nyugtalanítottak. Az foglalkoztatott, hogy mi történik a világban, politikailag és szellemileg. Úgy éreztem, hogy ha nem alakítom a politikát, akkor elárulom azt, amit tennem kell.

stern: Milyen irányban akart hatni? Mi volt a célja?

C. F. v. W.: Nem tudtam, hogy akkor majd mit tennék. Nem volt programom, csupán egy érzésem: úgy éreztem, hogy talán tehetek ott valamit, és ha tehetek, akkor feltétlenül meg kell tennem. Ehhez bizonyos feltételeknek meg kell lenniük, személyként meghallgatásra kell találnom. Ha fegyvert csinálhatok, senki sem akadályozhatja meg, hogy arról velem tárgyaljanak − talán befolyásolhatom az eseményeket, az ég tudja, hogyan. Ez motivált. Utólag mondom, csak az isteni kegyelem mentett meg − azáltal, hogy így nem ment. Halálosan félresikerülhetett volna. Akkoriban fiatalos könnyelműséggel nekivágtam valaminek, amihez ismét nem fognék hozzá, ha ma ugyanabban a helyzetben lennék.”    

Úgy képzelhetjük, hogy ugyanilyen motívumból gondolt a plutóniumbombáról szóló megfontolásainak a szabadalmaztatására (amiből csak egy szabadalom lett a plutóniumos reaktortechnikáról): mindvégig rajta akarta tartani a kezét.

Érdemes elolvasni az egész interjút. Kiderül belőle, hogy Weizsäcker el volt szánva a lehető legnagyobb őszinteséggel nyilvánosságra hozni indítóokait és hibáit. Ide tartozik az a sokat vitatott kérdés is, hogy az „Uránegyesület” munkatársai tulajdonképpen atombombát akartak-e építeni. Robert Jungk: Heller als tausend Sonnen (1956) c. könyvében azt írta, az „Uránegyesület” munkatársai egymással összeesküdve akadályozták meg, hogy Hitler atombombához jusson; ezt Weizsäker így mondta neki. Weizsäcker azonban azonnal cáfolta ezt[18] Jungk bosszúságára, aki „félrevezetve” érezte magát. Szubjektíven bizonyára jogosan, hiszen Weizsäcker többször megírta vagy mondta − így valószínűleg Jungknak is − hogy a fizikusok „igazából nem akarták” az atombombát − de azt nem, hogy aktívan megkísérelték volna megakadályozni; hiszen egyáltalán nem kerültek olyan szorult helyzetbe, hogy arról döntsenek.

Önmaga és a nyilvánosság iránti őszinteség kísérletének tekinthető a Schuld  című szonettje, amelyet 1945-ben Farm Hallban írt − és később publikált. Ebben olvassuk[19]:

„Ich ließ mit sehendem Aug in dunklen Jahren
schweigend geschehn Verbrechen um Verbrechen.
Furchtbare Klugheit, die mir riet Geduld!

Der Zukunft durft ich meine Kraft bewahren,
allein um welchen Preis! Das Herz will brechen.
O Zwang, Verstrickung, Säumnis! Schuld, o Schuld!“ 

[Magyarul mintegy:

„Sötét esztendőkben látó szemekkel
némán hagytam történni bűnt bűn után.
Borzalmas okosság, mit türelem tanácsolt nekem!

A jövendőnek megőrizhettem erőmet,
csakhogy milyen áron! A szív meg is hasadna.
Ó kényszer, behálózás, mulasztás! Vétek, ó vétek!” ]
Ezt fűzi hozzá: „Ugyanakkor óvatossági ösztönöm szinte minden esetben megbízhatóan működött. Legtöbbször úgy viselkedtem, hogy nem támadt veszély. De természetesen észleltem, hogy semmi esély sem nyílt a megálmodott módon. A szonett az 1945. évi Farm Hallból az utólagos következmény.” − Hős nem lett belőle. Nem csatlakozott a július 20-iki merénylőkhöz, akiket ismert és kiknek szándékait elég pontosan tudta. Egyúttal − ami ismét jellemző − a szonettből töretlen öntudat szólal meg, hogy a jövőben az arra megőrzött erejére is szüksége lehet; amivel egészen nem tévedett.

Weizsäcker az Önábrázolásban így foglalja össze szerepét[20]:

„Az egész háborún át közreműködtem az »Urán-Projekt«-ben. A sors megkímélt minket attól a döntéstől, hogy egyáltalán, azaz Hitler számára, akarunk-e atombombát építeni. Valamivel több mint egy évvel később felismertük, hogy ez messze meghaladja lehetőségeinket, és minden erőnkkel a reaktormodellen dolgoztunk. Az erkölcsi probléma a kezdetben rejlett. Az akkori kockázatot mai tudásom szerint nem vállalnám még egyszer. Elegendő lehetett volna a fizikusok általában vonakodó konformizmusa a bomba építésének megakadályozásához, ha az lehetséges lett volna? Wirtz-cel együtt dolgoztam és meg akartuk ismerni a technikai lehetőségeket, hogy aztán magunk döntsük el, mit és kinek jelentünk. Heisenberg a német tudomány megőrzésére törekedett a háború − szerinte biztos − elvesztése utáni időben. Egy ideig én a történések befolyásolásáról álmodoztam, szerencsémre az álom nem vált valóra. Heisenberg hiába kereste a párbeszédet ezekről a problémákról Bohrral; az atomfizikusok nemzetközi családja nem értett többé egyet egymással. Nincs okunk erkölcsi dicséret elvárására. Mégis elmondhatom, hogy mi akkor a legszűkebb körben többet gondolkodtunk azon, miképpen lenne elkerülhető az egész világon az atombombák építése, mint azon, hogyan kellene elkezdenünk az építését.”

Azok az utóbbi időben alkalomszerűen elhangzott szemrehányások, hogy Weizsäcker hőssé akarta magát szépíteni és igazi szándékait − a bomba építéséről − eltitkolta, egészen biztosan indokolatlanok. Sem ő, sem kollégái nem akarták magukat hőssé stilizálni − Robert Jungk hőstörténetének azonnal ellentmondott −, még kevésbé akart atombombát építeni. Weizsäckert ez nem érdekelte, és az „Uránegyesület”-ben egyáltalán senki sem látott erre esélyt. Természetesen a valóság bonyolultabb, mint az ilyen egyszerű minták. Őrült elképzelései („őrült voltam”, mondta egy Spiegel-interjúban) mutatják gyengeségeit. Óvatossága emellett hősiességellenes volt. E tapasztalatok azonban azt eredményezték nála, hogy később a kétségbe esésig minden erővel síkra szállt a világbékéért.


Vallás

Eközben felhasználta az evangélikus egyházi kapcsolatokat is. Saját egyházi kötődése inkább  laza volt. A lutheránus tartományi egyházról, melybe beleszületett, a következőket írja:

„Korán jutottam arra a véleményre, hogy a helyet, ahová tétettünk, értelmetlen volna elhagyni. Állandóan és szívesen a lutheránus egyház tagja maradtam. Ismételten csalódással kellett azonban tapasztalnom, hogy amennyire megérintett az Újszövetség, éppoly kevéssé tudott megérinteni maga az egyház. Az etikában és a misztikában, ahol választ kerestem, nem támasztott velem szemben követelményeket; sem a Hegyi Beszéd, sem pedig a János-evangélium kívánalmait nem várta el tőlem.”[21]

Tartományi egyháza sajátosságaiból mindenekelőtt a politikai állásfoglalást érzékeli:

„Megértettem, hogy az egyház ítéleteit és magatartását képviselőinek helyzete felől ildomos értelmezni. Megtanultam ésszerűen politikusan használni az érdekkonfliktusoktól és -összefonódásoktól egyaránt távolságot tartó egyházi jóakaratot.”[22]

Bibliai szövegekkel mindazonáltal elmélyülten foglalkozott. A Gifford Lectures nevű előadásai (1964) tartalmazzák a bibliai teremtéstörténet részletes exegézisét és egy „Kereszténység és történelem” c. fejezetet, amelyben kifejezetten kereszténynek vallja magát. Írt a Hegyi Beszédről, kiváltképpen a boldogok dicséretéről, továbbá Bonhoefferről és Lutherről szóló tanulmányokat, valamint számos elmélkedésben taglalta a kereszténység kulturális szerepét.

Weizsäcker misztika iránti igényének sokkal inkább megfelelt a bölcsességek és meditációk távol-keleti tradíciója. Közelebbi kapcsolatot Gopi Krishna  teremtett. A pandit vagyis brámán tudós (Krishna 1971) könyvéhez fűzött előszavában megkísérelte a hindu bölcsességek „nyugatira” való átfordítását. A Német Fejlesztési Szolgálat igazgatótanácsa elnökeként később eljutott Indiába. E lehetőséget arra használta, hogy látogatást tegyen a hindu bölcseknél. Gyakran idézik azt a leírását is, amelyben Maharshi asrámjában egy magasabb hatalomról szerzett tapasztalatát taglalja. Hadd idézzem fel ezúttal csupán a gondolatmenet magvát:

„Az olvasó talán megbocsátja, hogy nem kísérlem meg leírni a leírhatatlant, ám mégis beszélek róla; hiszen másként nem is lett volna szabad elkezdenem ezt a beszámolót. Amikor a cipőmet levetve az asrámban Maharshi sírja elé léptem, villámcsapásszerűen ért a bizonyosság: »Igen, ez az.« Tulajdonképpen minden kérdésemre választ kaptam. Baráti körben, hatalmas zöld leveleken ízletes ebédet kaptunk. Ezt követően a sír melletti kőpadlóra ültem. A tudás volt jelen ott, s egy fél óra alatt minden megtörtént. Még érzékeltem a környezetemet, a padló keménységét, a moszkitók zizegését, a kövekre verődő fényt. Ugyanakkor, mint egy suhanásban, keresztülhatoltam azokon a rétegeken, hagymahéjakon, melyeket a szavak csak sejtetni tudnak: »te« – »én« – »igen«. A boldogság könnyei. Boldogság könnyek nélkül.”[23]

Ebben a retrospekcióban is egy, a racionálissal ellentételezett világ mutatkozik meg, mint Weizsäcker szenvedélyének és vágyódásának célja.

Nemrégiben azt olvastam egy kritikában, hogy a fenti beszámoló pontosan olyan jellegű, mint amilyeneket a misztika európai hagyományából ismerünk. A történeti összefüggést nem tudom megítélni. De a tény egyből világos: egy tapasztalatot, amely annak, aki átélte, teljességgel új, olvasója számára pedig elképzelhetetlen, nem is nagyon lehet másként leírni, mint olyan megfogalmazásokkal, amelyek az ismerthez kapcsolódnak.


Békepolitika

Weizsäcker kései éveire az az élmény nyomja rá bélyegét, hogy a fenyegető atomháborúra való figyelmeztetései hatástalanul hangzottak el. Vélhetőleg a politikában jelentős szerepet játszó családjának hagyományai is szerepet játszottak abban, hogy felelősnek érezte magát egy olyan felfedezés következményeiért, amelyben jelentősen közreműködött. Az 1957. évi „Göttingai Nyilatkozat”-tal – melyet 17 magfizikus-társával együtt írt alá – biztosan lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a németországi szövetségi kormány nem törekedett atomfegyverekre a szövetségi véderő számára. A továbbiakban éveken át − szinte főfoglalkozásként − afféle „vándorprédikátorként” részvevőket verbuvált egy békezsinatra.  Hogy a végül megvalósult „Convocatio” hatástalan maradt, az már célkitűzéséből kiolvasható volt. Hiszen úgy hirdették meg, mint az „igazságosságért, békéért és a teremtett világ megóvásáért” elkötelezett összejövetelt, amelynek végső soron minden szépet és jót fel kellett volna karolnia (vö. Endreffy Zoltán: „Az igazságosság, a béke és a teremtés megóvása ügyében összehívandó világgyűlésről”, Mérleg, 1989/2. 171−183. Szerk.).

Elkeseredésében Weizsäcker végül saját söckingi kertjében mélyesztett el atombunkert – profétikus előjelzésnek szánta, melynek fel kellett volna ráznia „az embereket”. Egyik nagyon jellegzetes írásában azonban, mely 1980-as újévi jegyzet[24] címmel jelent meg, a következőket fűzi elkeseredéséhez:

„Mea culpa – ez erkölcsi hagyományaink egyik legfájdalmasabb, ugyanakkor legvigasztalóbb szófordulata. Viseld el magadra venni a bűn terhét, és képessé válsz a következő lépés megtételére. Az én hibám, ha nem lelek meghallgatásra, hiszen nem a teljes igazságot mondom. A féligazsággal pedig, amelyet hangoztatok, magam sem tudnék élni.

Az igazság a kétségbeesés és a reménynek a kétségbeesésen túl világító lenyűgöző fénye. A kétségbeesést senki sem beszélheti be magának, neki magának kell felfedeznie. A remény időbeli neve egy időn túli fénynek. Senki sem viseli el a kétségbeesést másként, mint a remény fényénél, e fény jelenvalóságánál. Ott van az, akkor is, ha nem látom. Senki sem láthatja a fényt, ha megkímélte magát a kétségbeeséstől.

Mindezek kimondása nem erkölcsi kötelesség, hiszen amit kötelességszerűen mondunk, az aligha érheti el a hallgatót. Éppenséggel a beismerés kötelessége segít saját félelmünket legyőzni. Hiszen már maga a kimondás képessége is kegyelem.

Ha azt, amit megtenni képes és ennél fogva köteles vagyok, helyesen látom, akkor a feladat: összekapcsolni az észt a reménnyel. Fizika és filozófia, ez nem más, mint a racionalitás önértelmezése, vagyis ama újkori áramlat forrásának keresése, melynek zuhatagos szakasza alkotja válságunkat. Utakra lelni a veszély közepette: ebben áll az önnevelés a célból, hogy a közeledő válság láttán racionalitással hassuk át a politikát.

Ebben az irányban a válság racionális megértése végett most egy második lépést is meg kell tennem. […] Úgy nevezhetnénk: Utak a válságban. Ez azt jelenti, hogy a háború elkerülhetőségének módszertani premisszája többé nem érvényes. Katonai értelemben a veszély közepette vezető utak a háború elhárítását jelentik, míg a krízisen átvezető utak a károk csökkentését. A határok nagyon szűkek lehetnek.

Ezt lelkileg alig lehet kibírni. Az erőfeszítés utak nyitására a válságban nem lehet a lelki mozgalom forrása. Ez az erőfeszítés formája szerint inkább olyan kísérő munka, mint a szerzetesek favágó munkája az erdei kolostorban. De emberi életeket menthet. A jövőt szolgálhatja. Az ész összekapcsolása a reménnyel.”

A nagy kelet-nyugati ellentét eltűntét szerzőnk még megérte. Bizonyára a Pugwash-on és más csatornákon át az ő befolyásának is köszönhető, hogy a Szovjetunió viszonylag csendesen szenderült jobblétre. Nagy birodalmak általában vértengerben tűnnek le. Egyébként kétlem, hogy a jelenlegi helyzet az atombombák tekintetében nyugodtabb álomra adhatna okot. Ez főleg abban különbözik a korábbitól, hogy hamarosan a Föld bármely sarkán feltűnhet egy rablóbanda, amely képes arra, hogy lakatlanná tegye a bolygót.

Weizsäcker fizikus és filozófus volt. Szenvedélyesen volt ő egyben e kettő. Szenvedélye sóvárgásból és istenkeresésből táplálkozott. (Török Dalma fordítását átdolgozta, ill. a szerző végső kiegészítéseit fordította Boór János és Balogh Szilárd)

 

Szakirodalom

Birkhoff, Garrett − Neumann, John von: The Logic of Quantum Mechanics. Ann. of Math., 37 (1936) 823–843.

Frede, Dorothea: Aristoteles und die Seeschlacht. Das Problem der contingentia futura in de interpretatione 9, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1970.

Heisenberg, Werner: Der Teil und das Ganze. München, Piper, 1969.

Jaenecke, Heinrich: Mein Gott, was haben wir getan! Hamburg, Gruner & Jahr, 1987.

Jungk, Robert: Heller als 1000 Sonnen. Bern/Stuttgart/Wien, Scherz, 1956.

Kant, Immanuel: Metaphysische Anfangsgründe der Naturwissenschaft. Riga, 1786.

Kolmogoroff, Andrej  N.: Grundbegriffe der Wahrscheinlichkeitsrechnung. Berlin, Springer, 1933.

Krishna, Gopi: Biologische Basis religiöser Erfahrung. Weilheim, Barth, 1971.

Lyre, Holger: Quantentheorie der Information. Zur Naturphilosophie der Theorie der Ur-Alternativen und einer abstrakten Theorie der Information. Wien, Springer, 1998.

Pongratz, Ludwig J. (közreadó): Philosophie in Selbstdarstellungen. II. Hamburg, Meiner, 1975.

Walker, Mark: Nazi Science. New York, Plenum, 1995.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Der zweite Hauptsatz und der Unterschied von Vergangenheit und Zukunft. Annalen der Physik 36 (1939) 275–283; lenyomva és idézve Weizsäcker (1971) 172–182.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Zum Weltbild der Physik. Stuttgart, Hirzel, 1943 (az első 8 tanulmány).

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Die Entstehung des Planetensystems. Die Naturwissenschaften 33 (1946) 8−14.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Die Geschichte der Natur. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1948; Stuttgart, Hirzel, Harald Lesch előszavával, 2006.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Atomenergie und Atomzeitalter. Frankfurt, 1957.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Die Tragweite der Wissenschaft. Stuttgart, Hirzel, 1964.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Die Einheit der Natur. München, Hanser, 1971.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Wissenschaftsgeschichte als Wissenschaftstheorie. Rede zur Jahresversammlung 1974 des Stifterverbands für die Deutsche Wissenschaft, Berlin Juni 1974; in:  Wirtschaft und Wissenschaft, Sonderheft September 1974; lenyomva és idézve Weizsäcker (1975a) 101–125.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Fragen zur Weltpolitik. München, Hanser, 1975a.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Selbstdarstellung. In: Pongratz 1975, lenyomva és idézve Weizsäcker 1977, 553–597.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Der Garten des Menschlichen. München, Hanser, 1977.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Wahrnehmung der Neuzeit. München, Hanser, 1983.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Bewußtseinswandel. München, Hanser, 1988.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Der Mensch in seiner Geschichte. München, Hanser, 1991.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Zum Weltbild der Physik. Holger Lyre előszavával, Stuttgart, Hirzel, 142002.

Weizsäcker, Carl Friedrich von: Die Geschichte der Natur. Harald Lesch szövegválogatása és felolvasása, Grünwald, Komplett Media, 2007, kb. 6 óra.

Wieland, Wolfgang: Aristoteles und die Seeschlacht. Zur Struktur prognostischer Aussagen. Berichte zur Wissenschaftsgeschichte 2 (1979) 25–33.



[1] In: Pongratz 1975; CFvW 1977, 553−596, itt 556k. után idézve.

[2] CFvW 1977, 558k.

[3] Közérthető ismertetése található in: CFvW 1946.

[4] CFvW 1977, 577k.

[5] CFvW 1977, 583.

[6] CFvW 1977, 560k.

7 Kolmogoroff 1933.

[8] CFvW 1991, 98.

[9] Vö. mindazonáltal Thomas Görnitz dolgozatával e tanulmány forrásául is szolgáló Leopoldina-kötetben.

[10] A legtöbb matematikus ezt másképpen látja − ezt külön megvitathatnánk; vö. Drieschner 1979.

[11] Az ún. „tengeri csata”-érv: Arisztotelész, De interpretatione 9; vö. Frede (1970); Wieland (1979), 25−33.

[12] Isaac Newton (1643−1727).

[13] Timaiosz, 20. fej., 53c4−55c6.

[14] Heisenberg (1969), 26k., 331k.

[15] CFvW (1975a), 110. és 111k.  

[16] Interjú 1984-ben Heinrich Jaenecke-vel a Sterntől. Lenyomat in: Jaenecke 1987 és in: CFvW 1988, 362−376.

[17] CFvW 1988, 363kk.

[18] „Ha a közelmúltban azt mondták, hogy mi szándékosan elkerültük vagy megakadályoztuk a bomba építését, ez annyiban dramatizálás, amennyiben tudtuk, hogy erre abban a helyzetben nem is voltunk képesek.” 1956/57. téli szemeszteri előadás, nyomtatva in: CFvW 1957, 71k.

[19] CFvW 1988, 360.

[20] CFvW 1977, 568.

[21] CFvW 1977, 588k.

[22] CFvW 1977, 591.

[23] CFvW 1977, 595.

[24] CFvW 1983, 350k.

 

,

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: