Tanulmány

Az elrendelt hitbeli egység nem egység. Az egység olyan kommunikációs folyamat révén áll elő, amelybe a ránk hagyományozott és újonnan szerzett hittapasztalatok, valamint életünk kulturális keretfeltételei egyaránt beleszövődnek, és amely ezek között nyíltan közvetít. Ebből születhet hiteles hitvallás.

Ha a kereszténység hiteles akar lenni…

Részlet Klaus-Peter Jörns könyvéből


Címkék: , , , ,

 

 

A vallásos hit „mindenkor hitvallás. Ám e történés a kommunikációban nyeri el egységét, nem pedig az érdekeltek (óhatatlanul bizonytalan) tudatállapotában.”[1] Akkor viszont az is igaz, hogy az egységet mindaz korlátozza, ami a kommunikációs történést korlátozza. Másképpen fogalmazva: Az elrendelt hitbeli egység nem egység. Az egység olyan kommunikációs folyamat révén áll elő, amelybe a ránk hagyományozott és újonnan szerzett hittapasztalatok, valamint életünk kulturális keretfeltételei egyaránt beleszövődnek, és amely ezek között nyíltan közvetít. Ebből születhet hiteles hitvallás. Nincs hiteles kereszténység a hitüket hitelesnek megtapasztaló kortársak ilyen hitvallása nélkül.

 


Forrás: Klaus-Peter Jörns, Notwendige Abschiede. Auf dem Weg zu einem glaubwürdigen Christentum, Gütersloher Verlagshaus, 20105, 344-350.

Klaus-Peter Jörns (1939) Bonnban és Göttingenben végezte teológiai és szociológiai tanulmányait. 1967-ben szerezte teológiai doktorátusát, majd 10 esztendőn át gyülekezeti lelkész volt. 1981-től a Kirchliche Hochschule Berlin Vallásszociológiai Intézetének gyakorlati teológia professzora, 1982-től az intézet vezetője; 1993-tól a berlini Humboldt Egyetem evangélikus teológiai karának professzora. Az Eugen-Biser-Stiftung kuratóriumi tagja. Notwendige Abschiede című könyve 2004-ben jelent meg, s azóta öt kiadást élt meg.


 

A kereszténység hitelességére irányuló kérdés azonban nem csak az egyházakat és tagjaikat érinti. Mert egy pluralisztikus társadalomban a hitelesség meggyőző kritériumait tudakoló kérdés fölmerül az új hitképzetek, új vallások kínálata láttán is. Eltöprengünk rajta, érnek-e ezek annyit, hogy az emberek figyelemre méltassák őket. Ha komolyan vesszük a „hiteles” szót, ez éppen erre az alapvető kérdésre vonatkozik. De ami „más” vallásokra érvényes, azt kulcskérdésként saját vallásunkkal kapcsolatban is föl kell tennünk, amely más vallások hívei számára szintúgy csupán egy „másik”, a vallási hovatartozás nélküliek szemében pedig mindig is csak egy a sok közül. Úgy áll a dolog, mint a külföldiek egzisztenciájával. Az állításban – „Mindenki külföldi. Szinte mindenütt” – ott rejlik a kihívás, hogy vessük alá magunkat egy külső nézőpont vizsgálatának. Hátráltatja az efféle perspektívaváltást, hogy Európában kereszténynek lenni még mindig annyit jelent: a többségi valláshoz tartozni – és egyszersmind megmagyarázza, eddig miért kíméltük egészen a kereszténységet attól, hogy a hitelességét firtassuk. Látókörének beszűkülése mindenesetre azt mutatja, e kímélet nem különösebben vált a javára. Sok a pótolnivaló. Az alábbi kritériumok egy kíméletlen önkritika keresztútjának stációiként kívánnak szolgálni. A kritériumokat kijelentő módban fogalmazom meg. Mert ha kimondjuk őket, az máris azt jelenti: hagyjuk, hogy hatni kezdjenek.

 

1. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, méltányolni tudja a gyökereit. Nem tesz úgy, mintha a vallás és a hit a korai kereszténységgel és irataival kezdődött volna. Ezért egyfajta irodalmi archeológia módjára feltárja vallási és kulturális gyökereit, s meghívja tagjait, a „hívőket” is, hogy részt vegyenek az emlékezés e munkájában. Minthogy a kereszténység gyökerei éppúgy visszanyúlnak a zsidó vallásig, ahogy a mezopotámiai, egyiptomi, görög és római hellenisztikus vallásokig is, e vallási archeológia közvetíteni képes messzemenően sokrétű kultúrtörténeti beágyazottságunk tudatát, ami segít hidakat verni, és alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy a vallások kialakítsák egymás közt összetartozásuk tudatát. Ebből a békének e világban oly sürgetően szükséges impulzusai eredhetnek.

2. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, belátja, hogy gazdagon szerteágazó története abból a szükségszerűségből fakadt, hogy a vallásnak a földön honos kulturális struktúrákkal összhangban kell élnie. Abból indul ki, hogy Istennek egyetemes észleléstörténete van, amely különféle kulturálisan koherens emléknyomokban manifesztálódott és fog ezután is manifesztálódni. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, tekintetbe veszi ezeket az összefüggéseket, hiszen Jézus Krisztus is egy konkrét történeti szituációba született bele, s azóta az emberi egzisztencia kulturális feltételeinek megfelelően nagyon különböző alakokban tapasztalják meg őt. Az inkarnáció a mi életfeltételeinkbe zárja be a létet. Isten inkarnációját egyetlen dogma sem ragadhatja ki e feltételek közül.

3. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, a kinyilatkoztatásnak – mint Isten önközlésének – fogalmát többé nem vonatkoztatja kizárólag a Bibliában dokumentált zsidó-keresztény emléknyomra. Más vallások esetében is elismeri, hogy Isten valódi önközléseit észlelték és észlelik, még ha e vallások a keresztény önértelmezésnek mint vallásnak nem felelnek is meg. Nem cáfolható az a pozitív föltevés, hogy Isten nemcsak a kereszténységet akarta, hanem a többi vallást is. Ezért a kereszténységnek, ha hiteles, több mondanivalója van más vallások számára annál, mint hogy a létezésük fölött sajnálkozik. Mivel a zsidók és a keresztények előtt és mellett más vallások is voltak és vannak, az Isten Isten-voltába és egységébe vetett hit pozitív kijelentéseket kíván meg a vallások és kultúrák sokszínűségéről. Ha a hit hiteles, mindent megtesz azért, hogy hitképzetei interkulturális és vallásközi tekintetben megbeszélhetők és megérthetők legyenek.

4. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, közvetlen tapasztalattal bír Isten és ember közös történetének szövevényes útjairól, abból a tényből adódóan, hogy a keresztény Biblia egy vallásközi kettős kánon. Éppen azért, mert a zsidók lényeges pontokon nem érthetnek egyet a keresztényekkel, és nincs közös hitvallásuk, a keresztények a Koránnal együtt is olvashatják a Bibliát, anélkül hogy a muszlimokkal közös hitvallásra kellene jutniuk. A keresztények megtehetik ezt, hiszen tudják, hogy a Korán Isten egyetemes észleléstörténetének zsidó-keresztény emléknyomát egyes hagyományokban – változtatásokkal ugyan, de – magába fogadta.[2]

5. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, a keresztények Istennel való kapcsolatát a Jézus Krisztussal való kapcsolatukkal azonosítja, aki mint Istenük támadt föl húsvétkor. Keresztény szemszögből nézve a köztünk élt és föltámadott Jézus Krisztusról szerzett tapasztalatok nem törlik el az összes korábbi vagy egyidejű istenészlelést, hanem mélyrehatóan felülírják azokat. Jézus élete, halála és feltámadása különböző vallásos értelmezési sémák felől is megérthető. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, világossá teszi a saját korának kijelentései számára mérvadó premisszákat és implicit axiómákat, és ugyanezt várja más vallásoktól is.

6. Ha a kereszténység hiteles vallás akar lenni, nem egy megváltásvallás mintájára definiálja magát, hiszen ez nem sajátosan keresztény vallási modell. Többé nem osztja azt az emberképet, melynek uralkodó elképzelése szerint a bibliai parancsokkal szembeni engedetlenség halálra méltó. Hogy halandók vagyunk, az az isteni teremtés része, nem pedig a „bűn zsoldja”. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, nem köti Isten üdvözítő szeretetét sem valamely áldozathoz, sem más teljesítményekhez. Ez a szeretet ok nélkül való, feltétlen és végtelen. Ez határozza meg valamennyi teremtmény Istennel való kapcsolatát és értékét is. Istennek (Jahvénak) a mózesi törvényben elrendelt, az emberek és állatok elsőszülöttjének föláldozására vonatkozó archaikus igényei a keresztények számára már csak vallástörténeti jelentőséggel bírnak. Egyértelműen „zárójelbe” kell tennünk őket.

7. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, Istent kivonja az istenvilág erőszakra és ellen-erőszakra épülő azon rendszeréből, amelybe az ókorban beleártották, s amelyben emberi hatalmi törekvések nyilvánulnak meg. Isten nem egyezkedik az emberek és állatok elleni gyilkos erőszakkal. Ezért az sem emlékeztethet ókori uralkodók udvartartására, ahogyan Isten jelenlétét ünnepeljük az istentiszteleten. A liturgikus szövegek és az énekeskönyvek mélyreható revíziójára van szükség, a régi uralmi nyelvet és azt az emberképet eltávolítandó, mely állandóan reprodukálja a bűn és engedelmesség kultúráját.

8. Ami korábban Isten egyetlen Fiát illette meg, azt Jézus Krisztus minden kereszténynek megígérte: ti. a teljhatalmat, hogy megbocsássuk egymás bűnét. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, abból indul ki, hogy e teljhatalom magában foglalja, hogy búcsút intünk annak a gondolatnak, hogy akár a keresztényeknek, akár a keresztény egyházaknak, akár a „keresztény népeknek” bármiféle előjoguk volna másokkal szemben. Az egymás bűnének megbocsátása fölötti teljhatalom nem más, mint Isten minden emberre kiterjedő akaratának megértése, s az emberek és népek közötti egyetértést, kiengesztelődést és békét kell szolgálnia. Mindenki számára elérhető, aki tovább akarja adni, s nem követeli meg a részvételt az úrvacsorán.

9. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, kész felelni a történelem színe előtt az egyházszervezeteiben és hitvallásaiban konkretizálódott társadalmi alakzatáért és tanításáért. Ez magában foglalja azt a készséget is, hogy saját történelmét nyíltan kérdőre vonja, ha az kérdésesnek bizonyult. De ide sorolandó az a képesség is, hogy teológiai kritikát gyakoroljunk olyan hitképzeteken, amelyek a kultúrák és népek együttélése tekintetében békétlenség forrásának mutatkoztak.

10. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, elvileg minden dogmája megkérdőjelezhető és visszavonható – az összefüggésekre koncentráló valamennyi elmés teológiai rendszer ellenében is. Ami a dogmatikára áll, áll a vallásokra mint hitrendszerekre is. Ezek „modellek”, „amelyek segítségével az ember megkísérel magyarázatot találni önmagára és a világra. A modell nem maga a valóság.” Ha a világkép megváltozik, „a vallások is vehetik a bátorságot, hogy új modelleket alkossanak, avagy a régieket újképpen interpretálják, mert máskülönben inkább gátat vetnek, mintsem utat nyitnának az emberek előtt.”[3] A döntő kritérium nem egy abszolút érvénnyel rögzített igazság, hanem azoknak az észleléseknek az autenticitása, amelyekre egy vallás fölépül.

11. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, akkor nem csupán az írott formában áthagyományozott hittanúságokat veszi komolyan, hanem az Istenről szerzett mai tapasztalatokat is – hiszen olyan Istenben hiszünk, aki a Lelkében jelen van. Ezért arra bátorítja az embereket, hogy saját hittapasztalataikat megosszák másokkal – akkor is, ha Isten némaságával és a világ igazságtalanságai miatti szenvedéssel kapcsolatos tapasztalatokról van szó. Ezekből kiindulva tisztázódhat a beszélgetés során, hogy a korábban adott válaszok segítenek-e a saját válaszaink megtalálásában. Ahogyan a ránk hagyományozott szövegek teológiailag autentikusak és ennélfogva sokfélék, éppúgy kinek-kinek a hite is autentikus és a változó élethelyzetekhez illő kell legyen. A hit nem valamiféle kész forma, amelybe az embereknek bele kéne bújniuk. Egy hiteles hit, jóllehet visszacsatol az áthagyományozott hittanúságokhoz, nincs alávetve normáknak, és nem normatív, hanem élő, változásra képes hit.

12. Hogy a kereszténység hiteles-e az emberek szemében, az attól függ, hogy az egyházak hogyan bánnak a keresztényekkel. Mennyire fontos számukra az érettség és a közös felelősségvállalás? Érdeklik-e őket az Istennel és a hittel kapcsolatos mai tapasztalatok? Hogyan segítik a hívőket abban, hogy hitüket az életvalóságukra tekintettel megfelelően reflektálni tudják? Ez ma azt is magában foglalja, hogy megtanuljunk a saját felekezetünk és vallásunk határain túlemelkedve kérdezni és gondolkodni. Keresik-e a párbeszédet a teológusok a nem-teológusokkal? Teret adnak-e nekik, hogy ugyanazon joggal ítéljenek, mint amelyet önmaguknak vindikálnak? Ha a kereszténység hiteles akar lenni, akkor az egyházakban a laikus keresztények maguk is felelősséget vállalhatnak hitük alakzatáért. Senkinek sem kell hagynia, hogy kész építményként ráerőltessenek egy hitet, mintha ezt az idő nem is érinthetné. Jobb, ha csak egyetlen hitkijelentést tudunk kimondani, de azt teljes szívből, mint ha pusztán idézünk tízet – ámbár fontos, hogy idézetek is „beugorjanak”.

13. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, Istennel, az emberekkel, a többi teremtménnyel és a kozmosszal van dolga, és hiszi, hogy minden élő egy nagy összefüggés része. A mindent összetartó erők: Isten szeretete és Lelke. Az életbe fenntartás nélkül belebocsátkozni: ebben a képességben egyesül a szeretet és a Lélek. A hit tudja, hogy olyan kapcsolattörténés megy végbe a Teremtő és minden teremtménye között, amely más világokat is magában foglal. Ennek megfelelően ha a kereszténység hiteles akar lenni, még inkább „szeretetreméltó” hit lesz, amely túlnő az antropocentrikus és etnocentrikus korlátokon, túl a geocentrikus határokon is, és amely mindennek, ami él, elismeri saját méltóságát és lelkét – vagyis közvetlen kapcsolatát Istennel.

14. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, az említett kapcsolattörténés alapján a világ és Isten között húzódó határokat lebontja az emberek előtt, akik így – a Biblia nyelvén szólva – megláthatják „a megnyílt eget” (Jn 1,51). Nem hiteles az a kereszténység, amely az embereket a szeretet elvesztése miatti szorongás és a büntetésekkel való fenyegetőzés útján akarja Istenhez vezetni. Ezzel „bezárj[a] a mennyek országát az emberek előtt.” (Mt 23,13). A „megnyílt ég” pedig az élet ígérete: ez az Isten, az emberek és a többi teremtmény közötti kapcsolattal összefüggő ígéret, amelyet Jézus megújított.[4] Isten és a világ egymástól megkülönböztethetők maradnak, de többé nincsenek elhatárolva egymástól, hanem nyitottak egymásra, valóban egészen egymásra vonatkoznak. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, a horizontján misztikus kereszténység lesz.

15. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, társadalmi felelősséget fog vállalni. Az Isten iránti szeretet, az emberek és állatok iránti szeretet, valamint a szociális ügyek iránti felelősség elválaszthatatlanok egymástól. Ezt éppúgy tükrözi a Tízparancsolat két „táblája”, mint Jézus Hegyi beszéde. Az első jánosi levél szerzője e gondolatot ebben a mondatban foglalta össze: „Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug” (4,20). Mert „Isten szeretet” (4,16). Az elvárt emberi viszontszeretet nem heroikus szeretetérzést jelent. A felebaráti szeretet reagál, ha valaki nyilvánvaló segítségre szorul, amint ezt Hans Jonas Das Prinzip Verantwortung c. művében írta.[5]

16. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, abból indul ki, hogy a szexualitás az emberi létezés közösségi jellegéhez tartozik. A teremtés ajándékaként fogja fel, mely nem csupán a szaporodás céljából, hanem öröm gyanánt is adatott nekünk. Mint minden, ami egymással élt életünkben jelentőséggel bír, a szexualitás is ambivalens, és visszaélések forrása lehet. Nem tekinthetünk rá sem pusztán biológiai funkciója, sem egyedül az élvezettel való kapcsolata felől. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, visszavonja a szexualitásnak – mindenekelőtt a női szexualitásnak – a zsidó-keresztény hagyomány általi démonizálását. Ez az ember testi voltát mindenestül diszkreditálja, és Isten teremtményi művét méltóságában sérti. Az ókori társadalmak azon kulturális elképzeléseit, amelyek alapján a papi hivatal a férfi nem számára tartatott fenn, Jézus igehirdetése érvénytelenné tette.

17. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, a papság tudományos-teológiai képzését is ki fogja szabadítani eddigi beszűkültségéből. Az evangélikus és katolikus fakultásokon a kötelező képzési program olyan látómezőt közvetít a teológusoknak, mely Isten egyetemes észleléstörténetének csupán zsidó-keresztény és egyházi emléknyomára korlátozódik. Holott a lelkészeknek a vallástörténet istenészleléseinek teljességét ismerniük kell legalább alapvonalaikban, és ezeket a zsidó-keresztény hagyománnyal együtt kell tudniuk megítélni. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, kiműveli papságában „az univerzális iránti ízlést”.

18. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, a saját és a többi vallás hagyományain gyakorolt történeti kritikán át el fog jutni a teológiai kritikáig. Arra tanítja a teológiát, hogy produktív – és ne túlnyomóan reproduktív – tudományt műveljen, és ezáltal képes a történeti ismeret és a mai hitszituáció közötti árkot áthidalni. Így az emberekről, más teremtményekről és a társadalmi szerkezetekről alkotott, kulturálisan közvetített elképzeléseket kritikus szemmel nézi, és az új etikai kihívásokat öntudatosan elfogadja majd – vagyis nemcsak a látható vallásra, hanem a láthatatlan vallásra és a két vallásforma közötti átmenetekre is gondot fog fordítani. A keresztény teológia e szolgálattal más tudományoknak is adósa az egyetemeken.

19. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, komolyan veszi, hogy háború és béke a történelemben nem utolsósorban a vallási problémák kezelésétől is függött. Ezért Európában az államoknak biztosítaniuk kell az iskolai vallásoktatást, méghozzá elsősorban olyan vallási műveltséget közvetítve, amely Európa pluralisztikus kulturális és vallási helyzetének megfelelő. Legyen a vallásoktatás e formája kötelező tárgy, amelynek keretében bemutatkozhatnak az országban képviselt vallások. A Németországban jellemző egész vallásoktatás, amennyiben egyes vallási közösségekhez vagy felekezetekhez kötődik, az említett cél elérését inkább hátráltatja, mert elmossa az egyházi oktatás határait. Az utóbbi feladata, hogy az egyazon egyházhoz tartozó gyerekekkel megismertesse saját hitközösségük körvonalait és gyökereit, és kidolgozza velük, saját hitüket mi kapcsolja össze más vallásokkal és felekezetekkel, és mi különbözteti meg tőlük.

20. A régi vágású európai nemzetállamoknak az Európai Unióhoz való csatlakozása, amelynek ma tanúi vagyunk, a vallási közösségek számára is nagy esélyt jelent: Együtt járhatják ezt az utat, sőt támogathatják is, amennyiben saját teológiájukból minden entocentrizmust kiselejteznek. Ha a kereszténység hiteles akar lenni, el fogja ismerni, hogy az európai tagállamokban a kultúrák és vallások közötti kapcsolatok a jövőben is sokszínűek lesznek. Ugyanakkor Jézus Krisztus evangéliuma hozzásegít ahhoz, hogy az etnikai vagy akár nacionalista érdekeknek az evangéliummal való mindennemű összefonódását felfedjük és feladjuk. Ez számos egyházi ünnepre is érvényes, amelyeken régi helyi hagyományokat követve sajnos mindmáig (ünnepélyesen) megemlékeznek egyes népek és a kereszténység részben fegyveres erővel kikényszerített, áldatlan egybeforrásáról. A világ egyházai békeszolgálatot teljesíthetnek ezzel az Európa vallási emlékezetét formáló munkával, és új ünnepeket honosíthatnak meg, amelyeket az 1989-ben Németországban és más országokban lezajlott békés rendszerváltás hálatelt emlékének szentelnek.

 

[1] Niklas Luhmann, Die Religion der Gesellschaft, szerk. André Kieserling, Suhrkamp Taschenbuch Wissenschaft, 2002, 42.

[2] Christoph Luxenburg Die Syro-Aramäische Lesart des Koran. Ein Beitrag zur Entschlüsselung der Koransprache (2., átdolgozott kiadás, Berlin, 2004) című, számos muszlim által pamfletnek tekintett könyve abból indul ki, hogy a Korán tulajdonképp egy szír-arámi liturgikus könyv volt, benne az Írásból (ti. a keresztény Szentírásból) származó, keresztény istentiszteleti használatra szánt kivonatokkal. „A Koránt nem tekintették kezdettől egy új vallás alapvetésének. Sokkal inkább előfeltételezi az Írásba vetett hitet, s ennyiben csupán arab közvetítői szerepet tölt be.” (Idézet egy a szerzővel készült interjúból, in Süddeutsche Zeitung, Nr. 45., 2004.02.24., 15. o.) A leglényegesebb eltérések egyike, hogy a muszlimok elvitatják, hogy Jézus Krisztust keresztre feszítették volna. A 4. szúrában mindenféle szemrehányás éri a zsidókat, egyebek közt azért, „mert azt mondták: »Mi megöltük a Megváltót, Jézust, Mária fiát, Allah prófétáját.« S nem ölték meg őt, s nem is feszítették keresztre, hanem csak úgy tűnt nékik.” (4,157., ford. Dr. Miháffy Balázs)

[3] Willigis Jäger, Die Welle ist das Meer. Mystische Spiritualität, Herder spektrum, Freiburg, 2000, 7.

[4] Lk 10,27 k.: „Szeresd az Urat […], és felebarátodat, mint magadat. […][T]edd ezt, és élni fogsz.”

[5] Hans Jonas, Das Prinzip Verantwortung: Versuch einer Ethik für die technologische Zivilisation, Frankfurt, Insel, 19823., 234-236.

 

(Forczek Ákos fordítása)

 

 

  ,

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: