Jegyzetek

Az Evangelii gaudium megjelenése után éles hangú, kritikus kommentárokat olvashattunk, melyek azt sugallták, hogy a pápának nyilván Vietnam, Észak-Korea és Kuba tetszik… Röviden szólva teljesen alábecsülik, amit Ferenc a rabszolgaság új formáinak és a pazarlás kultúrájának nevez. Farkasok – vagy falak, amelyek nem hajlandók párbeszédre a pápával, aki azt mondja: „Nincs receptem, de emlékeztetlek benneteket arra, hogy emberek millióit szorítják ki a társadalomból”.

Ferenc pápa és ellenzéke

Interjú MARCO POLITI Vatikán-szakértővel – www.rossoporpora.org, 2014. június 4.


„Ferenc a farkasok között” (Francesco tra i lupi)  – ezzel a címmel készített interjút 2014. június 4-én a neves olasz publicistával, Marco Politival, a Ferenc pápa tevékenységét elemző, azonos című kötet szerzőjével Giuseppe Rusconi újságíró, akinek kérdéseit  elsősorban a katolikus egyház központjában zajló folyamatok lényeglátó elemzőjeként ismert Politi könyvének alcíme ihlette (Il segreto di una rivoluzione – „Egy forradalom titka”). A Vatikán sajtóközpontjában folytatott beszélgetést a Rossoporpora katolikus honlap közölte. A hatvanhét éves Vatikán-szakértő a Gorbacsov által fémjelzett és a Szovjetunió széthullásához vezető politikai-társadalmi átalakulás időszakában a La Repubblica moszkvai tudósítója volt, majd ugyancsak a mértékadó olasz liberális napilapban húsz éven át írta a pápaság és az egyház történéseit értelmező vatikáni krónikáját. Marco Politi jelenleg az Il Fatto Quotidiano  munkatársa. Számos könyvet is közreadott, a legismertebbek: a Carl Bernsteinnel közösen írt, II. János Pál pápáról szóló „Őszentsége” [Sua Santità. Milano, Rizzoli, 1996] és a konzervatív katolikus körökben rosszallást kiváltó „Joseph Ratzinger. Egy pápaság válsága” [Joseph Ratzinger. Crisi di un papato. Milano, Laterza, 2012], amely XVI. Benedek működését teszi mérlegre. (A Ferenc pápa által kezdeményezett reformfolyamatról, a változás esélyeiről lásd még Rónay Tamás elemzését Politi könyve kapcsán ».)

Az interjú készítője pesszimistának ítéli, a publicista szerző azonban mindenekelőtt ironikus metaforának szánja a „farkasok” említését Ferenc környezetében, amivel Szent Ferenc legendájára is utal. A közismert történetben „a gubbiói farkas szelíd bárányként járul Ferenc elé és megnyalja kezét, miután végighallgatta prédikációját”. Ami az assisi szent nevét viselő pápát illeti, Politi szerint pontosan tudja, hogy a beszédeiről és főként programjáról alkotott vélemények megoszlanak, sőt, ellentmondással és ellenzékének kialakulásával is számolnia kell. „Történetileg ugyanolyan átmeneti korszakban vagyunk, mint a zsinat idején.” Aki ismeri az eseményeket, tudja, hogy XXIII. János és a korabeli reformszárny jelentős ellenállásba ütközött. A római kúria és a világegyházi hierarchia azonban nem osztható fel egyszerűen „konzervatívokra” és „reformerekre”, sokkal inkább arról van szó, hogy ugyanazok az egyházi vezetők bizonyos tekintetben reformpártiak, más szempontból viszont konzervatívak lehetnek. „Így volt ez a múltban és így van ma is.”

PolitiA „farkasok” metaforájának azonban kétségkívül negatív felhangja van. „Ferenc erőteljesebben közösségi és szinodális egyházat akar”, sokra tartja az ortodox egyház szinodális jellegét. Vannak azonban katolikusok – az egyházi hierarchiában is –, akik attól félnek, hogy a hatalom megosztása a pápai primátus leértékelődését jelenti. Ez okozza az ellenállást. „Emlékszem – mondja Politi –, hogy Ratzinger bíboros pápává választása előtt pár hónnappal, egy általam készített interjúban elismerte, hogy a mai világban „egy globális méreteket öltő egyház nem kormányozható monarchia módjára”.

Nem mindenkinek tetszik

„Némelyek szerint – veti közbe Rusconi – ha a katolikus egyház »elveszítené« pápáját amiatt, hogy a pápa ezentúl »egy lesz közülünk«, a láthatóan – legalábbis Európában – felbomló protestantizmus szomorú sorsára jutna.” A pápai hivatal deszakralizációjnak súlyos következményei volnának az egyház külső és belső megítélésére, vagyis jelenlétére, hatására és társadalmi-politikai befolyására nézve. Válaszában Politi leszögezi, hogy könyvében megfigyelőként szólal meg. Elsődleges érdeke az olvasók tájákoztatása arról, hogy az egyház átalakításának Ferenc által elindított átfogó folyamata hogyan vált ki egyetértést, ellentmondást és passzivitást.

Számos internetes oldal és újságok egész sora – így az olasz Il Foglio is – célul tűzte ki, hogy Ferenc reformjai ellen harcoljon. Hogy ezt megértsük „vissza kell mennünk a zsinati időkig, amikor minden erőközpont azon munkálkodott, hogy az egyház az ő látomásának feleljen meg. Ma is sokféle nézet ütközik. „Megjegyzem, szerintem azok közül, akik megválasztották Ferencet, sokan még a konklávé idején sem gondolták, hogy jelöltjük ennyire előreszalad. Hasonlóképpen történt XXIII. Jánossal is. Amikor pápává választották, XII. Piusz pápa főpapi öntudatával szemben azt kívánták hangsúlyozni, hogy sokkal inkább lelkipásztori alkatú pápára van szükség, de senki sem gyanította, hogy zsinatot hív össze, még kevésbé, hogy a zsinaton a szabad vitát szorgalmazza. Kétségtelen, hogy a Ferencre szavazó bíborosok zöme támogatta a kúria reformját, a tiszta és áttekinthető gazdálkodást, és Róma szorosabb kapcsolatát a püspökökkel. Ferenc sokkal messzebbre megy: létrehozta a nyolc bíboros tanását (afféle „koronatanácsot”, a szinódusoknak valódi határozati jogot szándékozik biztosítani, hogy a családetika bonyodalmaira megoldást találjanak, szívügye, hogy nők vezető egyházi pozíciót töltsenek be és az egyházi gazdasági vagyonának másféle felhasználását követeli… gondoljunk például az üres zárdákra, amelyet nem szállodaként kellene üzemeltetni, ahogy Rómában szokás, hanem bevándorló nőket befogadó otthonokként.”

A Ferenccel szemben kritikus sajtóról szólva a Vatikán-szakértő megjegyzi, részben egyházi vezetők állnak mögötte, akik a konzervatív blogokban és sajtótermékekben az ismert okokból közvetve nyilatkoznak meg. „Ferencnek nemcsak tudomása van ellenzékéről, hanem stratégiája is van: az integráció politikája. Kiindulópontja az az óhaj, hogy az egyházban a legkülönfélébb lelkek vállajanak részt a megújulásért végzett fáradozásból.”

Integrációs stratégia

Így értelmezhető az ausztrál George Pell bíboros fontos megbizatása – ő nem sorolható az úgynevezett „progresszívok” közé. A nyolc bíborosból álló tanácsban „ott találjuk a reformer Rodriguez Maradiaga és O’Malley, illetve az inkább középre húzó ratzingeriánus Marx mellett. Müller bíboros [a Hittani Kongregáció jelenlegi prefektusa; elhíresült mondata: „Az irgalmasság nem ment föl Isten parancsolatai alól.” – Szerk.] nem rejti véka alá, hogy elutasítja az újraházasodott elváltak áldoztatását [teljes értékű részvételét az eukarisztia megünneplésében – Szerk.], a pápa ennek ellenére kinevezi bíborosnak. Úgy tűnik, mintha Ferenc mindenekelőtt egyfajta, a zsinatra emlékeztető vita atmoszférájának megteremtésében volna érdekelt. Ez azonban hasonló eredményre vezethet, mint a zsinaton, ahol az egyik vagy másik meggyőződés támogatottsága szavazatokban volt mérhető…”

„Gondolja, hogy a pápa egyik-másik, szabályokat és életformákat érintő megnyilatkozása antopológiai kérdésekben egyedül azt a célt szolgálja, hogy vitát gerjesszen – kérdi Rusconi –, vagy valamennyire már útmutatásnak is felfogható? Hiszen tudható, hogy megjegyzéseit a sajtó egy része nemritkán felkapja és kiragadott idézetként, általánosítva adja tovább…” – „A pápa tisztában van a média játékstílusával. Buenos Aires-i bíboros érsekként ritkán szerepelt a médiában, a katolikus televízióban is.  Miután pápa lett, megértette, miért fontos a média: elindulhat a vita egy sor problémáról és aztán a megoldás keresése, még ha olykor azon az áron is, hogy a tények – főként a címlapokon – leegyszerűsítve jelennek meg.” Érdekes az a kérdező technika is, amellyel a pápa vitára bocsátja észrevételeit: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?”

A fontosabb laikus mozgalmak mint nézők

A kérdések persze kockázatosak: nagy várakozást keltenek, talán nagyobbat, mint ami valóban teljesíthető. „A pápa támogatóinak is gondot okoz, hogy túl sok elvárás fogalmazódik meg”, s hogy emiatt végül „sokan csalódhatnak. Megfigyelőként én is aggódom: az antropológiai kérdésekben, a nők közreműködését vagy az egyházi javak felhasználását illetően ezidáig a fontosabb laikus mozgalmak és a püspöki karok többsége is tétlen maradt (…) Nem érzékelem a támogatást sem írásos dokumentumok, sem bátor állásfoglalások formájában. Úgy tűnik, ebben a szervezett katolikus miliő szokásos magatartása érvényesül: kivárnak. Nemcsak Olaszországban, ahol ez mindenki számára nyilvánvaló, hanem külföldön is. A múltban, amikor például Wojtyła pápa elindította az új evangelizáció projektjét, az olyan [konzervatív – Szerk.] mozgalmak, mint a Comunione e Liberazione és az Opus Dei eltökélten léptek színre. Ma azt látom, hogy a pápa elég sokszor egyedül marad…”

A kolostorok átadása bevándorlóotthon céljára vagy templomok eladása és a bevétel eljuttatása a szegényeknek azonban már sokkal bonyolultabb ügy, rengeteg aspektusa van, nem oldható meg parancsszóra. Épp ezért „reméltem, hogy a püspöki konferenciák és a szerzetesközösségek napirendre tűzik és behatóbban foglalkoznak vele. Úgy tűnik, eddig nem tették meg. Amikor a pápa gazdasági kérdésekben érvekkel áll elő, a konszenzus inkább csak a külvilágnak címzett, színlelt egyetértésben nyilvánul meg – a németek ezt találóan Lippenbekenntnisnek nevezik –, mintsem a mélyreható egyetértésben. A gazdaságról szólva arra sem árt emlékeztetnünk, hogy a „farkasok” közt – és most nem a gubbióiról beszélek – „egyházon kívüliek” is vannak: észak-amerikaiak, de németek és angolok is, akik nehezményezik, hogy a pápa állandóan bírálja a nemzetközi gazdasági rendszer irányítóit. Az Evangelii gaudium megjelenése után éles hangú, kritikus kommentárokat olvashattunk, melyek azt sugallták, hogy a pápának nyilván Vietnam, Észak-Korea és Kuba tetszik… Röviden szólva teljesen alábecsülik, amit Ferenc a rabszolgaság új formáinak és a pazarlás kultúrájának nevez. Farkasok – vagy falak, amelyek nem hajlandók párbeszédre a pápával, aki azt mondja: „Nincs receptem, de emlékeztetlek benneteket arra, hogy emberek millióit szorítják ki a társadalomból”.

A Bergoglio-effektus nem igazán számszerűsíthető

„Beregoglio figyelmet keltett, gondolkodást indított el és vitát gerjesztett olyan agnosztikus és nem hívő környezetben is, ahol sohasem foglalkoztak az egyházzal. Az egyháztól eltávolodott hívől sokaságában ébresztett vágyat a visszatérésre. Egyelőre azonban nem tudom megbecsülni, hogy nőtt-e a misére járók vagy a szentségekben részesedők száma. Amikor püspököknél vagy papoknál érdeklődöm, csak kitérő válaszokat kapok, pontos adatokat nem. (…) Látnunk kell azonban, hogy a Szent hanyatlása mélyreható társadalomtörténeti jelenség: a hagyományos egyházak lemorzsolódása hosszú távú folyamat.”

A velencei régió elvallástalanodására kitérve Politi hangsúlyozza, hogy nem pesszimista, csupán társadalomtudósok elmélyült kutatásaiból származó adatokat ad tovább. „Nem csak olasz jelenség, hogy a fiatalok elfordulnak az egyháztól, s a kutatási eredmények azt jelzik, hogy e téren nincs jelentős különbség a nemek között. „A hit továbbadásának nemzedékeken átívelő képessége megszűnt.”

Ratzinger pápa „puccsa”

Politi könyvének utolsó fejezetének címe: „Határozott időre szóló pápaság”. Legutóbbi sajtótájékoztatójén, a Szentföldről Róma felé tartó repülőgép fedélzetén Ferenc pápa nem zárta ki, hogy lemondjon, ha elérkezettnek látja az időt. „Ha figyelembe vesszük a  folytonosságot XVI. Benedek visszalépése és aközött, ahogy Ferenc a nyugalmazott pápák tényét kezeli, és épp intézményesíti is (…), akkor érthető, hogy argentin barátaim  miért hangoztatták kezdettől fogva: a jelenlegi pápa – aki tudja, hogy nincs sok ideje – három, négy vagy öt évig dolgozik majd teljes erőbedobással, s ha úgy látja, hogy nincs elég ereje hivatalának kitöltéséhez, lemond. (…) Elérkeztünk abba a korszakba, amikor a félisteni, örök pápaság a múlté.”

Tagadhatatlan, hogy a konzervatívok félelme a pápa személyének deszakralizációjából fakadó következményektől nem egészen alaptalan. „Ezt a tényt a hívő nép hamarabb elfogadta, mint a hierarchia” – állítja a Ferenc pápáról szóló könyv szerzője. – A pápaság szakralitását „századok óta a katolikus identitás alapvető és döntő mozzatánank tekintették. Ratzinger ellenben áthelyezte a súlypontot, amikor kijelentette, hogy az egyház nem a pápáé, hanem Jézus Krisztusé. A pápa szolga, aki addig szolgál, amíg erejéből telik.” Politi „puccs” metaforája arra utal, hogy XVI. Benedek „nem kimerültsége vagy hajlott kora miatt köszönt le, hanem mint racionálisan gondolkodó ember megértette, hogy visszalépése kifordítja (Bertone bíboros szavával) az egész holló- és kígyófészket, amely a Vatileaks-ügy nyomán a Vatikánban kialakult. Ilyen értelemben az összes klán hatalmának véget vetett.”

Mi volt Ferenc pápaságának eddigi legfontosabb újítása? „Kijelölte a kollegiális kormányzás megvalósításának és a püspöki szinódus döntési jogának távlatát: Kiváncsian és reménykedve várjuk tehát a család témájáról tanácskozó ezévi és jövő évi szinódust.” (Mérleg)

 

(Az összefoglaló Norbert Arntz portugálból fordított német változata és az olasz eredeti alapján készült.)

 

 

  ,

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • Marco Politi lesz a házigazdája a "Szeretet útjai" című, 2014. október 3-án, a soron kívüli szinódus előtti napokban Rómában megrendezésre kerülő konferenciának, amelyről a Kaleidoscope blog legfrissebb posztjában írtam rövid összefoglalót: http://kaleidoscope.blog.hu/2014/07/10/a_szeretet_utjai - -



Ajánlott cikkek: