A tiltakozás ideje, Pró és kontra

„A kontraszt-társadalmiság előjelei már hazánkban is regisztrálhatók jó néhány neoprotestáns egyház – például a baptisták, metodisták, adventisták, a pünkösdisták, a Manahaim Gyülekezet – szegényeket, betegeket, elhagyottakat, fogyatékosokat, büntetés alatt állókat gondozó tevékenységében, mely minden esetben élő közösségekre épül, még akkor is, ha emellett professzionális szervezeteket és intézményeket is kiépítettek.”

Hogyan protestáljon egy katolikus értelmiségi?

KAMARÁS István OJD

Mérleg Online — 2014 08. 04.
Címkék: Kamarás István, kereszténység és politika, kontraszt-társadalom, NER, vallásszociológia

A Mérleg Online beszélgetést kezdeményez az aktuális magyar politikai fejlemények és a keresztény cselekvés viszonyáról. Amikor az egyházak környezetét alkotó, önmagát „centrális erőtérként”, a „Nemzeti Együttműködés Rendszereként” vagy épp „illiberális demokráciaként” meghatározó politikai képződmény saját keresztény-nemzeti elkötelezettségét hangoztatva látványosan szembefordul az Újszövetség lényegi üzenetével, a keresztény egyházak hitelessége múlik azon, hogy e történelmi provokációra milyen válaszokat adnak. „Mit tehetnek ma Magyarországon katolikus értelmiségiek egy olyan világban, ahol fogy a levegő?” – kérdi vitaindítójában Deák Dániel, a budapesti Corvinus Egyetem professzora. Elsőként az ő írását, alább pedig Kamarás István vallásszociológus hozzászólását közöljük. (Mérleg-Online)

Összességében egyetértek Deák Dániel diagnózisával még akkor is, ha ez számomra olykor eléggé sommás, árnyalat nélküli, fekete-fehér megfogalmazás, még akkor is, ha olykor érvelés és elemzés helyett a vitaindító csupán címkéz. Mindazonáltal ami igaz, igaz: fogy hazai világunk szabad levegője, társadalmunk gyorsan romlik, a nemzeti együttműködés rendszerét felülírja az országos rendetlenség, a fékek és egyensúlyok hiányában a törvényhozás nem tud (és nem is akar) ellenállni a politikai voluntarizmus kísértésének, majd élvezettel való gyakorlásának. Abban is igaza van a vitaindítónak, hogy hazánkban égbekiáltó a részvétlenség és nemtörődömség, és még a „hivatalos” katolikus egyház sem lép fel hathatósan a szegények, a megbélyegzettek, a megalázottak és egyáltalán az emberi méltóság ügyében.

 A szerző vallásszociológus, akadémiai doktor. 1999 és 2010 között a veszprémi Pannon Egyetem habilitált docenseként dolgozott. 2000-től a Mérleg, 2003-tól a Tudor Alapítvány kuratóriumának tagja, 2004-től 2010-ig a Magyar Pax Romana alelnöke. Munkásságáról bővebben l. honlapját itt »

Mindebből következik, hogy korántsem Deák diagnózisával, hanem jóval inkább terápia-javaslatával van bajom. Könnyű egyetértenem azzal, hogy nem szabad a nyílt tiltakozás helyett a befelé fordulás útját választani, és csupán a sarokba húzódva csendben tenni dolgunkat. Ugyanakkor csendben tenni dolgunkat akár még a tiltakozás csendes formájaként is számba vehető. Amikor Deák a hangos tiltakozás és a kertecskéink csendes művelgetését állítja szembe, Horányi Özséb szerinte leszerelő hangnemű kijelentésével vitatkozik, mely szerint „Ne abban versenyezzünk, ki tud még hangosabban protestálni a fennálló rendszer ellen”. Amikor Deák ezzel szemben azzal érvel, hogy „nem érthetünk egyet azzal, hogy az ijesztően romló helyzetben nem lenne itt az ideje a hangos protestálásnak. A társadalom polarizálódik, és ilyen viszonyok között nem takarítható meg a világos állásfoglalás: az igen legyen igen, a nem nem. Szép dolog az ajánlás, hogy ismét a könyvtárak felél forduljunk”, és mindezt még azzal toldja meg, hogy „Már nem felel meg a Pax Romana[1] által táplált régi ambíció, hogy úgymond közvetítsünk egymástól különböző álláspontok, felfogások között”.

Horányi azonban nem akarja, hogy ne protestáljunk. A Deák által hivatkozott interjúban Horányi azt fejtegeti, hogy „Alapvető gond, hogy nálunk szinte minden ügy pártcsaták áldozatául esik, politikai sárdobálás lesz belőle. És aki ebbe beszáll, az maga is sárossá válik”. „Vagyis jobb a közéleti harcoktól távol maradni?”, kérdezi a riporter, amire a társadalmi kommunikáció professzora azzal válaszol, hogy „Van, amikor tiltakoznunk kell”. Úgy tűnik, hogy Horányi Corvinus Egyetem-beli kollégájának ez édeskevés, miképpen az is, hogy „civilként a magunk közpolitikai feladataival törődjünk”, valamint az is, hogy a valamitől való elhatárolódás és kiabálás mellett „pozitív társadalomi célokért kell összefogni és cselekedni”. Azzal sem ért egyet Deák, hogy „a demokratikus társadalmat csakis alulról, autonóm kis közösségekből lehet meg- és újraépíteni”[2].

Fekete-fehér szemüvegén keresztül Deák csak a politikailag generált centrális erőtérbe betagozódott kosokat és ezektől elhatárolódó jobb- és baloldali bakokat lát, a többieket egyszerűen nem veszi észre. Ám ez csak a kisebbik hiba, ugyanis szerinte csak a jók (vagyis a pozitív értékeket felmutató személyek) között lehet közvetíteni, más viszonylatban próbálkozni nem csak értelmetlen, hanem egyenesen erkölcstelen is. Mind Jézus, mint Assisi Szent Ferenc, mind Ferenc pápa gyakorlatában éppen az ellenkezőjét tapasztalom. Jézus bensőséges beszélgetést folytat a szamáriai asszonnyal, Assisi Szent Ferenc nem csak a szultánt, hanem még a sátánt is meg akarja téríteni, Ferenc pápa nem szűkíti le dialógus-készségét az értékválasztásaik alapján szalonképesekre. Márpedig szerintem nekünk, keresztény értelmiségieknek egyenesen erkölcsi kötelességünk animátorként, tolmácsként, mediátorként, moderátorként segíteni a mindenféle viszonylatban létrejövő és létrehozható diskurzust, méghozzá – Horányi Özséb kifejezésével[3] – a participatív kommunikáció jegyében. Eminens feladatunk tehát a megbékélés és a kiengesztelődés folyamatainak katalizálása, ám ennek érdekében természetesen az ütközést jelentő dialógust is fel kell vállalni. Az ütközés azonban nem eredményezhet kizárást, sőt – Szalézi Szent Ferencet követően – mindenkit el kell fogadunk útitársnak. Az egyház Schillebeeckx szerint[4] a párbeszéd szentsége, és ebben a diskurzusban az egyház társadalmi utópiák mérlegelő képviseletét kell, hogy ellássa. A mérlegelés természetesen nem jelenthet hűvös semlegességet, hanem – mint Ferenc pápa szorgalmazza – „be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”[5]. A szeretet jegyében történő politizálás keretébe történő igazságtétel – ahogyan Metz gondolja[6] – az ellenzéki felebarát átölelésével történik.

Deák – kétségkívül jogos és erkölcsileg is indokolt – felháborodásában belehergeli magát egy olyanfajta álláspontba, mely szerint az, aki ma nem hangos, beáll a csöndben tűrők, a megalkuvók sorába. Radikalizmusa írása közepére lecsendesül, és ezután már egy jóval árnyaltabb társadalomfilozófiai, politikai teológiai eszmefuttatást olvashatunk, csakhogy elmarad mind a terápia-javaslat kifejtése, és sajnálatos módon Horányi közösségépítési javaslatára sem reflektál. Pedig szerintem az új perspektívák jegyében történő építkezés is felfogható a protestálás egyfajta – akár nagyon is hatékony – módjának. Az inkább az építkezésben és az alternatíva állításban versengő katolikus értelmiség fontos, megkockáztatom, elsődleges feladata kellene legyen a jézusi utópia-horizont szellemében alulról építkezve államon és egyházon belül kisebb-nagyobb – H. Büchele szóhasználatával[7] – kontraszt-társadalmakat létrehozni, elkerülve a zárvány, a szekta, a kisebbik rossz, az evilági messianizmus és az utópikus ellenmodell buktatóit. Ez pedig nem más, mint – Gerd Theissen terminusával[8] – a jézusi erőszakmentes értékforradalom, melynek lényege a kisemberek és a szegények minden dimenzióban való fölemelése, ugyanis ezekben a kontraszt-társadalmakban szorosan összekapcsolódik a lelki, a szellemi és a társadalmi dimenzió. A kontraszt-társadalom etikája, szemben a törvény-erkölccsel, a felelős cselekvés etikája, mely felszabadítja az ember teremtő, vállalkozó és fantáziadús cselekvését, aki homo politicusként abban fáradozik, hogy az emberek kölcsönösen szabadságot biztosítsanak egymásnak. Nem kevésbé lényeges feladatunk – ahogyan Horányi szokta mondani – a jövőre orientált ajánlattétel társadalmunknak, ugyanis számunkra Isten országa nem túlvilági álmodozás, hanem már az evilágban küszöbönálló és sürgető jövő, másképpen: közös dolgainkban való fáradozás, struktúramegőrzés helyett struktúraalakítás.

A kontraszt-társadalmiság előjelei már hazánkban is regisztrálhatók jó néhány neoprotestáns egyház – például a baptisták, metodisták, adventisták, a pünkösdisták, a Manahaim Gyülekezet – szegényeket, betegeket, elhagyottakat, fogyatékosokat, büntetés alatt állókat gondozó tevékenységében, mely minden esetben élő közösségekre épül, még akkor is, ha emellett professzionális szervezeteket és intézményeket is kiépítettek. Ilyennek tartom a katolikus váci egyházmegye példamutató pasztorációjának legmeggyőzőbb elemeit, mint például az egyházmegyei cigánypasztoráció műhelye (a Ceferino ház), a drogos fiatalok Szegletkő Gyermekotthona vagy az Egykereszt gitáriskola. Beer Miklós püspök arra ösztönzi a hívő családokat, hogy patronáljanak egy-egy rászoruló családot. Úgy véli, hogy az egyházmegyei költségvetésben meg kellene fordítani a műemlék templomok restaurálására és a cigánypasztorációra fordított összegek 10:1-es arányát, az utóbbi javára.

Ritka ma még a hivatalos szegényellenes elveket és gyakorlatokat kritizáló olyan fellépés, melyre eddig nem az intézményes, hanem a mozgalmi egyház vállalkozott, nevezetesen a Szent Egyed Közösség. Ez a kifejezetten az építkezésben versengő, szegényeket gondozó mozgalom, politikai fellépés formájában is kinyilvánította a Jézustól tanult szeretetet. Nyilatkozatukban megdöbbentőnek és elfogadhatatlannak tartották az országgyűlésnek a közterületen életvitelszerűen lakók elleni fellépését, arra hivatkozva, hogy „a civilizáció alapja ugyanis a szolidaritás, az együttérzés a közösség gyengébb, kiszolgáltatottabb tagjaival. A törvényjavaslat nem csak embertelen, hanem ésszerűtlen és célszerűtlen is. A javaslat az utóbbi idők otthontalanokat és koldusokat sújtó intézkedések sorába illeszkedik. Ahol hiányzik az együttérzés a legnyomorultabbak iránt, ott senki sem lehet nyugodt”[9].

Ez az eset jó példája annak, hogyan kapcsolódhat össze az építkezés és a protestálás, valamint arra is, hogy az építkezésben versengőnek protestálóként is nagyobb lehet a súlya, hatása, mint azoknak, akik csupán szavukat emelik föl, de nem cipelik a rászorultak nehézségeit.

Ma még keresztény berkekben eléggé ritka a kontraszt-társadalom irányában történő elmozdulás. Legkevésbé talán az átfogó egyházi stratégiákban, ha egyáltalán vannak ilyenek. Üdítő kivétel az evangélikus egyházi stratégia, melyben több ilyen mozzanat szerepel, például: „kezdeményező, szolgáló, képző egyház”, „a felgyülemlett strukturális és személyi feszültségeket ki kell beszélni”, „mindennapokban vállalható életstílus kidolgozása, egyszerű, természetes, fenntartható és környezettudatos élet”.[10] Hogy valóban felépülhet, immár élő kövekből, a paradigmát váltó evangélikus egyház, ennek meggyőző előjeleit érzékelhetjük a kétévenkénti Szélrózsa ifjúsági találkozókon, amelyeket a játékosság, felszabadultság, kreativitás és nemzedéki, habitusbeli, vallási, felekezeti és világnézeti sokfélség közötti dialógus és együtt-ünneplés jellemez.

A kedvező előjelek között megemlíthetném még – ha tetszik, eléggé önkényesen kiragadott példaként – a Sacré Coeur apácák és a jezsuiták lelkiségi központjait, a meleg embereknek hitük megélésére teret és közösséget kínáló Mozaik Közösséget, a Pál Ferenc körül kibontakozott mozgalmat, a kaposvári Varga László közösségek közösségéből összeszövődő egyházközségét, a protestáns berkekből pedig a már említetteken kívül a fiatalos és dialogikus evangélikus egyetemet, a reformátusoknál Hajdú Zoltán Levente szóládi és Steinbach József balatonalmádi, az evangélikusoknál Donáth László csillaghegyi és Smidéliusz Gábor Deák téri gyülekezeteit, az adventisták terézvárosi gyülekezetét, valamint Iványi Gábor többfunkciós közösségét.

Hogy mindez már elég sok, vagy éppen eléggé kevés, hogy már túl későn, vagy még éppen idejében történik, azt társadalomtudományi eszközökkel eléggé nehéz megállapítani. A zsidó származású párizsi bíboros, Jean-Marie Lustiger[11] meghökkentő kijelentése szerint azonban „a kereszténység még gyermekcipőben jár Európában, virágzása csak most kezdődhet”. Mit mondhatunk erre? Hiszem, mert lehetetlen? Hiszem, mert lehetséges?

[1]Melynek Horányi Özséb több alkalommal is volt elnöke.

[2]A Horányi-idézetek forrása: Horányi Özséb – Sándor Zsuzsa: „Demokráciadeficit”. In: 168 óra, 2014. június 20.

[3] Horányi Özséb: „A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról”. U.ő. (szerk): A kommunikáció mint participáció. Budapest, AKTI-Tipotex, 2006.

[4] Schillebeeckx, Edward: „Tension between Church and Faith”. Concilium, 1970/1.

[5] Kamarás István: A látogatás szentsége. www.evangelikus.hu 2014:02:03.

[6] Metz, Johann Baptist: Az új politikai teológia alapkérdései.Budapest, L’Harmattan, 2004.

[7] Büchele, Herwig: Keresztény hit és politikai ész. Budapest – Luzern, Egyházfórum, 1991.

[8] Theissen, Gerd: A Jézus-mozgalom. Az értékek forradalmának társadalomtörténete. Budapest, Kálvin János Kiadó, 2006.

[9] A Sant’Egidio közösség a hajléktalanok mellett – Emberségünk veresége. http://archiv.evangelikus.hu/lapszemle/a-sant2019egidio-koezoesseg-a-hajlektalanok-mellett-2013-embersegunk-veresege

[10] „Élő kövek egyháza” – az evangélikus megújulás stratégiája. Budapest, 2008.

[11] Lustiger, Jean-Marie: „Liberalizmus a politikai és társadalmi életben”. Vigilia 1992/2, 111–117.

  ,

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján