Jegyzetek

Ferenc pápa „alighanem tudatában van annak, hogy teológiailag ingoványos terepre lépett. A soá szerinte is szétfeszíti a fogalmak rendszerét, ezért vállalja a kockázatot, hogy Isten fájdalmáról, sőt az isteni előre tudás határairól beszéljen. Ezzel kilép a filozófiai-teológiai istentan megszabta keretből, amely szerint a szenvedélytől való érintetetlenség és az előre tudás Isten elidegeníthetetlen tulajdonságai.”

Hol volt az ember?

JAN HEINER TÜCK a pápa látogatásáról a jeruzsálemi Jad Vasemben, 2014 májusában


Címke: , , ,

„Hol volt Isten Auschwitzban?” A mérhetetlen mélységeket fürkésző kérdéssel szemközt a zsidó holokauszt-teológia egyes képviselői a szövetségre tett ígéret visszavonásaként – ellen-Szinájként –, sőt Isten halálának megnyilatkozásaként értelmezték az irtózat helyszínét. „Dícsértessél, te, Senki” – írta Zsoltár című versében Paul Celan [Lator László fordítása]. Jan Heiner Tück, a Communio című konzervatív katolikus teológiai folyóirat főszerkesztője, a bécsi egyetem dogmatikatanára Ferenc pápa 2014. május 26-án a soá jeruzsálemi emlékhelyén elmondott beszédét elemezve leszögezi: egyes, a nemzetiszocialista népirtásra reflektáló gondolkodók Auschwitz után búcsút vettek attól az elképzeléstől, hogy Isten a történelem ura volna. Isten „nem azért nem lépett közbe, mert nem akart, hanem mert nem tudott” – írja Hans Jonas (Der Gottesbegriff nach Auschwitz. Eine jüdische Stimme. Frankfurt/M.: Suhrkamp 1987, 41). Vajon Isten-e még az a tehetetlen Isten, aki engedi, hogy a tettesek diadalt üljenek az áldozatok fölött? Akik, Jonassal szemben, elutasítják Isten erejének megfogyatkozását, talán még merészebben „Isten adósságáról” beszéltek, mondandójukat az Izajás könyvéből vett alábbi homályos szakasszal alátámasztva: „Én alkotok világosságot, és teremtek sötétséget” (Iz 45, 7). XVI. Benedek, „a tettesek országából származó pápa, aki egyébként ritkán jön zavarba, ha teológiai fejtegetésekbe kell bocsátkoznia, 2006-os auschwitzi látogatásakor minden értelmezéstől  tartózkodva az Isten utáni kiáltást juttatta kifejezésre a zsoltárok nyelvén” – emlékeztet a Neue Zürcher Zeitungban június 6-án megjelent, „Ádám, hol vagy?” című cikkében a teológus.

Tück„Nem így Ferenc pápa”, aki a Jad Vasemben tett látogatásakor elmondott, gondolatok sűrű szövetét alkotó elmélkedésben az emberre irányítja a figyelmet. „Ádám, hol vagy?” – kérdezi Isten. A pápa nem Isten igazolásának kérdését veti fel a világ szenvedéstörténetére tekintettel (teodícea), hanem jelentőségteljesen megfordítja a perspektívát. Nála Isten veti föl az ember igazolásának kérdését az ember által elkövetett gaztettek fényében (antropodícea). Auschwitz itt mindenekelőtt „az ember embertelensége megnyilatkozásának színhelye”. Az egyházfőt tehát nem annyira az ember sokat emlegetett istenvesztése foglalkoztatja, hanem sokkal inkább „Isten embervesztése”. Jorge Mario Bergoglio szerint ebben a szorongató kérdésben – „Ádám, hol vagy?” – az Atyának fia elvesztése miatt átélt egész fájdalma benne rejlik: „Az Atya ismerte a szabadság kockázatát; tudta, hogy elveszítheti a fiát (. . .), de talán még az Atya sem tudott ilyen esetet, ilyen mérhetetlen, kifürkészhetetlen mélységet elképzelni.”

A katolikus egyház legfőbb tanítója „alighanem tudatában van annak, hogy teológiailag ingoványos terepre lépett. A soá szerinte is szétfeszíti a fogalmak rendszerét, ezért vállalja a kockázatot, hogy Isten fájdalmáról, sőt az isteni előre tudás határairól beszéljen. Ezzel kilép a filozófiai-teológiai istentan megszabta keretből, amely szerint a szenvedélytől való érintetetlenség és az előre tudás Isten elidegeníthetetlen tulajdonságai.”

A teológia történetére visszatekintve Tück megállapítja, hogy „már a bibliai szövetségtörténet felől közeltő Órigenész megbontotta a görög istenfogalmat: Ipse pater non est impassibilis – maga az Atya sem olyan, akit ne érinthetne meg a szenvedés. Az alexandriai teológia el akarta hárítani azt a problematikus elképzelést, hogy az Atya szenvtelen nézőként viselkedik a Fiú szenvedésében. Ezért úgy tanította, hogy bizonyos fokig Istent is megérinti a szenvedés”. Ferenc szemlátomást ugyanezen a nyomon halad – Isten együttszenvedésének gondolatát követi –, amikor azt sejteti, hogy Istent megérinti legnemesebb teremtményének mélybe bukása: a homályos, kifürkészhetetlen mélység, amely az önmagát Istennek megtevő, testvéreit megkínzó és megölő, saját ideológiájának feláldozó teremtményben tátong (az Ádám név jelentése: ember). „Sok van, mi irtózatos, de az embernél nincs irtózatosabb” – olvassuk már Szophoklésznál. [A „Sok van, mi csodálatos…” kezdetű ismert magyar fordítás, Trencsényi-Waldapfel Imre munkája, az eredeti szöveg sajátos értelmezésén alapszik. A görög deinosz jelentése: „szörnyű, ill. a „megdöbbentő”  értelmében csodálatos. – Á. Z.].

„A pápa azonban ennél is mélyebbre ás, és az alábbi kérdést adja Isten szájába: »Ki hagyta, hogy ilyen mélységbe bukjál?« Azoktól a teológusoktól eltérően, akik fogyatékosságot látnak az emberi gonoszságban és Istent, a Teremtőt vádolják miatta, Ferenc a Teremtés könyvével összhangban leszögezi: Isten jónak teremtette az embert. Ám ha Isten jó, teremtésének műve pedig dicséretre méltó, akkor honnan a rossz? Ferenc nem áll meg ott, hogy az emberi tévedhetőséget állapítsa meg a rossz betörési pontjaként. Meditációjában Isten így szól az emberhez: »nem, ez a kifürkészhetetlen mélység nem lehet egyedül a te műved, nem lehet a egyedül a te kezed, a te szíved műve. . . Ki rontott, ki fertőzött meg azzal az elbizakodottsággal, hogy magadat tedd meg az Úrnak jó és rossz fölött?«”

A hidegen kitervelt és technikailag tökéletesen kivitelezett népirtásra tekintve a pápa a gonosz meg nem nevezett hatalmára utal. „Vajon Auschwitz a démonológia egyik fejezete volna?” – kérdi Tück. – „A Jad Vasemben elmondott beszéd mintha arra célozna, hogy újra üssük fel a katolikus tanításnak ezt a felvilágosodás óta igencsak elhanyagolt fejezetét. Mindazonáltal igen kínos volna, ha a tetteseket és a cinkosokat a Sátánra, a nagy Kísértőre hivatkozva mentenénk fel utólag, arra a pápai  célzásra hivatkozva, hogy az ember egyedül nem találhatta ki Auschwitz poklát.”

A pápa imával zárja elmélkedését: az elbukottakért emeli fel, nevükben, a szavát. A mélységből könyörög Isten könyörületéért. Akiben Isten elé állva tudatosul bűnének  mérhetetlen szakadéka, annak Isten irgalma nélkül nem volna reménye. „»Add meg nekünk a kegyelmet – kéri a pápa –, hogy szégyenkezzünk amiatt, amit ember létünkre képesek voltunk megtenni, hogy szégyenkezzünk e végletes bálványtisztelet miatt, amiatt, hogy húsunkat, amelyet sárból formáltál és életleheleteddel életre keltettél, megvetettük és elpusztítottuk.«

Beszéde előtt Ferenc kezet csókolt a soá hat túlélőjének, mélyen meghajolva ezzel az áldozatok szenvedése előtt. Elmélkedése végén – mint jámbor hücpe – a tetteseket is belefoglalja imájába, mintha azt akarná mondani: senki sem tud mélyebbre hullani, mint Isten könyörületének kifürkészhetetlen mélységébe.” Ezzel viszont mintha azt az Auschwitz után egyenesen eszelős reményt táplálná, hogy a megbocsáthatatlan megbocsátható: „Gondolj ránk könyörületességedben!” (Ábrahám Zoltán összefoglalója)

 

 

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • »Add meg nekünk a kegyelmet – kérte a pápa Jad Vasemben –, hogy szégyenkezzünk amiatt, amit ember létünkre képesek voltunk megtenni, hogy szégyenkezzünk e végletes bálványtisztelet miatt, amiatt, hogy húsunkat, amelyet sárból formáltál és életleheleteddel életre keltettél, megvetettük és elpusztítottuk.« - -

  • […] Jan-Heiner Tück írásait a Mérleg Online-on lásd itt és itt. […] - -



Ajánlott cikkek: