MARGUERAT, D. (L’Aube du christianisme): Jézus, az ismeretlen ismerős
A Galileai alakját az utóbbi tíz évben övező médiaszenzáció csupán egy régi vitát erősít fel. Újdonsága abban rejlik, hogy kereszténység és kultúra – sarkítottabban fogalmazva: hit és hitetlenség – vitája napjainkban már nem annyira az egyházi intézmény, s nem is a dogma körül zajlik, hanem Jézusra mint történelmi személyiségre és mint a kereszténység hivatkozási alapjára irányul. Tény, hogy a vallások világában a kereszténység egyedi szerepet tölt be: az Úr, akiről beszél, egy másik vallás, a judaizmus követője volt, s nem is állt szándékában, hogy kilépjen a zsidóságból. Jézus cselekvése Izrael hitének megújítását célozta, korának vallási vezetői azonban szembeszegültek törekvésével. A kereszténység e reform kudarcának köszönheti születését. Jézus mozgalma, amely kezdetben mindössze messiáshívő zsidók szektája volt, részint a nem zsidók körében aratott sikere, részint a zsinagóga ellenséges magatartása miatt lassacskán rákényszerült, hogy öntörvényű vallási csoporttá alakuljon át. A történelem tanúsága szerint az öntörvényűvé válás hosszú és fájdalmas folyamatnak bizonyult, a Római Birodalom különböző régióiban nem azonos módon és mértékben ment végbe, nem az első keresztények kezdeményezték, a szétválás legalább négy évszázadig tartott, s a keresztényeket a zsidókhoz fűző, tápláló kapcsolatok nem hirtelen szakadtak meg.
ALTERMATT, U. – METZGER, F. (Schweizerische Zeitschrift für Religions- und Kulturgeschichte): Vallás és kultúra
Vallás és politika összefüggésének tág spekruma van; elég ha a vallási diskurzusok politikai érdeket szolgáló instrumentalizálását vagy a vallási érveket sorakoztató etnonacionalizmust és rasszizmust említjük. A nézőpont itt nem szűkíthető Kelet-, ill. Dél-Kelet-Európára, hanem kultúra- és diskurzustörténeti szemszögből meg kell vizsgálnunk Nyugat-Európát és az Egyesült-Államokat is. A vallás átpolitizálásának és politikai célú instrumentalizálásának kérdései éppúgy felvetődnek a 19. századi nemzetépítés, mint 20. század végi etnonacionalizmus és fundamentalizmus kapcsán. Politikai téren a vallás az elmúlt két évszézadban sokszor a politika és az uralmi viszonyok igazolására szolgált. Komparatív nézőpontból felülvizsgálandók az amerikai politikatudós, Juan Linz kategóriái: a „politikai” és a „politizált” vallás. Linz felfogása szerint a „politizált” vallás olyan helyettesítő ideológia, amelynek célja bizonyos politikai rend megerősítése vallási érvekkel. Vitatható ugyanis, hogy a vallás politikai célú vagy a politka vallási célú instrumentalizációjáról van-e szó.
WOLF, H. – UNTERBURGER, K. (Theologische Revue): XII. Piusz és a zsidók
Bár a viták többnyire épp a pápának a második világháború idején tanúsított viselkedéséről folynak, nyilvánvaló, hogy e korszak átfogó értékelése nem lehetséges a Vatikáni Titkos Levéltárak megnyitása előtt. 200.000-nél több feldolgozatlan levéltári egység alapos tanulmányozására lesz szükség ahhoz, hogy a történtekről megalapozottan alkothassunk ítéletet. XII. Piusz háború alatti és a holokauszttal szembeni stratégiájának alapvető jellemzői azonban már most megállapíthatók. A kutatás, illetve az utóbbi években rendelkezésre bocsátott levéltári anyagok lehetővé tették ezek pontosabb megragadását, figyelembe véve a pápára római tanulmányai idején ható teológiai eszméket és értékszempontokat is. XII. Piusz számára elsődleges volt az a teológia és egyháztan, amely a zsidóságról alkotott képét is meghatározta. Ide tartozik a pápa hivataláról alkotott elképzelése is, amely – a majdani II. Vatikáni Zsinattal ellentétben – a pápaságot tekintette mindenfajta egyházi joghatóság forrásának. E körülmények tisztázása elősegítheti magatartásának jobb megértését. Nem feledhető azonban, hogy a pápa zsidóság-teológiáját a II. Vatikánum Nostra aetate kezdetű dokumentuma óta már nem tekinthetjük sajátunknak.
GRESHAKE, G. (Herder Korrespondenz): Mit hozott a papság éve?
Éppen a Kléruskongregáció által egyoldalúan kiemelt „folytonosság hermeneutikája” alapján állítható, hogy a gyakran „baloldali gyanúsítgatásként” ostorozott vád, amely szerint Róma vissza akar térni a II. Vatikáni Zsinat előtti realitáshoz, legalábbis ezen a ponton ellenőrizhetően megfelel a valóságnak. Mindenesetre reményt keltő az, hogy mindenekelőtt – amint azt hallani lehet – a Kléruskongregáció által protezsált indítvány, amelynek értelmében a papság évének végén a pápa tegye meg az arsi plébánost „minden pap” (s nem csak, mint eddig, a „plébánosok”) védőszentjének, kudarcba fulladt. Ezzel implicit módon az arsi plébános példáján bemutatott papi (eszmény)kép egyoldalúságát is visszautasították. Hiszen – nyilatkozta a Vatikán szóvivője a papság éve lezárásának előestéjén – „olyan sok más nagy paptípus létezik, melyek a hivatás sokféle formája számára az inspiráció és modell szerepét tölthetik be”.
MÜLLER, W. (Stimmen der Zeit): A szexuális visszaélés és az egyház
Ugyanakkor további kellemetlen kérdések is fölvetődnek: mennyiben készíti elő a talajt a szexuális visszaéléshez egy bizonyos szerzetesi vagy egyházi struktúra, nevezetesen az, amelyet negatív vonások, a titokzatoskodás, a pozíciót és az egyéni érdekérvényesítést szem előtt tartó gondolkodásmód, a tisztelet hiánya és a megbízhatatlanság – vagyis a potenciális szexuális visszaélést elkövetőknél tipikusan megragadható beállítódások és viselkedésmódok – jellemeznek? S mi a helyzet olyan közösség esetében, amely a szexuális visszaélés megakadályozásában érdekelt, amelyben nincs helye a titokzatoskodásnak, a pozíciót és az egyéni érdekérvényesítést szem előtt tartó gondolkodásnak? Itt csak utalhatok a problémára, ám fontos alaposan szemügyre vennünk, és differenciáltan értékelnünk.
SCHOCKENHOFF, E. (Stimmen der Zeit): Kiengesztelődés a fundamentalizmussal?
Az a platonikus elgondolás, hogy minden emberi igazságismeret a maga részleges és hibás voltában csupán hiányos visszaemlékezés az ősképként a maga egységében és teljességében szemlélt igazságra, elfödi az alapvető nézőpontváltást „az igazság jogától” „a személy joga” felé (Ernst Wolfgang Böckenförde), melyet a zsinat hosszas viták után hajtott végre. Míg a hagyományos tanítás szerint csak a (katolikus) kereszténység igazsága vagy kinyilatkoztatott vallása követelhet magának jogszerű elismerést, bár mindamellett az állam belső békéje érdekében a többi vallási közösség irányában polgári türelmet kell tanúsítani, a zsinat szerint az emberek joga a vallásszabadságra méltóságukban van megalapozva. Ez a jog már nem csak a hit felismert igazságát védi, amelyről a hit a maga belső nézőpontjából ítél, hanem azt az igazsághoz vezető utat is, amelyen minden embernek saját személyi méltóságából fakadóan és saját lelkiismeretének tartozó felelősséggel kell járnia. Ez a zsinati megértésmodell jobb kiindulási alapot nyújt a vallásközi párbeszédhez, mint a visszaemlékezés platonikus elmélete, amely a többi vallást illetően csupán az igazság megismerésének hiányos módját ismeri el, miközben a kereszténység üdvtörténeti kinyilatkoztatását azonosnak tekinti az igazság ősképi teljességével.
PLÉH Cs.: Test és lélek biológiai egysége katolikus szemmel (Gánóczy, S.:Christianisme et neurosciences)
MEDGYESI Gy.: Időszerű bioetikai és orvosi etikai kérdések néhány tanulmány tükrében
