„A nemzet mint a felelősség közössége ott szolgálja az életet, ahol befelé és kifelé, struktúráiban, törvényeiben és aktuális politikai cselekvésében egyaránt olyan célképzetek irányítják, mint a jog és az igazságosság, a béke megőrzése és művelése, valamint az emberi életfeltételek és a természet megóvása – nem utolsó sorban az eljövendő nemzedékek érdekében. A szeretetben lehetséges akkor lesz irányadó e felelősségre épülő közösség számára, ha olyan szolidáris közösséggé alakul, amely védelmezi a gyengéket, segíti őket abban, hogy utat találjanak a társadalom felé és megfelelő helyet a társadalomban (szubszidiaritás), s ha a nemzet külső és belső vonatkozásban nemcsak érdekközösséget alkot, hanem kész fellépni mások érdekében. Ha tehát képes a segítségre szorulók javára lemondani saját érdekeinek érvényesítéséről, saját jogos igényeiről, hogy ekként új lehetőséget teremtsen az együttélésre.” (Joachim Track)
december 26.
„Isten emberré lesz – ez a gondolat új fényt vet Isten-felfogásunkra éppúgy, mint emberi önértelmezésünkre. Egyfelől különleges jelentőséget és méltóságot kölcsönöz egész emberi létezésünknek, s ily módon tovább fokozza a teremtés tettében nekünk adatott istenképiséget: Isten ugyanabban a teremtményben jelenik meg, akit kezdettől saját képmásának szánt. Isten egyedi emberként ölt testet, s ezáltal az emberi egzisztencia testi megvalósulását is kiemelkedő méltósággal ruházza fel: egy konkrét történelmi személy teste Isten jelenlétének kiváltságos helyévé, ekként pedig Isten tényleges »templomává« lett, amelyet az isteni jelenlét egyetlen más helyszíne, egyetlen más lakhelye sem múlhat felül. Másfelől megtestesülése révén maga Isten határozza meg önmagát annak a történelemnek az Isteneként, amelyet maga kezdeményezett, és amelynek most részese lett: a világ – s nem a »mögöttes világ« –, a test – és nem csupán a lélek – Isteneként, azaz távoli, háttérbe húzódó, fenséges, egyszerre megbűvölő és félelmet kiváltó deus absconditusként, hanem olyan Istenként, aki már kezdetben teremtménye mellett döntött, hozzákötötte magát, a közelében kíván maradni és el akarja vezetni a beteljesedésre.
E »testté válás« tehát egyszersmind Isten »történelmivé válását« megtestesülése »történelmiesülését« is jelenti. A világ feltétlen, tökéletes Teremtője, az egy és egyetlen Isten esendő, véges ittlétté válik: konkrét élettörténettel rendelkező s a názáreti Jézus nevét viselő egyedi emberré. Benne, az ő teljes egzisztenciájában maga Isten fejeződik ki, és ily módon nem »valamit« közöl, hanem önmagát közli. Isten »történelmiesülése« azonban nem öncél: a megtestesülés nem önmagában hordja jelentését, hanem abban, hogy megtörténik, és azért történik meg, hogy minden létezőnek gyógyulásban és felszabadításban legyen része; hogy megmeneküljön abból a helyzetből, amelybe beléhelyeztetett, minden olyan állapotából, létezésének valamennyi áldatlan szituációjából, amelynek ki van téve és alá van vetve, de abból a szétszakítottságból is, amely magát a létezést jellemzi. Isten tehát nem önmagáért, hanem teremtménye kedvéért válik véges létezővé.” (Saskia Wendel)
Mérleg, 2007/4
december 25.
„Örülni fog a puszta és a szomjú föld,
vigad a pusztaság,
és kivirágzik rajta a nárcisz.
Virágba borul és vigad,
vígan örvendezik.
Legyetek erősek, ne féljetek!
Íme, jön Istenetek,
megszabadít benneteket!”
(Izajás 35, 1–4)
december 24.
„A keresztény nem jobb a többinél, csupán többet tud a bűnről, s másképpen viszonyul hozzá. Nem a másik bűnét figyeli (amibe Istenen kívül úgy sincs senkinek tévedhetetlen bepillantása), hanem a magáét. Így mindent, ami már itt a földön jókra és gonoszokra osztaná a világot, a keresztény hamisnak érez.
Mi, emberek, szeretetre kaptunk meghívást és nem ítélkezésre. Persze, megkreálni élő és alakuló emberi sorsokból már most és már a mi számunkra valamiféle végítéletpótló hierarchiáját kárhozottaknak és üdvözülteknek – nagy kísértés, talán a legnagyobb. Viszont a saját bűnünkkel szembesülni: nehéz, talán a legnehezebb és leggyötrelmesebb valami.
Az evangéliumi emberhez ezért áll közelebb az önmagával meghasonlott bűnös, mint az erényeiben magabiztos farizeus. A mi biztonságunk egyedül Istenben van, ahogy az ítélkezés is egyedül övé, mivel egyedül ő az abszolút szeretet. Minden egyéb szeretet – épp hiányosságai miatt – alkalmatlan az ítélkezésre.”
Pilinszky János (1971)
december 23.
„Az emberi szellem úgy foglalkozik valamely tárggyal, hogy túllép rajta: »Amit tárgyszerűen és megnevezetten ismerünk, azt tulajdonképpen mindig a lehetséges tudás és a lehetséges szabadság tágas, megnevezetlen, szótlanul jelenlévő horizontjában értjük meg«. Ezáltal kettős vonatkozásban fedezzük fel a valóban határtalant: szellemünk és szabadságunk mozgástere – önmagában, nem pedig a konkrét lehetséges korlátok felől tekintve – határtalan, s ennek a mozgástérnek a horizontja éppígy határtalan. Környezetünkben olyan emberekkel és tárgyakkal találkozunk, akik és amelyek végtelenbe tartó utunkon mindig új kiindulópontként szolgálnak számunkra. Képtelenségnek bizonyul az a törekvés, hogy tudatunk horizontjának elvi határt szabjunk. (…) A transzcendencia megtapasztalása által az ember a hétköznapok közepette is meghaladja önmagát, s mindig is túlmutat azokon az egyes embereken és tárgyakon, akikkel és melyekkel találkozik. Ezt a tapasztalatot meg lehet tagadni, bosszantó feltételezésnek lehet tartani, el lehet fojtani, de akkor, mon az ember voltaképpen saját legmélyebb lényege ellen cselekszik, »mivel a határtalan titokra való ráutaltságának ez a megtapasztalása alapjában véve nem a szellem valamiféle járulékos luxusa, hanem annak feltétele, hogy a mindennapi életben képesek legyünk megismerni és akarni«. Az egyes létezőket csak azért tudjuk megismerni és szeretni, mert azokat e tágas horizonton belül választjuk ki, fogjuk fel és öleljük magunkhoz.
Teológiai hagyományunk a szellem tágasságát és korlátlan mozgását lehetővé tévő és azt fenntartó alapját »Istennek« nevezi. »Tudatunk e névtelen és úttalan tágasságában lakik az, akit Istennek nevezünk. Az a voltaképpeni titok, melyet Istennek hívunk, nem a valóság valamely különálló, különlegesen sajátságos tárgyszerű darabja, melyet mindent elnevező és rendszerező tapasztalásunk egyéb valóságaihoz hozzáadunk, és azokba beillesztünk, hanem Ő mindannak, amit megtapasztalunk és magának tapasztalásunknak is átfogó, de soha nem áttekintett alapja és feltétele.«
Ez a hordozó létalap megtapasztalható, s megtapasztalhatjuk azt is, hogy szó szerint mindent hordoz, tehát szellemünknek a végtelen horizont irányába történő elmozdulását is. Ez azt jelenti, hogy nem lennénk képesek közeledni a végtelenhez, ha nem maga a végtelen, a Végtelen vonzana magához bennünket. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a végtelen Horizontot nem elutasító messzeségként tapasztaljuk meg, mivel minket hordozó alapként egészen közel van hozzánk, lehetővé teszi felé tartó mozgásunkat, igent mond ránk. A hagyomány nyelvén ezt úgy mondjuk: kegyelemként közel van hozzánk.” (Herbert Vorgrimler; belső idézetek: Karl Rahner)
Mérleg, 2005/1
december 22.
„…miért nem cselekszik Isten, ha mindenható? Miért nem teljesíti az ember konkrét kérését? Válaszom így hangzik: nem tudjuk. E súlyos tapasztalatot nincs értelme vitatnunk. Ha mégis azt állítjuk: Isten cselekszik, könnyen szembekerülünk a cinizmus vádjával. Mindenesetre úgy, ahogy az ember remélné, Isten nem cselekszik – akkor sem, ha az említett okokból jogosan tartózkodunk a végérvényes ítélettől arra vonatkozólag, hogy nem cselekszik-e mégis. (…)
Ha mégis kitartunk a kérő imádságban, azért tesszük, hogy Istent önmagáért kérjük: hogy saját magának magyarázza meg, miért van teremtett világában végtelenül sok szerencsétlenség. Mindenekelőtt pedig a kérő imádságban kitartva ahhoz a reményünkhöz ragaszkodunk, hogy Isten szeretné még az életlehetőségeikben megcsonkítottakat, a megalázottakat és a megkínzottakat is kiengesztelni szeretetének hatalmával. Azért, hogy – mindennek dacára – el tudják fogadni a világot létezésük lehetőségének feltételeként, s hogy – mindezek ellenére – létezésüket készséggel fogadják el ajándék és kegyelem gyanánt.
A keresztény kérő imádság olyan Isten felé fordul, aki maga is emberré lett. Sőt, aki az emberért küzdve vallási és politikai értelemben egyaránt nemkívánatossá vált, és hagyta, hogy ezért Fia személyében megkínozzák és kivégezzék – így tette végleg nyilvánvalóvá feltétlen döntését minden egyes ember mellett. A keresztény kérő imádság ehhez az Istenhez fordul, s közben Isten végsőkig kitartó megbízhatóságára alapoz. Ekként nem olyan Istent szólít meg, aki megszünteti a szenvedést; legalábbis – szemlátomást – nem azonnal vet véget a szenvedésnek. Hanem azt az Istent szólítja meg, aki maga is belépett teremtett világába, és aki kézzelfoghatóvá tette fenntartás nélküli hűségének ígéretét.” (Magnus Striet)
Mérleg, 2007/2
december 21.
„Fennáll a veszély, hogy a munka, a tevékenység nyugtalanságát átvisszük szabadidőnkbe. Amit elsősorban meg kell tanulnunk, az a valódi pihenés. Ez nemcsak a külső nyugalom, hanem belső megnyugvás, elgondolkodás, meghitt kikapcsolódás is. Először is igazi lustálkodás: nyújtózkodni, az eget vagy a zöldet bámulni, nyugágyban vagy karosszékben, könyvvel vagy előbb talán könyv nélkül. Gyakran könyv után is csak azért nyúlunk, mert azt hisszük, hogy valamit »tennünk« kell, mert rossz lelkiismerettel azt gondoljuk, hogy legalább »művelődésünkön« kell munkálkodnunk. Különösen jót tesz időről időre az újságolvasásról is lemondani.
Ehelyett a mai ember mindig valami programon töri a fejét. Igazi pihenés helyett így a szabadidő lázas tevékenységgé válik. Az ember halálos komolysággal hobbyjainak, kedvteléseinek él. Ezek foglalkozássá válnak, gyakran többet jelentenek számára, mint kenyérkereseti foglalkozása. És elrontottnak, elveszettnek tűnik számára az olyan hétvége, amikor a legnehezebbet valósítja meg: alapos, kiadós, jótékony, látszólagos semmittevést, puszta álmodozást és elgondolkodzást, talán biztató beszélgetést kisebb körben vagy igénytelen sétát.” (Hans Zbinden)
Mérleg, 1967/3
december 20.
A szegények azok, akikkel rendszerint szemben áll minden hatalom. A szegény és az elnyomott egymást kiegészítő fogalmak. E valósággal szemközt Isten a szegényeket és az elnyomottakat választja, a szó szoros értelmében. Emlékezetes tömörséggel fogalmazta meg ezt a pueblai konferencia: „Noha Isten képére és hasonlatosságára teremtettek (vö. Ter 1,26–28), hogy az ő gyermekei legyenek, a képmás elhomályosult és világ csúfjává lett. Isten ezért (erkölcsi és személyes helyzetüktől függetlenül) védelmébe veszi és szereti őket.”
Ezzel a részrehajlással járta Isten közös útját Izraellel. A prófétáknál Isten nem Izrael egészét nevezi az „én” népemnek, hanem a nép elnyomottait. A confessio Dei ebben a felkiáltásban szólal meg: „az árva csak nálad talál irgalmat” (Oz 14,4). A 82. zsoltár, amely John Dominic Crossan szerint az egész keresztény élet alapszövege, az istenek tanácsában mutatja Istent. Így inti őket: „Fogjátok pártját az elnyomott özvegynek, szerezzetek igazságot a gyengének, szegénynek”. (Jon Sobrino)
december 19.
„A nem keresztény világ, amely nincs szétesőben és nem tart az összeomlás felé, megkísérli kifejteni saját erőit, kifejleszteni szociális, szellemi, nevelő és erkölcsi intézményeit. Ezek a dolgok mély benyomást tesznek a keresztényekre. Megcáfolják olcsó és teológiailag hamis propagandaelemeinket, hogy minden felbomlik és összeomlik ott, ahol nem az egyház és a klérus uralkodik.” (Karl Rahner)
Mérleg, 1965/2
