Búcsúzóul

„…sem a hagyomány, sem pedig ezek a vallási struktúrák nem szerves részei a hit lényegének és nem csak megtűrik, hanem megkövetelik azokat az alternatívákat, amelyek szerint hitünknek alapélményét a modern világ mentalitásával és nyelvezetével kifejezésre lehet juttatni. Vagyis ahogy az első századokban a hellén világ társadalmi rendjéhez igazodott az egyház szerkezete, ahogy akkor átvették ennek nyelvezetét, úgy a jövő közösségeinek merészen meg kell kockáztatni egy olyan szervezetet és olyan nyelvet, amely ma is Jézus Krisztus Istenéhez vezet.” (Vass György SJ)

In memoriam Vass György SJ (1928–2013)

BOÓR JÁNOS megemlékezése


Címke: , , , ,

Az innsbrucki egyetemi klinikán 2013. július 28-án vasárnap hajnalán sok szenvedés után 86 éves korában békésen elszenderült P. Vass György jezsuita,  Karl Rahner rendtársa egykori tanszékén a dogmatika emeritált professzora. Földi maradványait az innsbrucki jezsuita templom kriptájában helyezték el.

1928. április 1-jén – amint egy 1995. évi rövidebb önéletrajzában megjegyezte, a bolondok napján – Budapesten született. Édesapja búcsút mondott a csendőrtiszti hivatásnak és tisztviselőként polgári pályára lépett, amikor elidegenedett ettől a fegyvernemtől. Korán elhunyt, családját evangélikus, majd később katolizáló özvegyére hagyta. Vass Gyurka a budai Csalogány utcai gyakorlóiskolában kezdte, majd a híres Rákócziánum Katolikus Érseki Gimnáziumban, a Keleti Károly utcában folytatta iskolai tanulmányait. Felette ugyanide járt Kunszt György, aki cserkész örsvezetője volt és élete végéig jó barátja maradt. Egy-egy évvel alatta járt Morel (Keresztény) Gyula és Weissmahr Béla, akik a Jézustársaságban társai és vitapartnerei lettek. Élénken részt vett az önképzőkörben. 1946-ban sikeresen leérettségizett, s mivel papi hivatást érzett, P. Szabó Szerém OFM, Margit körúti ferences lelki atyja tanácsára sorshúzással döntötte el, hogy Loyolai Szent Ignác rendjébe kéri felvételét (lásd innen Hans im Glück c. leghosszabb önéletrajzát: „Magyar jezsuiták vallomásai II”. Szabó Ferenc SJ szerkesztésében, Budapest, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, 1998, Anima Una«-könyvek 11., 243−265. l.).

Filozófiai és teológiai tanulmányait Szegeden kezdte, majd Innsbruckban, Chieriben, Leuvenben, valamint Oxfordban folytatta és Rómában fejezte be. A Pápai Gergely Egyetemen teológiából doktorált. Disszertációjában megvizsgálta, hogy Aquinói Szent Tamás miként használta műveiben a Bibliát. 1957-ben a szigetországban pappá szentelték. 1961-től 1970-ig Oxfordban, majd 1970-tő 1976-ig Londonban az angol jezsuiták Heythrop Kollégiumában dogmatikát tanított. 1970-ben az University of London keretében rendes tanárrá nevezték ki. 1976-ban meghívták az innsbrucki egyetem katolikus teológiai karán a dogmatikai tanszékre rendes professzornak.

VassVermesBoorFőművét Understanding Karl Rahner címmel öt kötetben az angliai, ill. észak-amerikai Sheed and Ward tette közzé, részben több kiadásban. Ebben kritikusan mutatja be világhírű elődjének gondolkodását. Tanulmányai a Heythrop Journal, a Clergy Review, a Month, a Dokumente, a Zeitschrift für Theologie, a Szolgálat,  a Távlatok, a Vigilia és a Mérleg („Történelmi valóság és vallásos értelmezés, Megjegyzések Vermes Géza könyveihez”, 2002/3. 315−325.; „Mi szól a  radikalitás ellen?” 2004/4. 437−443; „A kétértelmű vég”, 2007/2. 213−221) hasábjain jelentek meg.

[Képünkön P. Vass György (jobbra) Vermes Géza oxfordi bibliatudóssal (balra) és Boór Jánossal, a Mérleg alapító szerkesztőjével (középen)]

1999-től, Békés Gellért OSB elhunyta óta a külföldi Magyar Pax Romana, a Katolikus Magyar Értelmiségi mozgalom lelkésze volt annak feloszlásáig. 2008-ban az utolsó, 30. Innsbrucki Tanulmányi Napokon, közel ötven évvel a II. Vatikáni Zsinat után annak előzményeiről, vitáiról és következményeiről tartott „Keresztény jövőnk?” címmel felejthetetlen előadást, amelynek az elhangzottnál elmélyültebb és alaposabb változatát is kidolgozta.

Az első részben hallottuk tk.: „1. A zsinat, és ami utána jött… Véleményem szerint a 2. Vatikáni Zsinatnak a liturgiáról szóló konstitúciója lett, ha nem is alapja, de szimbóluma a haladók és tradicionalisták közti feszültségnek.

A zsinat egyik legfontosabb és legjobban átgondolt dokumentuma az Egyházról szóló, Lumen Gentium kezdetű konstitúció. A tradicionalisták úgy remélték, hogy ez fogja kiegészíteni és betetőzni az I. Vatikáni Zsinat egyházképét… A haladók a Lumen Gentiumra hivatkoztak, amikor strukturális változásokat javasoltak a zsinat utáni egyházban… 1968-ban a zsinat utáni eufóriába villámcsapásként vágott bele VI. Pál pápa Humanae Vitae kezdetű enciklikája, amely több szempontból megkérdőjelezte az ún. haladók reformvágyait… Milyen alapon követeli az egyház hívei engedelmességét (nem csak etikai téren) olyan kérdésekben, amelyek nem a hit lényegéhez tartoznak és mint olyanok nem jelenthetők ki csalhatatlanul? … Arra a kérdésre, hogy ez az érvelés elfogadható-e vagy sem, nem volt elég a zsinat szellemére hivatkozni, meg kellett vizsgálni a nyilatkozatok betűjét is… A II. János Pál által 1985-ben összehívott püspöki szinódus öt pontban foglalja össze a zsinati dokumentumok helyes értelmezését. A két utolsót idézem: »A zsinat szellemisége és betűje nem állítható szembe egymással« és »a zsinat nyilatkozatai az egyház hagyományának folytonosságában értelmezendők«. …

Vajon zátonyra futott a II. Vatikáni Zsinat? Vagy talán mégis van olyan szempont, amely mind a két olvasatból hiányzik és ami fontos lenne keresztény jövőnk megalapozásához?”

E máig izgalmas kérdésre előadása a 2. részében kezdett válaszolni P. Vass. „2. A zsinat utáni időszak mai mérlege… Szerintem az akkori viták alig vették figyelembe az új nyelvezet mögött felmerülő kérdéseket, sőt esetleges (sokszor hallgatólagos) változásokat közös keresztény hitünkben. Vajon nem változott valamelyest az eukarisztia teológiája az új liturgikus gyakorlatban? Valójában érintetlen maradt-e a hagyományos egyházfogalom a Lumen Gentium megfontolásaiban? Hasonló kérdéseket tehetnénk fel az üdvösség egyházon kívüli lehetőségével (Gaudium et Spes), a vallás és lelkiismeret szabadságával (Dignitatis Humanae) kapcsolatban. Nem történt-e változás a pápaság vagy a papság fogalmában, amikor a püspökök jogi és tanítói helyzetéről vagy a hívek általános papságról hallottunk?

Ezek helyett a hatvanas-hetvenes évek vitáinak oroszlánrésze az egyház szerkezetéről folyt. Egyszóval a zsinat utáni turbulencia egyoldalúan ezekre a vallási struktúrákra szorítkozott és nem figyelt azokra a teológiai szempontokra, amelyek ezeket hordozzák. Mert a hit és a vallás nem egy és ugyanaz, bár a kettő összefüggése tagadhatatlan… Ennek a kölcsönös viszonynak fel nem ismerése okozza azt az egyoldalúságot, amely szerintem a zsinat utáni vitákat jellemezte.

Talán egy kis iróniával így lehetne összefoglalni a zsinat utáni törekvéseket: őrizzük és újítsuk fel évszázados hagyományunkban gyökerező vallási struktúrákat és a régi rend helyreáll; reformáljuk meg vagy éppen helyettesítsük be ezeket modernebb struktúrákkal és az egyház újra felvirágzik.

Ha nem is vesszük szó szerint az előbbi mondatok iróniáját, a zsinat utáni egyoldalú törekvések csődje nyilvánvaló.”

Az előadás 3. részéből idézzük: „A hit jövője. Ha tartható a már említett különbség és kölcsönhatás a hit és a vallás között, akkor az egyoldalúság mind az ún. haladóknál, mind pedig a konzervatívoknál is fennáll. Amíg az előbbiek, hogy úgy mondjam vérszemet kaptak az új vallási struktúrák bevezetésére anélkül, hogy ezeknek hitbeli hátterét kimutatták volna, az utóbbiak megelégedtek azzal, hogy a hagyományos hitet és ennek vallási megnyilvánulásait foltozgatni… Ezzel szemben a fejlődés és megújulás feltételezi, sőt követeli, hogy keresztény létünk alapvető kérdéseivel szembenézzünk, ennek élményét felújítva – sőt talán átfogalmazva − szükséges következményeit is újfent átgondoljuk. Még egy részletreform sem az eredeti egyház szerkezetéből indul ki, hanem abból a hitből, amely ezt létrehozta.

Ezért első kérdésünk a keresztény istenhit jellegére vonatkozik. Félreértések elkerülésére: a kérdés ugyan feltételezi azt a szubjektív ősbizalmat, ami nélkül nincs hit (fides qua), de egyben ennek objektív tartalmára is vonatkozik (fides quae). És ez elsősorban nem más, mint maga az Isten… Az egyházatyáktól Anzelm és Szent Tamás öt istenérvén keresztül Weissmahr Béláig  feltételezzük, hogy metafizikánk alapkérdésére – MIÉRT VAN AZ, HOGY VAN VALAMI EGYÁLTALÁN? csak az a Valami tud megfelelni, amit Istennek, Ősmisztériumnak nevezünk.

Csak ott a baj, hogy ha erre a választ ki is próbáljuk mondani, mégpedig úgy, hogy ennek határozott attribútumai vannak, vagyis – sutyiban – egy a megismerhető tárgyak tengerében. Mindenható és mindentudó, jó és igazságos, örök és változhatatlan, és így tovább. A köznyelv így – tárgyiasítva – beszél erről a Valamiről, amely előtt inkább a bámulat csendje lenne ajánlatos. Mert ki tudja megmondani, hogy mi vagy ki ez a Valami, amit Istennek nevezünk? Lehet, hogy sejtünk valamit Istenről, erről az Ősmisztériumról, de mibenléte, sőt kiléte ismeretlen. Erről beszélni csak a hit nyelvezetén lehetséges. Ezért mindannak a mélyén, amiben a vallásos ember hisz, ez a megismerhetetlen és kimondhatatlan Ősmisztérium rejlik. Sőt kiélezetten így is mondhatnánk: valójában csak ebben érdemes hinni és mindaz, ami ezzel jár, ezt egészít ki – másodlagos.

Ady Endre »Az Isten balján« c. versében fejezte ki számomra legtalálóbban az előbb említett sejtelmet Istenről: »Az Isten van valamiként:

Minden gondolatnak alján.

Mindig neki harangozunk

S óh, jaj, én ott ülök a balján.«

Amíg a tradicionális istenérvek ezt a sejtelmet argumentálva törekszenek kifejezni, és bár nem szándékosan, de elkerülhetetlenül az Isten létét tulajdonságaival együtt tárgyiasítják, addig a jövő feladata lenne felmutatni, hogy Isten, az Ősmisztérium, mint kérdés, mint a tudat előtti istenkeresés emberi létezésünk egyik velejárója. Mert a szabadon kérdező már tud valamit és ezt a valamit mégse ismeri, hiszen ezért kérdez és keres. Lehet, hogy tudatos kérdezése nemleges válaszra talál, de még pozitív válasz se jogosítja fel arra, hogy ,heurékát’ kiáltva ismeretének birtokába vegye ennek konkrét tárgyát  − az Istent.

Mégis éppen a kérdezés dinamikája irányul arra, hogy ezt a megismerhetetlent mindig konkrétabban megismerje. Az emberiséggel egyidejű vallások istenkeresése ezzel a dinamikával él, amikor a nagy Ismeretlent mítoszban, képekben, szóban vagy éppen személyekben próbálja megközelíteni. Bár fennáll a veszély, hogy ezekben az Ismeretlen bálványozásban tárgyiasul, mégis az eredeti tudatban mint valami más merül fel, amely éppen a másságában egy a megismerhetetlennel. Röviden: az istenkereső ember szükségszerűen képet alkot arról az Istenről, akit kérdezésében megsejtett.

Ezen az alapon a kereszténység az Isten ősmisztériumát a názáreti Jézus valós (vagy legendás) tanításában, tetteiben és életének eseményeiben éli át és ismeri fel. Istenkeresése arra az Istenre irányul, akit Jézus Atyjának nevezett és személyét a kozmikus és interperszonális szeretet valóságában tárta elénk. A keresztény istenkereső hite Jézus Krisztus Istenére irányul. Arra az Istenre, akivel ő imában mindig újra találkozott, aki kísérte sorsának minden lépését, és akinek megálmodott ,országát’ hirdetni hívatott. Ebben lehet vázlatosan összefoglalni a keresztény istenhit állandó jellegét: a keresztény hitről csak akkor beszélhetünk, ha ez Jézus Krisztus Istenére céloz.

Miért volt szükséges ez a kitérőnek látszó meggondolás a kereszténység jövője szempontjából?

Először is azért, mert – ahogy a következőkben látni fogjuk – elkerülhetetlen, hogy e mellett az alapvető hit mellett a kereszténységről, mint vallásról is beszéljünk. Ha pedig minden vallásnak az emberi istenkeresés az alapja, akkor a kereszténység egy a vallások közül. Ez nem csak a párbeszédet teszi kötelezővé, hanem lényeges különbséget is jelent: Jézus Krisztus nem csak mellékesen (per accidens) istenhitünk alapja, hanem lényegesen.

Másodszor: még a jellegzetes keresztény istenhit sem tárgyiasítja istenkeresésünket. Ugyan találkozásunk Jézus Krisztussal mintegy meglebbenti az Ismeretlent takaró fátylat, de amit benne Istenről megismerünk, nem más, mint az út biztonsága a végső misztérium felé.

Harmadszor: minden kimondott szavunk, amivel a beszédben Istenről szólunk, megmarad a mítosz, a szimbólum vagy az analógia logikájának terében. A kimondott szó valamiképp mindig az élmény és gondolat árulója: nem kijelentés, hanem helyes vagy helytelen, találó vagy nem találó utalás. Ahogy a valójában átélt odaadást vagy szerelmet a maga egészében nem tudjuk kimondani, úgy Istenről önmagáról is csak kérdéseink tapogatódzó utalásaiban beszélhetünk. Mégis ez az a hit, amit cserépedényben hordozunk, és ez a cserépedény nem más, mint keresztény vallásosságunk a maga hitvallásaival, tradícióival és struktúráival. Mert valójában ezekben leli emberi otthonát az a jellegzetes istenhit, amely nélkül nincs kereszténység.

A kedvező történelmi és politikai helyzet mellett két tényezővel magyarázom a keresztény vallás több mint 2000 éves fennmaradását a legkülönbözőbb vallási áramlatok koncertjében. Egyrészt a názáreti Jézus Istenébe vetett hit újdonságát a zsidó vallás tradíciójának folytonosságában tudták megvallani, másrészt viszont sikerült ugyanezt a hitet hellén környezetük mentalitása és nyelve szerint újraértelmezni. A két tényező összjátéka közhely:

Mert hogyan alakulhatott volna ki a kereszténység mint vallás, ha ez nem illeszkedett volna be az Ószövetségi üdvtörténet folyamába, ha nem vette volna át, még ha szelektíven is, a zsidó vallás egyes struktúráit? És mégis, hogy tudták volna az első keresztények önazonosságukat megtalálni egy bizonyos inkulturáció nélkül, amely a zsidóság határait túllépte? Mutatis mutandis: keresztény jövőnkben két hasonló tényezőnek kell szerepet játszania, amelyre lentebb visszatérek.

Tudatában kell lennünk azonban, hogy ennek a két tényezőnek összjátéka  cserépedény: egyrészt elősegíti a fennmaradást, másrészt veszélyeztetheti a keresztény hit jellegét, ami a Jézusban felvillanó istenképben találja meg fókuszát. A keresztény vallás elsatnyul, ha csak a zsidó örökség ritualizmusában vagy legalizmusában érvényesül. De akkor is elveszti önazonosságát, ha kizárólag egy kultúra mentalitásának nyelvén tudja önmagát kifejezni.

Szerintem ezt a buktatót kerülték el azok a keresztény közösségek vezetőikkel együtt, akik ezt a jellegzetes istenhitet közösen átélték. Ezért volt szükséges, hogy egy-két generáció után Jézus történetét írásban rögzítsék (evangéliumok) vagy pedig Jézus kilétére reflektáljanak (levelek). Istenkeresésük Jézus Istenére irányult, vagyis arra az Istenre, akinek arcvonásait Jézus életében és személyében élték meg. Ennek az új és Jézusban felfedezett istenképnek biztosságát éppen abban látták, hogy nem csak általa, hanem ő benne ezzel az Istennel  önmagával találkozhattak. Vagyis az újszövetségi szentírás szerzői, bár még csak burkoltan, de valójában hinni kezdtek abban, hogy Jézus más és mégis ugyanaz az Isten, aki felé istenkeresésük útban volt. Így lett a történelem Jézusából a hit Krisztusa.

Ez a folyamat azonban nem zárult le a Bibliával. Először – még a Biblia nyelvén – a hitvallásokban röviden összefoglalták nem csak találkozásuk élményét, hanem mindazt, ami ezzel jár. Aztán pedig a görög gondolkozás és nyelv segítségével sikerült precízen megfogalmazniuk Jézust és a benne átélt Istent, Jézus személyét és az emberi létünk viszonyát itt a földön és a beteljesülés időtlen idejében. Vagyis központi hitük vallásos kifejezése lett Jézus lényeges egysége Istennel (Nicea 325) Jézus személyében az ember és az istenség egysége (Kalcédon 431), Isten és Jézus (szent) Lelkének egyesítő ereje az egyházban (Konstantinápoly 381), amely Jézus második eljövetével az örök életben fog beteljesedni.

Az itt nagyon is vázlatosan leírt folyamat nem más, mint a kereszténység korai dogmafejlődésének első felvonása, amelyet a következő századok hagyománya és szervezeti struktúrái hordoztak és próbáltak megőrizni még teljesen különböző történelmi, társadalmi és nyelvi körülmények között is. A tradicionalisták a hit fejlődését ezeknek dogmatikus kijelentések finomításában, kifejtésében és elmélyítésében keresték. Az ún. haladók számára  pedig a fejlődésnek ez az első szakasza nem volt más, mint küzdelem azt az istenhitet emberileg kifejezni, amelyet a kereszténység Jézusban élt át. Ha pedig, ahogy fent láttuk, ez az élmény teljes egészében kifejezhetetlen, akkor ennek vetülete szóban, közös hitvallásban, dogmatikus meghatározásokban nem a kijelenthető igazságok összfoglalatát, hanem az ehhez vezető út helyességét állítja. Vagyis hitvallásaink, dogmáink nem a tárgyi igazságot jelentik ki, hanem – éppúgy mint istenismeretünk Jézusban – jogos és egzisztenciálisan elkerülhetetlen kérdések, amelyek az emberileg kifejezhetetlen keresztény istenhit jellegére utalnak.

(Ha pl. valaki kételkedik a názáreti Jézus istenségében, de ugyanakkor az Isten Misztériumát az ő tanúsága alapján keresi – még közel sem adta fel keresztény hitét. Ellenkezőleg: Ha valaki Jézus isteni valóságát megdönthetetlen, tárgyi igazságnak fogja fel, vagyis a Názáretit Istennel azonosítja, az Ősmisztériumot már tárgyiasította. Istenhite közel áll a bálványozáshoz. Mert a hit Jézus istenségében nem tárgyi ismeret, hanem egyszersmind remény is, amelynek biztonságát abban a jogos kérdésben éljük át helyesen, ha Jézus kimondhatatlan közösségét Istennel feltételezzük.)

Ha így értelmezzük a keresztény hit lényegének eddigi és a zsinat utáni fejlődését, akkor elsősorban újra kell fogalmaznunk vallásunk igazságának abszolutizálását. Vagyis a világvallások koncertjében a kereszténység nem a kizárólagos és egyetlen út az önmagában felismerhetetlen Isten felé. Ha ez nem így lenne, akkor hiába nyitotta meg a II. Vatikáni Zsinat a párbeszéd lehetőségét és hiába ismerte el a vallásszabadság alapvető emberi jogát. Ami azonban a kereszténységet egyedivé és kizárólagossá teszi, vagy abszolutizálja, az istenkeresésének krisztológiai jellege. Utunk Isten felé, Jézus személyének jegyében és az ő követésében lesz jellegzetesen keresztény és így kizárólagos.

Másodsorban, amennyiben lebontottuk hitünk lényegét Jézus Krisztus Istenére, tudatában kell annak is lennünk, hogy az ebből a hitből élők közössége, a hitvalló egyház nélkül történelmünk valóságában gyökértelen. Ennek az egyháznak lényegét feladata határozza meg és nem alapításának történelmileg bizonytalan ténye. A Lumen Gentium tanítása mérvadó: az egyház hitünk lényegének hathatós jele az emberiség történelmében. Ez az alapállás eleve kizárja az egyház hatalmi pozícióját, amely egy ,világhódító kereszténység’ teokráciájára tör. Mégis ez a feladat határozza meg az egyház történelmi megjelenésének változó formáit és ez teszi szükségessé, hogy lényeges üzenetét tanítással, hagyományok tiszteletével és vallási struktúrákkal alátámassza. A megjelenési forma, a kiegészítő tanítás, a hagyományok és a struktúrák nem tartoznak a hit lényegéhez, hanem ennek kifejezésmódjai a történelmi adottságoknak megfelelően.

Vass György 2Mármost ugyanúgy, ahogy a múltban a kereszténység a zsidó vallásra épült: nem csak ennek lényeges üzenetét, hanem, még ha szelektíven is, ennek tradícióit és nem kevés vallási struktúráit is illetően, a jövőnek is a 2000 éves egyház hagyományaira kell épülnie. Azonban sem a hagyomány, sem pedig ezek a vallási struktúrák nem szerves részei a hit lényegének és nem csak megtűrik, hanem megkövetelik azokat az alternatívákat, amelyek szerint hitünknek alapélményét a modern világ mentalitásával és nyelvezetével kifejezésre lehet juttatni. Vagyis ahogy az első századokban a hellén világ társadalmi rendjéhez igazodott az egyház szerkezete, ahogy akkor átvették ennek nyelvezetét, úgy a jövő közösségeinek merészen meg kell kockáztatni egy olyan szervezetet és olyan nyelvet, amely ma is Jézus Krisztus Istenéhez vezet.”

Folyóiratunkban közzétett „A kétértelmű vég” c. tanulmányában P. Vass 2007-ben a halálról elmélkedett. Így fejezte be: „Halálunk valóban a Vég: egész emberi létünk megsemmisülése. Mivel azonban ez időben történik, egyúttal kezdet is. Kezdete annak a végtelen »időnek«, amely már nem a miénk, hanem Isten ideje. Ezt az időt örökkévalóságnak is nevezhetjük. Kétértelmű Végünk ebbe az »időbe« vezet − a soha ki-nem meríthető isteni misztérium mélységébe.

The end is where we start from.

12345

5 csillag az 5-ből. 6 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • (Keresztény) Morell Gyula S.J. az érseki gimnáziumban Gyurka feletti osztályba járt. A szabadságot személyek között lévő kapcsolat során jön létre, és ebben Isten az egyik személy. Az alaptörvényben ezt olvashatjuK: "Valljuk, hogx az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki." A világ első alkotmánya ez, mely a szabadság fogalmát megfogalmazni igyekezett. Ez Gyurka érdeme is. - -



Ajánlott cikkek: