Tanulmány

„Ha az egyház néma marad az érintettek hangjával és tanúságával szemben, nemcsak még egyszer megsebezi azokat, akik különösen nagy gyötrelmet szenvedtek el az egyház képviselőitől, hanem lemond az önmegtisztulás lehetőségéről is bűnének elismerése által, és kizárja azokat, akik Jézus sorsával különösképpen is egybeforrtak.”

„Istenem, miért hagytál el engem?“ Spiritualitás és a szexuális bántalmazások kezelése

HANS ZOLLNER SJ tanulmánya


Címke: , ,

Egy szexuális abúzust elszenvedett áldozat a következőket mondta mély szomorúsággal és kétségbeeséssel a Ferenc pápával való találkozása során: „Jézus mellett ott volt az édesanyja, amikor szenvedett és meghalt. Az én anyám, az egyház azonban fájdalmamban és magányomban cserben hagyott engem.” Ebből az egyetlen mondatból némileg feltárul az, hogy milyen szörnyű dolog a bántalmazás, hogy mi a sajátossága a kiskorúakkal szemben az egyházban elkövetett szexuális bántalmazásnak, és hogy min kell az egyháznak és különösen az egyházi vezetőknek változtatniuk.

 


A szerző 1966-ban született Regensburgban, pap, pszichológus professzor a Pápai Gergely Egyetemen; a Centre for Child Protection vezetője.

Forrás: „Mein Gott, warum hast du mich verlassen?” Spiritualität und der Umgang mit Missbrauch. (http://childprotection.unigre.it/wp-content/uploads/2017/04/GuL_90_2017_2_167_175_Zollner.pdf.) Teljes, szöveghű fordítás.


 

Itt lép be a képbe a spirituális-vallásos dimenzió, amely rendkívüli jelentőséggel bír, ha a bántalmazás elkövetője klerikus személy. Ha valakit a saját apja molesztál, akkor még mindig van valaki, akihez segítségért fordulhat: Isten. Ha azonban a szexuális abúzus elkövetője egy pap, aki Isten hivatalos képviselője, és akiről a teológia azt tanítja, hogy ő Alter-Christus (Krisztus képmása), akkor elsötétül az istenkép, akkor az ember belezuhanhat a mélységesen mély sötétségbe és magányba. Ez akkor is lehetséges, ha a visszaélés elkövetője nem klerikus személy, de ez így más, végzetes minőséget kap, különösen azok számára, akiknek a hit, a liturgia és az istenkapcsolat fontosak voltak. Sok érintett számára tartósan sérül, vagy végleg elveszik a lehetőség, hogy higgyen vagy bízzon Istenben.

 

Az áldozatok: az ő nézőpontjuk és szenvedéseik

 

Nem ritkán még az is előfordul, hogy azok, akiknek az egyház képviselői kimondhatatlan szenvedéseket okoztak, és ezt szóvá akarják tenni, és meghallgatást keresnek, csak elutasítást találnak, vagy a szemükre vetik, hogy csupán nyugtalanságot akarnak kelteni, és jobban tennék, ha inkább eltűnnének. Éppen ezért is olyan rendkívül nagy a spirituális trauma veszélye, a lelki és a testi trauma „mellett”. Úgy tűnik, hogy az egyházban sok ember, sőt még a felelősséget hordozók számára sem világos ennek jelentősége. Jóllehet feltételezni kellene, hogy különösen azok, akik hivatalból hirdetik és értelmezik az evangéliumot, elsőként gondolnak arra, hogyan érintik és terhelik meg bizonyos élettörténések – ebben az esetben egy súlyos trauma – a hívő ember spirituális lényegét. Megdöbbentő azonban, hogy ez milyen ritkán történik valóban így. De ez talán megmagyarázza, hogy a püspökök vagy a rendi elöljárók miért beszélnek inkább a szexuális visszaélések egyházpolitikai, egyházjogi és pszichológiai vonatkozásairól, és nem a spirituális és teológiai szempontokról.

Innen nézve nem csoda, hogy az érintettek nem úgy tapasztalják meg az egyházat a zaklatások kapcsán tett feljelentésekre való reakciójában, mint egy „szerető anyát” (így kezdi Ferenc pápa jellegzetes módon a motu propriót, amelyben a püspökök és a rendi elöljárók lelkére köti a szexuális visszaélések leleplezésére és megakadályozására vonatkozó felelősségüket), hanem mint számító intézményt.

 

Az egyház: szent és bűnökkel teli

 

Az egyház azért alapíttatott, és ura, Jézus Krisztus arra hívta el, hogy hirdesse az örömhírt: Isten szereti az embereket, irgalmas, és mindent megtesz azért, hogy megváltsa őket, sőt fiában még az életét is odaadja értük. Az elmúlt 2000 esztendőben számtalan ember teljesítette ezt a küldetést, és járult hozzá ahhoz, hogy az egyház a szegényeknek, a betegeknek és különösen a megsebzetteknek tett szolgálatában a megváltás csodás szentségévé válhatott. De ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy az egyházban mindig voltak olyan emberek, akik pontosan az ellenkezőjét tették annak, amit saját maguk, az egyház és Jézus hirdettek. Az elmúlt évtizedek pápái nem hiába kértek bocsánatot ismételten és nyomatékosan mindazokért a vétkekért és bűnökért, amelyeket éppen az egyház képviselői követtek el.

 

A megtérés: Jézus követelménye és felhívása

 

A papok által kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélés témájával szembesülni megrázó és szívet tépő. Szexről és erőszakról, a bizalommal való visszaélésről, megtört életekről és álszentségről van szó – éspedig az egyház ölében. Bizonyos szempontból meg lehet érteni, ha valaki elfut e kérdések elől, hiszen mind személyes, mind pedig intézményes vonatkozásban nagyon mélyre hatnak. Azonban nem a modern pszichológia az első, amely az elfojtás beláthatatlan és tragikus következményeire utal, hanem már maga Jézus is megtette ezt, és utána sok lelki mester: aki nem néz szembe a saját sötét oldalával, azt előbb vagy utóbb, de annál hevesebben éri utol. A Spotlight című film, amely a bostoni papok által elkövetett és évtizedekig eltussolt szexuális abúzust hozza nyilvánosságra, nagyon szemléletesen írja le ezt a mechanizmust.

Megállapítható, hogy kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélés a világon mindenhol előfordul.[1] Akkor is, ha sok helyen nincsenek erről számadatok. A Hittani Kongregáció – az egyházvezetés azon hatósága, amely büntetőjogi eljárásokat folytat a megvádolt papokkal szemben – állásfoglalásából egyértelműen kiderül, hogy a bántalmazás e formája minden helyi egyházban megjelenik. Így az a mind a mai napig gyakran használatos érv, miszerint a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális erőszak a dekadens, nyugati egyházak problémája, hamis és megtévesztő. Eltereli a figyelmet arról, hogy az egyház életében vannak olyan nyilvánvaló tényezők, amelyek kedveznek a visszaéléseknek, vagy ezek leleplezését és megbüntetését gátolják, illetve akadályozzák. Annak számára, aki globális perspektívában ennek a témának szenteli magát, világossá válik, hogy a katolikus egyház egy világot átfogó hitközösség, amely végtelenül változatos és sokoldalú, de ugyanakkor a mindennapi gyakorlatban mégis nagy hasonlóságokat és változatlan elemeket mutat.[2]

Természetesen nem egyszerű a sok gonoszsággal és a sok szenvedéssel szembesülni. Ez különösen is igaz, ha valaki nem érzi magát személyesen felelősnek. A papokat és a püspököket azonban a világon mindenhol azzal a jóval és rosszal azonosítják, ami az egyházban történik, és ahogy a saját testvéreikkel bánnak. Krisztus és az ő egyháza képviselőinek tekintik őket, mégpedig sokkal inkább, mint ahogy azt a papok saját hétköznapjaikban megtapasztalják – de hát valóban képviselők a saját teológiai értelmezésük szerint is. Minél távolabb állnak az emberek az egyháztól, azt annál inkább uniform, monolitikus egységnek látják. Ez az egyik oka annak, amiért minden visszaélés, amelyet egy pap elkövet, visszahat minden papra és az egyház egészére.

 

A papok: helyzetük, oktatásuk

 

Ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy a katolikus papok által elkövetett abúzusban mi a sajátos, akkor nyilvánvalóan nem csak önmagában a papi szerepről, illetve ennek közvetítő funkciójáról és a vele járó spirituális és tényleges hatalomról van szó. Mert mindez megtalálható a vallási méltóságoknál az iszlámban is – gondoljunk csak a szexuális visszaélések borzasztóan magas számára a nagy-britanniai medresze-iskolákban –, és a buddhizmusban, a hinduizmusban, a zsidóságban vagy a természeti vallásokban is többé vagy kevésbé. A cölibátus kötelezettsége sem a latin rítusú katolikus egyház kizárólagos sajátossága, hiszen néhány más vallásban és alcsoportjaikban is vannak papok, szerzetesek, apácák, akik cölibátusban élnek.[3] Alaposabban vizsgálva megállapítható, hogy a következő elemek egyike sem kizárólag csak a katolikus egyházban vagy annak klerikusainál fordul elő, de ezek összessége vélhetőleg mégis csak rá jellemző.

 

A saját szexualitással való bánásmód

 

A saját szexualitással való bánásmód állandó kihívást jelent minden embernek. Sok pap, aki ígéretet tesz arra, hogy cölibátusban fog élni, nem kap elég jó emberi és lelki vezetést. Ennek ki kellene terjednie a komoly alkalmassági vizsgálattól kezdve azon tanegységek moduláris rendszerén át, amelyekben a soron következő fejlődési lépéseket meg lehet tenni, egészen a papszentelés utáni, teherbíró professzionális és lelki vezetésig. Így viszont nem tanulják meg, hogy miként bánjanak egészségesen és integráló módon a szexuális, érzelmi és kapcsolati igényeikkel. A papképzés legmagasabb fórumainak egyértelmű rendelkezései ellenére – amelyeket a Papi Kongregáció által 2016. december 8-án nyilvánosságra hozott Ratio Fundamentalis még egyszer nyomatékosított – az emberi érettség kialakításának szempontja de facto csak alárendelt szerepet játszik a leendő szerzetesek és papok nevelése során. Ha arra gondolunk, hogy a hivatásbeli krízisek nagy részét az okozza, hogy az illető szerelmes lesz, és akkor veszi észre – saját megfogalmazása szerint gyakran első alkalommal –, hogy vágyik a párkapcsolatra és a családra, akkor felfoghatatlan, hogy a nevelésért felelős személyek miért nem fektetnek be energiát és időt oda, ahol erre – úgy tűnik – a legnagyobb szükség lenne.[4] A mélylélektan ezt olyan védekező mechanizmusnak tekinti, ahol az életfontosságú impulzusok elfojtásáról és tagadásáról van szó. Spirituálisan nevezhetnénk ezt akédiának és inertiának, vagyis elhanyagolásnak és restségnek is. Megkockáztatható az a tézis is, hogy a felelősök, akik megtagadják, hogy a lelki tapasztalatokat és az emberi folyamatokat komolyan vegyék, illetve a kézenfekvő döntéseket meghozzák, a felelősséget közvetlenül vagy közvetetten azokra hárítják át, akik képzés alatt állnak.

Az ilyen elfojtási folyamatokkal együtt jár a veszély, hogy amit valaki elfojt, vagy ördöginek tekint – esetünkben a szexuális vágyat, sok más el nem fogadott igénnyel vegyülve –, azt „levezeti”: vagy aktív, illetve passzív ellenállással minden ellen, ami érinti e témát, és ami megvitatást igényelne, vagy úgy, hogy kontrollálatlanul kiéli, mindenekelőtt ott, ahol a legkevesebb ellenállás várható – esetünkben a gyerekeken vagy a fiatalokon. Még két témakört kell megemlítenünk, amelyek bővebb kifejtésére itt nincs mód: az egyik az a sajátos kihívás, amellyel a homoszexuális papjelöltek és papok találkoznak, a másik pedig a kommunikáció és a kapcsolattartás digitalizálása és a pornográfia használata az interneten.

 

A papi hivatás értelmezése a katolikus egyházban

 

Az, ahogyan a papi hivatást és a papi szerepet a katolikus egyházban értelmezik, szintén jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy ha papok kiskorúakat bántalmaznak, akkor az csak túl későn derül ki. A világ nagy részén és néhány csoportosulásban a mi környezetünkben is a papokra a mai napig úgy tekintenek, mint Isten érinthetetlen küldötteire, akiknek sajátos módon hatalmat, autoritást és vezetői teljhatalmat tulajdonítanak, amelyet többé vagy kevésbé közvetlenül Istentől eredeztetnek. Az ilyen papról alkotott kép, amelyben a kultikus-szakrális elem áll előtérben, a hívők részéről tiszteletet parancsoló és érinthetetlen idealizáláshoz vezethet, ami nehézzé, sőt néha lehetetlenné teszi, hogy a papot kritizálják, vagy hogy csupán elképzeljék, hogy valami gonosz dolgot tehetne.

Ez sok mindent megmagyaráz abból, ami az egyházat kívülről szemlélők számára felfoghatatlannak tűnik. Az érintettek gyakran elbeszélik, hogy ők voltak azok – és nem a pap –, akik rossznak és mocskosnak érezték magukat, ha szexuális kapcsolat jött létre. Mások úgy élték meg egy pap testi és érzelmi közeledését, mint olyasvalamit, ami kiemelte, és egyedülállóvá tette őket, mint valamit, ami a papi „szférába” emelte őket. Ha arra keressük a választ, hogy vajon miért nem tudott sok érintett éveken vagy évtizedeken keresztül az abúzusról beszélni, akkor a megoldást abban a lelkiismereti konfliktusban és feloldhatatlan dilemmában találhatjuk meg, hogy valaki egy feldolgozhatatlan erőszakos cselekedet áldozata lett, miközben elviselhetetlen terhet jelent számára az is, hogy ezt a szörnyűséget éppen egy papnak rója fel. Ehhez még hozzá kell tenni azt is, hogy a szexuális erőszak sok áldozata közel állt ahhoz a paphoz, aki elkövette ellene a visszaélést, például ministránsként, ifjúsági vezetőként vagy az internátusban. Gyakran különösen is buzgók voltak, tele bizalommal, amellyel aztán visszaéltek, és amely lerombolódott.

Aki gyermek- és ifjúkorában vagy papjelöltként megtanulta és látta, hogy a pap érinthetetlen, könnyen gondolhatja magától értetődőnek azt, hogy senkivel szemben sem kell igazolnia magát. Akinek szakrális hatalma van, azt vehet el, amit akar. Az ilyen beállítottság legalábbis részben megmagyarázhatja, hogy a papok, akik gyerekeket vagy fiatalokat molesztáltak, miért tagadják le az egészet, sőt néha áldozatnak érzik magukat, vagy segítőnek állítják be magukat („ő csábított el engem”, / „ez tetszett neki”), és gyakran semmi jelét nem adják, hogy megértik az általuk okozott szenvedést.

Néhány papjelöltnél megfigyelhető, hogy a szeminarista vagy a papi létre úgy tekintenek, mint egy szokványos hivatásra, azaz a hivatali idő lejárta után, a „privát szférában” már csinálhatnak olyan dolgokat, amelyek a papi léttel összeegyeztethetetlenek. Úgy tűnik, hogy a privilégiumokat, a hivatással járó hatalmat és annak szépségét meg akarják szerezni, de arra nincs bennük készség, hogy ezért megfizessék az árat, amelyről az Evangélium beszél: szegénység, tisztaság, engedelmesség – egészen általánosan: Jézus kedvéért elveszíteni az életet. Ez nagy kockázatot rejt egyesek számára, akik aztán bizonyos körülmények között a visszaélések mindenféle formáját elkövethetik. És kockázatos a közösségek, egyházmegyék és az egyház számára is.

 

Vármentalitás

 

Végül meg kell említeni a tényezők speciális, katolikus keverékének egy további alkotóelemét is, amely lehetővé teszi a visszaéléseket, illetve megakadályozza a feltárásukat; ez pedig nem más, mint az általában vármentalitásnak nevezett beállítottság. Ez azt jelenti, hogy mindent maguk között és a nyilvánosság kizárásával akarnak megoldani, mert a saját hírnevükért aggódnak, és közben elfelejtik mind az áldozatok szenvedését (akiket el kell hallgattatni), mind pedig a médiavilág törvényét, amely úgy szól: „Előbb vagy utóbb úgyis napvilágra kerül. Vedd át az irányítást, valld be a kudarcot, őszintén kérj bocsánatot, és hinni fognak neked.”

Ebben gyakran szerepet játszik a püspök papjaival szembeni különleges elkötelezettségének és felelősségének egyoldalú értelmezése. Egyrészt nem gondolták át, hogy az „atyai gondoskodás” nemcsak a megbocsátást és az irgalmasságot foglalja magában, hanem az igazságos büntetést is. Másrészt ez annak a testületi szellemnek a kifejeződése, amelynek értelmében a püspökök először a „sajátjaik” védelmére gondolnak, és nem arra, ami a gyengék és szükséget szenvedők javára válik. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy sok abúzust elkövető nagyon ügyes abban, hogy kiutat találjon magának, és manipulálja az elöljáróit, és hogy ezek az elöljárók túl szívesen elhiszik, amit ígérnek nekik („Soha többet nem fogok ilyesmit elkövetni”), és ehhez jön még a (rosszul értelmezett) irgalmasság gyakorlása a tettesekkel szemben. Valamely állítólagos logikát követve nem vonnak be kompetens segítséget kívülről, hanem úgy gondolják, hogy egyedül, a saját eszközeikkel és stratégiáikkal is megoldást találhatnak. Így zárja be magát az ember a saját várába, és átsiklik afelett, hogy különösen is a zárt egyházi rendszerekben, mint Írországban, vagy a katolicizmus sajátos világában, Ausztráliában, vagy az USA-ban – ott, ahol az egyház a születéstől fogva a halálig mindent meghatároz –, fordult elő ijesztő gyakorisággal és tartóssággal a szexuális visszaélés.

Ugyanez igaz arra a néhány kongregációra és új lelkiségi közösségre is, amelyek a II. Vatikáni Zsinat előtt vagy röviddel utána jöttek létre, és amelyek a belépések viszonylagosan magas száma miatt hosszú éveken keresztül az egyházak nagy reménységeinek számítottak. Az elmúlt években mégis kiderült, hogy e csoportosulások egész sorában – amelyek közül sokan a hangsúlyozottan konzervatív egyházi beállítódást a liturgia és a teológia ún. tradicionális formáival kapcsolják össze – a visszaélések jelentős és sokféle formáját követték el. Néhány a legismertebb példák közül – sajnos közel sem az összes! –: Krisztus Légiója Kongregáció (Mexikóban alapítva); Nyolc Boldogság Közösség (Franciaországban alapítva); a Comunità Missionaria di Villaregia Észak-Olaszországból, a Sodalitium Christianae Vitae (elsősorban Peruban), valamint a Fernando Karadima pap körül Santiago de Chilében létrejött kör. Nem mindenütt kiskorúakkal szemben elkövetett abúzus történt, hanem néhol ún. védett személyek – noviciusok vagy diákok – váltak a szexuális visszaélések áldozataivá. Az engedelmességi fogadalomra való hivatkozás és a szigorúan vallásos gyakorlat extrém függőségi viszonyokat hozott létre, amelyekben a kritika mindenféle formáját kizárták és megbüntették. Az egyházi hagyomány (!) fontos szabályait, mint például a Forum internum és a Forum extrenum szétválasztását sem tartották be, a gyónás szentségével szembeni visszaélések eseteiről (legyen szó akár a gyónási titok megsértéséről, akár az absolutio complicisról, azaz a bűntárs feloldozásáról a 6. parancsolat elleni vétség esetén) teljesen hallgatni kellett.

Külön fejezetet lehetne szentelni ebben az összefüggésben az alapítók személyiségének. Közülük néhányat szexuális visszaélés, pénzügyi szabálytalanságok és lelkiismereti kényszer alkalmazása miatt kizártak a közösségeikből, és egyházi büntetéssel sújtották őket, némelyeket exkommunikáltak. Gyakran évtizedeken keresztül uralkodhattak személyek és tevékenységek felett, és senki nem merte megkérdőjelezni abszolút hatalmukat és viselkedésüket, amelyet lelkileg indokoltak meg. Mivel nem voltak működő ellenőrző szervezetek, és a fékek és ellensúlyok rendszere is hiányzott, ezért azt csinálhattak, amit csak akartak. E személyek közül nem mindannyian voltak papok, vagy most is azok, ami ismételten rámutat a mélyen gyökerező problémákra: ott, ahol az (egyházi) miliő elzár, és ahol a nyílt konfliktust, valamint a tanulási- és fejlődési folyamatokat démonizálják, exponenciálisan megnő a szexuális visszaélések veszélye.

A homályos vezetési struktúrák és a zavaróan hierarchikus folyamatok, amelyek vákuumot hoznak létre, és némiképp a vármentalitás ellenpólusát jelenítik meg, éppúgy elősegítik a visszaélések lehetőségének feltételeit. Példaként utalhatunk az ún. Deetman-riportra, amelyben a holland katolikus egyházban elkövetett visszaélési eseteket ismertetik. Megdöbbentő, hogy mennyi meg nem oldott eljárási kérdést hozott napvilágra az abúzusesetek körüli botrány. Egy példa a sok közül a püspökök és a tartományfőnökök felelősségének tisztázása a papok helytelen magatartása tekintetében, illetve az elöljárói kötelezettségek elhanyagolása. Erről a témáról évek óta folyik a vita „bishops’ accountability” (püspökök számonkérhetősége) címszó alatt, elsősorban angolszász területen. Ha a világos illetékességi körök hiányoznak, akkor mindenki mossa kezeit, ártatlannak tartva magát. Tehát sem a vár, sem pedig a kaotikus nyílt mező nem kívánatosak.

Autoritásra és vezetésre szükség van, éppen ott, ahol az emberek életének védelméről van szó. Az ezzel összekapcsolt hatalom valóban ellenőrzést kíván kívülről, és olyan belső hozzáállást, amely a hivatalt és a rangot ténylegesen jézusi értelemben interpretálja: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok.”

 

Mi együtt: Kérdések és feladatok

 

Egy olyan társadalomban, ahol a hitelesség számít a legnagyobb értékek egyikének, a szexuális visszaélések okozta krízis döntő kérdések elé állít minket: Készek vagyunk-e végiggondolni azt, hogy a magunk módján legyünk egyház? Addig, amíg védekezünk ez ellen, addig, amíg a bekövetkezett igazságtalanságot és bajt elfojtjuk, addig, amíg azt gondoljuk, hogy a botrányok után a lehető leghamarabb visszatérhetünk a „tulajdonképpeni” pasztorális munkához, addig tekintetünket továbbra is saját magunkra irányítjuk, és apostoli energiánk és kreativitásunk blokkolódik. XVI. Benedek pápa, aki nagyon konzekvensen járt el még az abúzust elkövető prominens tettesekkel szemben is, a visszalépésével egyedülálló jelét adta annak, hogy miként kell bánni a(z) (egyházi) hatalommal. Ferenc pápa pedig fáradhatatlanul kritizálja a klerikalizmust, a karrierizmust és a kényelmes életstílust, és hirdeti az evangélium egyszerűségéhez és közvetlenségéhez való visszatérést.

A következő néhány kérdés az abúzust elszenvedett személyek spirituális traumájának lelki okaira és hatásaira vonatkozik: Ma hogyan kellene az evangélium fényében értelmezni az utasításokra épülő hierarchiát és az egyházi hivatal gyakorlását? Hogyan egészíthetik ki egymást a nők és a férfiak abban, hogy különböző módon értelmezik és alkalmazzák a hatalmat? Mit sajátíthatunk el az egyházi struktúrákban abból, amit a társadalomban és a gazdaságban Corporate Governance-nak és Compliance-nak neveznek, a közös felelősségvállalás és az ellenőrizhető kontrollmechanizmusok tekintetében? Mi tartozik ténylegesen a papi lét lényegéhez, és mit adhatnának át, vagy mit kellene átadni a munkatársaknak abból a vezetői hatalomból, amely a papokat a plébániákon és más létesítményekben megilleti? Hogyan gyakorolható be személyes és közösségi szinten a lelkek megkülönböztetésének képessége, vagyis az a nagy erőfeszítéseket kívánó folyamat, amely segít megtalálni a meggyőző utat a „vár” és a „kaotikus mező” között? Hogyan tanulhatják meg a püspökök és az elöljárók a döntések mérlegelését és helyes időpontban való meghozatalát? Hogyan neveljék a leendő papokat és szerzeteseket? Mennyit fektetnek be az oktatásba az oktatásért felelős személyek?

Már itt megmutatkozik, hogy az egyházban felelős személyek, de sokan az „egyszerű” keresztények közül is nehéznek találják, hogy bízzanak Jézusban, és higgyenek az ő szavainak: „Az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32). A kendőzetlen igazsággal szembenézni nem könnyű. Bátorságra és akaratra van szükség ahhoz, hogy az ember szembesüljön a valósággal, legyen az bármilyen zavaró és fájdalmas. Ennek során elvárható lenne a keresztényektől, hogy éppen a nehéz időkben és a személyes és intézményi kudarcokra tekintettel inkább bíznának Istenben, mint önmagukban. Aki ilyen helyzetben kinyitja a szemét, értelmét és a szívét, az nemcsak felismerheti, hogy emberi és lelki dolgokat illetően hogyan áll ő maga, és hogyan állnak mások, hanem megnyitja magát a megtérés és a megbocsátás kegyelme előtt is, amely mindazokhoz szóló ígéret, akik beismerik a kudarcukat és bűnüket. Ez azt is jelenti, hogy az ember kiteszi magát a szégyennek, a csüggedtségnek, a kétségnek és a bizalmatlanságnak. Mindezt nehéz elviselni. Aki ezt mégis el tudja fogadni a Megváltó Jézus Krisztusba vetett hittel, és aki a hívek közösségében ekkor támaszt talál, az ígéretet kapott a Szentlélek támogatására. Az ilyen magatartás olyan teret nyit, amelyet roppant emberi mélységek és lelki vigasztalanság hatnak át (ahogy Ignác mondaná), és ezek a kegyelem segítségével enyhíthetők, sőt meggyógyíthatók. Mert az is megtörténik, hogy az emberek mérhetetlen szenvedés után, a kétségbeesés és az öngyilkosság határán, évekig és évtizedekig tartó depresszió és fájdalom után megtalálják az utat a remény és az élet forrásához. Ezek az emberek, akik – azt mondhatjuk – megjárták a poklot, hiteles tanúi Jézus Krisztus megváltó erejének. Sokan, akik jelen voltak egy ilyen – remegve és az újratraumatizálódás veszélye közepette elmondott – tanúságtételnél, később arról beszéltek, hogy számukra ezáltal újonnan megnyílt Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának értelme. Ha az egyház néma marad az érintettek hangjával és tanúságával szemben – azokkal szemben, akik a megbocsátás útjára léphettek, és azokkal szemben is, akik ezt nem élték át –, nemcsak még egyszer megsebzi azokat, akik különösen nagy gyötrelmet szenvedtek el az egyház képviselőitől, hanem lemond az önmegtisztulás lehetőségéről is bűnének elismerése által, és kizárja azokat, akik Jézus sorsával különösképpen is egybeforrtak.

Miért állítja Isten ilyen helyzet elé egyházát? Milyen felhívást küld Ő, a történelem ura, napjaink botrányain és krízisein keresztül? Mit akar ezzel a keresztényeknek mondani? Nyilvánvalóan azt, hogy meg kell érkezniük a valóságba, hogy ráébredhessenek az áldozatok kimondhatatlan szenvedésére és arra, hogy a gonosz ereje behálózott minket. Egyetlen ember sem győzheti le egyszer s mindenkorra a gonoszságot, a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélés gonoszságát sem – fatális tévedés lenne ezt gondolni –, de sokat tehetünk azért, hogy amennyire csak lehetséges, csökkentsük a túlkapások kockázatát. Egy szerető anya is mindent megtenne azért, hogy a fiait és lányait megóvja a bajtól,[5] és ne hagyja őket cserben.

(Perintfalvi Rita fordítása)

 

[1] Vö. ehhez B. Böhm – J. Fegert et al.: „Child Sexual Abuse in the Context of the Roman Catholic Church: A Review of Literature from 1981–2013.” Journal of Child Sexual Abuse 23 (2014), 635–656.

[2] Vö. C. J. Scicluna – H. Zollner et al.: Auf dem Weg zu Heilung und Erneuerung. Das Symposium zum sexuellen Missbrauch Minderjähriger. Päpstliche Universität Gregoriana, 6.–9. Februar 2012. Szerk.: R. M. Rieger. München, 2012.

[3] Mind a két John-Jay-Reports (USA) statisztikai felméréseiből, mind pedig az ausztrál Royal Commission számadataiból az következik, hogy a szexuális visszaélést elkövetők aránya a különböző keresztény felekezetek vagy közösségek klerikusai, az iszlám vallási vezetők és rabbik esetében megközelítőleg azonos.

[4] Lásd ehhez a DBK (Német Püspöki Konferencia) megbízására a szexuális visszaélések eseteiről készült vizsgálatot, a németországi Seelsorgestudiet, valamint az első adatokat annak a nemzetközi tanulmánynak egyik sorozatából, amit Centre for Child Protectionben, a Pápai Gergely Egyetemen végeztek.

[5] A megelőzési munka feltételeihez és lehetőségeihez vö. S. Witte – B. Böhm et al.: „E-Learning Curriculum Prävention von sexuellem Kindesmissbrauch für pastorale Berufe. Forschungsergebnisse.” Nervenheilkunde 34 (2015), 547–554; K. A. Fuchs – H. Zollner: „Prävention in der katholischen Kirche: Drei Beispiele aus der Praxis katholischer Institutionen.” J. Fegert – M. Wolff (szerk.): Sexueller Missbrauch in Institutionen: Entstehungsbedingungen. Prävention und Intervention. Weinheim–Basel, 2015.

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: