Tanulmány

A korai kereszténység a zsidó vallás része. A zsidó vallástörténet nélkül érthetetlen és érthetetlen is marad a korai kereszténység kialakulása.

Jézus a zsidóság és a kereszténység között (1)

Krisztológia a keresztény–zsidó párbeszédben – CHRISTIAN DANZ tanulmánya

Mérleg Online — 2022 08. 10.
Címkék: a zsidó Jézus, Christian Danz, Első Szövetség, krisztológia, vallások teológiája, zsidó-keresztény párbeszéd

(A tanulmány első része. A második, befejező részt hamarosan közöljük.)

Az újszövetségi írásokig visszavezethető és a holokausztban tetőző keresztény antijudaizmussal a háttérben katolikus és protestáns teológusok a második világháború után amellett szálltak síkra, hogy a keresztény teológiának új szemléletmódra van szüksége a zsidósággal kapcsolatban. Felfogásuk szerint a teológiában figyelembe kell venni Jézus zsidó voltát, a krisztológiát pedig úgy kell érteni, mint ama szövetség megerősítését, melyet Isten a népével kötött és soha fel nem bontott. Úgy tűnik, így juthatunk el a zsidóság új felfogásához, amely maga mögött hagyja a régi előítéleteket és megkülönböztetéseket. Ám ha a krisztológiát azért alkalmazzuk a zsidó vallásra, hogy azt Jézus Krisztus alakjában alapozzuk meg, akkor mindennemű különbséget kiiktatunk a két vallás között. Ez nemcsak a zsidóság alattomban végrehajtott kisajátításával jár együtt, hanem azzal is, hogy a zsidóság többé nem ismerhető el önálló vallásként. Ezzel szemben itt arra teszünk javaslatot, hogy a krisztológiát a keresztény vallás teológiai különösségének a leírásaként értsük, és tekintsünk el attól, hogy a zsidóságra alkalmazzuk. Tézisem szerint a teológia csak ilyen önkorlátozás révén jut el a zsidó vallás mint önálló vallás valódi  elismeréséhez.

Forrás: jcrelations.net – Jewish-Christian Relations. Insights and Issues in the ongoing Jewish-Christian Dialogue, 2020. november 1. Teljes, szöveghű fordítás a jcrelations.net engedélyével.

A szerző, Christian Danz 1962-ben született. Német-osztrák evangélikus teológus. 1985 és 1990 között a Jenai Egyetemen tanult teológiát, ugyanott 1994-ben doktorált és 1999-ben habilitált rendszeres teológiából. 2002 óta a rendszeres teológia professzora a Bécsi Egyetem evangélikus teológiai karán. Legfontosabb kötetei közül néhány: Einführung in die Theologie der Religionen (Bevezetés a vallások teológiájába); Grundprobleme der Christologie (A krisztológia alapkérdései),  Tübingen 2013; Gottes Geist. Eine Pneumatologie (Isten Lelke – Pneumatológia), Tübingen 2019.

Az itt következő fejtegetések tagolása az előbb vázolt problémahorizontból adódik. Bevezetésképp áttekintem a zsidóság keresztény személetének a huszadik század második felétől kialakult új és meghatározó teológiai összetevőit, valamint ezek apóriáit. A második szakaszban a krisztológia rendszeralkotó szerepét szándékozom tárgyalni fejlődésének újkori történetét szem előtt tartva. E fejtegetések alapján a záró, harmadik szakaszban olyan javaslatot bocsátok vitára, amely a zsidóság mint a keresztény vallással szemben önálló vallás valódi elismeréséhez vezet.

1. Krisztológia a keresztény–zsidó párbeszédben

A zsidó népet sújtó, elképzelhetetlen mértékű 20. századi katasztrófa a második világháború után mind a protestáns, mind a római katolikus teológiában a zsidó vallásról, illetve a zsidóság és a kereszténység viszonyról alkotott keresztény felfogás új alapösszetevőinek a kidolgozásához vezetett.^[1] Rendszerező szempontból a zsidó vallás megújult keresztény szemléletének teológiai megalapozásában három ideáltipikus formát különböztethetünk meg. A kulcsfontosságú elem mindhárom esetben a krisztológia. A krisztológia először is annak teológiai leírásaként fogalmazódik meg, hogy miként részesülhetnek a népek abban a szövetségben, amelyet Isten egyedül Izrael népével kötött; másodszor: a krisztológia a zsidóság maradandó kiválasztottságának, illetve annak keresztény igazolása, hogy a zsidó vallás miért ugyanolyan érvényes, mint a keresztény vallás; harmadszor: a krisztológia Jézus vallási jelentőségének metaforikus leírása, más vallási hősöké mellett. A krisztológia e megfogalmazásai rendre olyan specifikus problémákkal szembesülnek, amelyek miatt nem képesek kifejezni, hogy a kereszténység elismeri a zsidó vallást.

1.1 Izrael-teológiák

Karl Barth teológiájához kapcsolódva – azt mintegy a vallástörténetre alkalmazva és a zsidó vallás leírására felhasználva^[2] – Friedrich-Wilhelm Marquardt^[3] és Berthold Klappert^[4] olyan Izrael-teológiát dolgozott ki, amelynek célja a protestáns tanhagyomány részint lappangó, részint nyílt antijdaizmusának felülvizsgálata. Szerintük mind Jézus zsidó volta, mind pedig a zsidóság Jézusra mondott nemje alapvető fontosságú kell, hogy legyen a dogmatikai krisztológia új meghatározásában. Ez úgy gondolható el, hogy Jézus révén a népek beléphetnek Isten Izrael népével kötött szövetségébe. „A pogány világból származó emberek a keresztség révén a kiválasztottság társörököseivé és Izrael ígérettörténetének a részeseivé válnak. A Krisztusra, az Izráelnek megígért Messiásra való megkeresztelkedés és a egyháznak mint a zsidó- és pogánykeresztényekből álló ecclesiának a létrejötte jelenti a föld minden népéből származók Izráel ígéret- és kiválasztottságtörténete fel nem mondott terébe való bevonásának konkrét megvalósítását.”^[5] Isten Jézusban adott kinyilatkoztatása és a keresztény vallás tehát nem Isten Izráellel kötött szövetségének a helyébe lépnek. Sőt, épp a názáreti Jézus teszi lehetővé a pogányok számára, hogy részesei legyenek Isten Izráellel kötött szövetségének, s így  a zsidó vallást megillető ígéret társörököseivé váljanak. A krisztológia így megerősíti Izráel maradandó kiválasztottságát; immár nem elválasztja a zsidóságot és a kereszténységet, hanem összekapcsolja őket egymással.

Az ilyen teológiai konstrukciónak következetésképpen a zsidó vallás alkotóelemeként kell újrafogalmaznia a krisztológiát, a dogmát pedig mintegy a zsidó vallás megerősítéseként kell értenie.^[6] A keresztény vallás ily módon azonban csak egyfajta, a népek, vagyis azok számára való zsidó vallásként jöhet tekintetbe, akik Jézus Krisztus révén csatlakozhattak a zsidó valláshoz. E megfontolásokkal a háttérben lehet-e még egyáltalán önálló keresztény vallásról beszélni, ha azt a zsidó vallás univerzalizácójaként értjük, kétségbe vonva így, hogy bármilyen teológiai különbség is lenne a kettő között?^[7] A teológiai problémát, melyet a két vallás viszonyának a leírása jelent, a probléma kiiktatásával oldhatjuk meg.

1.2 Fölérendelt keretelméletek

Léteznek más olyan próbálkozások is, amelyeket mindenekelőtt szintén az a szándék vezérel, hogy  bemutassák: a Krisztusról szóló tanítás megerősíti a kiválasztottságot és azt, hogy Isten maradandó szövetséget kötött a népével. Ezek esetében is szisztematikus jelentőséget kap Jézus zsidó volta. Az úgynevezett participációs modellt azonban olyan koncepciók váltják föl, amelyek a keresztény vallás önállóságát a zsidó vallás [keresztény] teológiai értelmezésével kapcsolják össze úgy, hogy nem vonják vissza a zsidóság maradandó kiválasztottságát. Ilyen megközelítésmód csak úgy alakítható ki, hogy mindkét vallást átfogó fogalmi kerethez folyamodunk, amelybe a zsidó és a keresztény mint különös jelenségek beilleszthetők. Isten szövetsége, a Tóra, Isten kinyilatkoztatása vagy az eszkhaton ily módon szolgál a két vallást összekapcsoló elemként.

Bizonyos próbálkozások azért veszik alapul modellként a Tórát vagy Isten szövetségét, hogy olyan krisztológiát konstruáljanak a keresztény vallás perspektívájából, amely úgymond nem vezet a zsidóság lefokozásához. Ha azonban Krisztust a szövetség és a Tóra beteljesítőjeként értjük^[8] – az izraelita vallásban egyik sem lehetséges^[9] –, akkor értehetetlen, hogy miképp lehet a zsidóság több a kereszténység puszta, kezdetleges előfokánál. A koncepcióból teljességgel kiiktathatatlan inkluzivizmus kifejezetten logikai szükségszerűséggel vezet a zsidó vallás lefokozásához. Isten kinyilatkoztatását vagy az eszkhatont mindkét vallás átfogó horizontjaként posztulálva is ugyanez a helyzet. Ha a Tórában ugyanazt a tartalmat találjuk, mint Isten Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásában,^[10] akkor az előbbi nem lehet más, mint az utóbbinak a halovány másolata. Ebben az esetben viszont a zsidó vallás csupán valamiféle tudattalan kereszténység volna. A zsidó vallás maradandó kiválasztottságának inkluzivista megalapozásában szereplő kitétel, hogy a Tóra lényegében semmi mást nem tartalmaz, mint isten Krisztusban adott kinyilatkoztatását, megszünteti a zsidóság önállóságát.^[11] Az inkluzivista felfogás keretében maradva még ahhoz a problematikus tézishez folyamodva sem kerülhetjük el ezt, hogy a Krisztusban adott kinyilatkoztatásában Isten elfelejtette, amit a Tórában mondott – hiszen ezzel Isten fogalmát semmisítenénk meg.

Ebből a dilemmából az eszkatológia mint Isten Izraellel kötött maradandó szövetségének keresztény teológiai igazolása sem segít kijutni. Ha a zsidó és a keresztény vallást fogalmilag Isten szövetsége – melynek teljes megvalósulását a végső időkre tesszük^[12] – különböző történelmi formáiként vagy alakzataiként ragadjuk meg, akkor történelmi szempontból állíthatjuk ugyan a  zsidó vallás önállóságát és azt, hogy ugyanolyan érvényes, mint a keresztény vallás, ám ez az ugyanannyira érvényesség csak időleges. Az eszkhatonban ugyanis csak egyetlen vallás van, nevezetesen a keresztény.^[13] Ráadásul ebben az esetben is ugyanaz a helyzet áll elő: a zsidó vallás alapjában véve nem tudja megkülönböztetni magát a kereszténytől, hiszen – bár más és más módon – ugyanaz az Isten nyilatkoztatja ki magát a két vallásban, s ő semmiképpen sem mondhat ellent önmagának.^[14]

1.3 Isten sok „szövetsége”

Vajon az úgynevezett pluralista vallásteológia kínál-e az eddigiekben sokat taglalt próbálkozásoktól eltérő alternatívát ahhoz, hogy a keresztény teológiában igazolni tudjuk a zsidó vallás ugyanannyira érvényes voltát? Itt nem foglalkozunk a vallási sokféleség exkluzivista és inkluzivista konstrukcióival – melyek az egyetlen, a népek számára Krisztus által megnyitott szövetség modelljének, illetve az ennek az isteni szövetségnek különböző alakzatait megengedő modelleknek is alapul szolgálnak –, mivel nem mutatnak túl a vallási másság megannyiféle kisajátításán. Istennek egy helyett sok szövetsége van, melyek mind egyformán érvényesek.^[15] E pluralista vallásteológiai modell alapja nem valamilyen isteneszme, hanem a vallás istenei mögött rejlő abszolútum. A történelmi vallások e mindegyikük számára egyaránt alapul szolgáló transzcendens abszolútum manifesztációira adott különböző válaszok.^[16] Egyetlen történeti vallásnak sincs kiváltságos hozzáférése a transzcendens abszolútumhoz, hanem mindannyian annak manifesztációira adott kultúraspecifikus válaszok, amelyekben az emberi önközpontúságtól az isteni felé való odafordulás ragadható meg, ezért mindannyian egyenlők. A kereszténység és a zsidóság viszonyát illetően ez azt jelenti, hogy az isteni abszolútum színe előtt nem lehetnek rangsorbeli különbségek a két vallás között. Nem lép a keresztény a zsidó vallás helyébe, és ez sem fogadja be magába valamilyen módon az előbbit.

Mindenesetre a vallások egyenlő érvénye azon alapul, hogy ugyanaz a tartalmuk, nevezetesen az, hogy az istenire irányulnak, ami egybekapcsolódik azzal, hogy elfordulnak az ember önmagára vonatkozásától. A monizmus jegyében feloldódnak a zsidóság és a kereszténység közti különbségek, megszűnik a másságuk. Csak egyetlen vallás van. A krisztológiát illetően ez azt jelenti, hogy az – a zsidó kiválasztottság-eszméhez hasonlóan – átfogalmazandó az abszolútumhoz történő általános emberi visszafordulás konkrét kifejeződésévé.^[17] A zsidóságnak a kereszténységgel egyenrangú és egyenjogú vallásként való teológiai igazolása együtt jár mindkét vallás különösségeinek a megszüntetésével.

(Ábrahám Zoltán fordítása)

Folytatása következik.

^[1] Vö. M. Bock, Ihr aber, wer sagt ihr, dass ich sei? (Mk 8,29). Christologische Fragestellungen im christlich-jüdischen Gespräch nach 1945, Frankfurt/M., 1998; S. Vasel, Philosophisch verantwortete Christologie und christlich-jüdischer Dialog. Schritte zu einer doppelt apologetischen Christologie in Auseinandersetzung mit den Entwürfen von H.-J. Kraus, F.-W. Marquardt, P.M. van Buren, P. Tillich, W. Pannenberg und W. Härle, Gütersloh, 2001; W. Homolka, Jewish Jesus Research and its Challenge to Christology Today, Leiden/Boston, 2016.

^[2] Maga Barth a hitaktus reflexív struktúrájának a leírásaként konstruálja meg teológiáját, amelyben az ÓSz és Isten Izraellel kötött szövetsége Isten Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásának alkotóelemeként szolgál, tehát csak a keresztény hitben létezik efféle előzetes fokozatként. Vö. K. Barth, Einführung in die evangelische Theologie, Zürich, 1962, 30: „Hogy Izrael Istene ezzel adja meg a népével megkötött szövetség teljes formáját, azt mondja el Izrael történetének a végpontján [!] Jézus Krisztus története [!].” Vö. uő, Die Kirchliche Dogmatik, Bd. IV/1, Zürich, 1953, 181–192. Ha a keresztény vallás e teológiai rekonstrukcióját olyan Izrael-teológiához akarjuk felhasználni, amelyben a zsidó vallás nem pusztán a keresztény vallás előfokaként jelenik meg, akkor mintegy empirikus-vallástörténeti leírásként kell olvasnunk Isten Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásának barthi értelmezését, e kinyilatkoztatást a zsidóságra kell alkalmaznunk, és a zsidó vallás voltaképpeni értelmeként kell állítanunk. Az, hogy ez nem megy feszültség és elutasítás nélkül, több mint világossá válik abból, ahogyan Klappert viszonyul Barth szövetségteológiájához. Vö. B. Klappert, Miterben der Verheißung. Beiträge zum jüdisch-christlichen Dialog, Neukirchen-Vluyn, 2000, 148–182, kül. 170–182.

^[3] F.-W. Marquardt, Das christliche Bekenntnis zu Jesus, dem Juden. Eine Christologie, 2 kötet., München, 1990/91.

^[4] Klappert, i. m. Vö. J. Moltmann, Der Weg Jesu Christi. Christologie in messianischen Dimensionen, München, 1989, 45.

^[5] Klappert, i. m., 212.

^[6] A zsidó vallás imént említett megerősítésével azonban mégis feszültségben van az, ha a népek Sion hegyére tett zarándoklatának eszkatológiai bevégzése viszont Jézus Krisztustól, az Emberfiától függ. Vö. Klappert, i. m., 320. Ezzel Jézus a zsidó vallás beteljesedéseként és bevégzéseként konstruálódik meg, amely beteljesedés helye nem a zsidó, hanem a keresztény vallás.

^[7] Vö. B. Nitsche, Christologie, Paderborn, 2012, 61

^[8] Vö. E. Schönemann, Bund und Tora. Kategorien einer im christlich-jüdischen Dialog verantworteten Christologie, Göttingen, 2006, 29.146. 188.

^[9] Vö. Schönemann, i. m., 29: „Csak Jézus Krisztusban, csak vele, csak az ő révén tudott de facto a világba jönni az üdvösség – hiszen ő a törvény maradéktalan beteljesítésével helytartóként, mindenkiért, aki erre nem volt képes, magára vállalta a feladatot, hogy a törvény szerint cselekedjék; csak így tudta Isten egészen önmagaként közölni önmagát: Jézus Krisztus tehát semmiképp sem a Tóra végét jelzi, hanem a beteljesítését jelenti (vö. Róm 10,4).”

^[10] Vö. K. v. Stosch, Komparative Theologie als Wegweiser in der Welt der Religionen, Paderborn/München/Wien/Zürich, 2012, 273.

^[11] A názáreti Jézusról adott keresztény értelmezés zsidó elutasításának már az üdvtörténeti konstrukcióba illesztése annak keresztény szempontból való újrafogalmazását, s így nivellálását jelenti. Vö. Moltmann, i. m., 51k; H. Hoping, Einführung in die Christologie, Darmstadt, 2004, 161.

^[12] Vö. uo, 150.

^[13] Vö. uo., 161: „Ám végül Izráelt sem más menti meg, mint Jézus Krisztus.” Ugyanezt a felfogást vallja Stosch, i. m., 277, illetve Moltmann, i. m., 340.

^[14] Joseph Ratzinger Gnade und Berufung ohne Reue [„Meg nem bánt kegyelem és meghívás”] című tanulmányában kivált világosan bukkannak felszínre az ilyen konstrukciók alapjául szolgáló apóriák. Vö. J. Ratzinger, Gnade und Berufung ohne Reue. Anmerkungen zum Traktat „De Iudaeis“, Communio 47 (2018), 316–335.

^[15] Vö. P. Schmidt-Leukel, Gott ohne Grenzen. Eine christliche und pluralistische Theologie der Religionen, Gütersloh, 2005, 344 k.

^[16] Az ún. pluralista modellről és az e modellt megalapozó különbségtevésről az önmagában vett valóságos [das Reale an sich] és annak manifesztációi között ld. J. Hick, An Interpretation of Religion. Human Responses to the Transcendent, New Haven, 1989, 233–251; és Schmidt-Leukel, i. m., 163–192. A pluralista modell apóriáiról ld. C. Danz, Einführung in die Theologie der Religionen, Wien, 2005, 70–77.

^[17] Vö. Schmidt-Leukel, i. m., 343: „Ha ellenben reprezentatív értelemben értjük Jézus üdvjelentőségét, akkor ez nyitva hagyja Isten egyedül üdvalapító jelenléte további – és másfajta – reprezentációinak a lehetőségét.” Vö. uo., 270–304; lásd uő, , Religious Pluralism and Interreligious Theology. The Gifford Lectures – An Extended Edition, New York, 2017.

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján