Tanulmány

„…a pápa kénytelen volt fiktív folytonosságot teremteni saját álláspontjának igazolására. Megrágalmazta tehát ellenfeleit, akiket mint „újítókat” az általa képviselt „örök” hagymányra hivatkozva utasíthatott vissza.”

Joseph Kleutgen és az 1863-as „Tuas libenter” breve

Következmények a katolikus teológiára nézve – HUBERT WOLF, „zur debatte” 2014/1, 20–22. l.


Címke: , , , , , ,

1863 december 21-ike után a katolikus egyházban már semmi sem volt ugyanaz, mint annakelőtte. A „Tuas libenter” kezdetű apostoli levéllel, amelyet IX. Piusz ezen a napon írt Gregor von Scherr müncheni érseknek, alapvető fontosságú egyház- és teológiatörténeti törés következik be. E törés jelentősége talán a pápa joghatósági primátusának és csalatkozhatatlanságnak az I. Vatikáni Zsinaton történt dogmává emelését is felülmúlja. A „Tuas libenter”-ig ugyanis a teológusoknak voltaképp csak az egyetemes  zsinatok és a pápák által ünnepélyesen kihirdetett dogmákhoz kellett igazodniuk tudományos vizsgálódásaikban. Mostantól kezdve azonban engedelmességre kötelezték őket a pápa bármilyen jellegű megnyilatkozásai iránt csakúgy, mint a római kongregációk – elsősorbant a Szent Officium és az Indexkongregáció – valamennyi dekrétumával, sőt, „igazhitű” római teológusok tanbeli vélekedéseivel szemben.


 Forrás: „zur debatte, Themen der Katholischen Akademie in Bayern” (Mandlstraße 23, D–80802 München), 44. évf., 2014/1. sz., 20–22. l. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző a középkori és újkori egyháztörténelem tanszékvezető professzora a Münsteri  Egyetem (Németország) katolikus teológiai karán. Katolikus pap. 1959-ben született. Egyháztörténelmet és bibliatudományt tanult, 1990-ben a Tübingeni Egyetemen doktorált, disszertációjának címe: „Johannes von Kuhn tübingeni teológus (1806–1887) kora egyházpolitikai vitáiban”. 1991-ben habilitált, 1992-ben a Frankfurti egyetem professzora lett. 1999-től Münsterben folytatja egyetemi tanári tevékenyégét. 2002 óta fő kutatási területe – a Deutsche Forschungsgemeinschaft (Német Tudományos Közösség) hosszú távú projektje keretében – a Római Inkvizíció, ill. Indexkongregáció működése. 1999-től a vatikáni Hittani Kongregáció levéltárának munkáját segítő nemzetközi tudományos tanácsadó testület  tagja. 2003-ban a német nyelvterület teológusai közül harmadikként kapta meg a Német Tudományos Közösség kiemelkedően jelentős Gottfried Wilhelm Leibniz-díját. Kitüntették egyebek közt Mainz városa és a nemzetközi Gutenberg Társaság Gutenberg-díjával is. Publikációi a münsteri egyetem honlapján » L. még „Mérleg”, 2010/1–2 és 2013; legújabb, bestsellerré vált könyvéről a Mérleg Online-on »


A „Tuas libenter” ráadásul az egyház tanítói hivatalának új kategóriáját is bevezette: a magisterium ordinariumot [rendes tanítóhivatal]. Az apostoli levél érvelése itt a korabeli római dokumentumok már-már klasszikusnak nevezhető mintáját követi:

1. A pápa az örök isteni igazságra hivatkozik: az egyház „hiteles tanítóhivatala” isteni jogú, és első helyen a pápát mint „az apostolfejedelem katerájának” birtokosát, majd pedig a pápával közösségben lévő, de neki szigorúan alárendelt püspököket illeti meg.
A tanítóhivatal feladata a katolikus hittan „egységének és épségének” megőrzése. Vele szemben minden katolikus köteles maradéktalan engedelmességet („oboedientia”) tanúsítani.

2. IX Piusz vélekedése szerint a tudomány kétségbe vonja az isteni igazságot. „Napjainkban” épp a „komoly tudományok” képviselői – vagyis a teológia mellett a filozófia művelői is – híján vannak a tanítóhivatal iránti engedelmességnek, amennyiben mértéken felül megbíznak az emberi szellem képességeiben és teljességgel túlbecsülik a gondolkodás „csalóka” szabadságát. A tudományról túlzott szabadságot feltételeznek, s az észt fölébe helyezik „legszentebb hitünk igazságainak és titkainak”, amelyeket egyedül az egyházi tanítóhivatal értelmez megbízható módon. E tudósok „lázonganak és mindenfélét fecsegnek” az Apostoli Szentszék és „kongregációink” határozatai ellen – panaszolja IX. Piusz.

3. A pápa szerint a „téves” vagy egyenesen „eretnek” vélemények melegágya elsősorban Németország, ezért IX. Piusz úgy látja, a határozott közbelépés elkerülhetetlenül szükségessé vált. „Veszélyes” szerzők ellen már eddig is napirenden voltak fegyelmi intézkedések és könyvtilalmak. elytelen tudományos módszereknek és téves filozófiai elveknek köszönhetően hallatlan újításokra került sor a szellemtudományokban, sőt, katolikus tudósok kongresszust is rendeztek hierarchikus felügyelet nélkül.

4. Róma visszautasítja a megtámadott örök igazságok bármiféle korlátozását, s ezeket egyfajta „invention of tradition” jegyében teljes épségükben helyreállítja. A római tanítóhivatallal szemben megkövetelt engedelmesség azonban nemcsak az egyház csalatkozhatatlan ítélete szerint, az egyetemes zsinatok és a pápa ünnepélyes döntései nyomán nyilvánosan kihirdetett dogmákra vonatkozik; továbbá ugyanezen engedelmesség nem is csupán a teológiai kutatást kötelezi. Ezeknél is inkább kötelessége bármely katolikus tudósnak – szakterületétől függetlenül –, hogy alávesse magát mindannak, „amit a világszerte jelenlévő összegyház rendes tanítóhivatala mint Istentől származó kinyilatkoztatást tanított, és amit ezért a katolikus teológusok általános és kitartó egyetértésben a hithez tartozónak vallanak.”

5. Ily módon a pápa valójában jelentősen kiterjeszti Róma illetékességét, hiszen a rendes tanítóhivatalhoz nemcsak minden pápai megnyilatkozás tartozik hozzá, hanem – amint IX. Piusz levele kifejezetten megerősíti – a pápai kongregációk valamennyi „döntése” is, továbbá mindazok a „tanbeli megfogalmazások”, amelyeket a katolikusok közös és állhatatos egyetértésével teológiai igazságokként vallunk”.

IX. Piusz annak érdekében, hogy elérje célját – a tudomány szabadságának korlátozását a teológiában és lehetőleg azon túl is –, azt sugallja, hogy a tanítás töretlen hagyománnyát követi, míg ellenfelei olyan álláspontot képviselnek, amely „omnino nova ac prorsus inusitata in Ecclesia” [merőben új és teljességgel szokatlan az egyházban], következésképp szakít a hagyománnyal. Holott valójában éppen hogy az ellenkezőjéről volt szó.

I. A rendes tanítóhivatal mint „kitalált” hagyomány

A pápa által megcélzott ellenfelek egyike Ignaz von Döllinger volt. A müncheni tudósok 1863 szeptember 28-iki összejövetelét megnyitó beszédében nagyon is hagyományos módon írta le a teológia és az egyházi tanítóhivatal viszonyát, amikor felemelte szavát a kutatás és a tanítás elvi szabadsága mellett és a mindenütt eretnekséget szimatoló inkvizíciós düh ellen. Az úgynevezett „rómahűek” (vagyis az „újskolasztikus”, ill. „ultramontán” irányultságú teológusok) pedáns rendszerességgel feljelentették „német” kollégáikat (a történeti-kritikai módszerekre és a modern filozófiára nyitott kutatókat) a Szent Officiumnál vagy az Indexkongregációnál, amikor úgy érezték, saját érveik vesztésre állnak. Döllinger ellenben csak akkor tartotta helyénvalónak a római feljelentést, ha valamely teológus nyíltan megtagad egy dogmát és így nyilvánvalóan vét „az egyház világos és általános érvényű tanítása ellen”. A teológia szabadságát eszerint csak a zsinatok rendkívüli tanítóhivatalának ünnepélyes dogmatikai megfogalmazásai korlátozzák, a tanítóhivatal beavatkozását  egyetlen más probléma sem indokolja. Ezekben, mondja Döllinger, csakis a teológia mint tudomány eszközei illetékesek: az ész és az érvelés.

Miközben a teológia és a tanítóhivatal viszonyát ekként meghatározó Döllinger  maga mögött tudta a Münchenben egybegyűlt tudósok túlnyomó többségét, a „rendes tanítóhivatalt” intézményesítő IX. Piusz megtörte az addig érvényes egyházi hagyományt. Római dokumentumokban a „Tuas libenter” előtt sehol sem esik szó „rendes tanítóhivatalról”. Minthogy azonban a katolikus hitelvek szerint nem volt helye semmiféle „diszkontinuitásnak” vagy új tan „kitalálásának”, a pápa kénytelen volt fiktív folytonosságot teremteni saját álláspontjának igazolására. Megrágalmazta tehát ellenfeleit, akiket mint „újítókat” az általa képviselt „örök” hagymányra hivatkozva utasíthatott vissza.

Ez az új felfogás semmiképp sem azonosítható a kettős tanítóhivatal Aquinói Szent Tamás által körvonalazott elképzelésével: „Docere sacram Scripturam contingit dupliciter!” Az Aquinói különbséget tesz a pásztorok tanítóhivatala – a magisterium cathedrae pastoralis –, és az egyetemi teológusok tanítóhivatala között. A pásztori tanítóhivatal elsősorban az áthagyományozott depositum fidei tanúsítására és megőrzésére szolgál, a traditio constitutiva értelmében. Ez az igehirdetés beszédaktusában történik meg. Valamely hittétel nem azért igaz, mert a pásztorok tanúsítják, hanem fordítva: azért tanúskodhatnak róla, mert – miként Klaus Unterburger találóan összegzi – a hagyományban igaz és mindenki által hitt hittételként van jelen. Ezzel szemben a hit értelmi megragadása és az egyházi tanítás tevékeny továbbejlesztése – az úgynevezett traditio activa – Tamás szerint   egyértelműen a teológusok tanítóhivatalának feladata.

A pásztorok tanítóhivatala azonban egyre több, eredetileg a teológiai magisztereket megillető kompetenciát vont magához. A pápa és a püspökök tanítóhivatalát egyre inkább azonosnak tekintették a magisterium vivummal. A pásztorok és a tanítók kettős tamási tanítóhivatala egész egyszerűen a tanítóhivatallá változott. A pásztori tanítóhivatal viszont a depositum fidei vonatkozásában csak ünnepélyes dogmatikai megfogalmazások formájában tehetett kötelező érvényű kijelentéseket, általában zsinatokon. Kizárólag a pápa által végrehajtott dogmává nyilvánításuk, például az 1854-ben kihirdetett „Immaculata conceptio”, szintén a 19. század újítása.

A „Tuas libenter”-ben megnevezett kettős tanítóhivatal ekkor a kétféleképpen – két különböző módon: „rendkívüli” és „rendes” formában – gyakorolt pásztori tanítóhivatalt jelentette. Aquini Szent Tamástól eltérően itt már nincs szó a  teológusok önálló tanítóhivatalátról.

A kettős tanítóhivatal koncepciója pár évvel később, az I. Vatikáni Zsinaton kötelező érvényre tett szert. A katolikus hitről szóló, 1870. április 24-én kibocsátott „Dei filius” kezdetű dogmatikai konstitúció a következőt írja: „Isteni és katolikus hittel kell hinni továbbá mindazt, amit Isten írott és áthagyományozott szava tartalmaz, és amit az egyház – ünnepélyes döntéssel vagy rendes és általános tanítói hivatalánál fogva – mint Istentől kinyilatkoztatott tanítást ír elő a hit számára.”

II. Egy levél kettős indítéka

De vajon mi ösztönözte végül a pápát erőteljes beavatkozása, a „Tuas libenter” megírására? A kutatás eddig nem jutott teljes egyetértésre a „tulajdonképpeni” hátteret” és a valódi „címzetteket” illetően. A közkeletű vélekedés szerint a „Tuas libenter” közvetlen válasz a müncheni tudósgyűlésre s kivált Döllinger ott megtartott nyitóbeszédére. A „Frohschammer ügyről” írt habilitációs munkájában Elke Pahud de Mortanges azt is felvetette, hogy a pápai tanítóhivatal szabályozásának a „Tuas libenter”-ben megfogalmazódó igénye messze túlmutat a teológán, s a szellemtudományok egészét kívánja alávetni a római felügyeletnek: „a »Tuas libenter« megírására nem Döllinger és a tudósok összejövetele adott ösztönzést, hanem a »régi« és az »új« filozófia és teológia körüli civódások, nevezetesen a tudomány(ok) szabadságáról folyó viták, amelyek Jakob Frohschammer nevéhez kötődnek!”

S valóban: amint a behatóbb szövegelemzés rámutat, a „Tuas libenter” egyszerre válasz Döllingerre és szembefordulás Frohschammerrel, azzal a müncheni filozófussal, aki kijelentette: a profán tudományokban a munka előfeltétele az egyházi tanítóhivataltól való elvi szabadság. Döllinger és Frohschammer egyaránt pontosan érzékelte a „Tuas libenter”-rel bekövetkezett hagyománytörést. „A tudomány immár nemcsak a kinyilvánított dogmáknak kell, hogy engedelmeskedjék, hanem a pápai constitutióknak, az Index decretumainak és hasonlóknak is…” – írta Frohschammer.

A müncheni tudósgyűlés és a „Tuas libenter” közti időbeli és tárgyi összefüggés szembeötlő: az előbbi közvetlen kiváltó oka volt az utóbbinak. De mivel magyarázható vajon az utalás Frohschammerre, akit a dokumentum – anélkül, hogy név szerint említené – burkoltan, de minden többé-kevésbé tájékozott olvasó számára jól felismerhetően megszólít? Hiszen a tanítóhivatal részéről az 1862 december 11-én kibocsátott „Gravissimas inter” voltaképp már rég eldöntötte az ügyet. Rómában valaki nyilvánvalóan ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy „utánarúgjon” – talán mivel bosszantotta, hogy a müncheni filozófus nem engedelmeskedett „laudabiliter” a pápai végzésnek, ahogy azt Rómában elvárták. Ezekre a kérdésekre csak a breve keletkezéstörténetének pontosabb szemügyre vétele adhat választ.

A „Tuas libenter” kezdeményezőjeként és szerzőjeként a német kúriai bíborost és egykori müncheni érseket, August von Reisach grófot – a római Kúria Németország-szakértőjét – szokás említeni: azt a főpapot, akinek közelebbről Döllingerrel, de tágabban az önérzetes német tudományossággal is volt elszámolni valója. Amint Franz Xaver Bischof a vatikáni források alapján rámutatott, Reisach haladéktalanul saját hatáskörébe vonta a „tudósgyűlés”-ügyet. Az 1863/64 telén Rómában időző  katolikus történész, Johannes Janssen 1863. december 29-iki dátummal arról tudósított, hogy Reisach bíboros titkon felolvasott neki egy levelet, amelyet a pápa megbízásából „a müncheni tudósgyűlés” ügyében írt, és amelyet „a pápa a müncheni érseknek szándékozott elküldeni”. A levél szerint „ideje véget vetni” a Döllinger és társai körüli „hűhónak”.

III. A szürke eminenciás: egy eretnekség miatt elítélt szerzetes

Reisach tehát azt állította, hogy ő a „Tuas libenter” szerzője. Érdemes azonban megfontolnunk, hogy egy elfoglalt kúriai bíboros aligha egyedül ragadott tollat. Tudvalevő, hogy ghostwriterek nemcsak pápák, hanem eminenciák mellett is működnek, s nem mindig rendelkeznek igényes tanító szövegek létrehozásához szükséges teológiai ismeretekkel.

Ki játszhatott vajon a bíboros kezére? A kérdésre választ keresve forró nyomon indulhatunk el, hiszen már a kortársak is, de mindenekelőtt a kutatók jelentős, a szóhasználatban is megmutatkozó tartalmi egyezésekre figyeltek fel a „Tuas libenter” és az ismert jezsuita teológus, a XIII. Leó által „az újskolasztika atyjaként” magasztalt  Joseph Kleutgen művei között. S valóban, Theologie der Vorzeit („Régi idők teológiája”) című, 1953-ban megjelent művének első kötetében Kleutgen félreérthetetlenül az egyház „kettős tanítóhivataláról” beszél: az ünnepélyes rendkívüli és a naponta gyakorolt rendes magisteriumról. A jezsuita szerint azonban a rendes tanítóhivatalhoz nemcsak a legkülönfélébb pápai megnyilatkozások tartoznak, hanem mindaz, „amit a legtekintélyesebb teológusok egybehangzóan a hit kétséget kizáró tanításának” nyilvánítanak. Ezenkívül régóta ismert tény, hogy a Dei filius  idevágó megfogalmazásai a kettős tanítóhivatalról Kleutgen tollából származnak. A jezsuita – miként EIke Pahud de Mortanges rámutatott – egészen gyakorlati módon is felhasználta a rendes tanítóhivatal általa „kitalált” fogalmát. Miután az Index szakértőjeként nem sikerült betiltatnia Frohschammer tanulmányát a generacianizmusról, a kongregáció erről folytatott vitái közepette egyszer csak –mindenki megrökönyödésére – a rendes tanítóhivatallal hozakodott elő. Szakvéleményében kénytelen volt ugyan elismerni, hogy a „kreacianizmust” sohasem hirdették ki ünnepélyesen dogmaként, de a „legtekintélyesebb római teológusok” egybehangzó véleménye szerint a rendes tanítóhivatal meghatározást adott róla és így úgyszólván a dogma rangjára emelte. Ezért Frohschammer generacianista álláspontja eo ipso eretnekség. Az Indexkongregációban – Angelo Trullet másodbíráló heves tiltakozása dacára – végül Kleutgen nézete győzedelmeskedett. Trullet a szemére vetette, hogy a rendes tanítóhivatal mindeddig ismeretlen fogalmával a római könyvcenzúra ítélealkotásának merőben új mércéjét honosította meg.

A tartalmi egyezések alapján jogosan állíthatjuk, hogy a „Tuas libenter”-t megfogalmazó Reisach bíboros Kleutgen gondolataiból, teológiai szókincséből, sőt talán hasonló témájú szövegeiből merített ihletet. A jezsuitának azonban – amint a Sant’Ambrogio apácakolostort érintő inkvizíciós per feldolgozott aktáiból kitűnik – ennél is nagyobb szerepe volt IX. Piusz szóban forgó levelének létrejöttében. Reisach az apácakolostorban Giuseppe Peters álnéven másodgyóntatóként szolgálatot teljesítő Joseph Kleutgenre ruházta át lelki gyermeke, Katharina von Hohenzollern gyóntatását. Az arisztokrata hölgy Reisach óhajára lépett be újoncként a Szent Ambrusról nevezett kolostor közösségébe. A bíborost olyannyira fellelkesítette Kleutgen könyve, a „Régi idők teológiája”, hogy azonnal pénzt adott az olasz fordításra. Ezek után alig akadt téma, amelyet Reisach ne tárgyalt volna meg teológiai tanácsadójával, Kleutgennel. Amikor pedig Kleutgent vád alá helyezték abban az inkvizíciós perben, amelyet Katharina von Hohenzollern feljelentése indított el, Reisach, a Szent Officium bíboros tagja titokban tájékoztatta a jezsuitát a vádpontokról és a tanúvallomásokról. Kleutgen közvetlen bűnrészessége a Katharina von Hohenzollern megmérgezésére irányuló merényletekben nem nyert bizonyítást, de a hit elleni számos vétségére tekintettel az inkvizíció 1862 február 18-án formális eretnekség miatt elítélte. A vádpontok a következők voltak: hamis szent tisztelete, gyónását végző személy elcsábítása, a gyónási titok megsértése, hit Szűz Mária állítólagos leveleiben. Reisach azonban a Szent Officium tagjaként elérte, hogy Kleutgen enyhe büntetést kapjon: a kiszabott két évnyi loco carcerist nem az inkvizíció börtöneiben kellett „leülnie”, hanem a jezsuiták üdülőjében, amely az Albanói dombok között, a Nemi tó melletti Gallaróban található.

Kleutgen így ír gallarói éveiről: „érdekes, hogy ugyanazon bíborosok, akik pár napja még ob formalem heresim elítéltek, utóbb úgy bántak velem, mintha mi sem történt volna”. Kleutgent főként Reisach látogatta: „száműzetése” idején többször is fölkereste. A jezsuita töretlenül folytatta tanácsadói munkáját a bíboros mellett. Ő maga számol be arról, hogy Reisach rögtön hozzá fordult, amikor megbízást kapott a pápától, hogy „szerezzen be teológiai szakvéleményt egy igen fontos ügyben”. Kleutgen névtelenül leadott állásfoglalását a bíboros azonnal továbbította a pápának és egy másik magasrangú kúriai tisztségviselőnek. Mindketten „szerfelett elcsodálkoztak”. A pápa érdeklődésére Reisach megszellőztette a titkot, IX. Piusz pedig az állásfoglalásából kitetsző „szorgalmára” tekintettel azonnal kegyelemben részesítette Kleutgent és megengedte, hogy visszatérjen Rómába.

Mi lehet az a „fontos ügy”, amellyel kapcsolatban Reisach szakvéleményt kellett, hogy hozzon a pápának? Mivel szakértői közreműködését követően Kleutgen azonnal kegyelmet kapott és 1864 elején visszamehetett Rómába, nem lehetett szó másról, mint a müncheni tudósgyűlés véleményezéséről és a római válasz előkészítéséről. Reisach nyilvánvalóan „különböző állásfoglalásokat” kért a tudósok összejöveteléről.  Többek közt régi németországi bizalmasát, Joseph Ernst eichstätti régenst [?] is megkereste, de ugyanígy elküldette magának a kongresszus kinyomtatott aktáit a mainzi Christoph Moufangtól, aki 1863 november 27-én teljesítette a bíboros kérését.

IV. Anonim szakvélemény a Vatikán titkos levéltárában

A Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának egyik, a müncheni tudósgyűlésről szóló aktakötegében Reisach állásfoglalása mellett csakugyan megtalálható egy aláírás nélkül leadott szakvélemény is, amelyre Franz Xaver Bischof habilitációs munkája röviden már utalt. Ha ezt összevetjük azokkal a kéziratos Einlassungen, amelyeket 1861/62-ben Kleutgen kérésére csatoltak a Sant’Ambrogio-ügy inkvizíciós perének kihallgatási jegyzőkönyveihez, akkor egyértelmű bizonyítékunk van arra, hogy a „Tuas libenter”-hez fűzött névtelen szakértői véleményt szerzője nem más, mint Joseph Kleutgen.

A nyolc oldalnyi terjedelmű „Osservazioni” lábjegyzetei többször is hivatkoznak a tudósgyűlés nyomtatásban megjelent felszólalásaira. Sőt, Kleutgen így kezdi észrevételeit: „Miután végigolvastam a teológuskongresszus aktáit…”. Minthogy ezek csak december elején érkezhettek Rómába, a „Tuas libenter” pedig december 21-iki dátummal jelent meg, Kleutgen értelemszerűen 1863 decemberének első heteiben vetette papírra szakvéleményét.

A szöveg két részre tagolódik. Az első a tudósgyűlés kommentárja, míg a második a Münchenben kibocsátott két tézissel vitatkozik. Kleutgen számára egy pillanatig sem kétséges, hogy a római tanítóhivatalnak a jövőben okvetlenül meg kell akadályoznia hasonló szimpóziumok létrejöttét, mivel az efféle kongresszusok „hallatlan újítást” visznek véghez és veszélyes fórumot biztosítanak különféle „lázadó, botrányos, téves és eretnek nézeteknek”. Ezt követően Kleutgen lándzsát tör az inkvizíció, az Indexkongregáció és a római könyvcenzúra áldásos működése mellett.

A második rész a nevezetes müncheni tézisekkel foglalkozik. Az elsővel, amely feltételezi a teológia szoros kapcsolódását a kinyilatkoztatott igazsághoz, Kleutgen messzemenően egyetért. A második tézist ellenben, amely szerint a katolikus teológia szabadságát csak a kifejezetten dogmaként definiált hittételek korlátozzák, a legnagyobb nyomatékkal elutasítja, megismételve elgondolását a rendes tanítóhivatalról, amely négyféleképpen nyilvánulhat meg: a Szentszék legkülönfélébb határozatai révén, a római kongregációk és a Szentszék által jóváhagyott tartományi zsinatok döntésein keresztül, valamint az igazhitű teológusok egybehangzó véleményében arról, hogy mi tartozik a kinyilatkoztatott igazság változatlan lényegéhez, illetve arról, hogy mi nem tartozik a „hit dogmáihoz”, „attamen ut conclusiones theologicae certas tradunt”.

Befejezésül Kleutgen – némiképp kötelességszerűen, ugyanakkor részletesen – kitér kedvenc ellenfelére, Frohschammerre, akinek tulajdonképpen semmi köze sem volt a tudósgyűléshez, és alighanem az eredeti munkamegbízásnak sem képezte tárgyát. A teológus ekként önhatalmú bővítéssel él, noha valószínű, hogy eljárása nagyon is megfelelt a megbízó szándékának. Egy évvel korábban ítélték el ugyanis Frohschammert és a filozófia „hamis” szabadságát. Frohschammer nem hódolt meg. Most pedig katolikus teológusok is olyan szabadságot követeltek maguknak, amely nem illeti meg őket. Római ellenfeleik szemében e kettő szorosan összefüggött egymással.

Kleutgen szakvéleményét nem tekinthetjük a „Tuas libenter”-t közvetlenül megelőző szövegtervezetnek – ezt a vatikáni levéltárban mostanáig a legnagyobb erőfeszítések dacára sem sikerült bizonyítani –, de az „Osservazioni” központi gondolatai visszaköszönnek a breve szövegében. Belőlük fakad a pápai levél sajátosan kettős karaktere: egyfelől az, hogy válaszol ad a müncheni tudósgyűlésnek és Döllingernek, másfelől az, hogy ismételten leszámol Frohschammerrel.

Jóllehet Reisach bíboros önmagát nevezte meg a „Tuas libenter” szerzőjeként, az irat tulajdonképpeni sugalmazója Kleutgen. Azáltal, hogy „kitalálta” a rendes tanítóhivatalt, felelőssé vált a korábbi hagyomány lényegi megszakadásáért. Az eretnekség (herezis) eredetileg hasadást, pártosodást, diszkontinuitást jelent. E hagyományfolytonosságot valójában Kleutgen, az „ob formalem heresim” elítélt teológus – a „Tuas libenter” előmunkálataiban Reisach és a pápa tanácsadója – törte meg. (Bakonyi Zsigmond fordítása)

 

Irodalom

BISCHOF, Franz Xaver: Theologie und Geschichte. Ignaz von Döllinger (1799–1890) in der zweiten Hälfte seines Lebens. Stuttgart – Berlin – Köln, 1995.

PAHUD DE MORTANGES, Elke: Philosophie und kirchliche Autorität. Der Fall Jakob Frohschammer vor der römischen Indexkongregation (1855–1864). Paderborn u.a., 2005.

UNTERBURGER, Klaus: Vom Lehramt der Theologen zum Lehramt der Päpste? Pius XI., die Apostolische Konstitution „Deus scientiarum Dominus” und die Reform der Universitätstheologie. Freiburg i. Br. – Basel – Wien, 2010.

WOLF, Hubert: Die Nonnen von Sant’Ambrogio. Eine wahre Geschichte. München, 2013.

WOLF, Hubert: „»Wahr ist, was gelehrt wird« statt »Gelehrt wird, was wahr ist«? Zur Erfindung des »ordentlichen« Lehramts”. In SCHMELLER, Thomas – EBNER, Martin – HOPPE, Rudolf (szerk.): Neutestamentliche Ämtermodelle im Kontext. Freiburg i. Br. u.a., 2010, 236–259.

 

 

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • […] Attól kezdve kénytelenek voltak a pápai vagy tanítóhivatali apologétikára szorítkozni.[7] E tanítóhivatalt érintő paradigmaváltás elméleti alapjának kidolgozása a német jezsuita Jo….[8] Noha életmódja jórészt ismert volt az egyházi hivatal előtt – a legsúlyosabb erkölcsi […] - -

  • […] Fakultásán a közép- és újkori egyháztörténelem professzora (a Mérleg Online-on lásd itt, itt, itt és itt). Tübingenben doktorált 1990-ben és ugyanott habilitált 1991-ben. 1992 és 2000 […] - -



Ajánlott cikkek: