Könyvismertetés

Hermann-Josef Frisch könyvét Balogh Vilmos Szilárd ajánlja Olvasóink figyelmébe

Kedves Márton Testvér! – Kedves Ferenc Testvér!

Luther Márton és Ferenc pápa fiktív levelezése Hermann-Josef Frisch tollából


Címke: , , ,

 

Érdekes és szép vállalkozás Hermann-Josef Frisch könyve, amely a reformáció 2017-es emlékévére jelent meg (Hermann-Josef Frisch: Lieber Martin Luther – lieber Papst Franziskus. Ein Briefwechsel. Freiburg – Basel – Wien, Herder, 2016). A szerző nyugdíjas plébános, és több, főként a vallásoktatás területén írt sikeres munkával örvendeztette meg eddig is olvasóit. Jóllehet az idő- és térbeli távolság a két levelezőpartner között meglehetősen nagy, mégis érdemes elgondolkodni azon, vajon a téziseket megfogalmazó 16. századi wittenbergi reformátor és a pápai szolgálatot vállaló, ugyancsak reformokra törekvő 21. századi argentin-olasz pápa mit mondanának egymásnak.

 

Az első levelek tapogatózó stílusa után lassan megelevenedik a párbeszéd, és egymás értékeit el- és befogadó, tisztelő, testvéri, szeretetteljes eszmecserévé fejlődik. A 23 levélváltás érinti a minden keresztényt érintő legfontosabb kérdéseket. Ennek megfelelően szóba kerül a reform(ok) szükségessége, a közös hitbéli alapvetés, az igazságosság, a megfeszített és feltámadt Jézus, az Írás, a felszabadítást hozó evangélium, a laikusok és szolgálattevők, a testvériesség, az eucharisztia, az irgalom, a remény, a szabadság, a keresztény egység és sokféleség, az evangéliumból fakadó öröm, a zsidósággal és a más vallásúakkal való kapcsolat.

A levélváltás fiktív volta ellenére nagyon is aktuális. Erre utal az is, hogy Ferenc pápa a reformáció napján a svédországi lundi székesegyházban találkozott és együtt imádkozott a Lutheránus Világszövetség fő képviselőivel. A kiadott közös nyilatkozatból itt kiemelnénk három apró részletet:

a) Az Úrvacsora iránti közös vágy megfogalmazását: „Közösségeink sok tagja vágyik arra, hogy az Eucharisztiából egyetlen asztalról részesüljön a teljes egység konkrét kifejeződéseként. Tapasztaljuk azok szenvedését, akik bár egész életüket megosztják, nem osztozhatnak Isten megváltó jelenlétéből az Eucharisztia asztalánál. Elismerjük közös pásztori felelősségünket abban, hogy válaszoljunk népünknek a Krisztusban való egységre irányuló lelki szomjúságára és éhségére. Nagyon vágyunk arra, hogy begyógyuljon ez a seb Krisztus testén. Ez a célja ökumenikus erőfeszítéseinknek, melyeket szeretnénk növelni, a teológia párbeszéd melletti elkötelezettségünk megújítása által is.”

b) Az emberi méltóság közös védelmét: „Kérjünk Istentől indíttatást, bátorítást és erőt, hogy együtt tudjunk előrehaladni a szolgálatban, védelmezve az emberek, különösen is a szegények emberi méltóságát és jogait, dolgozva az igazságosságért és elutasítva az erőszak minden formáját. Isten arra hív minket, hogy közel legyünk azokhoz, akik [emberi] méltóságra, igazságosságra, békére és kiengesztelődésre vágynak. Ma főképp annak érdekében emeljük fel szavunkat, hogy szűnjön meg az erőszak és a szélsőséges csoportok tevékenysége, amely sok országot és közösséget sújt, és sok testvérünket is Krisztusban. Buzdítjuk az evangélikusokat és a katolikusokat, hogy együtt dolgozzanak az idegenek befogadásában, hogy segítsenek azoknak, akik a háború és az üldözés miatt hazájuk elhagyására kényszerülnek, hogy védelmezzék a menekültek és menedékkérők jogait.”

c) A közös reménységről szóló tanúságtételt: „Felhívást intézünk az összes evangélikus és katolikus plébániához és közösséghez, hogy legyenek bátrak és kreatívak, öröm- és reményteliek annak a nagy kalandnak a folytatásában, amely ránk vár. A múlt szembenállásai helyett inkább a köztünk lévő egység isteni ajándéka vezesse együttműködésünket, és mélyítse el szolidaritásunkat. Összefogva a Krisztusba vetett hitben, együtt imádkozva, egymást meghallgatva, kapcsolatainkban Krisztus szeretetét megélve mi, katolikusok és evangélikusok megnyílunk az egy és szentháromságos Isten ereje elő Krisztusba gyökerezve és tanúságot téve őróla megújítjuk elhatározásunkat, hogy Isten egész emberiség iránti végtelen szeretetének hűséges hírnökei leszünk.” (A közös nyilatkozat teljes szövegét l. http://www.magyarkurir.hu/ferenc-papa/kozos-nyilatkozat-reformaciorol-valo-katolikus-evangelikus-kozos-megemlekezes-alkalmabol )

A fiktív levélváltás a témák bősége mellett természetesen nem ad és nem is adhat minden egyes tárgyalt kérdés tekintetében átfogó teológiai elemzést. Ugyanakkor a sajátos szempontválasztás alapján lényegre törő, didaktikus és irodalmilag is szép, megfontolásra érdemes gondolatokra ösztönző írás. Ízelítőként három levélváltást idézünk: a kezdő és záró levélváltás mellett „a keresztény ember szabadságáról” szóló gondolat-ütköztetést választottuk.

 

Veszem a bátorságot, és írok…

 

Kedves Ferenc Testvér!

Veszem a bátorságot, és írok. Igen én, vagyis Doktor Luther Márton, aki a teológia professzora és ágoston-rendi szerzetes voltam Wittenbergben, aztán pedig reformátor lettem

római Testvéremnek, Ferenc pápának, aki az Assisiből származó testvér nevét vette fel, és aki iránt azt a nemes reményt táplálom, hogy ő a Krisztusban és az Isten irgalmában testvérként tekint rám,

kegyelem és békesség Istentől, Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.

Veszem a bátorságot, és írok Neked, a pápának, jóllehet nagyon is tudatában vagyok annak, hogy kapcsolatom a római pápával meglehetősen rideg, katasztrofális kapcsolat, amely sok embernek szenvedést okozott, nekem személyesen is és itteni, wittenbergi barátaimnak is. Azt is be kell vallanom, hogy pályám kezdetén a pápáról valójában visszafogottan, de aztán egyre élesebben és ezen túlmenően egyre sértőbben nyilatkoztam. Sokkal nyersebben, miként az hozzám mint szerzeteshez illett. Persze akkor még, vagyis kezdetben, amikor egyedül csak a búcsúról, a bűnbocsánatról volt szó, abban reménykedtem, hogy a pápával egyezségben és békességben sikerül az Egyházban a visszaélést megszüntetni. De amikor válaszként csak a pápa bizalmasának számító Johannes Eck brutális eljárásával szembesültem, amikor a kiátkozással fenyegető Exsurge Domine bullát átadták, amikor a búcsúkkal kapcsolatos 95 téziseimet, de sok más dolgot is eretneknek neveztek írásaimban, akkor elkezdtem a pápa és minden hozzá kapcsolható dolog ellen teljes erőbevetéssel harcolni, hiszen a pápisták rossz tanításukkal és példájukkal a keresztény világot testesül-lelkestül a porig rombolták. A pápai törvények és dekrétumok a hívők lelkiismeretét bilincsbe verték, és hihetetlen elnyomással félrevezették. Többek között ez volt a vádam a wormsi birodalmi gyűlésen az Úr 1521. esztendejében.

Igen, bevallom, hogy az évek múltával egyre erőteljesebben a pápa és a pápisták, valamint gátlástalan és felelőtlen követőik ellenségének mutatkoztam. Mindezt persze korom pápáira való tekintettel tettem:

Tettem ezt az egyébként rendkívül energikus, de egyáltalán nem lelki dolgokkal foglalkozó II. Gyula pápára való tekintettel, aki nem jó pásztor, hanem hadvezér és a hatalom embere volt. Az egyházi államot fontosabbnak tartotta az Isten evangéliumánál, hatalmát egy mindennél nagyobb építményben, az új Péter-dómban akarta megmutatni. Nem az Isten kegyelme evangéliumának, hanem a háborús erőszaknak és a hívők kizsákmányolásának a képviselőjeként kellett megismernem 1511-ben, amikor magam is a pápizmus fogságában voltam, és az Isten gyermekeinek Krisztus általi szabadsága még nem tárult fel előttem.

Tettem ezt pedig elsősorban a pazarló Medici-pápára, X. Leóra való tekintettel, aki már gyermekként egyházi javadalmakat gyűjtött, és akinek csak mulatozásra és fényűző ünneplésekre volt gondja, nem pedig a hívek javára, üdvére. Buja életét a búcsúk, dekrétumok, intézkedések, felmentések és búcsúcédulák kereskedésével biztosította. A fenséges kereszténység kizsákmányolója volt és személyes ellenségem. Szerzeteskéje, a dominikánus Úr kutyája, Johann Tetzel árulta az általa kegyelemnek nevezett búcsúcédulákat lakóhelyem, Wittenberg közelében, Magdeburgban és Halberstadtban. Ellene, így végső soron a pápai kereskedés ellen irányult az Úr 1517. évében megfogalmazott 95 tézisem.

Tettem ezt utódaira, VI. Adorjánra, VII. Kelemenre és III. Pálra való tekintettel, akik nem az Isten fejedelmei, hanem ennek a világnak és az ördögnek a fejedelmei voltak. Erkölcsi romlottságukban nem az Egyház megújulásán, hanem az Isten népétől elvett zsákmány révén egyedül erszényük megtöltésén fáradoztak. Nem az evangéliumot, vagyis az „örömhírt”, hanem a kakoszangeliumot, vagyis a „rossz hírt”, nem az üdvösséget, hanem a kárhozatot hirdették a Jézus nevére megkeresztelteknek.

Ezek voltak a tapasztalataim az akkori pápákkal. Végül is nem írtam nekik semmiféle levelet, semmiféle beadványt, mert ezeknek az embereknek a szívét semmi sem érte el. Csak adománykérő pénztárcájuk volt nyitva. Ezért inkább róluk írtam, meg óvtam a Krisztusban hívőket tőlük és pápistáiktól. Mert szörnyű és ijesztő volt látni, mennyire világiasan és micsoda pompával jár-kel a kereszténység legfőbb vezetője, hármas koronát visel, és semmiben sem követi Urát, a Krisztust, a Megfeszítettet. Másrészt pedig a bíborosok, püspökök, plébánosok és szerzetesek kapzsisága felemésztette a keresztény vidékeket. A mammont imádták, nem pedig Jézus Krisztus Istenét.

Nem írtam nekik, de most veszem a bátorságot, és írok Neked, kedves Ferenc Testvér, mert ugyan nem igazán ismerem azt a kort, amelyben élsz, de látom, hogy másként viselkedsz, mint azon elődeid, akik koromban kormányoztak. Te magad is felpanaszlod a római kúria 15 betegségét, Te magad is újra és újra az irgalomról szólsz, amely az Isten kegyelme és Jézus Krisztus szeretete révén az embernek adatott. Fellépésedben egyszerű és szerény vagy, mellőzöd a pápai pompát és nagyzolást, amelyet túlzónak tartottam, és ismételten a legerőteljesebben kritizáltam.

Veszem a bátorságot, és írok Neked. Teszem ezt abban a reményben, hogy nem olyan keményen és irgalmatlanul felelsz, miként elődeid tették, hanem velem is irgalmas pásztor leszel. Ebben reménykedem. Nemcsak miattam, a kis wittenbergi szerzetes miatt, hanem az Isten egész nyájára való tekintettel, amelyet az Isten akaratával ellentétes viszály és nézeteltérés oszt meg, amelynek Jézus szellemében ismét egységre kell jutnia, hiszen ő mondta: „hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy a világ higgyen.”

Várom válaszod, Krisztusban kedves Testvérem. Légy bátor és erős, küzdd le az évszázadokon át tartó gyűlöletet, és mutasd meg nekem irgalmadat. Mindaz, amit Te és én teszünk, történjen szeretetből és az egyetlen Istenbe, közös Urunk, Jézus Krisztus Atyjába vetett hitben.

Így ír Neked

Testvéred, Márton

Wittenberg

 

 

Kedves Márton Testvér!

Én is veszem a bátorságot, és írok. Veszem a bátorságot, és Krisztusban testvéremnek nevezlek. Teszem ezt mindazon szétszakítottság és fájdalom ellenére, amellyel a keresztények mindkét oldalon évszázadokon keresztül elhalmozták egymást. Írok Neked mint szeretett tesvéremnek,

én, az Assisiből származó nagy kistestvér nyomán Ferencnek nevezett, akit korábban Jorge Mario Bergoglionak hívtak, a többnyire csak jezsuitáknak nevezett Jézus Társasága tagja s immáron Krisztus szolgáinak szolgája Rómában,

az Isten irgalma legyen Veled és mindazokkal, akik Jézust megvallják, valamint minden egyes emberrel a földkerekségen, akik béke és egyetértés után vágyakoznak.

Békére és egyetértésre van nekünk is szükségünk. Azért írunk egymásnak, hogy nagyobb egységre juthassunk. Mert azt kívánom Neked és Tőled, a wittenbergi Testvértől, hogy arról beszéljünk, hogyan szüntethetnénk meg azt a szétszakítottságot, amely immár ötszáz esztendeje – keleti testvéreinktől pedig sokkal régebb óta – az Isten gyermekeinek közösségét terheli. Hogyan válhat az Isten népe ismét egy néppé, amely egymással való közösségben járja az utat, és ezen az úton kölcsönösen erősíti egymást. Hogyan juthat el Jézus tanítványainak közössége az egyetlen hitre, a Krisztusban való egyetlen közös bizalomra, hitünknek az Írásban való lehorgonyzására, hitünknek az Igében és a Kenyértörésben való közös ünneplésére? Kedves Márton Testvér, induljunk el a jobb megértés felé vezető úton.

Örömömre szolgál, hogy leveledben a János-evangéliumot idézed, azt a szent szöveget, amely nekem is fontos. Pontosan az általad idézett verset elevenítettem fel az ökumenikus párbeszéddel kapcsolatos apostoli írásomban, az Evangelii gaudiumban. Ez mindkettőnk és a bármilyen oldalon álló keresztény számára a mérték és a feladat: hogy egyek legyünk, miként az Atya és Jézus egy. A János-evangélium célkitűzése ezzel az egységgel az, hogy „a világ higgyen”. Éppen így írtam én is: „Sokkal hihetőbb volna a keresztény üzenet, ha a keresztények legyőznék megosztottságaikat.” Zarándokok vagyunk az Isten felé vezető úton, és útközben erősítenünk kell egymást azzal, amit mi valaha is – jóllehet különböző módon – az evangéliumból megértettünk.

Persze vannak különbözőségek, és ezen az emberek különbözősége miatt nem csodálkozhatunk, továbbá a sajnos immár ötszáz esztendeje tartó szétszakítottság miatt nagyon is érthető. Arról, ami elválaszt bennünket egymástól, később beszélhetünk. Előbb azonban meg kell találnunk a közös alapot. Ez pedig – amennyire írásaidat ismerem, biztos vagyok, hogy ebben egyetértesz velem – a mi Urunk Jézus Krisztusban való közös hit, akinek a nevére valamennyien megkeresztelkedtünk.

A hit és a keresztség mindannyiunk számára közös. Ugyanígy mindketten a közös Szentírásra hivatkozunk. Krisztus és az Írás pedig magához Istenhez vezet bennünket – Krisztus az út, az Írás a különböző hangok koncertje, amely végső soron Krisztushoz és így Istenhez vezet.

Miként az általad is annyira tisztelt Pál egyik tanítványa az efezusi és más kis-ázsiai közösségeknek megfogalmazta, közösek vagyunk abban, hogy „egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben.” Ezzel pedig azon kell fáradoznunk, hogy – miként ugyancsak az apostol tanítványa írja ugyanebben a levélben – „alázatossággal, szelídséggel és türelemmel igyekezzünk megtartani a nekünk ajándékozott Lélek egységét.” Ez pedig csakis békességgel történhet, amely mindannyiunk feladata és egyúttal közös reményünk is. Mindketten – Te, kedves Márton Testvér Wittenbergből és én, Ferenc Rómából – törekedjünk közösen a ránk bízottakkal együtt erre a békére, mert amiként közös testvérünk Pál fogalmazott a korinthusi közösséghez intézett levelében: „Isten békességre hívott minket.”

Zavarban vagyok, és szégyellem magam, amikor arra emlékeztetsz, mennyire nem evangéliumi magatartást, sőt kimondottan csődöt és vétket tapasztaltál meg elődeimnél, korod pápáinál. Zavarban vagyok, mert életmódjukkal és magatartásukkal nemcsak előtted, hanem sok ember előtt elhomályosították az evangélium tanúságát. Zavarban vagyok, mert nem voltak készek a párbeszédre és a másokra való odafigyelésre, hanem kárhoztatással és kiátkozással védelmezték hatalmukat és gazdagságukat. Így békétlenség jött világunkra, így történt a szerencsétlen szakítás, sok-sok ember végtelen szenvedése – mind a mai napig.

Mindenesetre azt is meg kell mondanom, hogy írásaidban némely dolgot meglehetősen idegenkedve fogadtam. Úgy tűnik számomra, hogy éles megfogalmazásod, szóválasztásod, harcos irataidban a másik oldalra szórt átkod az összeütközéshez és a szakadáshoz ugyanúgy hozzájárultak, mint a pápai oldal keményszívűsége. De hát ez már csak így van konfliktushelyzetben. Kialakul a megnemértés, a sértő nyelvezet és végül a másikra szórt átok spirálja. Kerüljük az összeütközésnek ezt a stílusát, és amennyire tőlem telik, levélváltásunkban igyekszem ezt betartani.

Joggal szóltál az irgalomról, amely nekünk keresztényeknek gondolkodásunk, beszédünk és cselekvésünk fő irányulása kell, hogy legyen, hiszen Isten az irgalmas Atya, és Urunk Jézus Krisztus felragyogtatta közöttünk Istennek ezt az irgalmát. Főpapságom legfontosabb mércéje az irgalom. Az „irgalom” [Erbarmen] szó hátterében a Te német anyanyelvedben a „szegény” [arm] szó húzódik, és egészen biztosan mi valamennyien együtt „Isten előtt szegények” vagyunk. De a „szegényeké” lesz a „mennyek országa”, és éppen ezért az irgalmasoké, „mert majd nekik is irgalmaznak”, miként Jézus a Hegyi beszédben megfogalmazta. A héber nyelvben – miként azt Te, a Biblia wittenbergi tanítója ugyanúgy tudod, mint én – az irgalmasság szava a rahimim, ami az anya ölével, az anya szeretetével és gyermeke iránti odafordulásával kapcsolatos. Ilyennek tapasztaljuk meg Istent – muszlim testvéreink Istent elsődlegesen Irgalmasnak és mindenkin Könyörülőnek nevezik. Az irgalmasság, az irgalom azonban mindannyiunkra vonatkozik, hiszen Istenünk irgalmas velünk.

Ezért arra kérlek, Márton Testvér, folytassuk levélváltásunkat az irgalmasság és az Istenbe vetett bizalom kölcsönös elfogadása jegyében, miként Pál mondja:

„Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja.”

Ezt írja Neked

Testvéred, Ferenc

Róma

 

A keresztény ember szabadságáról

 

Kedves Ferenc Testvér!

Szabadság – ezzel a szóval pontosan azt a kulcsszót említed, amely reformátori tevékenységem kezdetétől fogva foglalkoztatott. Szabadság – ez az a kulcsszó, amelyen minden áll vagy bukik, ez a „keresztény tanítás összegzése, summája”, miként barátom, Melanchton mondta. Szabadság – erről szóltam az Úr 1520. esztendejéből származó egyik írásomban, amelyhez ugyanebben az évben egy másik írást is csatoltam ellenpárként. Ez a két írás a mérleg két serpenyőjeként értékelendő: „Az egyház babiloni fogságáról” és „A keresztény ember szabadságáról”. A „fogságról” szólóban a törvény rabságáról van szó, amelybe az Egyház a keresztény embereket bezárja, a „szabadságról” szólóban pedig arról a szabadításról, amelyet az evangélium a keresztény embernek nyújt. És valóban ez utóbbi a nagyobb, amely után törekednünk kell. Én mindenképpen ezt teszem, és Neked, kedves Ferenc Testvér, Egyházadban ugyanezt kellene tenned: Szabadítsd fel Egyházad híveit a keresztény ember szabadságára.

A szabadságról szóló gondolataim leírására azonban egészen más adott okot, mint azt sejteni lehet. Tudtam ugyanis, hogy a pápa elítélésemet már aláírta, és a rágalmazó pápista, Johann Eck az Exsurge Domine (Kelj fel, Uram) című kiátkozási bullát hamarosan megjelenteti – mintha Isten, az Úr felkelne ellenem, hogy elítélje azt, amit az evangéliumban igazként és jogosként felismertem.

A szász fejedelemségben a pápa követe, a nemes Karl von Miltitz minden erejével arra törekedett, hogy megőrizze a békét. Több beszélgetésben is arra kért, hogy elképzeléseimet ne csak egy olyan harcos írásban ismertessem, mint a „fogságról” szóló, hanem egy békülékenyebb hangvételűben is, amely a pápát az ellenem szóló ítélet meghozatalát illetően áthangolhatná. A békesség kedvéért meg is tettem ezt. Az eredmény ez a szabadságról szóló írás volt.

Azért is tettem szívesen ezt, mert elbűvölt az a szabadság, amelyet Krisztus hozott az embereknek. Vele új korszak kezdődött, amelyben immáron nem a sok külsődleges emberi tett, hanem egyedül a hit fontos, amely az Isten irgalmassága és igazságossága révén megigazít, és üdvösségre vezet. Ahogyan Jézus kiűzte a templomból a templomi árusokat és a pénzváltókat, elutasította az egész templomi zsibvásárt – ahogyan a 69. zsoltár mondja: „a buzgóság emésztett házadért” –, úgy fordultam én is mindenféle külsődlegesség ellen, a misemondatás ellen, az orgona- és harangszó ellen, a szentekhez futkosás és a búcsújárás ellen, a hajlongás és térdeplés ellen, a kincsek és ékszerek ellen, a Rómának szánt búcsúval való üzérkedés ellen. Mindez ugyanis a hívő emberre rendkívül nagy függőséget és szabadságmegvonást terhel. Ahhoz vezet, hogy a tettek fogságába és szolgaságába kerül, ami azonban semmiféle üdvöt nem hoz.

Ezzel szemben áll az a szabadság, amelyet ajándékba kap az ember, ha hisz Krisztusban. Krisztus elsődlegesen a törvény elnyomása alóli szabadság, mindenféle jámbor teljesítménnyel és tettel szembeni szabadság, az egyházi és világi elrendeződéssel szembeni szabadság – akkor, ha egyedül a szeretet marad.

Tehát a keresztény ember szabadsága esetén egyáltalán nem a bűnre felhatalmazó szabadságról van szó, miként egyesek szememre vetik. A bűnök megbocsátását tanítja, nem pedig arra buzdít, hogy vétkezzünk. Erre már szent Péter emlékeztetett bennünket első levelében, amikor ezt írja: „az az Isten akarata, hogy jó tetteitekkel némítsátok el az ostoba emberek tudatlanságát. Szabad emberekként szabadságotokat ne a gonoszság álcázására használjátok, hanem Isten szolgáiként éljetek vele.”

Nos, hogyan is látom a szabadságot? Szabadságról írt munkám elején két tézist fogalmaztam meg, amelyek – és ennek nagyon örülök – sok keresztény lelkesítő gondolatává váltak: „A keresztény ember szabad ura mindennek, és nincs alávetve senkinek. A keresztény ember készséges szolgája mindennek, és alá van vetve mindenkinek.” Pontosan így érvelt már Pál apostol is a korinthusiakkal szemben: „Bár mindenkitől független (szabad) voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek.”

Így aztán Pál és én is Jézus követésében járunk. Róla ugyanis a Filippi-levél himnuszában ezt olvassuk: „Ő Isten formájában volt, kiüresítette magát, szolgai alakot öltött.” Az emberek iránti szeretetből tette ezt. Ő, aki senkinek sem volt az alávetettje, mindenki szolgájává lett, és megmosta tanítványai lábát.

A keresztény ember szabadsága tehát két dolgot jelent: Semminek és senkinek sem alávetettje (alattvalója), hiszen közülünk minden egyes ember Isten gyermeke, és ezért a legbensőbb indíttatásából fakadóan szabadsága van, amely nem korlátozható. Másrészt azonban arról a szabadságról van szó, amely a felebarát iránti szeretetre és szolgálatra késztet. A keresztény ember szeretete minden beszűkítő és szolgaságba döntő előírástól, minden emberi tettől való szabadság. Egyúttal azonban a szeretetre és odaadásra, a szolgálatra és szolidaritásra irányuló szabadság. A Rómaiakhoz írt levél kommentárjában az alábbi pregnáns formulával írtam ezt le: „Minden egyes nap ünnepnap. Minden egyes étel megengedett, minden egyes hely megszentelt, minden idő böjti idő, minden ruházat megengedett. Minden szabad, csak a szerénységet és szeretetet kell fenntartani.”

Szabad és örvendező szívvel járulhatnak tehát a keresztény emberek Istenhez, és bízhatnak benne. Nem kell félniük a büntetéstől, és nem kell, hogy lelkiismeretük rossz legyen. Nem kell azt érezniük, hogy megalázásra és böjtre, az Egyház által előírt sokféle külsődlegességre kötelezik őket. Sokkal inkább Krisztushoz kötődjenek, egyedül az Isten kegyelme, egyedül Igéje, az egyedüli mély hit iránt kötelezzék el magukat, miként az az Írásban megfogalmazódott. Így írja Pál is a Galatákhoz írt levelében: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”

Ez tehát az igazi, lelki, keresztény szabadság, amely a szívet minden bűntől, törvénytől és parancstól megszabadítja. Ez a szabadság mindent felülmúl égen és földön – erről meg vagyok győződve.

Így ír Neked

Testvéred, Márton

Wittenberg

 

 

Kedves Márton Testvér!

Bizony nagyon is megértelek, hogy személyes helyzetedre, illetve korod egyházi állapotaira való tekintettel Neked a szabadság szó annyira fontos lett. Valóban, akkoriban nagyon nagy mértékű volt a külsődlegesség. Persze úgy vélem, hogy nem a külső tevékenység a probléma, hanem az a hit, amely szerint a külsődleges tevékenység révén az ember eljuthat az üdvösségre. Ezt a felfogást joggal kritizáltad, és joggal harcoltál ellene. Hasonlóképpen teljes joggal mutattál rá ismételten: nekünk egyedül az Isten irgalmasságához és kegyelméhez, valamint az Isten Krisztusához kell tartanunk magunkat. Így nyerünk ugyanis üdvösséget.

De ezért még egyáltalán nem kell a külső tevékenységet a keresztény ember „fogságaként” elvetni. Természetesen létezik felületesség és tompa megszokottság, természetesen a vallásgyakorlás elhomályosíthatja az evangéliumra való rálátást. Az ilyen veszélyektől a keresztény embernek óvakodnia kell, ha az Isten igéjét komolyan veszi. De az is megfontolandó, hogy az ember nemcsak lélekből vagy szellemből áll, hanem teste is van. Minden egyes érzékével akarja, hogy megszólítsák. Ez elindíthat benne valamit, megtérésre, új kezdetre késztetheti.

Engedd meg, hogy egy kis példán értelmezzem ezt, ahogyan azt az irgalmasság évéről kibocsátott írásomban is említettem. Nagyon élesen kritizálod a búcsújárásokat és a szentekhez futkosást, így a trieri szent köntöshöz[1] való zarándoklatot is. Az „Intés a kedves németekhez” című írásodban 1546-ban az alábbiakat írod: „Micsoda szaladgálás a búcsúhelyekre? Micsoda felhajtás már egyedül ez a trieri csalárdság a Krisztus-köntössel? Mekkora éves vásárt tartott az ördög az egész világon? Micsoda mennyiségű hamis csodajelet adott el? És a legdühítőbb, hogy ezzel az embereket megvezette és elvonta Krisztustól, hogy ilyen hazugságokban bízzanak, és ezekre építsenek.” Ha ez valóban úgy lenne, hogy ezzel az emberek eltávolodnak Krisztustól, akkor én is azonnal aláírnám kemény szavadat, és „trieri csalárdságnak” nevezném.

De nem éppen úgy van, hogy a zarándoklatok a keresztény embert éppenséggel Krisztushoz vezethetik? A szentévben a keresztényeket zarándoklatra hívom Rómába vagy más helyekre. Mindezt azzal indokolom, hogy „a zarándoklat különleges jel, mert azt az utat jelképezi, amelyet minden ember végigjár az élete során. Az élet maga zarándoklat, az ember pedig viator, vagyis zarándok, aki a kívánt cél elérése érdekében bejár egyfajta utat. A zarándoklat késztessen a megtérésre: a Szent Kapun áthaladva engedjük, hogy átöleljen bennünket Isten irgalmassága, és kötelezzük magunkat az irgalmasság gyakorlására, miként az Atya is irgalmas irántunk.”

Egészen bizonyos, hogy az ilyen külsődleges cselekedet nem döntő, de segíthet. A keresztvetés, amelyet gyakorlok, vagy amelyet egy gyermek homlokára rajzolok, ugyancsak külsődleges tevékenység, de olyan, amellyel a belső hitet testi jelben juttatom kifejezésre, és nyilvánosan megvallom. Ez nem mellékes. A szokások, vallási gyakorlatok, zarándoklatok és sok más dolog jobban megtarthatják az embert, emlékeztethetik a hitre, bátoríthatják a keresztény szellemből fakadó életre. Az embert egész emberként testestül-lelkestül veszik komolyan.

De térjünk vissza a felszabadítás témájára, amelyet jómagam javasoltam Neked. Rendkívüli benyomást tesz rám, ahogyan a Biblia irataiból hitedet felépíted, ahogyan elsősorban Pál apostol leveleit Krisztus evangéliumának megértéséhez alapul veszed. És valóban egyetértek Pállal, amikor azt írja a korinthusiaknak: „Ahol az Úr lelke hat, ott a szabadság.” Még egyértelműbb a Galatákhoz írt levélben, amikor arra emlékeztet, hogy „az Isten elküldte Fiát, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából.” Pál még azt is hozzáteszi, hogy a körülmetélés és a zsidó törvény többé már nem fontos, „Krisztus Jézusban ugyanis csak a hit számít, amely a szeretetben teljesedik ki.”

Így pedig – és ez a Galatákhoz írt levél sajátságos fordulata, amely ezzel a szöveggel való hosszú foglalatosságod nyomán Neked is feltűnt – egy újfajta törvény fogalmazódik meg, amely a keresztényekkel szembeni követelményként értendő: „Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét.” Pál továbbá kifejti azt is – és ezt tekintem Jézus új törvényének –, hogy „a Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség.”

Szeretnék még egy másik gondolatot is megemlíteni. Te látod a „keresztény ember szabadságát”, és ez minden bizonnyal így helyes. De mi van a „keresztény ember szabadságával”, ha ez a szabadság nemcsak az egyes emberre, az individuumra vonatkozik, hanem az emberi társadalomra, az emberek szociális, társadalmi együttélésére? Vajon gondolatod nem túlságosan individuális, személyre szabott (amilyennek persze lennie kell) és kevésbé korporatív-szociális (amilyennek ugyanúgy lennie kellene)? A keresztény ember szabadságára vonatkozó felfogásod teljes egyértelműséggel a belső emberre figyel, de nem vet számot az egyes ember külső összefonódásaival az államban és társadalomban, a szociális kapcsolatokban és közösségekben, az Egyházban és az egyházközségben. Természetesen bírálod az Egyház közösségét, de ezt mindenkor az egyén belső szabadságára való tekintettel teszed. Azt hiszem, nagyon jó kezdőpontot találtál az egyes keresztény ember szabadáságát illetően, de túlságosan kicsit ugrottál. A keresztény ember szabadsága mindenki más szabadságát is jelenti, így kiegészítésre szorul.

Persze Te is – miként én és mindenki más – korod embere vagy. Bírálod az egyházi hatóságot – és ebben meglehetősen igazad is van –, de az állam, a fejedelmek hatóságait elfogadtad. Mi van akkor, ha az állami hatóság, a gazdaság és a társadalom vezetői (és nem csak az Egyházéi) helytelenül cselekszenek, és szorongatják alattvalóikat – hol marad akkor a felszabadítás üzenete?

Azt vallom – és teszem ezt a latin-amerikai helyzet hátterét ismerve, ebben én is korom gyermeke vagyok –, hogy a keresztény ember szabadságát nemcsak egyénileg kell tekinteni, hanem sokkal átfogóbban. Az Egyháznak pedig minden egyes emberi társadalomban a szabadság egyértelmű és hatékony jelévé kell válnia, a szabadságot kell elősegítenie, a felszabadítás folyamatában kell hatékonyan közreműködnie. Talán ezekkel a gondolatokkal Nálad is „lutheránusabb” vagyok. Sajnos azt is meg kell azonban mondanom, hogy először is az Egyházban kellene a szabadság megvalósítását elkezdeni. Nagyon sok minden hibádzik még, az Egyházban sok területen nem létezik szabadság.

Tehát, kedves Márton Testvér, az evangélium szabadságát, azt a szabadságot, amelyet Krisztus hozott el nekünk, azt a szabadságot, amelyet a szabadító Isten akar nekünk adni, sokkal átfogóbb mértékben kell látnunk, mint eddig tettük. Legyünk a szabadság emberei. Ezt kívánom Neked, magamnak és mindenkinek

Testvéred, Ferenc

Róma

 

A különbözőségben is tesvérek

 

Kedves Márton Testvér!

A békéért akarunk fáradozni mindketten ott, ahová az Isten állított bennünket. Hogy ennek során különbözik álláspontunk, és feladataink is eltérőek, azt nem tartom problémának. Egyrészt az emberek élet- és hitbéli útjai annyira különbözőek, hogy ez kihatással van arra a formára, ahogyan hitüket megélik. Másrészt pedig azt írtam: „A személyek és közösségek közötti különbözőségek olykor zavaróak lehetnek, ám a Szentlélek, aki ennek a sokféleségnek az eredete, mindenből ki tud hozni valami jót. A különbséget mindig a Szentlélek segítségével kell összebékíteni; egyedül ő tud különbözőséget, pluralitást és sokféleséget ébreszteni, s egyszersmind megvalósítani az egységet. Ezzel szemben amikor mi akarunk létrehozni különbözőséget, és bezárkózunk a magunk részlegességeibe, kirekesztéseinkbe, megoszlást váltunk ki; másrészt amikor a magunk emberi terveivel mi akarjuk létrehozni az egységet, végső soron az egyhangúságot és a szabványosítást erőltetjük. Ez pedig nem segít az Egyháznak.”

Tehát kedves Márton Testvér, én úgy látom, hogy az egység, illetve sokféleség egyaránt a Lélek műve, és megfelel Isten akaratának. Ha pedig ezt végiggondoljuk, akkor talán a reformációt is Isten akarta, mégpedig az emberek mindkét oldalon elkövetett vétkei ellenére, az elmérgesedett viták ellenére, a vallásháborúk ellenére is, hogy ilyen módon az egység és sokféleség egyensúlyba kerülhessen. A római szabványosítás, egységesítés semmiképpen sem felel meg a Lélek hatásának, hiszen a Lélek ott fúj, ahol akar, és az emberekben a legkülönfélébb karizmákat eredményezi. Amire nekünk szükségünk van, és itt most felekezeti különbség nélkül gondolok minden keresztényre, az egyfajta új megnyílás Isten Lelke felé. Ő pedig a testvériesség és a szeretet Lelke. Ez a szeretet pedig, miként Pál apostol írta, „nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. De ez a szeretet mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”

Mindenkor hangsúlyoztam, hogy az ökumenikus párbeszéd – így sok egymáshoz írott levelünk is, kedves Márton Testvér – a mai világban elengedhetetlen. Ugyanis „sokkal hihetőbb volna a keresztény üzenet, ha a keresztények legyőznék megosztottságaikat.” Hiszen voltaképpen valamennyien úton járó zarándokok vagyunk, egy közös cél felé haladunk. Néha különböző utakon járunk, de nemcsak egyetlen út létezik, hanem sok olyan lehetőség, amely által a cél elérhető.

A II. Vatikáni Zsinat az ökumenizmusról szóló dekrétumában éppen ezt hangsúlyozta, amikor is ezt mondta: „A szükséges dolgokban megőrizvén az egységet az Egyház minden tagjának – a kinek-kinek jutott feladat szerint mind a lelkiségnek és a fegyelemnek változatos formáiban, mind a szertartások különféleségében, sőt a kinyilatkoztatott igazság teológiai feldolgozásában is – tiszteljék szabadságát; de mindenben ápolják a szeretetet. Ha így járnak el, napról napra teljesebben mutatják be, hogy az Egyház a szó igazi értelmében katolikus és apostoli egyszerre.”

Megjegyzendő, hogy itt a katolicitás alatt nem a katolikus felekezet értendő, hanem a keresztény hitnek és a keresztény Egyháznak mindent átfogó és mindent egyesítő jellege. Úgy vélem, az egység és szabadság kettős fogalmával a zsinat döntő jelentőségű váltóátállítást hajtott végre. Levelezésünkben ugyanezt tettük az egység és sokféleség fogalompárral.

Ha ezt így értjük, akkor a keresztény ökumené nemcsak az Egyház mint a tanítványok közössége számára elengedhetetlen, hanem az emberiség családjának egységéhez is hozzájárul. Ahol azonban a keresztények közötti szakadás és megosztottság áll az előtérben, nem pedig Krisztus közös megvallása, miként Te az augsburgi hitvallásban rámutattál, ott a keresztények az evangéliumról negatív tanúságot tesznek. Ez a fajta megosztottság, amelynek nyomán a felekezetek egymás vetélytársainak tartják magukat, nem pedig egyetlen család testvéreinek, olyan botrány, amelyet az emberiség java érdekében meg kell szüntetni.

A II. Vatikáni Zsinat szólt az igazságok hierarchiájáról, ami az ökumenikus párbeszéd szempontjából valóban jelentős. Találkozásaink során azt a meggyőződésünket kell hangsúlyoznunk, ami összeköt bennünket. Ez pedig elegendően sok, hiszen mindketten az ősi Egyház hitvallását valljuk, ez pedig ortodox testvéreinkkel is összeköt. Egyek vagyunk a hitben, de különbözünk abban, ahogyan ezt kifejezzük. Ez azonban nem az egység csorbulását jelenti, hanem sokféleséget nyerünk általa, ami sokkal inkább megfelel az emberek és népek sokféle életének, mint az unalmas és nem megfelelő mértékű szabványosítás.

A párbeszéd gazdagít bennünket, hiszen így tanulhatjuk meg és értékelhetjük a miénktől eltérő felfogásokat. Ez pedig nemcsak a keresztények egymás közötti párbeszédére vonatkozik, hanem korunkban éppen úgy érvényes a más vallások képviselőivel folytatott párbeszédre, főként pedig a testvérvallásaink képviselőivel, a zsidósággal és az iszlámmal folytatott párbeszédre is, hiszen ők ugyanúgy Ábrahámra, a hit atyjára hivatkoznak.

Korunkban az emberiség rendkívül nagy kihívások előtt áll. A béke, az igazságosság, a környezetvédelem kérdései – az utóbbi témában jelent meg Laudato si’ kezdetű írásom – azok, amelyek ma foglalkoztatnak bennünket. Ezekhez azonban valamennyiünknek közösen kell hozzálátnunk. Mindebben mi keresztények a részletekben való különbözőségünk ellenére is közösen lehetünk a „Föld sója és a világ világossága”, ahogyan az Úr ránk bízta.

Meg vagyok győződve arról, hogy valóban olyan üzenetünk van, amely az emberiség számára is jelentős. Ez pedig az emberi nem egységességének az üzenete, hiszen az egyetlen Isten teremtette a világot és az embereket. Ez a szeretetnek mint az emberek közötti alakító alakító erőnek az üzenete, amely a békétlenséget és az igazságtalanságot megszünteti úgy, ahogyan Jézus elénk élte. Ez a halál utáni életbe és az Isten jövőjében mindenkihez elérkező beteljesedés reményébe vetett üzenet. Keresztényként nem kell elbújnunk a világban, hanem az evangélium boldog és szabad követei lehetünk, annak az üzenetnek a hírnökei, amelyről az angyalok énekeltek a mezőn: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a kegyelem embereinek.”

Kedves Márton Testvér, levélváltásunk a végéhez közeledik. De meggyőződésem, hogy ismeretekben gazdagított bennünket, és főként mindketten jobban értjük, hogy az Úrban fivérek vagyunk, és a keresztények – felekezettől függetlenül – egyetlen Atya gyermekeiként testvérek.

Kedves Márton Testvér, köszönöm Neked!

Testvéred, Ferenc

Róma

 

 

Kedves Ferenc Testvér!

Levélváltásunk ösztönzése nyomán én is nagy utat jártam be. Ugyanis korábban azt gondoltam, és így is írtam: „Aki Isten beszédét hallani akarja, az olvassa a Szentírást; aki pedig az ördög beszédét akarja hallgatni, az olvassa a pápa dekrétumait és bulláit.” Egy másik helyen pedig ekként verseltem:

„Ha az ördög holnap meghal

és a farkas bárány lesz,

akkor majd Luther és a pápa egy lesz.

Bizony egyik sem lesz.

Mégis sokáig traktálva

ezt csak a pénz és idő bánja.

Hogy Krisztus szava tisztességben álljon

a pápa kell, hogy ronccsá váljon.”

Kedves Ferenc Testvér, biztosíthatlak arról, hogy ma, egymásnak írt leveleink alapján már nem így gondolom. És semmiképpen sem írnék többé már ilyen módon! Ma inkább a pápára és a katolikusokra való tekintettel Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt útmutatását tekintem mértékadónak, amikor így ír: „Miért ítéled el tehát testvéredet, vagy miért nézed le embertársadat? Hiszen mindnyájan Isten ítélőszéke elé jutunk. Ezért többé ne ítélkezzünk egymás fölött, inkább legyetek azon, hogy a testvér miattatok ne ütközzék meg s ne botránkozzék.”

Soha sem gondoltam, hogy egykor majd – még ha ez négyszázötven évvel az én időm után történik is – egy római zsinat az egységről és a szabadságról olyan kiegyensúlyozottan szól, mintha rólam másolta volna. Azt gondolom azonban, hogy az egység és sokféleség szavaival megtaláltuk az igazán helyes kifejezést. A kiengesztelődésről kell szólnunk, amely Jézus Krisztus Egyházának sokarcúságát nem szünteti meg, vagyis a megbékülő különbözőségről kell beszélnünk. Semmi másnak nincs értelme. Akkor pedig nem kell egymással vetélkednünk és egymás ellen viaskodnunk, hanem – ki-ki a maga módán – hirdetheti szabadon az evangéliumot, és teheti azt, amire Isten különböző módon meghívott bennünket.

Nincs szükségünk semmiféle fellengzősségre és dicsvágyra, amellyel egymás fölé akarnánk kerülni. Csakis a saját személyemre vonatkoztatva mondhatom: semmim sincs, és semmi vagyok. Egyedül azzal dicsekedhetem, hogy keresztény vagyok. Persze ha jól megfontolom, igazán kereszténnyé csak akkor válok, ha rám is érvényes, amit valaha egy kis történetben így fogalmaztam meg: „A hit tasakjában két zacskó van: az egyik zacskóban van az a darabka, amely szerint hisszük, hogy Ádám vétke révén valamennyien bűnösök vagyunk. A másik zacskóban van az a darabka, amely szerint hisszük, hogy Jézus Krisztus révén valamennyien bűnös létünkből megváltást nyertünk. A szeretet tasakjában is két zacskó van: az egyikben van az a darabka, amely szerint mindenkit szolgálnunk kell, és mindenkivel jót kell tennünk, ahogyan Krisztus velünk is tette. A másik zacskóban van az a darabka, amely nyomán örömmel elviseljük és elszenvedjük mindazt a rosszat, amit velünk tesznek.”

Keresztényként tehát elismerjük, hogy az Istentől származó üdvösségre Jézus által jutunk el. Ebből persze az következik számunkra, hogy meghívást nyertünk a felebarátunk szolgálatára szánt és az iránta való szeretetben kibontakozó életre. Életünk folyamán mindkettő nehezünkre esik, ezért mindenkor – bármennyire öregek vagyunk is – kisgyermekként a hit és a szeretet iskolájába kell járnunk. Ott pedig megtanuljuk, mi az evangélium, hogyan éljük az evangéliumot. Többet nem is kell ebben az iskolában tanulni, de ez elegendő ahhoz, hogy az Isten országába, a mennybe jussunk.

Mindkettő nem is jelent mást, mint amit már megírtam Neked: „A keresztény ember nem önmagában, hanem Krisztusban és felebarátjában él; Krisztusban a hit, felebarátjában pedig a szeretet által.” Ez az evangélium központja, magja.

Kedves Ferenc Testvér, első levelünktől kezdve mindenkor testvérnek neveztük egymást. Akkor csak óvatosan és egyfajta belső ellenállással vettem a számra ezt a megszólítást. A római pápa és köztem túlságosan nagy volt a távolság. Ma azonban szabadon és mindenféle aggodalom nélkül mondhatom ezt, mert megtanultam, hogy Te Krisztusban valóban testvérem lettél. Oly sok mindenben közösek vagyunk, oly sok pontban jutottunk egyességre. Erről korábban álmodni sem mertem.

Mindketten felismertük, hogy az Egyház reformjára nemcsak a 16. században volt szükség, hanem korodban, a 21. században is elengedhetetlen. Az Egyház mindenkor reformra szorul – és Nektek Rómában, ezt meg kell jegyeznem, ebben elég sok teendőtök akad. De annak az Egyháznak a tagjai sem értek célba, amely rám hivatkozik. Nekik is állandóan reformra és megtérésre, az újrakezdés újbóli felvállalására van szükségük. Sok a teendő, Nálad éppúgy, mint nálam.

Közös imánkat, a Miatyánkot a héber „Ámen” szócskával fejezzük be. Ez nagyon aprócska szó, de sok minden rejlik benne. Az Ámen ugyanis, miként a katekizmusban (kátéban) mondtam „semmi más, mint a nem kételkedő hitnek a szava, amely nem a jó szerencséért imádkozik, hanem tudja, hogy Isten nem hazudik, miután megígérte, hogy ad.”

Így azért imádkozom, hogy mi, Te és én és valamennyi keresztény az óhajtott hitbeli egységet a megjelenési módok sokféleségében megvalósíthassuk. Erre kérem Istent, és a végén „Áment” mondok, mert teljes bizalommal abban reménykedem, hogy megadja nekünk, amit kérünk. Biztos vagyok abban is, kedves Ferenc Testvér, hogy ugyanígy imádkozhatsz Te is, hiszen fivérek, testvérek vagyunk a hitben, a szeretetben és a reménységben. Öröm tölt el bennünket, ahogyan rátaláltunk egymással erre.

Szeretném ezt a levelet és így levélváltásunkat is egy János Jelenéseinek könyvéből származó igével zárni: „Örüljünk és dicsőítsük Istent… Szolgatársad vagyok neked és testvéreidnek, akik tanúságot tesznek Jézusról.” Így tekintem magamat a Veled való találkozásban: Szolgatársad vagyok Neked és testvéreidnek. Jézusról teszünk tanúságot, így a hitben, szeretetben, reményben és örömben egyek lehetünk. Többre pedig nincs is szükség. Ámen.

Ugyancsak hálával

Testvéred, Márton

Wittenberg

 

Balogh Vilmos Szilárd fordítása

 

[1] A trieri dóm egyik ereklyéjéről van szó, amely a hagyomány, illetve legenda szerint Krisztus tunikája. Ezt a ruhadarabot állítólag Ilona császárnő hozta el Jeruzsálemből és ajándékozta a trierieknek – Ford.

 

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: