Mérleg 2010/1–2, Tanulmány

…a zsinat utáni római megnyilatkozások szelektív módon hivatkoznak a zsinati dokumentumokra. A Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciót úgyszólván sohasem idézik, miközben gyakran emlegetik az egyházról szóló, Lumen gentium kezdetű konstitúció második részének azokat a kijelentéseit, amely az egyház hierarchikus szerkezetét és a hívőkre nézve kötelező engedelmességet hangsúlyozzák.

Kiengesztelődés a fundamentalizmussal?

Vita a zsinat hiteles értelmezéséről – EBERHARD SCHOCKENHOFF


Címke: , , , ,

Rómában egy ideje sajátos vallási párbeszéd zajlik. Nem a nagy világvallások képviselői találkoznak, hogy közösen imádkozzanak a békéért, hanem két – igencsak eltérő súlyú –küldöttség: néhány teológus, akiket Róma bízott meg, és egy olyan tradicionalista mozgalom küldöttei, amelynek teljes betagolása a katolikus egyházba XVI. Benedek pápaságának egyik fontos célja.

A Vatikán és a X. Szent Piusz Testvérület delegációja közt a nyilvánosság kizárásával zajló tárgyalások azt hivatottak tisztázni, hogy a mozgalom milyen konkrét feltételekkel volna hajlandó a II. Vatikáni Zsinat fenntartás nélküli elismerésére. A megbeszélések előkészítésére Rómában munkaanyagokat hoztak létre azzal az igénnyel, hogy a vitatott zsinati kijelentések „hiteles” értelmezését ily módon felkínálva lehetővé tegyék a Piusz Testvérület számára a zsinat elfogadását. Mivel magukon a zsinati szövegeken – mint a katolikus hit kötelező kifejtésein – nem lehet változtatni, e szövegek magyarázatuknak kell hidat vernie a zsinat tradicionalista ellenzői felé, hogy segítségével közelebb juthassanak a katolikus egyházhoz és hitéhez.

 

Kötéltánc – a zsinati kisebbség felértékelése?

Egyházpolitikai szempontból ez a stratégia kézenfekvőnek tűnik. Ha van egyáltalán esély arra, hogy a Piusz Testvérülettel folytatott beszélgetés sikeres legyen, akkor ezt az esélyt az interpretáció tágas tartományába tett kitérő hordozza. A szövegértelem újólagos exegetikai feltárása, illetve helyesbítő rögzítése – amely úgy tünteti fel magát, mint szükségessé vált védelmi intézkedést a zsinat utáni káros fejleményekkel és félreértésekkel szemben – azt a célt szolgálja, hogy a zsinat előtti katolicizmus köntösében fellépő modernség-ellenes tiltakozó mozgalomból kikényszerítse a modern világ és szabadságkultúra magját képező lelkiismereti és vallásszabadság legalább verbális elismerését.

Schockenhoff biobiblioTeológiailag azonban az ilyen hermeneutikai kötéltánc, amely a kör négyszögesítésével próbálkozik, játék a tűzzel. Egy diplomatikusan megfogalmazott egyezményes szöveg, amely szerint a lelkiismereti és vallásszabadság eddigi tagadói a jövőben megvallják annak „autentikus” értelmét, amit ma még tényszerűen és határozottan tagadnak, mindkét fél hitelességére nézve veszélyes. A katolikus egyház erősségei között tartja számon, hogy hitkérdésekben egyértelműen nyilatkozik meg. Teológiai konfliktusok esetén rendszerint épp az egyetemes egyházi tanítóhivatal ragaszkodik a pontos megfogalmazásokhoz, amelyek a hitigazságokat analóg jellegük dacára tévedéstől mentesen ragadják meg.

A hiteles interpretációra való törekvés azoknak a római próbálkozásoknak a hosszabb sorába illeszkedik, amelyek a zsinat befogadástörténetét az egykori zsinati kisebbség álláspontja szerint kívánják befolyásolni. Utóbbi a zsinat utáni tanító dokumentumokban erősebb visszhangra talál, mint magukban a zsinati kijelentésekben. A hivatalos értelmezés folyamatában központi jelentőségű zsinati szövegeknek más értelmet tulajdonítanak, mint amelyet a zsinati többség akarata szerint hordozna.

E folyamat önmagában nem nevezhető rendkívülinek. A zsinatok történetében a 4. és 5. század krisztológiai zsinatai óta számos példa akad arra, hogy valamely zsinat után az eleinte vesztes fél teológiai nézeteinek a recepciótörténet során ismét megnövekedett a súlya. Csakhogy a legutóbbi zsinat helyes értelmezéséről folyó vitában nem csupán izgalmas ellentétek kiegyensúlyozásáról egyensúlyáról vagy a katolikus hit egyes tételeinek sikerültebb vagy sikerületlenebb megfogalmazásairól van szó. A valódi tét ezúttal is az egyház jövőbeli alakulásának iránya. Erről akart dönteni a zsinat, amikor a modern világ felé való nyitás, az ortodox és a protestáns egyházakkal közös ökumenikus alapok elismerése, valamint a zsidósággal és a világvallásokkal folytatandó párbeszéd mellett tette le a voksát.

A zsinat megszorító hivatalos magyarázatának folyamatszerűsége már abban megmutatkozik, hogy a zsinat utáni római megnyilatkozások szelektív módon hivatkoznak a zsinati dokumentumokra. A Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciót (GS) úgyszólván sohasem idézik, miközben gyakran emlegetik az egyházról szóló, Lumen gentium kezdetű konstitúció (LG) második részének azokat a kijelentéseit, amely az egyház hierarchikus szerkezetét és a hívőkre nézve kötelező engedelmességet hangsúlyozzák. Azt, hogy kulcsfontosságú zsinati szövegeket eredeti intenciójukkal ellentétesen, jelentésirányukat megváltoztatva olvasnak, tartalmi síkon jól szemléltetheti két példa: egyrészt annak a formulának az értelmezése, amellyel a zsinat Jézus Krisztus egyháza és a katolikus egyház viszonyát taglalja („subsistit in”), a másik az egyetemes egyház és az egyes helyi egyházak viszonyának teológiai meghatározása.

Bár e római beavatkozásokra régebben került sor, hasznos lehet felidéznünk őket, ha fel akarjuk mérni a jelenkori vitatott kérdések horderejét. A korábbi helyesbítési kísérletek fényében a Piusz Testvérület újraintegrálására irányuló törekvés további mozaikkockaként illeszkedik abba az összképbe, amely nyilvánvaló tendenciát tesz felismerhetővé. A zsinati aulában és az előkészítő bizottságban lezajlott viták tanúsága szerint a „subsistit in” megfogalmazást (vö. LG 8) tudatosan választották a kizárólagos azonosítást jelentő „est” helyett, mégpedig azért, hogy teret biztosítsanak azoknak az egyházi összetevőknek, amelyek a katolikus egyházon kívül is adottak.

 

A katolikus egyház mint Jézus Krisztus egyházának konkrét megvalósulása

Amikor a zsinat kimondja, hogy a katolikus egyházban megvalósul az egyház misztériuma, a római katolikus egyház Jézus Krisztushoz fűződő viszonyáról, s nem a reformáció egyházainak egyház mivoltáról tesz kijelentést.

Abban a kérdésben, hogy hogyan értendő a katolikus egyházon kívül létező egyházi valóság, a zsinat szabad játékteret hagy a teológiai értelmezésnek. Az utóbbi évtizedek ökumenikus teológiájában az egyházi jelleg fokozatosságának gondolata mellett hamar érvényre jutott az a tézis, hogy a megszentelés egyes, a zsinat által a reformáció egyházaiban felismert összetevői között (ezek: Isten igéje, a keresztség, az úrvacsora, az evangélium nyilvános hirdetésének szolgálata, az imádságnak az egész kereszténységben közös hagyománya) olyan strukturális összefüggésnek kell fennállnia, amely az egyházként való létezés sajátos módjait hozza létre. A különböző egyházi alakzatok elmélete szerint a reformátori egyházak az egyház sajátos típusát alkotják, amelynek jelentősége – az egyházak kiengesztelt különbözőségének modellje értelmében – az egyházak újra megvalósuló, látható egységében meg kell, hogy maradjon. Napjainkig még nincs egyetértés abban a kérdésben, hogy miként fejeződjék ki látható formában az egyház egysége, és hogyan tükröződhet majd a péteri szolgálatban, illetve annak konkrét formájában.

A Dominus Iesus kezdetű nyilatkozat ezzel szemben a zsinat által elutasított, kizárólagos azonosságot állító „est” igealak szerint olvassa a „subsistit in” formulát, s azt a végkövetkeztetést vonja le belőle, hogy a reformáció egyházai a szó tulajdonképpeni értelmében nem egyházak. Ezáltal elmozdul a zsinat közlésintenciója: már nem annak az összefüggésnek a pozitív értelmű felmutatásáról van szó, amely Jézus Krisztus egyháza és ennek a római katolikus egyházban adott, konkrét történelmi megvalósulása között áll fenn, hanem arról a negatív szándékról, hogy a reformáció egyházaitól megtagadják az egyház-lét ekkleziológiai minőségét.

 

Az egyetemes egyház és a helyi egyházak viszonya

Az eredeti értelem hasonló kifordítása figyelhető meg abban a kommentárban, amelyet a Hittani Kongregáció 1992-ben „Az egyház mint kommúnió néhány aspektusáról” címmel az egyetemes egyház és a helyi egyházak viszonyáról adott ki. Az alapfogalmak megválasztása már itt is felismerhetővé teszi a Rómát vezérlő érdeket: míg maga a zsinat egyaránt használja a „helyi egyházak” (ecclesiae locales) és a „részegyházak” (ecclesiae particulares) kifejezést (LG 23), s az LG 26-ban szó esik a hívők jogszerű helyi közösségeiről (legitimae fidelium congregationes locales), amelyeket az Újszövetség „egyházaknak” nevez, a Hittani Kongregáció nyilatkozata már csak a „részegyházak” fogalmat használja. Ezzel tárgyi síkon a kommúnió-egyháztan lebegő alapszerkezetét, amely szerint az összegyház – miként a zsinat Ciprián egyházatya megfogalmazásával élve leszögezi – „a helyi egyházakban és belőlük” (in et ex ecclesiis) létezik (LG 23), az egyetemes egyház helyi egyházakkal szembeni létszerű és történeti elsőbbségévé változtatja át.

A zsinat megfogalmazását a kommentátorok többsége kettős negációként értelmezi: az egyetemes egyház nem csupán autonóm helyi egyházak utólagos, az Egyesült Nemzetek módjára történő összekapcsolódása, de a helyi egyházak sem csupán az egyetemes egyháznak alárendelt igazgatási körzetek vagy belőle kinövő tagegyházak. Az egyetemes egyház és a helyi vagy részegyházak között a kölcsönös képviselet logikája uralkodik: az egyes részegyházak önmagukban hordozzák az egyetemes egyház képét, míg emez, megfordítva, csak a helyi egyházakban és belőlük létezik.[1]

A Hittani Kongregáció említett megnyilatkozása ellenben egy (tárgyi szempontból lehetséges) kiegészítést és egy (tárgyi szempontból problematikus) módosítást tesz: először azt a zsinati kijelentést, hogy az egyetemes egyház „a helyi egyházakban és belőlük” létezik, kiegészíti azzal a tükörképszerű toldással, hogy – fordítva – a helyi egyházak is csak „az egyetemes egyházban és belőle” léteznek. A zsinat az LG 26-ban hasonlóan fogalmaz, de más célirányt követve, tudniillik hogy Krisztus egyháza „valóban jelen van” (vere adest) a helyi egyházakban. A zsinati kijelentés értelmének módosítása és leszűkítése viszont azt a tételt tartalmazza, hogy az egyetemes egyház „titkának lényege szerint minden egyes részegyházat ontológiailag és időben megelőző valóság”.[2] A zsinat azt a szigorú kölcsönösséget kívánta hangsúlyozni, amelyből következően az összegyház és a részegyházak úgy viszonyulnak egymáshoz, hogy emezek magukban hordozzák az egyetemes egyház képét, s az egyetemes egyház épp ezért megjelenik az egyes helyi egyházakban. A zsinat utáni pápai tanítóhivatal a kölcsönös megjelenítés reciprok logikáját az egyoldalú részesedés viszonyával helyettesíti. Eszerint az egyház tulajdonképpeni lényege eredendően az összegyházban valósul meg, míg ezzel szemben az egyes helyi egyházak csak származtatott módon részesülnek benne.

Ezt a tézist megalapozandó a Hittani Kongregáció akkor prefektusa, Joseph Ratzinger bíboros egyfelől a pünkösdi eseményre utalt, amely, úgymond, igazolja az egyetemes egyház elsőbbségét, másfelől pedig az egyház preegzisztenciájára. A teológiai kritikában mindkét érv ellentmondásba ütközött (legfelsőbb szinten Walter Kasper bíboros részéről).[3] Exegéták arra hívják fel a figyelmet, hogy Galileában már a korai időkben voltak olyan gyülekezetek, amelyeket nem Jeruzsálemből misszionáltak; s ugyanígy pünkösdkor még nem az egyetemes egyház jelenik meg, hanem (Lukács ábrázolása szerint) csak az egybegyűlt zsidó diaszpóra, amely később a Szentlélek vezetésével minden népből és nemzetből való egyházzá tágul majd ki.[4] Az egyház preegzisztenciájára, előzetes létezésére való rendszeres utalás többet mond a jelenlegi pápa platonikus egyházképéről, mint az egyetemes egyház és a helyi egyházak viszonyáról. Az egyház preegzisztenciájára vonatkozó teológiai kijelentés ugyanis még nem tartalmaz előzetes döntést az egyetemes egyház és a helyi egyházak között fennálló strukturális viszonyról, mivel az egyházat mint egészet – az egyetemes egyház és a részegyházak meghatározó jelentőségű egymáshozrendeltségében – preegzisztensnek kell elgondolnunk.

Tagadhatatlan, hogy a zsinat dialektikus viszonymeghatározása a zsinat utáni teológia számos irányzatában kizökkent egyensúlyi állapotából, nem utolsó sorban azért, mert helyi egyházon már nem a mindenkori egyházmegyét vagy püspöki egyházat értették, hanem a plébániai közösséget, valamely bázisközösséget vagy az eucharisztikus összejövetelt. Teológiailag elhibázott azonban, ha az egyoldalú viszonymeghatározás fenyegető veszélyére egy újabb, a másik oldalra hajló egyoldalúsággal felelünk. A nyilatkozattal szembeni heves kritika félhivatalos tisztázó állásfoglalásra késztette a kongregációt – nyilvánvaló, hogy ezt főként az exegetikai kifogások indokolták.[5]

 

A vita jelenlegi súlypontja: a lelkiismereti és vallásszabadság

Ha mármost a megbeszélés tárgya a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló tanítás olyan hiteles értelmezése, amely e tanítást a Piusz Testvérület szemében elfogadhatónak tünteti fel, kézenfekvő, hogy hasonló átértelmezés veszélye áll fenn. A Dignitatis humanae kezdetű zsinati nyilatkozat (DH) szerint a lelkiismereti és vallásszabadság az emberi személy méltóságában gyökerezik; utóbbinak joga és kötelessége, hogy „méltóságának megfelelően … az igazságot keresse” (DH 2). A zsinat kifejezetten hangsúlyozza, hogy ennek a jognak az alapja a személy lényegében, nem pedig erkölcsi alkatában lelhető fel; a lelkiismereti és vallásszabadság azok esetében is megmarad, akik nem teljesítik ama kötelességüket, hogy az igazságot keressék és kitartsanak benne. A zsinat ráadásul azt is hangsúlyozza, hogy az igazságot a személy méltóságának megfelelő módon kell keresni. A zsinat külön is megnevezi a tudományos kutatás szabadságát, a tanítóhivatal segítségét, valamint a párbeszédet és az eszmecserét az egyházon belül és kívül (vö. DH 3). E fejtegetések mögött az az alapelv ismerhető fel, hogy az igazság nem máshogyan, mint magának az igazságnak az erejével (nisi vi ipsius veritatis) támaszt igényt (DH 1). Nehezen képzelhető el, hogy e zsinati állásponttól hogyan építhető híd a Piusz-testvérek felfogása felé, akik ragaszkodnak a 19. századi pápák ama téziséhez, hogy az igazság mellett nem lehet joga a tévedésnek.

Segítséget a lelkiismereti szabadságnak az az értelmezése nyújthat, amelyet Ratzinger bíboros több tanulmányban is kifejtett. Eszerint a lelkiismeret elméletei, főként a „szünderésziszre”, az őslelkiismeret alaprétegére vonatkozó elgondolás és a lelkiismereti szabadságról szóló tanítás előfeltételezi az igazságra való visszaemlékezés, az anamnészisz platóni fogalmát.[6] Ez tanulságos, ugyanakkor meglepő értelmezési javaslat, amely egy döntő ponton sem a teológiai lelkiismeret-értelmezéshez, sem a katolikus egyház tanbeli felfogásához nem illeszkedik pontosan. Eszerint ugyanis, mint az előzőekben utaltunk rá, a lelkiismereti és vallásszabadság „az emberi személy méltóságában” gyökerezik; alapzata tehát nem az igazságra való visszaemlékezés vagy a jó bensőséges ismerete, amely az egyházi tanítóhivatal útmutatása vagy az egyház missziós tevékenysége révén újra felébreszthető volna, hanem abban, hogy az az igazság keresésének nincs akadálya. Még ha a lelkiismeretnek ez a platóni–ágostoni felfogása – mely abból indul ki, hogy minden egyes ember ősképként hordozza magában az igazság teljességét, amely történetileg Jézus Krisztus személyében nyilatkozik meg – legitim teológiai utat nyithat is a lelkiismereti és vallásszabadság elismerése felé, nem téveszthető össze azzal a megalapozással, amelyre maga a zsinat hivatkozik. Ehhez a kétféle érvelésmód kiinduló pozíciója és ontológiai premisszái túlságosan is különböznek.

Az ágostoni paradigmában, amely az emberi szellemnek a Teremtőre való emlékezéséből indul ki, a lelkiismereti és vallásszabadság azért ismerhető el, mert már amúgy is – önmagától, az emberi lényeg létszerű tendenciája folytán – arra az igazságra irányul, amelyre az evangéliumban és az egyház tanítóhivatalában talál majd rá. Eszerint tehát azoknak az embereknek a vallásszabadságát, akik Istent a kereszténységen kívül, más vallásokban keresik és tisztelik, csak azért ismerheti el az egyház, mert hite szerint jobban érti őket, mint ők önmagukat érthetik, és a kereszténység üzenetén keresztül azt az igazságot hirdeti nekik, amelyre titkon már várnak.[7] Ezzel szemben a Dignitatis humanae kezdetű zsinati nyilatkozat a lelkiismereti és vallásszabadságot olyan jogként fogja fel, amely közvetlenül a minden embert megillető méltóságból ered, és amelyet az egyház feltétel nélkül elismer, anélkül tehát, hogy az ember igazságkeresésének útját saját hitének igazságigénye felől próbálná meg értékelni.

Más szavakkal: a vallásszabadság ágostoni ihletésű, a platóni részesedés-gondolatnak elkötelezett elmélete a vallásszabadságot a cél felől, az embernek a keresztény kinyilatkoztatás fényében értelmezett és a teremtésből fakadó rendeltetését szem előtt tartva igazolja; más vallásokra úgy tekint, mint amelyek annak az igazságnak a teljes ismerete felé tartanak, amelyet a bibliai teremtéshit és az üdvtörténeti kinyilatkoztatás alapján a kereszténység vall. A zsinati határozat viszont olyan emberi jogként ismeri el a vallásszabadságot, amelynek eredete a vallásokat és minden embert egymással összekapcsoló közös kiindulópont: a szabad, saját felelősségen alapuló, egyben mindig tévedésnek is kitett törekvés az igazságra. A két nézőpont kiegészítheti egymást, ahogy magában a nyilatkozatban is megtörténik (lásd Krisztus mint az igazság teljessége megvallását; DH 2), hamis összkép alakul ki azonban, ha az egyik nézőpontot a másikra szűkítjük vagy épp teljesen elhallgatjuk.

Az a platonikus elgondolás, hogy minden emberi igazságismeret a maga részleges és hibás voltában csupán hiányos visszaemlékezés az ősképként a maga egységében és teljességében szemlélt igazságra, elfödi az alapvető nézőpontváltást „az igazság jogától” „a személy joga” felé (Ernst Wolfgang Böckenförde), melyet a zsinat hosszas viták után hajtott végre. Míg a hagyományos tanítás szerint csak a (katolikus) kereszténység igazsága vagy kinyilatkoztatott vallása követelhet magának jogszerű elismerést, bár mindamellett az állam belső békéje érdekében a többi vallási közösség irányában polgári türelmet kell tanúsítani, a zsinat szerint az emberek joga a vallásszabadságra méltóságukban van megalapozva. Ez a jog már nem csak a hit felismert igazságát védi, amelyről a hit a maga belső nézőpontjából ítél, hanem azt az igazsághoz vezető utat is, amelyen minden embernek saját személyi méltóságából fakadóan és saját lelkiismeretének tartozó felelősséggel kell járnia. Ez a zsinati megértésmodell jobb kiindulási alapot nyújt a vallásközi párbeszédhez, mint a visszaemlékezés platonikus elmélete, amely a többi vallást illetően csupán az igazság megismerésének hiányos módját ismeri el, miközben a kereszténység üdvtörténeti kinyilatkoztatását azonosnak tekinti az igazság ősképi teljességével. Ekként a keresztény hit szemszögéből a saját igazság igénye csak az összes többi vallás leértékelése árán érvényesíthető, mivel ezek, távoli földi képmás gyanánt, elmaradnak az igazság belsőleg szemlélt ősképe mögött. Ezzel szemben amikor a zsinat a személy jogából indul ki, megfelelőbben juttatja kifejezésre a másik iránti tiszteletet (legyen szó valamely más vallást követő hívőről vagy magáról a másik vallási rendszerről), anélkül, hogy bármi módon lemondana saját hitének igazságigényéről.

Minthogy a Dignitatis humanae kezdetű zsinati nyilatkozat a személy minden emberre egyenlőképpen érvényes jogából indul ki – vallási hovatartozására való tekintet nélkül, illetve függetlenül attól, hogy van-e egyáltalán vallásos hite –, a vallásszabadságot elismerve tartózkodhat más vallások mindenfajta külső megítélésétől, míg ezzel szemben a platonikus részesedés-gondolat más vallásokban csak a saját igazság többé vagy kevésbé sikerült módosulatát tudja felismerni. A zsinat pozitív módon is képes a vallási sokféleség méltányolására – minden ezzel járó konfliktuspotenciállal együtt –, mivel e sokféleségben minden ember hasonlíthatatlan egyedisége és kulturális önazonosságának értéke tükröződik, míg a platonikus egységfelfogás az emberi megismerés igazsághoz vezető útjainak sokféleségében irányzatosan az egyetlen igazságtól való eltávolodás veszélyét látja.

Ratzinger bíboros más összefüggésben messze találóbban foglalta össze a lelkiismereti és vallásszabadság zsinati megalapozásának tágas szemléletmódját, akkor tudniillik, amikor egy újságíró kérdésére, hogy hány út vezet Istenhez, azt felelte: „annyi, ahány ember van”.[8] Az az egyezményes formula, amelynek célja, hogy legyőzze a jobboldali tradicionalista csoportok ellenállását a lelkiismereti és vallásszabadság katolikus felfogásával szemben, nem érheti be kevesebbel, mint hogy a legnagyobb fokú tisztelettel elismerje a megismerés különféle útjait, amelyeken az emberek az igazságot keresik – azzal a tisztelettel, amely az idézett mondásban is kifejeződik.

 

Irányzatok vitája

A jelenlegi egyházpolitikai nézetütközések a zsinat értelmezésének előjogáért vívott küzdelemként foghatók fel. Ezt a küzdelmet Róma tanítóhivatali beavatkozásokkal akarja saját javára eldönteni. E szándékában egy, a tanítóhivatal által előterjesztett tanítás szükséges összegyházi recepciójáról alkotott szűkítő felfogás vezérli. Római megközelítésben a recepció már akkor megtörténtnek tekinthető, ha későbbi állásfoglalásaiban maga a tanítóhivatal hivatkozik erre a tanításra. Valamely hitbeli tanítás recepciójának folyamata azonban voltaképp sokoldalú folyamat, mely csak akkor éri el célját, ha e tanítás belegyökerezik az egész egyház eleven hittudatába, vagyis a hívőkébe és a teológusokéba is. A tanítóhivatalnak kétségkívül joga van beavatkozni egy recepciós folyamatba, ha ez a saját felfogása szerint egyoldalúan zajlik. Az ilyen intervenciónak azonban csak akkor van esélye a folyamat hatékony vezérlésére, ha maga nem rögzül olyan egyoldalúságokra, mint amelyek ellen irányul. Ha tanítóhivatali állásfoglalások ahelyett, hogy a zsinati kijelentések belső tágasságát kérnék számon, szűkítő magyarázatokat akarnak utólag kikényszeríteni, akkor kritikai éberségre ösztönzik a teológiát. Hogy mi is volna a zsinat „hiteles” értelmezése, annak a hit minden hitelesítő fórumát magába foglaló összjátékból kell kitudódnia, mivel ezek együttesen szavatolják, hogy az egyház megmarad az igazságban.

Ezek közül a zsinat elsőként, de korántsem kizárólag, a tanítóhivatalt nevezi meg. A többi, önálló jelentőségű és egyházi minőségű instancia: a szabad teológiai kutatás és a hívők hitérzéke. A pápai tanítóhivatal túlzott igényt támasztana önmagával szemben, ha egyoldalú kijelentéssel meg akarná előlegezni a zsinat hiteles interpretációjáért folyó küzdelem eredményét.

A tanítóhivatal végül is hiábavaló túlterhelésének legjobb példája a pápai tévedhetetlenség definiálása az I. Vatikáni Zsinaton. E tantétel érvényét ma többnyire abban a szűk és pontos értelemben határozzák meg, amely a magán a zsinaton kisebbségbe szorult püspökök értelmezéséhez áll közel. Ezzel szemben a pápa tanítói illetékességének maximalista interpretációja nem volt képes áthatni a későbbi egyházfelfogást. E tágabb értelmezés szerint az olyan pápai bullákat is, mint amilyen a Syllabus errorum – a modern liberalizmus állítólagos korszakos tévedéseinek felsorolása – vagy az azt megelőző Quanta cura kezdetű enciklikát, amely 1864-ben a lelkiismereti és vallásszabadságot más polgári szabadságjogokkal egy füst alatt ítélte el, a tanítóhivatal „ex cathedra” megnyilatkozásainak rangja illeti meg (amint IX. Piusz pápa és zsinati csatlósai mély meggyőződéssel vallották).[9] Az egyházban azonban nem az jutott érvényre, amit a tanítóhivatal a 19. században és egészen a 20. század eleji modernista válságig ki akart kényszeríteni, hanem az, ami mellett a teológia helytállóbb szakmai érvei szóltak. Az exegetikai és dogmatörténti kutatásnak végül sikerült elismertetnie ezeket az érveket, olyannyira, hogy az egyház hosszú viták után elfogadta őket.

 

Titkos diplomácia helyett átláthatóságot

A zsinat tekintélye sem játszható ki a pápai tanítóhivatal tekintélye ellen. A középkori zsinatoktól eltérően, de a Trentói Zsinattól eltérően is, a 19. és a 20. század két vatikáni zsinata a világ püspökeinek gyűlése a pápával együtt és a pápa vezetésével, s a zsinati határozatokat maga a pápa tette közzé és léptette ezáltal érvénybe. Aki tehát az egyes zsinati kijelentésektől megtagadja az engedelmességet, az megtagadja a pápai hivatallal szemben is. Ha a Piusz Testvérület ismételten kinyilvánítja – miként már a kiközösítés megszüntetéséért folyamodva is kinyilvánította –, hogy csak az egyház hierarchikus szerkezetére és a pápa tévedhetetlenségére vonatkozó zsinati kijelentésekkel ért egyet, ugyanakkor hallgatólagosan elsiklik a katolikus hit tartalmának központi kérdéseket – így a kinyilatkoztatás értelmezését, az egyházképet és a modern világ szabadságkultúrájához fűződő viszonyt – érintő továbbfejlődése fölött, akkor egyetértése értékét vesztett részvény, a bankválság analógiájával élve: egy bad bank elbukott pénze, amely a csődbe juttatja a római alkuszokat. Már önmagában is sajátos és szokatlan eljárás, hogy Rómában egy olyan csoportosulás, amely a pápával és az egyházzal szemben megtagadja a minden hívőtől megkövetelt engedelmességet, tárgyalásra hív a szóban forgó hitbeli kijelentések helyes értelmezéséről. Még elidegenítőbb azonban, hogy e titkos tárgyalások eredményét úgy terjesztik majd utólag az összegyház, vagyis az egyház püspökei, teológusai és hívei elé, mint azoknak a zsinati kijelentéseknek a kötelező magyarázatát, amelyeket a Piusz Testvérek előzőleg elutasítottak.

Ahol az egyház hitéről és a hit nyilvános tanúsításáról van szó, ott nem titkos diplomáciára van szükség, hanem megkövetelhető a lehető legnagyobb fokú átláthatóság. A zsinat hiteles értelmezéséről nem lehet zárt ajtók mögött tárgyalni, hanem csakis a széles egyházi nyilvánosság részvételével. Igaz, hogy a pápa a zsinat által kifejezetten megerősített katolikus egyházfelfogás szerint személyes formában is gyakorolhatja az őt mint a püspöki kollégium vezetőjét megillető tanítói teljhatalmat; s hogy mint a kollégium feje mindenkor saját mérlegelése szerint élhet ezzel a kompetenciájával, anélkül tehát, hogy meg kellene osztania azt a püspökökkel. Más dolog persze, hogy nem tenné-e jól, ha a világ püspökeinek képviselőit és a világegyház néhány elismert teológusát is bevonná a Piusz Testvérülettel folytatott beszélgetésbe. Ez sikeres tárgyalás esetén megnövelné annak esélyét, hogy az elért eredmény csakugyan hozzájárul az egyházon belüli kiengesztelődéshez, s nem a gondokat és tisztázatlanságokat szaporítja. Kudarc esetén pedig a pápa széles körű egyházi egyetértéssel zárhatná le a zsinattagadásnak ezt a fejezetét, anélkül tehát, hogy személyes tekintélyének fogyatkozásától kellene tartania. (Bakonyi Zsigmond fordítása)



[1] Vö. P. Hünermann: „Theologischer Kommentar zur dogmatischen Konstitution über die Kirche

Lumen gentium”. Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil, 2. k., Freiburg, 22004, 265–563, főként 428 kk.

[2] Schreiben an die Bischöfe der katholischen Kirche über einige Aspekte der Kirche als Communio. 1992. V. 2., 9.

[3] Vö. W. Kasper: „Das Verhältnis von Universalkirche und Ortskirche. Freundschaftliche Auseinandersetzung mit der Kritik von Joseph Kardinal Ratzinger”. Stimmen der Zeit, 218 (2000) 795–804.

[4] Vö. M. Theobald: „Der römische Zentralismus und die Jerusalemer Urgemeinde”., ThQ 180 (2000) 225–228.

[5] Vö. L’Osservatore Romano, 1993. VI. 23.; német ford.: HerKorr 47 (1993) 406–411.

[6] Vö. J. Ratzinger: „Gewissen und Wahrheit”. M. Kessler (szerk.): Fides quaerens intellectum (FS M. Seckler). Tübingen, 1992, 293–309, főként 303 kk.

[7] Vö. i. m., 305.

[8] J. Ratzinger: Salz der Erde. Christentum und katholische Kirche an der Jahrtausendwende. Ein

Gespräch mit P. Seewald. Stuttgart, 1996, 35.

[9] Vö. K. Schatz: Vaticanum I (1869–1870). 3. k., Paderborn, 1994, 333 kk.

12345

5 csillag az 5-ből. 4 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • […] TANULMÁNYOK MARGUERAT, D. (L’Aube du christianisme): Jézus, az ismeretlen ismerős. A történeti Jézus nyomában ALTERMATT, U. – METZGER, F. (Schweizerische Zeitschrift für Religions- und Kulturgeschichte): Vallás és kultúra.Kortörténeti távlatok WOLF, H. – UNTERBURGER, K. (Theologische Revue): XII. Piusz és a zsidók. Hol tart a kutatás? GRESHAKE, G. (Herder Korrespondenz): Mit hozott a papság éve? Kritikus visszatekintés MÜLLER, W. (Stimmen der Zeit): A szexuális visszaélés és az egyház MCQUILLAN, C. N. T. (Journal of Pastoral Counseling): Amit minden papnak, klerikusnak és püspöknek tudnia kell a pedofíliáról BÜNKER, A. (Überlegungen zur missionarischen Dimension der Theologie): Hit, amely szolidáris az idővel. A teológia missziós dimenziója SCHOCKENHOFF, E. (Stimmen der Zeit): Kiengesztelődés a fundamentalizmussal? Vita a zsinat hiteles… […] - -

  • […] a nyilatkozatban, amelyet nemrég a német katolikus domradio-nak adott. [A szerzőtől korábban a Mérlegben: l. itt »] A nagy német érsekség ugyanis ez év szeptemberében olyan lelkipásztori irányelveket […] - -

  • […] egyik legelismertebb német katolikus teológus, Eberhard Schockenhoff (honlapunkon lásd itt és itt) szenvedélyes futballdrukker. A freiburgi egyetem professzora, aki egyúttal a németországi […] - -



Ajánlott cikkek: