Pró és kontra

Valóban érdekes vállalkozásnak látszik egyfajta természetfilozófiai háttér nyomán mind az általános relativitáselmélet, mind pedig a kvantumelmélet egységes értelmezése. Igaza van a szerzőnek, hogy ez ösztönzést adhat arra, hogy a hőn vágyott egyesített elmélet megszülethessen. Hogy mindez a heideggeri keretek feltételezésével keresendő, az a fentiek alapján számomra kérdéses.

Lapszéli jegyzetek – Etesi Gábor: Száz éves az általános relativitás-elmélet c. tanulmányához

Balogh Vilmos Szilárd


Címkék: , , , , , , ,

 

 

Etesi Gábor tanulmánya itt olvasható »


Himnikus bevezetésében az Einstein-féle általános relativitáselméletet a szerző „bevehetetlen szirtfok”-nak tekinti. Részletek nélkül csak utalni szeretnénk arra, hogy nem pusztán a „bevehetetlenség”, hanem az elmélet sok szempontból „vitatott volta” is hozzátartozik a teljes igazsághoz: már az Einstein szellemi atyjának tekintett Mach és Michelson is elutasította, Nicolai Hartmann a kanti filozófia kategóriatanából kiindulva mutatott rá a filozófiai hiányosságokra, míg Kurt Gödel hatékony demonstrációt adott arra, hogy az általános relativitáselmélet lehetőséget ad a tapasztalatunk szerint lehetetlen időutazásra[1]. Nagy fába vágta a fejszéjét a szerző, amikor célkitűzésként egyrészt annak megmutatására vállalkozott, hogy „a fizika newtoni elméletéről az einsteinire való áttérés filozófiai háttere … a cartesiánus ontológia fogalmi rendszerének heideggerire való kicserélése” lenne, másrészt arra, hogy hasonló „ontológiai vonatkoztatási rendszer-váltás” a kvantumelméletben a relativitáselmélettel fennálló nehézségek feloldására vezethetne. Mindezek nyomán tanácsosnak tűnik közelebbről megvizsgálni, hogyan is viszonyult Newton természetfilozófiája Descartes-éhoz, valamint azt, hogy mennyiben tekinthető relevánsnak a heideggeri filozófia alkalmazása az általános relativitáselméletnek, vagy általánosabban a természetfilozófia kérdéseinek az értelmezésére. Ezek rövid, a teljesség igénye nélküli vizsgálata után az egyes kijelentésekhez teszünk rövid, a részletes kifejtést mellőző megjegyzéseket.

Newton nem igazán foglalkozott az arisztotelészi természetfilozófiával, inkább a korabeli „modern filozófiára”, vagyis elsősorban Descartes-ra reflektált.[2] Ennek megfelelően evidens, hogy a francia gondolkodó elképzeléseit nagyon komolyan vette. Erről tanúskodik az a kézirat is, amelyet először 1962-ben Marie Boas Hall és Rupert Hall publikált, ma pedig „De gravitatione” cím alatt közismert. Ebben Newton nagy teret szán a karteziánus tér és idő elképzeléseknek, illetve azok cáfolatát kívánja adni. Cambridge-i kortársaihoz hasonlóan a descartes-i gondolatokat a Henry More által folytatott karteziánus viták keretében tárgyalta. More érvelése szerint Descartes két hibát követett el: egyrészt helytelenül feltételezte, hogy a kiterjedés és az anyag azonos; másrészt tévesen hitte, hogy Isten és a szellem kiterjedés nélküli szubsztanciák. More szerint Isten például sajátos módon kiterjedt. Newtont erősen befolyásolták More nézetei, Descartes-tal szembeni kritikája. Ennek megfelelően elvetette a kiterjedésnek és az anyagnak az azonosítását. Gondolatmenete szerint a tér maga az anyagi objektumoktól (és a köztük lévő relációktól) függetlenül létezik, mindenféle entitást magában foglal. Ezek az entitások pedig valamilyen módon mind kapcsolatban állnak vele[3]. Newton nem fogadta el Descartes mozgásra vonatkozó elképzeléseit sem. Ez vezette el az abszolút tér feltételezésének gondolatához, amelynek problémás voltát persze maga is látta.[4] Igaz ugyan, hogy Newton ilyen irányú elképzeléseivel nem „győzedelmeskedett” Descartes felett, de fizikájának természetfilozófiai háttere, fogalmi rendszere – éppen a legfontosabb kérdésekben (tér és idő) – nem a karteziánus ontológiában keresendő.

Etesi Gábor szerint az új ontológiai hátteret az általános reletivitáselmélet mögé Heideggernél találjuk meg. Helyesen idézi C. F. von Weizsäckert, hogy a modern elméleti fizika és a heideggeri filozófia kapcsolatáról nem beszélhetünk. Egészítsük ki ezt a megállapítást egy másik weizsäckeri idézettel, amely arról árulkodik, hogy mi is valójában ennek az oka. Heidegger a „természet léte” (das Sein der Natur) problémáját ugyanúgy nem tárgyalja mint ahogyan a társadalom létét sem[5]. A filozófia feladatát szerinte csak akkor teljesítheti, ha nem tudománynak tekintjük, hiszen az a lét kérdésére vonatkozik.[6] Ennek nyomán mindazoknak, akik egyfajta „összeházasításra”, vagy egyiknek a másik keretében való tárgyalására vállalkoznak, alapvetően szükséges megfogalmazniuk, mit is értenek a heideggeri természet-filozófia alatt. Megjegyzendő, hogy sok ilyesfajta vállalkozás található az utóbbi pár évtizedben.[7]

Nézzük ezek után a tanulmány egyes kijelentéseit. A kölcsönhatás problémája, illetve annak kezelése minden egyes fizikai elmélet alapvető feladata. A klasszikus mechanika esetében ez a mozgások leírását, illetve azok okainak megfogalmazását jelenti. Ha Newton mechanikájából indulunk ki, akkor azt kell mondanunk, hogy mesteri megoldást találunk, nevezetesen az „erő” fogalmát, amely inerciarendszerben a vizsgált test „környezeti hatásait” foglalja össze. Talán mondhatnánk a pármenidészi filozófia nyomán: az erő egyfajta „nemlétező létező”. Az elméleti fizika fejlődése során aztán ez – főként a kontinentális, leibnizi matematikára támaszkodó megfontolásoknak köszönhetően (pl. Lagrange) – átalakul és „szegényebbé válik”: a testre (rendszerre) vonatkozó „potenciálok” mint a vizsgált test (rendszer) sajátosságai jelennek meg, amiből matematikai operációk segítségével lehet az erőt is „elővarázsolni”. Vagyis szó sincs „primér adottságok” és „szekundér, ki- és bekapcsolható tulajdonságok” közötti különbségtételről. A történeti fejlődés éppenséggel ellenkező utat mutat. Az ismeretelméleti megközelítés szempontjából ennek a megközelítésnek nagyon fontos szerepe van, miként a szerző is megállapítja. Ugyanakkor kevésbé érthető, hogy ez a fajta kölcsönhatás-leírás miért lenne éppen descartes-i. Hogy a szerző mit ért a kölcsönhatás jelenségének „végesen el nem gondolhatóságán”, azt sem sikerült értelmeznem. Hogy Descartes mennyire értelmezte a kölcsönhatást összetett folyamatnak, miközben Heideggernél ez egyfajta állapot lenne, az a karteziánus felfogásból, illetve a heideggeri megfontolásokból számomra nem tűnik következetes állításnak, abból levezethetőnek.

A dolgozat súlyponti tételének a „levezetését” tartalmazza a „Gravitáció-elmélet” c. alfejezet. Newton első axiómájának sajátos megfogalmazásából kiindulva jut el az „Einstein-féle általános relativitáselmélet legfontosabb felismerés”-éig: a gravitáció azonos a a matematikai téridő geometriájával. Az elméleti fizika szokásos tankönyvi megfogalmazásai szerint Newton első axiómája az inerciarendszerek létezését tételezi. (A szokásos tankönyvi forma ugyanis csak a második axióma speciális esete lenne!) Szerzőnk egy sajátos (a szokásos tankönyvi megfogalmazásokra emlékeztető) megfogalmazást választ gondolatmenete kiindulásaként: „Egy magára hagyott test a térben egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez.” Nyilvánvalónak véli a szerző, hogy ez nyelvi megfogalmazását tekintve descartes-i szóhasználatot tükröz. Miként fentebb láttuk, Descartes-nál a tér nem ontológiai létező, így ez nem sorolható be a descartes-i fogalmi keretbe. Majd az ekvivalencia-elv sajátos megfogalmazásával találkozunk, amely szerint „bármely test részt vesz gravitációs kölcsönhatásban és e részvétel módját csupán a vizsgált test energiatartalma határozza meg”. Hagyományosan az általános relativitáselmélet szövegkörnyezetében nem ezt, hanem az Eötvös-féle kísérletekkel „megalapozott” állítást, amely szerint a súlyos és a tehetetlen tömeg azonos, szokás ekvivalenciaelvnek tekinteni. A gravitációs térrel való kölcsönhatás a szerző szerint „egy fizikai létező szubsztanciális tulajdonsága”. A hozzáfűzött „értelmezés”: „Egy csakis gravitációs mezőnek kitett test van a térben.” Jó lenni tudni, hogy ez egy egzisztencia-állítás, vagyis azt akarja mondani a szerző, hogy „csak olyan test létezik, amelyre a gravitációs mező hat”, vagy a hangsúly az „egy”-en van, amelyet egyfajta „őstestnek” kell tekintenünk, vagy – és ez tűnik valószínűbbnek – gravitációs kölcsönhatás nélkül nem létezhet test. Azt sem tudjuk meg, hogy itt most már a vélt heideggeri értelmezés talaján állunk-e vagy még továbbra is a descartes-ira kell gondolnunk. A gondolatmenet második fele egyrészt a Riemann-féle geometria alapján értelmezi az egyenest (geodetikus vonal), másrészt a fizikában szokásos variációs elvre alapozva megállapítja, hogy az egyenes (geodetikus vonal) a legrövidebb út a téridőben. Vagyis megjelenik két újabb posztulátum: egyrészt a Riemann-féle geometriáé, másrészt pedig a variációs elvé. A következő gondolati lépés már csak egyfajta összegzés lenne: egyrészt arról, hogy „egy gravitációs mezőnek kitett test a téridő görbületi viszonyait jeleníti meg”, másrészt arról, hogy a gravitáció a matematikai téridő geometriájával azonosítandó. Valószínűleg ez lenne Newton első axiómájának heideggeri interpretációja, illetve megalapozása. Ezt a dolgozatból már nem tudjuk meg, mert innentől a szokásos, mindig idézett, a tudománytörténet utolsó két évtizedét nem igazán figyelembe vevő lelkesedésről olvashatunk.

A dolgozat „közbülső” része általánosnak véli az első részben „kidolgozott” eljárást, majd a zárórész ezt alkalmazza a kvantumelméletre is.

Összegezve az elmondottakat:

  1. A dolgozat sajnos nem definiálja pontosan, mit is ért karteziánus, illetve heideggeri ontológia alatt. Az elmondottak alapján nem azt, amit Descartes és Heidegger ez alatt értett.
  2. A tudománytörténeti relációk nem tisztázódnak, vagyis az, milyen kapcsolatban áll a tanulmány vélt kartezianizmusa Descartes-hoz, illetve a feltételezett heideggeri ontológiai Heideggeréhez.
  3. Nem igazán látható, hogy miben áll a heideggeri újraértelmezés.
  4. Tiszteletreméltó törekvés, ahogyan új megközelítéseket keres a szerző.
  5. A százéves általános relativitáselmélet tudománytörténeti és ismeretelméleti megközelítése és vizsgálata figyelmen kívül hagyja az utóbbi évtizedek ilyen irányú meglátásait.

Valóban érdekes vállalkozásnak látszik egyfajta természetfilozófiai háttér nyomán mind az általános relativitáselmélet, mind pedig a kvantumelmélet egységes értelmezése. Igaza van a szerzőnek, hogy ez ösztönzést adhat arra, hogy a hőn vágyott egyesített elmélet megszülethessen. Hogy mindez a heideggeri keretek feltételezésével keresendő, az a fentiek alapján számomra kérdéses.


 

[1] Vö.: Balogh, V. (2014): Nicht-mechanistische Physik als einheitliche Systemtheorie; Kant-Struktur versus Higgs-Mechanismus, Südwestdeutscher Verlag für Hochschulschriften, Saarbrücken, 418.o.; 432-452.o.; 71.o. 30-as lábjegyzet; valamint u.ő. Miért úr, Száz éve született Kurt Gödel, in: Mérleg, 2006/4, 422-423.o.

[2] Az alábbi gondolatokra vonatkozóan l. Janiak, Andrew: “Newton’s Philosophy”, The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Summer 2014 Edition), Edward N. Zalta (ed.), URL = http://plato.stanford.edu/archives/sum2014/entries/newton-philosophy/, főként a 3. pontot, amely Newton és a karteziánus filozófia viszonyát tárgyalja.

[3] „Space is an affection of a being just as a being. No being exist or can exist which is not related to space in some way. God is every where, created minds are somewhere, and body is in the space that it occupies; and whatever is neither everywhere nor anywhere does not exist. And hence it follows that space is an emanative effect of first existing being, for if any being whatsoever is posited, space is posited.” (A. Janiak (kiad.): Newton: Philosophical Writings, Cambridge, Cambridge University Press, 2004, 25.o.).

[4] Vö. Alex W. Carmical PhD dolgozatával: Newton’s critique of Descartes’s Theory of Motion, Online elérhető: http://docs.lib.purdue.edu/dissertations/AAI3413777/

[5] „So bleibt bei Heidegger das Sein der Natur ausgeklammert und auch das Sein der Gesellschaft.“ In: C. F von Weizsäcker: Zeit und Wissen, Hanser, München, 1992, 1142.o.

[6] „In Wahrheit reicht die neuzeitliche und heutige Wissenschaft unmittelbar nirgends in das Feld der Entscheidung über das Wesen des Seyns.” Martin Heidegger, Beiträge zur Philosophie (Vom Ereignis), Band 65, Vittorio Klostermann, Frankfurt/M. 1980, 141.o. A kérdést alaposan körüljára az alábbi tanulmány: Vesna Batovanja, Heidegger und Wissenschaft; in: SYNTHESIS PHILOSOPHICA 46 (2/2008) 401–411.o.

[7] Ilyen vállalkozás pl. Ri­chard van de Sandt: Sein und Raum, Versuch nach Einstein und Heidegger, Haag + Herchen, Hanau, 2007; de ide sorolható Székely, L.: Einstein’s time in Heidegger’s context, online: http://www.ishs.hu/comment-the-abstracts-of-the-2010-conference/item/121-einstein%E2%80%99s-time-in-heidegger%E2%80%99s-context

 

 

 

  ,

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: