A tiltakozás ideje, Pró és kontra

„Soha nem volt időszerűbb, mint ma, hogy szóba hozzuk katolikus nézőpontból a lelkiismereti szabadság, az emberi jogok ügyét.”

Lehet-e élet a nemzeti együttműködés rendszerében?

DEÁK Dániel


Címke: , , , ,

 

 

A Mérleg Online beszélgetést kezdeményez az aktuális magyar politikai fejlemények és a keresztény cselekvés viszonyáról. Amikor az egyházak környezetét alkotó, önmagát „centrális erőtérként”, a „Nemzeti Együttműködés Rendszereként” vagy épp „illiberális demokráciaként” meghatározó politikai képződmény saját keresztény-nemzeti elkötelezettségét hangoztatva számos tekintetben látványosan szembefordul az Újszövetség lényegi üzenetével, a keresztény egyházak hitelessége múlik azon, hogy e történelmi provokációra milyen válaszokat adnak. „Mit tehetnek ma Magyarországon katolikus értelmiségiek egy olyan világban, ahol fogy a levegő?” – kérdi vitaindítójában Deák Dániel, a budapesti Corvinus Egyetem professzora. Elsőként az ő írását és Kamarás István vallásszociológus hozzászólását közöljük. További hozzászólás – dr. Matavovszky Tiborné írása – itt olvasható. (Mérleg-Online)


A Magyar Pax Romana már 2010. decembere óta sikeresen szervez beszélgetőköröket „Lehet-e” néven, fórumot teremtve a nézetek közötti ellentétek feloldásához. Oly mértékben változni látszanak a körülmények Magyarországon, hogy úgy tűnik, mára fordulóponthoz érkeztünk. A közvetítés egyre reménytelenebb olyankor, amikor a hivatalos politika által megteremtett „centrális erőtér” kioltani látszik az alternatívákat, a nézetek sokféleségét. A Pax Romana mozgalom – mint neve is mutatja – szerte a világban a megbékélés ügyét hivatott előmozdítani. Kérdés azonban, hogy mit tehetnek ma Magyarországon katolikus értelmiségiek egy olyan világban, ahol fogy a levegő.


A szerző a Budapesti Corvinus Egyetemen oktat, 2000 óta egyetemi tanárként. Jogász végzettségű tudományos doktor, közgazdasági tudományokban habilitált. Nemzetközi és összehasonlító adózással, valamint közösségi joggal foglalkozik. A Mérleg Egyesület elnöke (lásd „Mérleg” 2011/1‒4., 193. l.).


Az alábbiakban nem azt kívánjuk megvitatni, hogy tényleg fogy-e a levegő. Ezt evidenciának tekintjük. A vitakérdés az, hogy mit tehetünk a demokratikus és jogállami elvek egyre gyorsuló lebontásának körülményei között, hogy van-e, lehet-e élet a „nemzeti együttműködés rendszerében”, egy olyan országban, ahol a katolikus egyházat püspökei beviszik az éppen aktuális hatalom sáncain belülre, anélkül, hogy láthatóan szót emelnének az etnikailag megbélyegzett szegénység, az utcán élő szegények kriminalizálása, egyházi közösségek jogfosztása, vagy a diákok röghöz kötése ellen, az emberi méltóság, a megalázottak és megszomorítottak védelmében. Soha nem volt időszerűbb, mint ma, hogy szóba hozzuk katolikus nézőpontból a lelkiismereti szabadság, az emberi jogok ügyét.

A következőkben előbb arra a kérdésre szeretnénk irányítani a figyelmet, hogy lehet-e, szabad-e a mai Magyarországon lemondani a nyílt tiltakozásról, a befelé fordulás útját választva. Nem inkább a költő szavát kell-e meghallanunk: „Akár borzalmas, akár nagyszerű, / Nem én kiáltok, a föld dübörög.” (Nem én kiáltok)? Ahhoz, hogy szólni tudjunk, értenünk kell a bennünket körülvevő világot. Ehhez szolgáltat adalékot egy másik kérdés: miként értelmezhető a NER az emberi méltóság, az alapvető jogok tisztelete szempontjából?

Ha a hangos tiltakozás szükségessége, sőt erkölcsi imperativusa mellett érvelünk, annak alapvető okát éppen abban láthatjuk, hogy a NER keretében felszámolták az emberi jogok érvényesíthetőségének intézményes biztosítékait. Nemcsak a NER intézményét képviselő személyekkel van probléma. Nagyobb baj az, hogy a NER maga nem megjavítható, sőt a NER nem képes eltorlaszolni az utat a néptársak rendszerének kiépítését óhajtó, előítéletes, gyűlölködést keltő és uszító szélsőséges politikai erők előtt. Ezért nem lehetséges jószolgálati közvetítés a rendszer hívei és a rendszertagadók között.

1.

Amint a következő idézetből kitűnik, lehetséges válasz a kor kihívásaira az, hogy ne a hangos protestálásban versengjünk egymással, hanem sarokba húzódva, csendben tegyük dolgunkat. Nem kétséges, hogy az alább idézett nyilatkozat pozitív módon is megfogalmaz alternatívát. Ugyanakkor nem hangzik jól a felszólítás: „Ne abban versengjünk, ki tud még hangosabban protestálni a fennálló rendszer ellen.” Nem tolerálhatjuk a leszerelő hangnemet, és különösen nem érthetünk egyet azzal, hogy az ijesztően romló helyzetben nem lenne itt az ideje a hangos protestálásnak. A társadalom polarizálódik, és ilyen viszonyok között nem takarítható meg a világos állásfoglalás: az igen legyen igen, a nem nem. Szép dolog az ajánlás, hogy ismét a könyvtárak felé forduljunk, de kevés: talán még nem tartunk ott, hogy csak ilyen alternatíva maradt volna.

Aki ma nem hangos, annak magatartása úgy értelmezhető, hogy beáll azok sorába, akik csöndben tűrnek, sőt megalkusznak. Éppen ezt a látszatot nem akarhatjuk. Csöndes diplomáciájával a katolikus egyház már sokszor pórul járt, és vezetői nem tudják megóvni népüket az államhatalom halálos csókja által okozott megrontás következményeitől. Maga Ferenc pápa tiltakozott az ellen, hogy romlott kenyeret (pane sporco) kínáljanak a nép gyermekeinek (Vatikánváros, 2013. november 8.), és azt is mondta, hogy aki maga is romlott, nem szolgáltathatja ki az élet kenyerét (Vatikánváros, 2014. január 16).

„Az üzleti világban már ismert és sikeres az a vállalatvezetési stratégia – „kék óceán” néven emlegetik [W.C. Kim, R. Mauborgne, Blue Ocean Strategy: How to Create Uncontested Market Space and Make the Competition Irrelevant. Boston: Harvard Business School Press, 2005 – D.D.] –, amely szerint nem azokon a terepeken érdemes versenyezni, ahol kiélezett a harc, hanem újakat és új alternatívákat kell keresni. Ez a civil szervezetek világában is igaz. Ne abban versengjünk, ki tud még hangosabban protestálni a fennálló rendszer ellen. A közösségi élet új perspektíváiról nemcsak beszélni kell, hanem dolgozni is értük, megtenni, ami rajtunk múlik. Különben itt soha nem fog változni semmi.”[1]

Attól lehet tartani, hogy a gyorsan romló magyar társadalomnak már nem felel meg a Pax Romana által táplált régi ambíció, hogy úgymond közvetítsünk egymástól különböző álláspontok, felfogások között. Sajnos elmúlt az idő, amikor egyensúlyozni lehet. Itt világosan állást kell foglalnunk, szét kell tudnunk választani a kosokat a bakoktól. Ma csak olyanokkal találkozunk, akik betagozódtak a politikailag generált centrális erőtérbe, és olyanokat – balról és jobbról –, akik ettől tartózkodnak. Közöttük a közvetítés értelmetlen és erkölcstelen. Egymástól különböző, de pozitív értékeket felmutató személyek között lehet közvetíteni, akik azonban elvtelen kompromisszumokat kötnek a demokrácia és jogállam értékeit következetes szívóssággal aláásó NER rendszerében, azok kívül helyezik magukat az értelmes és etikus közvetítés lehetőségén.

Akik pl. 2011-ben filozófusokat megtámadtak ordenáré módon, antiszemita felhangoktól sem mentesen, vagy akik az MTA hivatását megcsúfolva 2013-ban dicstelen módon közreműködtek a történelmi emlékezet hivatalos kisajátításában, feladva a tudomány elemi normáit, azokkal nincs mit kezdenünk, nem szalonképesek. Ne legyenek illúzióink: még ha vannak is ma olyanok, akik kivárnak, a bizonytalanok számának egyre csökkennie kell, ahogy a központosító hatalom újabb és újabb tereket hódít meg, és foglal el a önkormányzatoktól, szakmai szervezetektől, civil közösségektől.

Ha radikálisak vagyunk, nem önszántunkból lettünk azok. Az arcpirító helyzet tett bennünket azzá. Magyarországon ma tombol a szociáldarwinizmus és a voluntarista politika. A törzsi gyűlölködések közepette senki nem őrizheti meg ártatlanságát. A becsület és az intellektuális tisztesség azonban mégsem teszi megkerülhetővé azt, hogy állást foglaljunk az emberi méltóság mellett. Égbe kiált a részvétlenség és nemtörődömség, a leereszkedő, felsőbbséges hang, ahogy a hivatalos egyház sorsára tudja hagyni megbélyegzett és kitaszított embertársainkat, akik elemi életfeltételek hiányába születnek bele, már kiskamaszként súlyos betegségekkel terheltek, az iskolapadban képtelenek megülni, és korán halnak. Ki tud arról, hogy ezrek és ezrek nélkülözik az éltető vizet Borsodban, Baranyában? Szennyezett vizet isznak, tisztálkodni, takarítani nem tudnak, már meg sem tanulnak. Lehet, hogy homályos folyosókon tesznek bátortalan javaslatokat az égető problémák megoldására, de nyílt kiállás hiányában az érintettek joggal érezhetik úgy: pásztoraik cserben hagyták őket.

A szegény egyház nem a szegények egyháza, de a szegényekért van. A szegény egyház ma még csak ideál, de egy éve még nem gondoltuk volna, hogy akár mint eszmény bekerülhet a köztudatba. A szegény egyház nem jótékonykodással foglalatoskodik, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek strukturális okainak felszámolására törekszik, vállalva egy új katakomba egyház egyszerűségét. Bár nincs kimondva, de valójában a szegény egyházzá válás tétje az, hogy az egyház radikálisan fellép-e a társadalmi igazságtalanságok ellen, magáévé teszi-e a pluralizmus szellemét, és teret enged-e az alulról jövő kezdeményezéseknek.

Vannak talán, akik látják az egyházban, mekkora a baj, de gyöngének érzik magukat ahhoz, hogy tegyenek. Püspökeink – fájdalmas ezt kimondani – intellektuálisan felkészületlenek, és nem látszanak erkölcsi autoritásnak sem. Az elvtelen kompromisszumokon alapuló vatikáni szerződés, a titkos ígérgetések, az át nem látható állami támogatások mind-mind olyan Júdás-pénz, ami megrontotta az egyházat. A konstantini egyház Budapesten és Rómában is olyan nyelvet használ, amelyet beszélve nem lehet lélekre hatni. Ferenc pápa hősi erőfeszítései tiszteletre méltók, de az ósdi, élet- és emberidegen struktúrák lebontása nélkül kevés eséllyel kecsegtetnek. A legutóbb szolgált pápák piedesztálra emelése a szociológus megfigyelőben azt a benyomást kelti, hogy a római kúria által dirigált egyház mint szervezet degenerálódott.

Haladás csak erőfeszítések árán érhető el. Kemény munka nélkül nem lehetünk a “szentek polgártársai” sem. A természetes elégedetlenség átalakítható közvetlen cselekvéssé, ami nem lehet extremizmus. A jogvédelem nem túlzás, a segítés nem radikalizmus. A korai keresztények nyugtalanságot és felfordulást hoztak magukkal egy városba, amint megérkeztek, ma viszont alig lehet az egyházak hangját hallani.

Ferenc pápa nem egy megnyilatkozásában fölveti az igényt, hogy az egyház egyszerű és szegény legyen. Ehhez le kellene mondani az ahistorikus – üres – teológiáról, beengedve a társadalomkritikát az egyházi közbeszédbe, egyértelműen állást foglalva a fennálló hatalmi renddel szemben, nem kiegyezve annak képviselőivel, és utat nyitva a kisközösségi mozgalmaknak, amelyek a hierarchia alternatíváját jelentik. A szegényekkel való barátság új gondolkodásmódot, őszinte beszédet, és teljes megújulást követel meg. Másként a történelmi egyházak – és közöttük a katolikus egyház – a hatalmi rendbe betagozódott polgári intézmények világába szürkülnek bele.

El kellene fogadni, hogy a teológia – mint az emberek, embercsoportok állásfoglalása – pártos tudomány. A konkrét állásfoglalás konkrét ügyekben vitát gerjeszt. Ezért le kellene mondani arról az igényről, hogy a katolikus teológiában ne lehetne pluralizmus, hogy a tanítói hivatal megnyilatkozásait ne lehetne többféleképpen olvasni.

Ami a „kék óceán” elméletet illeti, nyilvánvalóan felértékelődnek az egyszerű, sőt durva nyereségmaximalizálási stratégiákkal szemben a biztonság, a kockázatkerülés értékei, a reláció-függő javak, amelyek annál értékesebbek lehetnek, minél inkább sikerül megosztani másokkal. Mindez nem iktatja ki a versenygazdaságot, és annak ellentmondásait, de fontos korrekció. Az innét származó metaforákat a mai magyar helyzetre rávetíteni azonban félrevezető, mert Magyarországon nemcsak a fejlett Nyugaton kialakult kifinomult gazdasági viselkedési formák nincsenek jelen, hanem a közbizalom és az együttműködési készség is hiányzik. Kék óceánról csak konszolidált viszonyok között lehet beszélni, amit ma oly annyira nélkülözünk Magyarországon.

A kék óceán eszméje, vagyis aktivizálni magunkat a még meg nem hódított piacon, fölfedezni és fölfedeztetni, sőt kreálni új piaci igényeket csak olyan viszonyok között lehet, amelyek alapja a versenygazdaság, annak előfeltétele pedig a politikai demokrácia. A kék óceán eszméje a nyitott és dinamikus társadalmak magas fejlettségi szintjén értelmezhető, de fájdalom, a kelet-európai nyomorúság talaján, a társadalmi fölemelkedés elől elzárt és széttöredezett társadalomban nem. Itt előbb azon kell dolgozni, hogy megteremthető legyen az a szabadság, amely majd maga után hozza egyén és közösség viszonyának újrarendezését. A kék óceán látszata hamis és félrevezető.

2.

Aligha lehet hitelesebb forrást találni a Magyarországra erőltetett „nemzeti együttműködés rendszerének” elméleti igényű leírására, mint az alább idézett dolgozatot. Az írásból ki nem mondva egy romlott világ képe bontakozik ki, háborgó óceán, amelyben valakinek erős kézzel kell megragadni a kormányrudat, valakiknek meg kell menteni Magyarország hánykolódó hajóját. Oltalomra van nekünk, ártatlanoknak szükségünk, azokkal szemben, akik bántották a magyart. A harc megvívásában a birka népnek nincs dolga, hiszen éretlen a demokráciára, nem ér fel a nagy gondolatokhoz. Elegendő annyit tudnunk: aki a mi szekerünket tolja, az barát, aki ezzel szemben másét, az ellenség.

Katolikus főpásztorunk 1956-os rádióbeszédében azt találta mondani, hogy a magyaron kívül „egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna”. Ez a kijelentés a valóság tökéletes félreértésén és félremagyarázásán alapul. Ezzel a mélységes bizalmatlansággal szembe kell állítani az emberi méltóság tiszteletét, ami kijár embertársainknak pusztán azért, mert megszülettünk. Nem kell kiérdemelni. Az alább következő idézet ellenségképet rejt magában, harcra buzdít, az ezt követő kommentár pedig ellentmond az idézetben sugalmazott felfogásnak.

„ … a társadalom – szemben a (neo)liberális doktrínával – nem kulturálisan meghatározatlan individuumokból álló laza halmaz, melyet csak a piac és az értéksemleges alkotmány tart össze, s amelyben ezen a két vonatkozáson túl minden más magánügy, és akár- hogyan alakulhat, hanem származás szerint és kulturálisan is meghatározott emberekből álló, történetileg kialakult szervezet, mely tagjait lakóterületük, személyük, fizikai és szellemi javaik, intézményeik, egyéni és közös tevékenységük, a világban való közös helytállásuk tekintetében a külső és a belső támadásokkal, eltérítő erőkkel szemben védelmezi, a csak közösen végrehajtható feladataik megoldására megszervezi vagy az önszerveződésre megtanítja s eszközökkel látja el.”[2]

„ … a nemzeti rendszer legbelső elemeinek összerakása pontosan azt az elemi pszichológiai és morális kapcsolatot igyekszik újra megteremteni az egyén tevékenysége és a közösség léte között, amelyet a (neo)liberális eszme nevében fellépők a rendszerváltás rendszerében oly nagy gonddal és buzgalommal igyekeztek felbontani, a cselekvésekről ‚leoperálni’, a reprodukcióból (például az iskolai tananyagból, a közbeszédből vagy a közmédiumok tartalmaiból) kiiktatni, magánüggyé nyilvánítani, leminősíteni, megsemmisíteni, nem létezővé tenni. Pedig itt – már mindjárt itt! – dől el, hogy a társadalom nem egyének puszta halmaza, hanem közösség, szerves szerkezet.”[3]

„Az emberi magatartásokat végső soron nem külsőleges viselkedési utasításoknak s ezek farizeus kijátszási törekvéseinek, hanem mélyről jövő motívumoknak kell szabályozniuk. A valóságos társadalmakban ilyen motívumok szabályozzák – ősidők óta – a közösség tagjainak az élethez, a gyermekekhez és az idősekhez, a tulajdonhoz, a felebarátokhoz, a másneműekhez, az igazsághoz és magához a közösséghez való viszonyát. A közösségelvű rendszer mindezzel helyreállítja a közösség érdekeiből és szükségleteiből eredő világos morális mércét és vele a lelkiismeret évezredes intézményét is.”[4]

Humanista és felvilágosult nézőpontból az ember nem Isten által a világba kitaszított lény, mivel egyik ember képes a másikkal való együttműködésre. Mivel pedig Istentől kapott értelemmel rendelkezik, képes embertársával megállapodni, miáltal kivívható a szabadság. A szabadság előfeltétele a racionális mérlegelés. Szabadság olyan térben teremthető és őrizhető meg, ahol a politikai túlhatalom megakadályozására intézményes és formális biztosítékok alakulnak ki. Eszerint csak annyi hatalma lehet valakinek, amennyit a törvény megenged. A politikai hatalom gyakorlásának biztosítékát nem a kiváló személyek képezik, hanem személytelen, de annál hatásosabb korlátozó mechanizmusok. A polgárok hisznek abban, hogy a puszta forma segítségével képesek a túlhatalom megakadályozására.

Mivel az egyén és hatalom viszonyában előbbi a gyöngébb, az emberi jogok elismerésére és alkotmányra van szükség, amely annak eszköze, hogy az egyént védje a hatalommal szemben. A demokratikus és jogállami elvek működése következtében az állam legitimációs válsága esetről esetre leküzdhető szabadon képződő kiscsoportok révén. Ebben fontos szerepet játszanak hit és morál értékei, amelyek azonban leválnak a szaktudásról (szekularizmus), és amelyek a társadalomnak az állami szervezettség szintje alatti vonatkozásaiban hatnak.

A tekintélyelvű felfogás képviselője ezzel szemben nem hisz a szabadság kivívásának lehetőségében. Eszerint az ember nem szabad akar lenni, hanem boldogulni akar. A valóságban nincs is szabadság, mert az emberek nem ésszerű mérlegelés, hanem csoportokhoz való tartozás alapján, egy beleszületett rendben, törzsi alapon, elfogultan hozzák meg döntéseiket. Az egyéni rendetlenségek kiküszöbölésére figyelemmel a emberek az állam, vagy ahhoz kötődő nagy szervezetek (államegyházak) által megrendszabályozandók.

A valóságban nincs emberiség, csak konkrét államok konkrét érdekei, a moralitásra való hivatkozás pedig visszaélésre ad okot. A globalizmus a világbéke, a humanizmus és a nemzetközi jogharmonizáció álarcában hat, és a nemzetállamok ellen tör, amivel szemben védekeznie kell. Az emberi jogok a tartalmatlan morál világába tartoznak, ami jogi kategorizálásra alkalmatlan. A politikának nem lehet köze erkölcsi vagy esztétikai minőséghez, de még gazdasági hasznossághoz sem, mivel a politika ezektől függetlenül értelmezhető azáltal, hogy a másik ember barátként vagy ellenségként azonosítható be. A politika annak terepe, hogy partikularitások megütköznek egymással.

A politika fő hordozója nem a kiscsoport, hanem az állam, amely egyúttal nemzetállam. Közösségi cselekvés csak annyiban értelmezhető, amennyiben az a nemzetállami aktivitásnak tudható be, ezáltal viszont minden átpolitizálódik: a társas kapcsolatok egyúttal politikailag szervezett viszonyok. A politika felfalja a morált is: minden, ami morális, egyúttal politikailag is megítélendő. Az egyén beleszületik egy világba, amely zord és kegyetlen, azonban neveléssel és az aszkézissel sikeresen megküzdhet a problémákkal. Ebben, még ha nem akarja is, segít neki az állam, amely mintegy megszelídíti a világot, védelmet nyújtva a törzsi közösség tagjának, nem mellékesen más törzsi közösségekkel szemben.

Fékek és ellensúlyok hiányában nem kizárt, hogy a törvényhozás zsarnoki módon gyakorolja hatalmát, a jogérvényesítés demokratikus és jogállami biztosítékát jelentő bíróságok szerepe leértékelődik. A jogi folytonosságot a politikai akarat megszakítja, a politikai problémák joggá való átalakítását – és ezzel temperálását – gátolja. Ily módon nincs, mi gátat vessen a politikai voluntarizmusnak. A jogi szabályozásban a kazuisztika és a lobbicsoportoknak címzett szabályozás (regulatory capture) nem elkerülhető. Az állam folytonosan el van foglalva azzal, hogy erőforrásokat csoportosítson át érdekcsoportok között adminisztratív eszközökkel. Ennek következtében a politika szereplői nem érzékelik a jövő-horizontot, minden döntés a mának születik.

A nemzetállam nem a procedurális igazságosságot felkínáló demokrácia és az egyensúlyt fenntartó jogállam elvein épül fel. Miközben a társadalomban vitatott szubsztantív értékek tekintetében közvetlenül a politikai többség akaratának megfelelően döntenek, a politika nem lehet racionális. Racionális állam hiányában viszont a tömegtársadalom frusztrált tagjai ki vannak téve olyan rögeszméknek, mint az összeesküvés-elméletek, és olyan feloldozást ígérő motívumoknak, mint a bűnbakkeresés. Amikor a közösségi értékeket közvetlenül a politika határozza meg, a politikailag motivált cselekvés óhatatlanul önkényes lesz, és a társadalom szabályozhatóságának szociálpszichológiai küszöbéhez érünk el.

Amikor a – politikai többség akaratának megfelelő módon szervezett, a demokratikus és jogállami elveket nélkülöző – közösség megjelenik a NER alanyaként, a népnemzeti, keresztény-nemzeti közösség kialakításának igénye manifesztálódik. Az ilyen közösség tagjait néptársaknak – „Volksgenossen” – hívják. Racionális állam hiányában a politika által egybeszervezett népközösségeknek sokféle politikai-társadalmi rendszere jöhet létre. A gyászos történelmi tapasztalatok arra intenek bennünket, hogy ilyen rendszerben nem épül ki immunitás az olyan hatalmi törekvésekkel szemben, amelyek a hatalom összpontosításának szélsőséges és embertelen formáival fenyegetnek.


[1] Sándor Zsuzsanna interjúja Horányi Özsébbel: „Demokráciadeficit” (http://www.168ora.hu/itthon/horanyi-ozseb-tarsadalom-felelosseg-civilek-gondolkodas-128009.html)

[2] Tellér Gyula: „Született-e »Orbán-rendszer« 2010 és 2014 között?”. Nagyvilág, LIX (2014) 3, 356.

[3] I. m., 357.

[4]I. m., 358.

 

 

 

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • […] levegő?” – kérdi vitaindítójában Deák Dániel, a budapesti Corvinus Egyetem professzora. Elsőként az ő írását, alább pedig Kamarás István vallásszociológus hozzászólását […] - -



Ajánlott cikkek: