Tanulmány

R. Scott Appleby „szent ambivalencia” fogalma alapján és a medjugorjei Mária-szobornak a boszniai háború idején, 1992–95 között betöltött szerepét vizsgálva arra a kérdésre keresünk választ, hogy hogyan állítható egy békét hirdető vallási jelkép az erőszak és a háború szolgálatába. A háború alatt a horvát nacionalista ideológia Mária békéjét az erőszak hermeneutikáján keresztül értelmezte. Eszerint a béke helyreállításához szükség van az erőszakra – csakhogy a „béke” itt politikai, vallási és kulturális egyneműséget jelent.

Medjugorje kettőssége

Az erőszak, a béke és a nacionalizmus dinamikája egy katolikus zarándokhelyen a boszniai háború idején (1992–95) – Joseph WIINIKKA-LYDON


Címke: , , , , ,

A Bosznia-Hercegovina déli részén fekvő Medjugorje ma már a világ egyik legnagyobb Mária-kegyhelye: Fatima jelentőségét túlszárnyalta, Lourdes-éval vetekszik (Herrero, 137.) 1981-ben ebben a faluban hat helybéli gyermek azt állította, hogy Szűz Mária megjelent előttük, s magát a Béke Királynőjének nevezte. Medjugorje hamarosan világszerte milliók számára lett a remény jele. A Mária-jelenések mégsem csak békét hoztak, Medjugorje története pedig bonyolultabb, mint azt egy Európa határán fekvő kegyhelytől várnánk.

A medjugorjei Mária-ábrázolás boszniai háború alatt betöltött szerepének vizsgálata megmutatja, hogyan lehet egy békét hirdető vallási jelképet az erőszak és a háború szolgálatába állítani. A vallási szélsőségességet R. Scott Appleby „szent ambivalencia” terminusából kiindulva elemzem majd. Annak bizonyítására törekszem, hogy a horvát etnocentrikus politikai ideológia Mária békéjét az erőszak hermeneutikáján keresztül értelmezte. Eszerint az erőszak – a fegyveres összetűzés, az etnikai népirtás, a háborús bűnök – szükséges a béke, vagyis a politikai, vallási és kulturális homogenitás helyreállításához. Ez a békéhez vezető út etnikai megosztottságot, közösségi hadviselést eredményezett, valamint a korábbi Jugoszlávia erőszakos átszervezését. Ezt a hermeneutikát Szűz Mária képe mint az ideológia központi eleme és támasza tette koherenssé és erőssé.

 

Háttér

Az 1980-as és ’90-es években elterjedt a Mária-jelenések híre. A zarándokhely olyannyira népszerűvé vált, hogy 1981 és 2000 között közel huszonöt millióan keresték fel. Zarándokok a háború alatt és a plébániát övező egyházi ellentétek dacára is érkeztek (Herrero, 147; Gaspari).


Forrás:Journal of Religion and Society” (Kripke Center, Creighton University, Omaha/Nebraska, USA), 12 (2010) 1–18, az interneten: http://moses.creighton.edu/JRS/2010/2010-3.pdf. Szöveghű fordítás kisebb rövidítésekkel.

A szerző 2003-ban teológiából szerzett mesterszakos diplomát a Harvard Divinity School-on (Cambridge/Massachusetts, USA). Jelenleg az Emory University (Atlanta/Giorgia, USA) doktorandusz hallgatója, vallás és etika viszonyával foglalkozik. Bővebben l. itt »


A kegyhely a mai napig sokakat vonz, függetlenül a vallási, gazdasági és nemzetiségi hovatartozástól. Világszerte neveztek el katolikus központokat a Medjogorjei Máriáról, de a jelenség a katolikusokon túl a protestánsokat és a muszlimokat is vonzza (Sells, 107; Cheston). Medjugorjében százötven gyóntató dolgozik, így több gyónás hangzott itt el, mint a világ bármely plébániáján. Elismert teológusok, mint pl. Robert Faricy a római Gergely Egyetemről, valamint Hans Urs von Balthasar és René Laurentin is a mozgalom[1] mellé álltak. Még II. János Pál pápa is kifejezte támogatását, amikor így nyilatkozott: „ha nem a pápa lennék, már meglátogattam volna Medjugorjét” (Gaspari).

Míg Medjugorje népszerűsége egyre nőtt, Jugoszlávia különböző globális, politikai és gazdasági változások hatására gyengülni kezdett. Az 1980-ban elhunyt Josip Broz Tito, aki már régóta az ország vezetője volt, hatalmi űr hagyott maga után. Miután véget ért a hidegháború, és nem érkezett több amerikai és európai állami támogatás sem, Jugoszlávia GDP-je csökkenni kezdett, a beruházások, az ipar és mezőgazdaság pedig az 1970-es évek végétől hanyatlásnak indult (Perica, 308–9). A válság a jugoszláv háborúkig folytatódott, a GDP alakulása 1992-re elérte a –20 %-ot (Ramet 1995, 374).

Míg a medjugorjei kegyhely lendületet vett, az országban olyan vallási és etnikai alapú háború kezdődött, amelyhez fogható a második világháború óta nem volt Európában. A fegyveres összecsapások már az 1990-es évek elején elkezdődtek és az évtized második feléig tartottak, majd Jugoszlávia felbomlásával végződtek. A háború idejéről nem állnak rendelkezésre gazdasági adatok, mégis elmondhatjuk, hogy a háború tönkretette Bosznia-Hercegovina gazdasági potenciálját. Így olyan ország jött létre, amely jövőjéhez nem rendelkezett biztos alapokkal (Ramet 1995, 414).

 

Medjugorje és a horvát háborús nacionalizmus

A Medjugorje-jelenség nyújtotta „szent” és anyagi erőforrásokat erőszakos horvát nacionalista csoportok is felhasználták a háború alatt (Herrero, 162). A Mária-szimbolika – különösen a medjugorjei – az identitás meghatározó részévé vált és az etnikai-nacionalista horvátság-fogalom magva lett.[2]

Medjugorje a horvát nacionalizmus számára a háború előtt, alatt és után is alapvető fontosságú volt. A hercegovinai nacionalisták szemében a legszentebb területnek a medjugorjei körzet számított (Vulliamy, 227).[3] Ahogy Franjo Tudjman (Horvátország elnöke a háború idején) mondta: a medjugorjei jelenések „megjósolták és fellobbantották a horvát nemzet újjáéledését” (Herrero, 162). A Medjugorjei Szűzre a horvátok védőszentjeként tekintettek mind Horvátországban, mind Herceg-Boszniában (Bosznia-Hercegovinából a háború alatt kiváló horvát terület). Ő volt az advocata fidelissima Croatiae, „Horvátoszág leghűségesebb szószólója”, a horvátok királynője (Perica, 158). A papi prédikációk szerint a (hol muszlim, hol szerb és keresztény) ellenség Horvátország leghatalmasabb védelmezője, Mária erejével verhető vissza. Mikor elkezdődtek a jelenések, a medjugorjei plébánia lelkésze felszólította a horvátokat, hogy „ragadjanak kardot, öltsenek egyenruhát és állítsák meg a Sátán uralmát!” (Herrero, 162). A horvát nacionalisták megerősítésként, célkitűzéseik jóváhagyásaként értelmezték, hogy a megosztottság és a háború kezdetekor Mária megjelent Horvátországban.

Medjugorjéban is megfigyelhető volt a Mária-szimbolika olyan felhasználása, amely összekapcsolta a jelenséget az erőszakos nacionalista ideológiákkal. A medjugorjei boltok szobrait náci szimbólumok, pl. a máltai kereszt és szvasztikák díszítették (Sells, 107). A Bosznia-Hercegovina egyes részeinek elcsatolására törekvő, Slobodan Milosevićéhez fogható háborús bűnökkel gyanúsítható Franjo Tudjman elnök mellszobrai a Madonna szobrai mellett álltak a városközpont üzleteiben. A horvát állampolgárok együtt énekeltek Mária-himnuszokat és hazafias horvát népdalokkal mind Medjugorjéban, mind a Horvát Köztársaság nyilvános eseményein (Bax 1995, 78). A háború után Horvátország nemzeti szimbóluma díszítette a bejáratokat és a zarándokutakat szegélyező sziklákat, valamint a Jelenések Dombjának két legfontosabb útvonalát és a Krizevac hegyet.

Horvát és boszniai horvát fegyveres erők szintén felhasználták a Mária-szimbolikát, s ezáltal Medjugorjét a horvát katonai létesítményekhez kapcsolták. A horvát védelem „cégére” a rózsafüzér és az ima lett (Mojzes 1998a, 92). 1998-ban, a háború után a horvát hadsereg lourdes-i és római zarándokutakon vett részt, a 400 fős elitalakulat pedig Medjugorjéba ment, ahol hűségesküt tett Máriának (Mojzes 1995; Perica, 342). A medjugorjei zarándokutakon felvonuló gyerekek usztasa mozgalmi dalokat énekeltek (Herrero, 161).[4]

A határ háború alatti átrendeződései is egymás mellé rendelték a politikai és a vallási teret. A Herceg-Boszniából kiszakadó horvátság Medjugorje környékét birtokolta, határai pedig egybeestek a hercegovinai ferences tartományéval. Számos horvát nacionalista szemében ez a hozzácsatolás, valamint az, hogy Medjugorét nem érte támadás a háborúban, megszentelte a politikai határokat, Medjugorjét pedig a régió horvát népének spirituális fővárosává tette. Számos bosnyák, szerb, muszlim és horvát szerint Medjugorje a horvát fundamentalizmus szimbóluma és inspirációjának fő forrása lett (Perica, 336).

 

Medjugorje és az emberiség elleni bűnök

A horvát nacionalisták (helyi és országos szinten is) háborús és emberiség elleni bűnök elkövetésére használták a Medjugorje nyújtotta legitimitást. Pár példával azt mutatom be, hogy ez a bosnyák és horvát társadalom több szintjén is előfordult.Az első példa a háború kitörésekor végzett etnikai tisztogatás. 1992-ben mind a Horvát Külügyminisztérium, mind Herceg-Bosznia megpróbált több mint 10.000 muszlimot deportálni harmadik világbeli országokba. Mindössze egyetlen nyár alatt 45-50.000 muszlimtól „tisztult meg” csak a mostari régió, amely Medjugorje közelében található (Vulliamy, 323). A horvát fegyveres erők nyugat-hercegovinai mecseteket romboltak le, valamint a muszlim kulturális örökség részeit (Perica, 11). A katonaságban is elkezdődött a tisztogatás: mikor Herceg-Bosznia elszakadt a boszniai kormánytól, a HVO – a bosnyák-horvát sereg – megtisztította sorait a nem horvát tagoktól, vagyis a muszlimoktól.

Jóllehet az újságírók és kutatók figyelmének középpontjában a szerb koncentrációs táborok álltak, Herceg-Bosznia legalább ötöt tartott fenn, amelyek mindegyike Medjugorjétól kétórányi távolságon belül volt (Sells,109). A leghírhedtebb horvát tábor, Dretelj, Medjugorjétól autóval körülbelül egy órányi távolságra volt. A tábori foglyokat verték, kínozták, késő éjjelig tartó munkára fogták, anális és állatokkal való szexuális aktusokra kényszerítették, valamint horvát nacionalista dalokat énekeltettek velük. Az élelem- és a vízadagok annyira szűkösek voltak, hogy néhány fogoly a saját vizeletét itta meg a túlélés érdekében (Vulliamy, 323; Silber – Little, 300). Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a háború alatt jórészt nem avatkozott be közvetlenül a boszniai konfliktusba, de ezeket a táborokat a szerb táborokhoz hasonlította, és követelte bezárásukat (Silber és Little, 300).

A foglyok száma ismeretlen, hiszen at táborok többségébe sem az ENSZ Menekültügyi Felsőbb Bizottságát, sem a Vöröskeresztet nem engedték be (Vulliamy, 330). A Vöröskereszt Bosznia három különböző részében (szerb, horvát, muszlim) 51 táborba jutott be, amelyekben mintegy 6474 embert tartottak fogva. A becslések szerint több mint kétharmaduk (4400) horvát táborokban volt (Silber és Little, 299).

A boszniai horvát erők számos hadműveletet indítottak Bosznia-Hercegovina nemzetközileg elismert kormánya, a Bosnyák Föderáció ellen, miközben feladatuk épp annak megvédése lett volna. Erőszakkal távolították el a muszlimokat Prozorból és más közép-boszniai városokból (Vulliamy, 222). A legrosszabb háborús helyzet Mostarban volt. A boszniai horvát hadsereg olyan – szerb és szerb-bosnyák erők által is bevetett – taktikát alkalmazott, amelyet a nemzetközi közvélemény és a főbb emberi jogi szervezetek elítéltek (Vulliamy, 233, 325, 328–29). A boszniai horvát erők eredetileg szövetségesek voltak, ezért a bosnyák muszlimok nem számítottak a támadásra. A boszniai muszlimok élelme kezdettől fogva szűkös volt, „az utolsó gramm lisztig” mindenhez élelmiszerjeggyel juthattak hozzá (Rieff, 124). Az ostrom olyannyira megbénította a várost, hogy a muszlim városrész végül koncentrációs táborhoz hasonlított (Rieff, 341).

Herrero szerint nehéz ténylegesen bizonyítani, hogy a ferencesek közvetlenül is részt vettek volna a kegyetlenkedésben (162). Egyes beszámolók szerint azonban egy-egy ferences szerzetes fegyvert fogott az összetűzések idején. Bax szerint ferences szerzetesek segítettek összeállítani és mozgatni fegyveres egységeket (2000, 319, 6. lj.).[5] Mojzes a Sarajevo Danas (Szarajevó Ma) című kiadványt idézi egy „felfegyverzett ferences szerzetesről,” Duka atyáról, aki horvát csapatokat kísért el a harcba. Mojzes a katolikus vezetést kárhoztatja, amiért nem rótta meg Duka atyát vagy más, a harcokban és az erőszakos cselekményekben részt vállaló papokat (1995, 130–31).[6]

 

Medjugorje és háborús gazdaság

Medjugorje a horvát nacionalizmus szimbolikus vallási forrása volt a háború előtt és alatt. Részt vett az illegális háborús gazdaságban, amely az embereket megfosztotta a szükséges ellátmánytól és élelmiszerektől, és a horvát katonai csoportok pénzügyi forrásaként szolgált, így járulva hozzá a boszniai háború hírhedt kegyetlenkedéseihez.

A régió általános gazdasági hanyatlása ellenére Medjugorje a válság idején és utána is erős maradt. Ahogy Perica fogalmaz, Medjugorje – „a hercegovinai holtág” – „a feldúlt földön virágzó oázis” maradt (311). Ez részben az 1980-as, ’90-es évek jövedelmező idegenforgalmának, az abból származó pénz és tőke folyamatos beáramlásának köszönhető (Ramet 1995,33). A kegyhelye kifinomult pénzügyi fejlesztések alapja lett. A látnokok is komoly összegeket vonzottak ide, részint a „látnok-központú patrónus hálózatokon keresztül”, melyek azért jöttek létre, hogy a zarándokok lelki szükségleteiről gondoskodjanak, részint a látnokok nemzetközi kapcsolatain és üzleti vállalkozásain keresztül (Bax 1995, 22, 21. lj., 50; Perica, 311). Az idegenforgalom a háború alatt is hozott hasznot, ha csökkent mértékben is; tehát a körzet általános gazdasági helyzetéhez képest erős bevételi forrásnak számított. Laurentint és Guerrerát idézve Herrero azt írja, hogy Medjugorje fő bevételi forrása az idegenforgalom volt, amely 1994-re gazdaságának ¾-ét tette ki (162). A zarándokhely több mérfölddel az akkori frontvonalak mögött helyezkedik el, ezért nem érték a nehéz háborús gazdasági hatások, és infrastruktúráját sem érte kár. Medjugorje tehát ki tudta használni földrajzi adottságait, sőt Madonnáját is, hogy a válság idején a felszínen maradhasson.

A turizmus azonban csak az összkép egyik eleme – a háború alatt Medjugorje feketepiaci és illegális gazdasági tevékenysége sokkal jelentősebb szerepet játszott a terület felvirágoztatásában. Laurentin és Guerrera állításai nem egyeznek az elérhető társadalmi-gazdasági adatokkal, amelyek szerint nem a békés turizmus a fő gazdasági forrás. A boszniai háború négy-öt éve alatt mindössze 200.000 zarándok utazott Medjugorjéba, noha korábban a látogatók száma évi egymillió körül volt. A háborúban tehát 95%-kal esett vissza a zarándokok száma, és ez a zarándokokra épülő gazdaság jelentőségét is meg kellett, hogy nyírbálja. Mart Bax holland antropológus a háború előtt és alatt is járt Medjugorjéban. Beszámolója szerint a zarándokok száma folyamatosan csökkent, miközben a városban tartózkodó horvát menekültek és katonák száma egyre nőtt (1995, 78).

A zarándokok helyett a katonák és a háborús menekültek beáramlása tűnik az erősebb demográfiai tendenciának. Medjugorje gazdaságához a háborús években a fosztogatás és az illegális gazdasági tevékenységek járultak főként hozzá, nem pedig a zarándoklatok. A konfliktus közepére a Bosznia-Hercegovina nagyobb városai ostrom alatt álltak és el voltak zárva a világtól. Nyugat-Hercegovina azonban, ahol Medjugorje is fekszik, azon kevés biztonságos terület egyike volt, amelyeken keresztül Boszniába fegyvereket és segélyeket lehetett küldeni (Rieff, 28; Vulliamy, 260). Medjugorje kiváló stratégiai helyzetben volt ahhoz, hogy hasznot húzhasson a feketepiacból és a fegyverkereskedelemből, amely a háború idején elárasztotta a nyugat-hercegovinai gazdaságot. A humanitárius segély fő útja Medjugorjén át vezetett, de ugyanígy a város lett az a folyosó, melyen át fegyverhez, autóhoz, alkoholhoz, dohányhoz és gyógyszerhez lehetett jutni: vagyis mindahhoz, amire Boszniában nagy kereslet volt a háború idején.

Ebben a helyzetben a helyi maffiák erősödtek – a háború áldozatai, a törvény és a rend rovására. A konfliktus alatt Boszniával szemben fegyverembargó volt érvényben, ezért a kormány csak a helyi maffián és katonai alakulatokon keresztül tudott fegyverekhez jutni. A nagy kereslet, a bevételek növekedése révén a helyi maffiák – ahogy a Medjugorje körzetében működők is – politikai hatalomra is szert tettek. A medjugorjei helyzet olyannyira szélsőséges volt, hogy Perica Medjugorjét „balkáni Las Vegasnak” nevezte (343), míg David Rieff „party-városként” utalt rá. (28, 132, 135; l. még Vulliamy, 259).

Medjugorje illegális gazdasága hamarosan a horvát nacionalista fegyveres erők bevételi forrása lett. A „számos háborús kegyetlenkedésért felelős” HVO (Hrvatsko vijeće obrane – Horvát Védelmi Tanács; – Ford.) helyi egységei részesültek a zarándokközpontnak szánt összegekből (Herrero, 161). A HVO megállított és elkobzott a háború sújtotta belső területek muszlim lakosságának szánt szállítmányokat (Vulliamy, 261). Mind a helyi maffiák, mind a fegyveres erők ezeket az eredetileg ingyenes ellátmányokat magas, feketepiaci árakon adták tovább az ostromlott területek bosnyák lakosainak. Ez tovább erősítette a kemény valuta egyirányú áramlását, amelynek révén Bosznia gyorsan csökkenő gazdasága ellehetetlenült, miközben a nacionalista csoportok – melyek annektálni kívánták a bosnyák területet – tovább erősödtek.

E tanulmány szemszögéből még jelentősebb az a tény, hogy a HVO Medjugorjét és a Mária-szimbolikát kihasználva közvetlen támogatást is kapott jótékonysági szervezetektől. A brit „Medjugorje Appeal” szervezet például húszmillió font adományt gyűjtött össze egy medjugorjei árvaház javára, de az összeget katonai felszerelések vásárlására és többek közt a nem katolikus vallási központok ellen irányuló HVO-bevetésekre fordították (Perica, 338-39, Herrero, 162).

A medjugorjei mozgalom vezetői is közreműködtek az illegális gazdaság előnyeinek és a háború által sújtott emberek helyzetének kihasználásában, hogy a horvát fegyveres erőket támogassák. A „Medjugorje Appeal-ben” részt vettek a medjugorjei lelki mozgalom vezetői. Ivan Dragičević, a hat látnok egyike, valamint a Mária-jelenéseket kezdettől hirdető két ferences szerzetes: Slavko Barbarić és Jožo Zovko atyák is segédkeztek a Medjugorje Appeal kampányának szervezésében, hogy aztán az a HVO-t pénzelhesse (Perica, 338-39; Herrero, 162).

A helyi ferences szerzetesek számára a Mária-jelenések rendjük tekintélyének és gazdasági erejének forrásai is voltak. Medjugorje mint vallási központ adományok forrását jelentette a ferencesek számára, de ezen túlmenően „párhuzamos tanítóhivatal” is lett: az erkölcsi és lelki tekintély független forrása (Bax 1995, 21, 35, 35: 8–10 lj.; 36). A hat medjugorjei látnok „közvetlen isteni forrásból származó teológiai üzeneteket” közvetített. Ez az egyház tanításait megfogalmazó, püspökökből álló központi szervezet, vagyis a hagyományos tanítóhivatal doktrinális monopóliumának megkerülését jelentette. A ferencesek tehát akarva-akaratlanul egy Mária-központú vallási monopóliumot hívtak életre (Bax 1995,68). A gyermek látnokok némelyike azt is mondta, hogy a Szűzanya kritikát fogalmazott meg Mostar püspökével kapcsolatban, és megkérdőjelezte tekintélyét (Herrero, 145). Ez a helyi ferenceseket arra indította, hogy jobban ragaszkodjanak vagyonukhoz, amely az egyházmegyét illette volna meg. A tanbeli önállóság és a gazdasági hatalom következményeképpen az egyházmegye és a ferencesek rivalizálni kezdtek, a püspök pedig nehezen tudta tekintélyét érvényesíteni a régóta ferences befolyás alatt álló területen.[7]

A Mária-szimbolika, a Máriához kapcsolódó rítus és művészet, valamint a Medjugorje-kultusz mind a katonaság körein belül, mind azon kívül az erőszakos horvát nacionalizmus legitimációját szolgálta. A horvát katonai erők és a horvát nacionalisták arra használták a medjugorjei mozgalom szimbólumait, szent és anyagi erőforrásait, valamint a szent hely által életre hívott gazdaságot, hogy háborús bűnöket kövessenek el, etnikai tisztogatást végezzenek és újrarendezzék a régió politikai és kulturális összképét.[8] A medjugorjei jelképrendszer az egyházi hierarchián belül megosztó erővé vált, ugyanakkor Bosznia-Hercegovina dél-nyugati részének bekebelezését is legitimálta. A Mária-szimbolika és a katolicizmus erőforrásai a második világháború óta a legvéresebb európai összetűzések alapjává lettek (Cohen, 54, 64; Ramet 1995, 162).

 

Medjugorje és a „szent” ambivalenciája

A konfliktusnak volt vallási dimenziója, ahogy azt tudósok és újságírók is kimutatták. Az egykori Jugoszlávia területén az etnikai identitásnak nem a vallás az egyetlen meghatározó eleme, a háború alatt mégis jelentős és aktív szerepet játszott (Perica, 12). A konfliktus alaposabb megértéséhez egy vallástudományi fogalmat fogok használni elemző eszközként. Ezzel szeretném kibontani, hogyan lehet a békét támogató vallási képeket az erőszak legitimálására használni.

A „szent ambivalencia” kifejezés eredetileg arra utalt, mit tartanak különböző kultúrák szentnek. Számos kultúrában egy szent tárgy vagy személy lehet egyszerre szent és tisztátalan, sőt veszélyes is – a helyzettől, helytől és az időtől függően. R. Scott Appleby ezt a fogalmat tágabb értelemmel ruházta fel, hogy elősegítse a vallási szélsőségesség vizsgálatát. Ambivalence of the Sacred („A szent ambivalenciája”) c. munkájában azt vizsgálta, hogy azonos hagyományban gyökerező, azonos vallási forrásokat és szimbólumokat alkalmazó aktivisták miért alkalmazhatnak teljesen ellentétes módszereket és hermeneutikát (pl. békéset és erőszakosat). Appleby szerint a vallási tapasztalat soha véget nem érő értelmezési kihívást generál, amely folyamatosan igyekszik kipuhatolni a szent jelentését, és azt, hogy a világban a vallásos, cselekvő embereknek hogyan kellene válaszolnia rá (55). Időtől, helytől függően ez a válasz változó: a vallási tapasztalatot egyaránt magyarázhatja erőszakos vagy erőszakellenes nézőpontból.

A medjugorjei Mária képe és szimbolikája – Appleby megfogalmazása alapján – ambivalensnek nevezhető. Nyilvánvaló, hogy a szent ellentétes értelmezéseinek ad alapot: a konfliktusra adott békés és erőszakos válaszok legitimációjához is alapul szolgálhat. Míg a Mária-szimbolika és a Medjugorje-kultusz kézzelfogható tartozékai (pl. a zarándokközpont és a zarándokipar) a zarándokokat reménnyel töltötte el, a nacionalista célkitűzéseknek és az emberiség ellen elkövetett bűnöknek is táptalajává vált. A medjugorjei Mária ambivalens jelképében egyesül a romboló és a teremtő erő.

Appleby megfogalmazása a jelen tanulmány alapkérdése is: „kizárja-e a szentség az erőszak használatát? Vagy lehetnek helyzetek, melyekben a szent igényli a tervszerűen bevetett erőszakot?” (34). A horvát nacionalista válasz: igen. Ez a válasz az erőszak hermeneutikáját használja, amelyben mind a szentség, mind a béke igényli az agressziót, sőt akár a vérontást is. A Mária-alapú béke nem az erőszakmentességet jelenti, hanem az erőszak stratégiai bevetését egy – végső soron politikai – cél érdekében. A nacionalista cél az etnikumok közti ideális, kozmikus egyensúly helyreállítása, melyben a vallási, kulturális és politikai határok egybeesnek, a határok közt homogén népesség lakik, a többi nemzetiségi és vallási csoporttal szemben pedig kirekesztő a viszonyulás.

A nacionalisták ennek megfelelően úgy látták, Bosznia sokszínűsége megzavarja ezt az egyensúlyt, amelyet szentsége okán vissza kell állítani. Ennek két lehetséges útja volt: az egyik a vallási megtérés – Boszniában egyúttal az etnikai áttérés is; a másik a nem katolikusok és nem horvátok erőszakos eltávolítása, vagyis az etnikai tisztogatás. Mindkét módszer célja a kulturális, vallási és politikai egységesítés, s ebben a Mária-szimbolika kulcsfontosságú volt. Mária kérte a megtéréseket, Mária volt a horvát etnikai tisztaság védelmező ereje; ő mozgósította a védelmet, és ő törvényesítette a nacionalista célokat (Herrero: 141-42).

Csak a horvát, etnikai-nacionalista békeértelmezést vizsgálom, tehát a vizsgálat nem terjedhet ki minden részletre. A boszniai konfliktus – ahogy a jugoszláv társadalom is – rendkívül összetett. A tanulmányban adott magyarázat nem vonatkozik minden horvátra vagy horvát nacionalistára. A horvát vallásos nacionalizmus nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki mélyen hívő, sőt, ateistákra is vonatkozhat. A vallásos nacionalista azonban vallásos szimbolikát, tanításokat és rítusokat használ az etnikai-nacionalista ideológia alátámasztására, ami nem jelent sem vallási elkötelezettséget, sem lelkiséget. Mojzes ezt igen találóan foglalja össze: „A jelenlegi balkáni háborúk – paradox módon – olyan vallásháborúk, amelyeket nem vallásos emberek vívnak” (1995, 208). Ez a magyarázat tehát figyelmen kívül hagy egy olyan vallásos értelmezést, amely számos, a horvát nacionalista ideológián alapuló tanulmányában megjelenik, és amelyek révén remélhetőleg jobban megértjük, hogyan lehetett a békét az erőszak nevében felhasználni. Ehhez vizsgálnunk kell azt is, mit jelent e hermeneutika szerint a határok szentsége, valamint a határok és az identitás kapcsolata.

 

A szentnek tekintett határok felállítása és megsértése

A Mária-szimbolika kettősségének veszélye az, „hogy Mária elvben a globális communitast képviseli, a gyakorlatban, illetve az őt ábrázoló képeken mégis egy-egy adott közösség, régió, város, vagy nemzet kizárólagos patrónájaként jelenik meg” (Turner és Turner, 171). Más szavakkal: a Mária-szimbolikában egy univerzális istenség tévedhetetlen mindenhatósága kapcsolódik össze a nemzeti védelmező egyházi érdekeivel. Mária képe itt egy olyan kirekesztő hermeneutikán keresztül nyer értelmezést, amelyet a transzcendencia és a nemzettudat összemosása hozott létre. Ebben Mária békéje és védelmező ereje bizonyos népekre korlátozódik. Innen már csak apró logikai lépés odáig jutni, hogy Mária gondviselése csak egyes csoportokra vonatkozik, míg a kiválasztottak körén túliakkal szemben ítéletnek bizonyul.

A horvát kultúra egyedi esetében Szűz Mária az elmúlt két század során elsődleges identitás-meghatározóvá lett, s mint ilyen, a horvát nacionalisták központi jelképe (Perica, 317). E szerint az ideológia szerint a boszniai háborúban Mária mint Gospa[9] védelmezőként és királynőként vigyázott a horvát kultúrára. Ő biztosította a nemzet, a nép, az intézmények, művészetek sértetlenségét, valamint ügyelt arra, hogy a nemzet életében a katolikus hit legyen az uralkodó.

Nem véletlen, hogy Mária alakja ilyen szorosan kapcsolódik a horvát nemzethez. Vallási és világi vezetők egyaránt tudatosan dolgoztak ezen a szintézisen évtizedeken át. Az 1970-es és ’80-as évek horvát függetlenségi mozgalma idején a horvát katolikus egyház – beleértve legmagasabb rangú tisztségviselőit is – a katolikus és a horvát identitás 100%-os egybeesésének elérésére törekedtek (Denitch, 30). Franjo Tudjman és a nacionalisták azért kampányoltak, hogy a politikában, oktatásban és kultúrában központi szerepe legyen a katolikus dogmának. Tudjman úgy gondolta, hogy a katolikus egyház „az egyetlen szervezett erő, mely következetesen ellenállt a kommunista uralomnak, és amely ápolta a horvát nemzeti öntudatot” – tehát a horvát identitás magva (Ramet 1992, 121). Mária lett Horvátország egyházi patrónája, a ezáltal a horvát kultúra mindennapi metszetei is isteni jelentést nyertek (Vrćan, 116). Mária egy mindent felölelő horvát mitológia részévé vált; a nacionalisták az ő alakjához kötötték a katolikus horvát nemzet születését, így Mária a horvát nemzet és valamennyi horvát anyja is lett. Ebből következik Horvátország és a horvátok különlegesége, egyedi jellege, megszentelt mivolta (Perica, 168).

Medjugorje ennek a folyamatnak vált fontos helyévé, ahol egységbe forrt a horvát kultúra, a politika és a katolikus hagyomány. A délszláv háború alatt a „legrangosabb” horvát politikusok támogatták a medjugorjei mozgalom legitimitását és terjeszkedését. Cserébe a zarándokközpont és több ferences szerzetes támogatta a nacionalista politikusokat (Sells, 107; Herrero, 154). A Mária-szimbolika használata – világi és egyházi vezetők, teológusok és ideológusok által egyaránt – hozzájárult ahhoz, hogy a horvát és a katolikus identitás egységet alkosson.

Ha a nemzet ilyen szent jelentést nyer, az konfliktus idején drámaian megemeli a téteket. Egy olyan nemzetnél, ahol a politikai, kulturális és vallási határok egybeesnek, a nacionalisták bármilyen határsértést valamennyi szintre kiterjedő, ráadásul Isten akaratával is ellenkező válságnak érzékelnek (Douglas, 115, 163, 54; Smith, 70, 105). Ilyen határsértés történik, ha egy csoport azt hiszi, hogy akik nem tagok, illetéktelenül lépnek be területükre, mivel ez profán cselekedet (Douglas, 124). A tagok úgy érzékelik, hogy a határsértés folytán sérül a közösség integritása (Lifton, 150). A horvát nacionlisták például attól tartottak, hogy a szerb nemzet „elszerbesíti” őket és eltörli horvát identitásukat (Mojzes 1998 b, 71). A horvát közösségben minden szerb a magasabb szintű szerb fenyegetés megtestesítője lett, azé a veszélyé, hogy a szerb kultúra beékelődhet a horvátságba és megszüntetheti egyediségét (Velikonja, 38).

A tanulmány elvont értelemben ír erről, de a határsértés zsigeri, személyes szinten is érzékelhető. Ahogy Mary Douglas hangsúlyozza, az emberek megtestesítik a kultúrát, így ők maguk is az adott kultúra határának jelzéseivé lesznek (116). A horvát emberek szentek, mert megtestesítik és kijelölik Horvátország megszentelt terét mind elméletileg és politikailag, mind pedig földrajzi és kultúrális értelemben (Smith, 104). Ebben az esetben a kultúra megsértése személyes sérelem, testi sértés is lesz, és ez közösségi és személyes szinten is működik.

 

Az egyensúly helyreállítása: erőszakos út a békéhez

Ezen a ponton fontos megérteni azt a dinamikát, amelyre az „erőszak” szó utal. Az angol nyelvben az erőszakot tesz (violate) és az erőszak (violence) szó az életerőt jelentő latin vis szóból ered. A szavak gyöke arra utal, hogy bár az erőszaktételből és magából az erőszakból kár is származik, ezek alkotják azt a hatalmat/erőt, amely új köntösbe tudja bújtatni ezt a kárt. Amint Robert J. Lifton összegzésképpen megállapítja: „erőszak esetén a fenyegetettség vagy a határsértés érzete olyan, hogy az ember úgy érzi: ugyanígy kell cselekednie a fenyegetővel szemben” (150). A határsértéseket tehát hasonló erőszakkal lehet orvosolni. Mivel a határsértés zsigeri szinten érzékelhető, a rá adott válasz is ösztönös.

A kulturális határok akkor állnak helyre és a határsértés akkor szűnik meg, amikor minden etnikai csoport elfoglalja helyét saját kulturális határain belül. A boszniai háború alatt ez kétféleképpen történt. Egyrészt térítéssel: a másik átformálásával a saját csoport tagjává. A megtérés mint a katasztrófa elhárításának eszköze jól ismert teológiai fogalom a római katolikusok körében. A medjugorjei Mária egyik elsődleges üzenete a megtérés, akár úgy is, hogy a megtérés az erőszak helyébe lép. „Mondjátok el minden fiamnak és leányomnak, a világnak, hogy megtérésükre vágyom … Megkérem Fiamat , hogy ne büntesse a világot, hanem meneküljön meg a világ… Amikor Isten eljön, nem fog tréfálni” (Perry és Echevarria: 304). A megtérés eltüntetné a versengő felek közti szakadékot azáltal, hogy nem volna többé felekezeti különbség, így tehát az igazságos erőszak jövőbeli lehetőségeit is megnyirbálná.

A boszniai háborúban a megtérés többet jelentett vallási megtérésnél: nemzetiségi „hitehagyással” kellett együtt járnia. A vallási és az etnikai identitás a háborúban közel ugyanazt jelentette, ezért ha valaki áttért egyik vallásról a másikra, ez automatikusan nemzetiségi hovatartozásának megváltoztatását is jelentette. A háború idején katolikus vallásra térni egyet jelentett a horváttá válással (Perica, 25). Az áttérés tehát nemzetiségi kérdéssé is lett és felvetette a lojalitás – az etnikai közösséghez való hűség –, illetve az árulás problémáját.

A megtérés központi szerepet töltött be Mária üzeneteiben is, amelyeket a zarándokközpont rögzített. A látnokok szerint Mária gyakran hangsúlyozta a megtérés jelentőségét, ugyanakkor a katolikusok által elkövetett kegyetlenkedésekről nem esett szó a látomásokban. A látnokok által közvetített üzenetek nem szóltak sem a boszniai népirtásról, sem a kegyhely körül zajló erőszakról. Mária üzeneteiben egyszer volt csak szó a háborúról, 1992. április 5-én (tehát viszonylag a konfliktus elején): eszerint „a háborút csak imádsággal és böjttel lehet megállítani.” Az üzenetek nem azért marasztalták el a háborút, mert az embereket és a környezetet fölösleges pusztításnak és szenvedésnek tette ki, hanem hogy segítsék a lelki megtérést: „Gyermekeim, imádkozzatok, és életetekkel tegyetek tanúságot arról, hogy hozzám tartoztok, mert ezekben a zavaros időkben a Sátán vágya, hogy a lehető legtöbb lelket csábítsa magához” (vö. http://medjugorje.hr/). 1993-ban a boszniai muszlimok és a boszniai horvátok között dúló erőszak és a horvát koncentrációs táborok telítődése idején Mária üzenetei nem említették a Mária-hívő katolikus horvátok által elkövetett népirtást, és nem szólították fel a horvátokat, hogy fejezzék be a kegyetlenkedést. Ez tágabb teret biztosított egy erőszakos hermeneutikának, amely a medjugorjei Mária-teológiát arra használta fel, hogy legitimálja a horvátok által elkövetett kegyetlenkedéseket.

A határok integritásának helyreállítására használt másik eszköz az erőszakos deportálás és a hozzá kapcsolódó erőszak volt. Srdjan Vrćan szerint „a nacionalista imperatívusz megköveteli az erőszakos lakosságcserét és kiutasítást, a többé-kevésbé erőszakos asszimilációt és olykor a likvidálást is, hogy létrehozza azt a szoros kapcsolatot állam és a kultúra között, amely a nacionalizmus lényege” (116). Ha a nemzetiségi és a vallási sokszínűség, valamint a hozzájuk kapcsolódó kulturális sokszínűség nem oldható meg asszimiláció révén, akkor a nacionalisták követelése szerint meg kell tisztítani az országot a nem horvátoktól. Akit nem lehet megtéríteni, azt el kell távolítani. Egy Medjugorjéba látogató horvát katona fogalmazta meg ezt az érvelést, miként azt az erőszakos hermeneutikai elvet is, amelyet a horvát nacionalisták is alkalmaznak a Mária-teológia és szimbolika magyarázatában: „Nem azt tettük, amit Szűz Mária kért … Ő a katolicizmusra térést kérte a béke érdekében. Nem térítettük meg a hitetleneket, ezért most háború van” (Cohen, 65­–66). A háború egyének és közösségek erőszakos eltávolítását, sőt lemészárlását is jelentette. Az ilyen cselekedetek számolnák fel az eredeti határsértést, és – e szerint a logika szerint – a vérontás révén megerősítenék a határok integritását (Campbell, 34).

A kitelepítések és mészárlások etnikai tisztogatásnak minősültek, és nem csupán egyénekre, hanem intézményekre, valamint más etnikumok történelmi-kulturális emlékhelyeire is vonatkoztak. Horvátország és Herceg-Bosznia egyaránt muszlimok ezreit deportálta, mecseteket és kulturális emlékhelyeket pusztítottak el, sőt, a horvát fegyveres erőket is megtisztogatták az ott szolgáló muszlimoktól. Medjugorjéban és környékén szintén zajlott tisztogatás és erőszakos kitelepítés. A HVO-tól független medjugorjei lakosok még a boszniai háború előtt sikeresen kampányoltak a szerb származású családok eltávolításáért – ezt Mart Bax „kis háborúnak” is nevezte (Bax 2000, 331). Szándékosan rongáltak meg szerb sírokat, hogy eltüntessék a családok medjugorjei jelenlétének bármilyen történelmi jelét, bizonyítékát. A háború alatt a HVO környéken végzett etnikai tisztogatását Medjugorjéban tervezték el, és onnan irányították a kivitelezést is, hiszen a város a HVO bázisa a körzetben (Vulliamy, 260). A HVO azzal fenyegetett, hogy ha bárkit azon kapnak, hogy muszlimoknak nyújt menedéket, lerombolják az otthonát (Sells, 107). A horvát nacionalisták összességében muszlimok tízezreit távolították el vagy ölték meg a régió etnikai tisztogatása során, és megsemmisítették a szerb és muszlim történelmi jelenlét bizonyítékait.

A bosnyák háborút gyakran említik népirtásként, de sokszor nem is gyilkosságról van szó, hanem arról, hogy a hadban álló felek erőszakkal eltávolították a lakókat otthonukból vagy közösségükből. A cél nem a muszlimok megsemmisítése volt, hanem a muszlim jelenlét megszűntetése és azoknak a bizonyítékoknak az eltüntetése, amelyek arra utalnak, hogy a horvát területen valaha is éltek muszlimok. Ha népirtásra törekedtek volna, akkor nem lett volna értelme a muszlimok hivatalos úton történő deportálásának. A cél azonban az volt, hogy egyes területeket megtisztítsanak a fenyegető különbségektől, legyen szó egyénekről vagy közösségek történelmi jelenlétének bizonyítékairól.

A deportálás mindenképpen erőszakos cselekmény, hozzátartozik a mészárlás, a nemi erőszak, a pszichés és testi kínzás, a csonkítás és a gyilkosság. A háborús stratégia szemszögéből nézve: a horvát katonák azért vetették be ezeket az eszközöket, hogy megszüntessék az áldozatok kötődését közösségükhöz és otthonukhoz (Allen). Esetükben tehát helyénvaló a „tisztogatás” fogalma, amelyet etnikai konfliktusokkal kapcsolatban sokszor azért használnak, hogy kisebbítsék a bűnt.

A cél tehát nem az egyének eltávolítása volt, hanem a kulturális tér megtisztítása. A háború célja a régió társadalmi és kulturális szövetének elszakításával olyan átalakulás előidézése volt, amely az etnikai tisztogatás definíciójaként is felfogható (Markle és McCrea, 206). Egy évszázadok óta fennálló társadalomban vagy közösségben nem lehet erőszak nélkül megszüntetni a kapcsolatokat vagy megváltoztatni az életstílust. Csonkításra, gyilkosságra, nemi erőszakra van szükség ahhoz, hogy az ilyen alapvető kapcsolatok felszámolását egyáltalán meg lehessen kísérelni. Az etnikai tisztogatás elsősorban nem az egyének elpusztítására törekszik, hanem a kapcsolatok és a kultúra megsemmisítésére. Sok egyén élheti túl, de közösségeik addigra porban hevernek, és kevesen akarnak visszatérni: így válik valóra az, amit a nacionalista képzelőerő létrehívott.[1]

A tisztogatás célja a szentként, kozmikusként – és etnikai-nacionalista nézőpontból természetesként – értelmezett egyensúly helyreállítása. Így a folyamat vallási színezetet is kap, mivel a horvát nacionalisták nemcsak tisztogatnak, hanem szent teret tisztítanak meg, amelyet a sokszínűség megszentségtelenített. Azt akarták, hogy a horvát kultúrának és vallásnak (ahogy azt a nacionalista ideológiai meghatározza) uralkodó, sőt, monopol helyzete legyen a határokon belül. A kozmikus egyensúly és rend helyreállítása párhuzamosan történt a horvát kultúra helyreállításával és homogenizálásával.

A háborúval Isten visszatért népéhez, népe szívébe és otthonába…, visszatért Horvátország tömegkommunikációjába, politikai, társadalmi és állami életébe, ahol negyvenöt éve nem volt helye. A kereszt a horvát zászló mellett áll… Igazi háború volt „a dicső keresztért és az arany szabadságért” és azért, hogy Krisztus és a szabadság visszatérjen Horvátországba (Mojzes 1995, 130).

E szemlélet szerint a béke nem más, mint az etnikailag és vallásilag homogén politika világa. Horvátország esetében ez azt jelenti, hogy a belpolitika szereplői csak horvátok; a horvát identitást pedig jórészt katolikus képek és a

Mária-szimbolika határozzák meg. Ez az elképzelés legalább kétszáz évvel a horvát nacionalizmus kezdetei előtti időkre nyúlik vissza. Ivo Banać szerint a 19. század romantikus nacionalizmusa a nemzetek világát gyönyörű kertként képzelte el: „ahogy a Teremtő által elültetett virágoknak is, minden nemzetnek megvoltak a maga jellegzetességei. A rózsa illatát nem lehet, ezért nem is szabad az őszi krizantémba oltani. Minden nemzet-virágnak megvan a maga külön helye az isteni tervben” (27–28).

Ezeknek a határoknak a megsértése megzavarja azt a békét, melyet a legmagasabb tekintély – Isten és az Istenanya – adott, ezért isteni rendelkezés szerint cselekedni kell, akár erőszakosan is. Emiatt kevés tere marad a kompromisszumnak és az ártatlanságnak.

 

Összegzés

A Mária révén megvalósuló béke összetevőinek vizsgálata alapján elemezni tudtuk a medjugorjei Mária szimbolikájának kettősségét. A máriás béke, amelyről horvát nacionalisták és vallási szélsőségesek prédikálnak, kirekesztő béke, és a horvát határok között más kultúrák és vallások eltávolítását vagy asszimilációját kívánja meg. Mivel sokan nem tértek volna meg és nem asszimilálódtak volna a horvát eszményhez, s mivel a horvát kultúra határait a legfelsőbb hatalom szentesítette, a kiűzés, a csonkítás, a gyilkosság eszköze helyénvalónak és szükségszerűnek minősült az egyensúly visszaállítása érdekében és azért, hogy Mária békéje beköszönhessen. Ez az ideológia egyúttal etnikai-nacionalista teológia is, amelyben a politikai, kulturális és nemzetiségi határok szentnek minősülnek és vallási jelentőséget öltenek, horvátnak lenni pedig megszentelt tulajdonságnak számít. A háború alatti etnikai tisztogatás ezért vallási színezetet kapott, a szélsőségesek pedig nem egyszerűen tisztogattak, hanem egy, a sokszínűség miatt profánná lett szent teret tisztítottak meg. Ez a szent ambivalenciájának eredeti jelentését érinti.

Egyszerű lenne ezt a kettősséget besorolni a világ fontos szimbólumaira jellemző ellentmondások közé. Nyilvánvaló azonban, hogy vannak olyan mechanizmusok, amelyekben ez az ambivalencia is megjelent, és voltak olyanok, amelyket emberi manipuláció működtetett. A Mária-szimbolika ilyen értelmezése szerint az erőszak és a béke nem csupán összefüggenek egymással, hanem kapcsolatukban a béke megkívánja az erőszakot, az erőszak eredménye pedig béke lesz. A látszólag ellentétes fogalmakat a Mária-szimbolika köti össze. Így hatnak egymásra, és ezért muatkozik meg a fő szimbólumban egyfajta dinamika (Turner és Turner, 245–46). A Mária-szimbolika nem csupán kettős, hanem többarcú: azon túl, hogy különböző interpretációkra ad módot, ezek értelmezései hatnak is egymásra a gazdag szimbólumrendszeren belül.

Mária békéje mást és mást jelent az embereknek. Egyszerű, mindenki számára érthető üzeneteit teológus és zarándok egyaránt dicséri, mégis lehetőséget adnak radikális, erőszakos értelmezésekre is, és szentesíthetnek erőszakos cselekedeteket is. Ennek példája a cikkben bemutatott etnikai-nacionalista teológia, amely a békét kirekesztő egyensúlyként értelmezi. Ennek az egyensúlynak a nevében lehetségessé vált a faji alapú különbségtétel népek között, valamint közösségek szétszakítása. A béke a nacionalista eszményt és az idealizált határokat tárgyiasította: a rasszista és kirekesztő határok erősödtek meg.

A boszniai háború horvát etnikai-nacionalista Mária-ideálja nem kizárólagos és nem vonatkozik minden horvát nacionalistára, különösen nem minden horvátra. Célom annak a háború idején ható hermeneutikai alapvetésnek a vázlatos bemutatása volt, amely Máriát állítja a horvát identitás középpontjába. Ezt a hermeneutikát szem előtt tartva azt próbáltam megérteni, hogy hogyan lehet egy szent alak kultusza és szimbolikája egyszerre az öröm és az erőszak forrása.

Az ilyen idealizált egyensúly nem lehet stabil, és úgy tűnik, a régi közmondás, mely szerint az erőszak további erőszakot szül, visszafogja a nacionalista erőszak-hermeneutikát. Amikor Bax a „kis háborút” kutatta, észrevette, hogy a helyi horvát támadások fő célpontja, az Ostojici család tulajdonképpen katolikus család – szerb ortodox gyökerekkel. Már több generációval korábban áttértek a katolikus vallásra. A háború és a gazdasági válság nyomására azonban a horvátok a szerb eredetű katolikus családokat báránybőrbe bújt farkasoknak tartották, és őket tekintették a konfliktus okozóinak. Ez a helyzet a középkori spanyol Reconquista alatt kivégzett conversos esetére emlékeztet: ők katolikus hitre tért muszlimok és zsidók leszármazottai voltak, hűségük a valláshoz és a nemzethez családi múltjuk miatt kérdőjeleződött meg. A közösségek emlékezete mély, de szelektív. Válság idején szükségük lehet bűnbakokra, olyannyira, hogy a térítés/megtérés mint a béke eszköze újabb erőszak forrásává válhat. Alighanem az etnikai tisztogatás az a végső pont, amely felé az erőszakos vallási-nacionalista hermeneutika mutat. (Varsányi Orsolya fordítása)

 

Bibliográfia

ALLEN, Beverly, Rape Warfare: The Hidden Genocide in Bosnia-Herzegovina and Croatia. Minneapolis, University of Minnesota Press.1996.

APPLEBY, R. Scott, Ambivalence of the Sacred: Religion, Violence, and Reconciliation. New York, Rowman and Littlefield. 2000.

BANAĆ, Ivo, The National Question in Yugoslavia: Origins, History, and Politics. Ithaca, Cornell University Press. 1984.

BAX, Mart, Medjugorje: Religion, Politics, and Violence in Rural Bosnia. Amsterdam, VU Uitgeverij. 1995.

– Planned Policy or Primitive Balkanism? A Local Contribution to the Ethnography of the War in Bosnia-Herzegovina. In: Ethnos 65/3, 317–40. 2000.

CAMPBELL, David, Violence, Justice, and Identity in the Bosnian Conflict. In: Edkins, J. – Persram, N. – Pin-Fat, V. (szerk), Sovereignty and Subjectivity. Boulder, Lynne Rienner, 2–38. 1999.

CHESTON, Sharon E. (szerk.), Mary the Mother of All: Protestant Perspectives and Experiences of Medjugorje. Chicago, Loyola UP. 1994.

COHEN, Leonard J., Bosnia’s ‘Tribal Gods’: The Role of Religion in Nationalist Politics. In: Mojzes, P. (szerk.), Religion and the War in Bosnia. Atlanta, Scholar’s, 43–73.1998.

DENITCH, Bogdan, Ethnic Nationalism: The Tragic Death of Yugoslavia. Minneapolis, University of Minneapolis Press. 1996.

DOUGLAS, Mary, Purity and Danger: An Analysis of the Concepts of Pollution and Taboo. New York, Routledge. 2000.

GASPARI, Antonio, Deception or Miracle?, In: Bosnia Daily, 275. 2002.

GIRARD, René, Violence and the Sacred. Ford. Patrick Gregory. Baltimore, Johns Hopkins University Press. 1977.

HERRERO, Juan A., Medjugorje: Ecclesiastical Conflict, Theological Controversy, Ethnic Division. In: Greer, J. M. – Moberg, D. O. (szerk.), Research in the Social Scientific Study of Religion, 10/137–71. 1999.

LIFTON, Robert Jay, The Broken Connection: On Death and the Continuity of Life. Washington, American Psychiatric Press. 1996.

MARKLE, Gerald E. – McCREA, Frances B., Medjugorje and the Crisis of Yugoslavia. In: Swatos, W. H. Jr. (szerk.), Politics and Religion in Central and Eastern Europe: Traditions and Transitions. London, Praeger. 1994.

MOJZES, Paul, Yugoslavian Inferno: Ethnoreligious Warfare in the Balkans. New York, Continuum. 1995.

– The Camouflaged Role of Religion in the War in Bosnia and Herzegovina. In: Mojzes, P. (szerk.), Religion and the War in Bosnia. Atlanta, Scholar’s, 74–98. 1998a.

– The Grievances of Bosnian Religious Groups. In: Church and Society, 88/69–73. 1998b.

PERRY, Nicholas – ECHEVERRIA, Loreto, Under the Heel of Mary. New York, Routledge. 1998.

PERICA, Vjekoslav, Balkan Idols: Religion and Nationalism in Yugoslav States. New York, Oxford University Press. 2002.

RAMET, Sabrina Petra, Balkan Babel: Politics, Culture, and Religion in Yugoslavia. San Francisco, Westview. 1992.

Social Currents in Eastern Europe: The Sources and Consequences of the Great Transformation. Durham, Duke University Press. 1995.

RIEFF, David, Slaughterhouse: Bosnia and the Failure of the West. New York, Simon and Schuster. 1995.

SELLS, Michael A., The Bridge Betrayed: Religion and Genocide in Bosnia. Berkeley, University of California Press. 1998.

SILBER, Laura – LITTLE, Allan, Yugoslavia: Death of a Nation. New York, TV Books. 1996.

SMITH, Jonathan Z., To Take Place: Toward Theory in Ritual. Chicago, University of Chicago Press. 1987.

TURNER, Victor and Edith L. B., Image and Pilgrimage in Christian Culture. New York, Columbia University Press. 1978.

VELIKONJA, Mitja, „Liberation Mythology: The Role of Mythology in Fanning War in the

Balkans”. In: P. Mojzes (szerk.), Religion and the War in Bosnia. Atlanta, Scholar’s. 20–42. 1998.

VRCAN, Srdjan, „The Religious Factor and the War in Bosnia and Herzegovina”. In: P. Mojzes (szerk.), Religion and the War in Bosnia. Atlanta, Scholar’s. 108–131. 1998.

VULLIAMY, Ed, Seasons in Hell: Understanding Bosnia’s War. New York, Simon and Schuster. 1994.



[1] Juan Herrero a jelenség kézzel fogható vonatkozásait „Medjugorje mozgalomnak” nevezte (139). A jelen tanulmányban a „Medjugorje mozgalom” terminust fogom használni a konkrét vonatkozásokra: tehát a zarándokközponta, a zarándokiparra, a zarándokok, helyiek és azon vallásos emberek mozgalmára, akik a zarándokközponthoz és a Medjugorje-kultuszhoz kötődnek. A „jelenség” szó pedig az egész helyzetre vonatkozik, melybe a jelenések, s azok hatásai, következményei is tartoznak.

[2] Ez nem csak a horvát nacionalistákra volt jellemző. A szerb nacionalisták a saját hagyományaikból merítettek, pl. Lázár herceg népszerű mítoszából, aki sikertelenül szállt szembe az oszmán terjeszkedéssel a 14. században.

[3] Perica alapos leírást ad arról, hogyan alkalmazták a Mária-szimbolikát, liturgikus elemeket és más szimbólumokat a horvát nacionalista mozgalom szervezésekor az 1970-es, ’80-as években. (157-8, 167, 168, 172.)

[4] Az Ustasha a II. világháborúban Mussolini által életre hívott, majd a náci hadsereg által felügyelt horvát állam neve. Saját koncentrációs táborokat épített, melyek között a leghírhedtebb Jasenovac volt, és az ott állomásozó német csapatok szerint brutalitásuk, és kegyetlen népirtásuk a nácikéhoz fogható.

[5] Bax munkája egyedi néprajzi tanulmány Medjugorjéről és Nyugat-Hercegovináról, mely a boszniai háború időszakával és a kilencvenes évek összecsapásához vezető évtizeddel foglalkozik. Ritka az ilyen típusú tudományos munka, aminek több oka is van. A szocialista Jugoszlávia nem kedvezett a néprajzi terepmunkának és tudományos kutatásnak. A Tito-korszakban nem volt szabad olyan kutatással foglalkozni, amely a nacionalista sérelmeket tovább súlyosbíthatta volna. Ezek a sérelmek a második világháború etnikumok közti konfliktusaiban és a mészárlásokban gyökereznek. Ezeket az eseményeket igyekeztek elfeledtetni és „állami politikaként” homályosabb fényben feltüntetni, mert így Jugoszlávia nemzeti – tehát nem etnikai – identitása erősödhetett volna (2000, 333). Bax vizsgálódásai annyival inkább is felbecsülhetetlen értékűek, hogy a helyi és a körzeti központ, Citluk feljegyzései megsemmisültek a háborúban (2000, 318 2. lj)

[6] Ez nem jelenti azt, hogy valamennyi katolikus laikus vagy egyházi személy részt vett volna az itt leírt eseményekben. Számos egyházi személy és laikus is nyíltan elítélte a kegyetlenkedéseket és a HDZ (Hrvatska Demokratska Zajednica – A Horvát Demokrata Közösség, a legnagyobb konzervatív-keresztényszocialista néppárt – a ford.) rendszer korrupcióját és etnikai-nacionalista politikáját. Így tett több püspök és bíboros is, akik a háború során elhatárolódtak a HDZ-től.

[7] A rend és az egyházmegye közötti feszültség a régmúltra vezethető vissza. A Vatikán a tizennegyedik században helyezte a rendet Boszniába, hogy a Bosznia-Hercegovina felett fennhatósággal bíró Oszmán Birodalom muszlim hatását ellensúlyozza. Századokon át csak a ferencesek képviselték a katolicizmust a térségben. Ezért valamennyi egyházi földbirtok, plébánia és kolostor a helyi rendhez tartozott – így Medjugorje is. Ez a monopólium nem tartott sokáig. A balkáni oszmán befolyás gyengülésével az Osztrák-Magyar Monarchia csatolta magához Boszniát, és kiépített egy új egyházi rendet. Az Osztrák-Magyar Monarchia célja az volt, hogy ellensúlyozza a ferencesek befolyását, akik a helyi népességgel és törekvéseikkel azonosultak. A közelmúltig a ferencesek a helyi, hercegovinai lakosságból kerestek új tagokat a rendbe (Perica, 144). Az új rendszerben a földtulajdon és a helyi befolyás a rendtől a papsághoz vándorolt. A püspökök elnyerték a Vatikán támogatását, és egyre több földet vontak mostari ellenőrzés alá. Ez nemcsak a ferencesek népszerűségének csökkenésével fenyegetett, hanem azzal is, hogy a rend elveszíti politikai és gazdasági önállóságának alapjait (Herrero, 143). A ferencesek szinte minden vagyonukat és jogi tekintélyüket elvesztették már 1981-re, mikor az a csoda történt, hogy Szűz Mária megjelent a medjugorjei plébánián.

[8] A volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményekért felelős személyek megbüntetésére létrejött Nemzetközi Törvényszék számos HVO csúcsvezetőt vádolt, pl. Dario Kordicot, a HDZ bosznia-hercegovinai elnökét, aki 25 év börtönbüntetést kapott. (A Nemzetközi törvényszékről: http://www.icty.org)

[9] Gospa Mária horvát neve.

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: