Tanulmány

2021. április 6-án meghalt a tübingeni egyetem világszerte ismert professzora, a svájci származású és állampolgárságú Hans Küng. Munkásságát sokan és sokféleképpen értékelték. Egyesek a „jövő katolikusának” tartották, mások csak az egyházi, főként a pápai intézményrendszer kritikusát, megint mások a világvallások közti megbékélés megteremtésének fáradhatatlan munkását, harcosát látták benne.
Személyében a 20. század egyik legjelentősebb katolikus teológusa távozott közülünk. Balogh Vilmos Szilárd tanulmánya a magyar teológia szövegkörnyezetében páratlan kezdeményezés: Küng teljes pályaképének áttekintésére vállalkozik. Az írást folytatásokban közöljük.

Megharcolt szabadság – vitatott igazság – megélt emberség (I. rész)

Mozaikok: Hans Küng (1928 – 2021) – BALOGH VILMOS SZILÁRD írása


Címkék: , , , , , , ,

2021. április 6-án meghalt a tübingeni egyetem világszerte ismert professzora, a svájci származású és állampolgárságú Hans Küng. Munkásságát sokan és sokféleképpen értékelték. Egyesek a „jövő katolikusának” tartották, mások csak az egyházi, főként a pápai intézményrendszer kritikusát, megint mások a világvallások közti megbékélés megteremtésének fáradhatatlan munkását, harcosát látták benne. Egy tizenegy évvel ezelőtt készült interjúban azt mondta, hogy nem fél a haláltól:

Tudom nem bizonyítható, mi van a halálon túl. Ebben a tekintetben kantiánus vagyok: a tiszta ész illetékessége a téren és időn túlra nem terjed ki. Bár nincsenek bizonyítékaim, de nagyon jó okokat tudok felhozni azon meggyőződésem mellett, amely szerint életem ugyanúgy nem egyszerűen egy semmi felé tart, miként a kozmosz sem jöhet a semmiből. Hanem halálommal egy első-végső valóság felé tartok, amit Istennek nevezünk. [taz, 2010. május 14.] [1]

Csodálatra méltó az a termékeny irodalmi tevékenység, amelyet Küng felmutat. Ha pusztán az utóbbi másfél-két évtizedet tekintjük, akkor is széleskörű munkásságának zavarba ejtő sokszínűségével találkozunk.


A szerző, Dr. rer. nat. Balogh Vilmos Szilárd elméleti fizikus, teológus. Egyetemi oktató és matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár Bajorország­ban. Évtizedek óta folyóiratunk főmunkatársa. Legutóbbi írása a Mérlegben: „Spirituális visaszaélés a katolikus egyházban” (2018–2019-es összevont szám, 81-104. o.).


Visszaemlékezéseit három kötetben tette közzé. Az első 2002-ben jelent meg Erkämpfte Freiheit [Megharcolt szabadság – a továbbiakban MSZ] címmel, a második az Umstrittene Wahrheit [Vitatott igazság – a továbbiakban VI] 2007-ben, míg a harmadik, az Erlebte Menschlichkeit [Megélt emberség – a továbbiakban ME] 2013-ban látott napvilágot a Piper Kiadónál. A három vaskos kötet (összesen több mint 2000 oldal) egyfajta számvetés mindarról, amit Küng élete során átgondolt, meg- és átélt.[2] Az utolsó kötet végén Küng így búcsúzik:

Minden tekintetben gazdag életet kaptam ajándékul. Nem vagyok ¸életunt`, hanem ¸élettel telt` … a Biblia szerint így halt meg Ábrahám (Teremtés 25,8) és Dávid király (Krónikák I. könyve 23,2; 29,28), de Jób is. (ME 657.o.)

„Küng-összes”

2014 januárjában a Herder Kiadó vezetője, Manuel Herder ajánlatot tesz: 24 kötetes életmű-kiadást tervez Küng munkáiból – egyfajta „mérlegelést”. A válogatás nem igazán egyszerű és könnyű, főként ha figyelembe vesszük, hogy a neves teológus akkor már 86 éves, aktív pályája közel hét évtizedes időszakában 74 monográfiát és ezernél is több tanulmányt tett közzé számtalan nyelven. Ebből kellett azokat a kulcsfontosságú publikációkat kiválogatni, amelyek egy ilyen „Küng-összes” keretében átfogó képet adnak a teljes elvégzett munkáról.

Ekkora feladatot a Parkinson-kórban szenvedő tudós egymaga nem vállalhatott, de közismerten legendás munkabírása még itt sem hagyta el. A kötetek megszerkesztésében Stephan Schlensog, a Weltethos Alapítvány főtitkára, 1984-től Küng közvetlen munkatársa segédkezett. A tervezett 24 kötet mindegyike megjelent, utolsóként az elmúlt évben a Begegnungen [Találkozások – a továbbiakban T] címűt vehettük kézbe. A szerző máig tartó népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy idén (2021-ben) a Herder Kiadó már a gyorsan elkelt huszonnegyedik kötet utánnyomásán dolgozik.

A sorozat nem pusztán arra vállalkozott, hogy Hans Küng életútját és pályafutását felelevenítse, hanem arra is gondolt, hogy vele együttműködve az összes mértékadó publikációt és azok keletkezését ismételten nagyító alá vegye. A szerkesztett kötetek Küng munkásságát négy periódusra osztják. Az elsőt a megigazulásról szóló 1957-es disszertáció indítja. Ebből kiindulva az egyházon belüli ökumené kérdéseivel, a katolikus egyháztannal, valamint az egyházon belüli reformok gondolatkörével foglalkozik. Mindez az 1970-ben megjelent és rendkívüli feltűnést keltett „Unfehlbar? Eine Anfrage” [Tévedhetetlen? Kérdésfelvetés] című műben csúcsosodik ki. Ebben található az egyházi tévedhetetlenségről szóló dogma alapvető kritikája és ez képezi a tanítóhivatallal létrejött konfliktus kiindulópontját, amely aztán az ún. missio canonica, vagyis az egyházi tanítói engedély megvonásához vezet 1979 decemberében. Ezt a fázist dokumentálja az első hat kötet.

Az 1968-as, forradalminak mondható társadalmi változások a teológiát is arra ösztönözték, hogy általánosságban ismét foglalkozzon az istenhit kérdésével, de keresztény teológiaként azzal is, hogy mit jelent kereszténynek lenni a huszadik század második felében. Ez a kihívást a második periódus munkái dolgozzák fel. 1970-ben Hegel teológiai gondolkodásához kapcsolódva a „Menschwerdung Gottes” [Isten emberré válása], majd 1974-ben a rendkívüli népszerűvé vált, a könyvek sikerlistáján hosszú ideig előkelő helyen szereplő „Christ sein” [Kereszténynek lenni] igyekszik válaszokat keresni, útmutatásokat adni. Ugyanebbe a témakörbe illeszkedik az 1978-ban megjelent „Existiert Gott?” [Létezik Isten?], valamint a négy évvel később napvilágot látó „Ewiges Leben?” [Örök élet?] című kötet. Az életmű-sorozatnak ehhez a periódusához sorolódnak az emberhez méltó halállal kapcsolatos későbbi megfontolások is. A 11. kötet mindezek lezárásaként Küngnek a természettudományokkal kapcsolatos gondolataival ismertet meg.

A nyolcvanas évek közepétől más irányú megközelítések, a világ vallásaira vonatkozó kutatások kerülnek a középpontba. Különféle utazásai alkalmával Küng viszonylag korán szembesül és érzékenyen reagál a nagy világvallások által képviselt nézetekre és életformákra. Nem pusztán megérteni szeretné a világról, az emberről és a hitről alkotott felfogásokat, hanem egyre világosabban látja, hogy a növekvő globalizáció révén a párbeszéd politikai szempontból sem mellőzhető. Tíz évvel Samuel Huntington „Clash of Civilisations”[3] című munkája előtt, amelyet Küng rendkívül differenciálatlan hipotézisnek tekint[4], már az 1984-es „Christentum und Weltreligionen” [Kereszténység és világvallások] utószavában így fogalmaz:

A vallásközi ökumenikus párbeszéd ma már egyáltalán nem néhány világtól elidegenedett békeszerető specialitása, hanem a történelemben első alkalommal világpolitikai szintre kívánkozó dolog. Segíthet abban, hogy földünket lakhatóbbá, így békésebbé és megbékültebbé tegyük. (idézi ME 203.o.)

A vallásközi párbeszédre vonatkozó publikációk, valamint az azok hátterét képező hermeneutikai megfontolások a „Spurensuche. Die Weltreligionen auf dem Weg” [Nyomkeresés. Világvallások útközben] című multimédiás projekt, valamint a három ábrahámi vallásról szóló nagy monográfiák az összkiadás hat kötetét ölelik fel (12-17).

A fentebb már idézett utószóban található az az alapgondolat, amely a világethosz [Weltethos] projekt szállóigéjévé vált: „A világ népei között nem lesz semmiféle béke a világvallások közötti béke nélkül.” A negyedik periódus ilyen irányú tevékenységéhez az átmenetet a 18. kötetben találjuk, amelyben a művészetről, irodalomról és zenéről írt tanulmányok kaptak helyet. A következő két kötet pedig a Küng által létrehozott Weltethos Alapítvány munkáját dokumentálja.

Az összkiadás utolsó négy kötetéből három már a fentebb említett visszaemlékezés, a negyedik pedig „Begegnungen” [Találkozások] címmel a Küng számára fontos személyes kapcsolatokat eleveníti fel, valamint az összegzés szándékával írt „szellemi hagyatékot” foglalja magában.

Ez a széleskörű kutatási és írói tevékenység is rámutat arra, miért nem kedvelte Küng „a pápa kritikusa”, illetve az „egyházi lázadó” megjelölést. A sorozat társszerzője, Stephan Schlensog így jellemzi:

Egyike azoknak a ritka, világszerte figyelmet érdemlő teológusoknak, akiket a világ valamennyi nagy vallása ismert és elfogadott. Média-megjelenése, publicitása olyan, amelyhez hasonlót csak politikusok és médiaszakemberek esetében ismerünk. Elkötelezett katolikusként évtizedek óta a reményt közvetítette mindazok számára, akik a II. vatikáni zsinat szellemében a katolikus egyház megújulására vágynak. Mindebben korát megelőző gondolkodó volt és olyan előrelátó személyiség, akinek tanácsára egyaránt hallgattak a gazdaságban, a nemzeti és nemzetközi politikában; aki ugyanakkor mindvégig pap és lelkipásztor volt; aki mindig odafigyelt a segítséget kérőkre és a hozzá fordulókra.[5]

Látogatói gyakran kérdezték tőle: „Hány könyvet írt, Küng úr?” A választ általában a kérdezett sem igazán tudta, de a második kérdés mindig így hangzott: „Tulajdonképpen hogy csinálja?” Erre sem igazán kaptak a látogatók választ, de tény, hogy szinte éjjel-nappal dolgozott. Így hát gyakran mondogatta, hogy a munkája egyúttal a hobbija is.

Ennek az írói tevékenységet nagy vonalakban bemutató összegzésnek a végén felmerül a kérdés, mit olvashatunk tőle magyarul. Az összkiadás utolsó kötete igyekszik teljes listát adni a különböző nyelveken megjelent fordításokról, így a magyar megjelenésről is. Az alábbi listát ennek segítségével állítottuk össze:

Mi az egyház? (Kódex, Győr, 2001), a Was ist Kirche (1970) fordítása; Ki a keresztény? 20 tétel a keresztény életről (Eola, Wien, 1988), a 20 Thesen zum Christsein (1978) fordítása; Van örök élet? (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001), az Ewiges Leben? (1982) fordítása; Párbeszéd a buddhizmusról (Palatinus, Budapest, 1997), Párbeszéd az iszlámról (Palatinus, Budapest, 1998), valamint a Párbeszéd a hinduizmusról (Palatinus, Budapest, 1999) a Christentum und Weltreligionen. Hinführung zum Dialog mit Islam, Hinduismus, Buddhismus (1984) fordítása három kötetben; Párbeszéd a kínai vallásokról (Palatinus, Budapest, 2000) a Christentum und Chinesische Religionen (1988) fordítása; Világvallások etikája (Egyházfórum, Budapest, 1994) a Projekt Weltethos (1990) fordítása; Credo. Hiszek. Az apostoli hitvallás magyarázata kortársaknak (Kódex, Győr, 1997) a Credo. Das Apostolische Glaubensbekenntnis – Zeitgenossen erklärt (1992) fordítása; A katolikus egyház rövid története (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005) a Kleine Geschichte der katholischen Kirche (2001) fordítása; Minden dolgok kezdete. Természettudomány és vallás (Kairosz Kiadó, Budapest, 2009) a Der Anfang aller Dinge (2005) fordítása.

A magyar nyelvű Küng-irodalom tekintetében érdemes szemügyre venni, milyen tanulmányok és főként mikor jelentek meg az egyes folyóiratokban. Míg a 70-es években a szerző maga is szót kapott a hivatalos katolikus egyházi folyóiratokban (Vigilia[6], Teológia[7]), addig 1979 után már inkább csak az elmarasztalást hangsúlyozó római álláspont egyoldalú ismertetése, valamint az ahhoz illeszkedő kritika kerül előtérbe[8]. Kiegyensúlyozottabb mérlegelést találunk a Mérleg rendszeresen megjelenő írásaiban. Ezekre alább a lábjegyzetekben hivatkozunk. Talán ma sem fölösleges megismételni az istentiszteletre vonatkozó tanulmány záró sorait:

A helyesen ünnepelt istentisztelet valóban azzá lehet, ami után mindnyájan vágyódunk: szabadulásunk ünnepe, végső megváltásunk előlegezett ünneplése. Így nézve az istentisztelet minőségi szabadság lehet, valódi szabadidő: a szükséges ellensúly a munkaidővel és mindennapjaink teljesítményvilágával szemben, megsejtés, megérzés hívő és reményteljes kinyúlás egy új ember, egy új teremtés felé. … Ha helyesen értelmezzük, a vasárnapi istentisztelet soha nem választható el a hétköznapok istentiszteletétől, hanem önműködően vezet bele a mindennapok életébe: ezért kezdődik a keresztények számára vasárnappal a hét, a vasárnapi istentisztelet ígéret és útmutató a hétköznapok világába. Oratio és actio, imádság és cselekvés, vasárnap és munkanap, egyháziasság és világiasság a mai keresztények és istentiszteletük számára jobban összetartoznak, mint valaha.[9] 

A teljes életmű méltatása nyilvánvalóan szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Abban a reményben, hogy a magyar teológia igyekszik majd aprópénzre váltani a küngi inspirációkat, itt csak arra vállalkozunk, hogy mozaikszerűen epizódokat idézünk a visszaemlékező kötetek nyomán, valamint a „Küng-összes” 24. kötetéből.

Megharcolt szabadság (1928–1968)

A visszaemlékezések első kötete Küng életének első négy évtizedét öleli fel: a svájci gyermek- és gimnáziumi éveket, a római tanulmányokat, a párizsi doktorátust, majd az első hivatásban eltöltött időszakot követően a zsinaton végzett munkát. A rendkívül informatív, részletes beszámoló arra enged következtetni: a szerző nem igazán számított rá, hogy további két kötettel fogja kiegészíteni visszatekintését.[10]


Róma

A bevezető ajánlás végén Küng megnevezi a visszaemlékezések megírásának indítóokát:

A múltról való intenzív elmélkedés [Nach-Denken] segíti a jövőről való, nem lankadó gondolkodást [Vor-Denken]. Tekintetem minden emlékkel – Deo bene volente – továbbra sem hátrafelé, hanem előre fordul, tele kíváncsisággal arra, ami jöhet. (MSZ 16. o.)

Sursee (Svájc) és Tübingen (Baden-Württemberg): szülővárosa és egyetemi professzorságának színhelye. Mindkét város díszpolgárának tekinti. Zavartalan gyermekkorát öccse és öt húga társaságában tölti, majd Luzernben szerez érettségit. Viszonylag korán – a visszaemlékezések szerint tizenkét évesen – úgy dönt, hogy pap lesz. Így kerül Rómába húszévesen: a Germanicum növendékeként hét esztendőt tölt ott, a három éves filozófiai és a négy éves teológiai tanulmányait licenciátussal zárja. 1954. októberében pappá szentelik Rómában, az újmisét a Szent Péter bazilika grottájában tartja. Az ünnepséget beárnyékolja, hogy huszonkét éves öccse – amint nem sokkal később kiderül – agytumorban szenved. Egyéves, rendkívüli kínokat okozó szenvedés után testvére meghal. Innentől kezdve Küng ismételten felteszi a kérdést magának és környezetének: Így kellett ennek lennie? Valóban minden szenvedést Isten akaratának kell tekinteni? Vagy esetleg lehetőség van az emberhez méltó halálra? Ez a kérdés még inkább felerősödik benne később, tübingeni barátja és kollégája, Walter Jens szenvedései láttán.

Első prédikációját a svájci gárdisták vasárnapi miséjén tartja. A jelenlévők, köztük a két vezető (Pfyffer von Altishofen ezredes, valamint a neves teológus Hans Urs von Balthasar testvére, von Balthasar őrnagy) Luzernből származnak. Valamennyien meghökkennek, amikor szolgálatukra hivatkozva (a pápák – hajdani királyok – kíséretét adják) az újmisés felhívja figyelmüket:

„A keresztre feszített Krisztus királyból kiolvashatták minden érték keresztény átértékelését. Krisztus monarchiája demokráciát jelent (1Péter 1,9: »Királyi papság vagytok«), és Krisztus országában uralkodni azt jelenti, hogy szolgálni kell (»aki a legnagyobb akar lenni, legyen mindenki szolgája«)”. (MSZ 152. o.)

Ez a hang a vatikáni körökben akkortájt meglehetősen újként hatott.

A hetedik Rómában töltött év a licenciátus megírásának ideje, illetve Küng ekkor teszi le az ahhoz kapcsolódó vizsgákat. Az év krónikájához tartozik, hogy ő lesz a Germanicumban szolgáló személyzet egyik káplánja (cappellano dei famigliari) . Ez a csoport teljes lelkipásztori szolgálatát jelenti: istentiszteleteket, hitoktatást stb. Társaival együtt Küng meglehetősen rossznak találja a kiszolgáló személyzet szociális helyzetét. Három olyan tényező van, ahol mindenképpen változásra lenne szükség: a rendkívül alacsony bérezés (egy család eltartására ez nem lenne elegendő); a házasságkötés tilalma (aki házasodni akar, nem maradhat tovább az intézmény szolgálatában); a méltatlan elhelyezés (az eredetileg két személyes szobákban tucatnyian élnek). A lelkipásztori gondoskodást Küng és káplántársa (Loretz) erkölcsi alapelvekből (méltányos bérezés, házasodási jog, emberhez méltó elhelyezés) levezetve memorandum formájában a rektor elé tárja. Az írást két, előttük ugyanezt a szolgálatot teljesítő társukkal is aláíratják. A rektorral, Franz von Tattenbachhal folytatott megbeszélés nyomán Küng magára marad, egyedül viszont nem sikerül jobb körülményeket elérnie a szolgálatukban lévő alkalmazottak számára. Keserűen gondol vissza erre a kudarcra, és az egy órás „megaláztatás” után szobájába visszatérve keserves sírásra fakad.

Nem szégyellem a könnyeimet, és majdnem öt évtizeddel később tudtam csak meg, hogy szinte ugyanebben az időben egy másik teológus is rendkívül magányosnak és kiábrándultnak érezte magát. Éppenséggel Yves Congarról van szó, aki időközben száműzetésének egy másik szakaszában érkezett Rómából Cambridge-be. 1956. szeptember 5-7.: »Az üresség és az elhagyatottság kimondhatatlan érzését szenvedtem el… Kint ért az eső, és egy fa alatt várok arra, hogy kiderüljön az ég. Keservesen sírni kezdek. Szóval mindig is szegény csóró leszek, teljesen egyedül, vég nélküli bőröndcipeléssel? Mindig olyan leszek, mint egy árva, senki és semmi nélkül? Domine autem assumpsit (Zsolt 18,17: De az Úr megragadott engem és kihúzott a nagy vizekből, elragadott hatalmas ellenségemtől, gyűlölőimtől…): Nem hallja-e meg Isten ezeket a könnyeket? Mégsem mutatkozik atyának? Sokáig sírok, talán egy órát is. És ez még többször is megesik velem, mint július végén (1956) és különösen 25-én és 26-án. Nyilvánvaló tényként merül fel bennem, hogy elhibáztam az életemet és nem tudom, milyen átok vár rám.« (MSZ 156. o.)

Az időnkénti keserű tapasztalatok ellenére Küng nem sajnálja a Rómában eltöltött hét esztendőt:

Szabadságomat megőriztem és elmélyítettem: örökölt polgári szabadságom megszerzett lelkiismereti szabadsággá vált. (MSZ 159. o.)

Teológiai licenciátusában Karl Barth megigazulásról szóló gondolatainak a tridenti zsinattal történő összevetésére vállalkozik. A téma megválasztásának motivációja sokrétű. Barthot 1934-ben náci nyomásra eltávolították bonni tanszékéről. Bázelben él, a svájciak körében nagy népszerűségnek örvend, nyelvezete a német klasszikusok közé emeli. Még egy további szempont sem mellékes:

Balthasar Barth-könyve nyomán, amely nélkül az enyém aligha lett volna elképzelhető, felismerem: a katolikus és az evangélikus álláspont éppen ott békíthető ki egymással, ahol mindkettő a legkövetkezetesebben önmaga. Egyetértek Balthasarral abban, hogy Karl Barth a protestáns teológia legkövetkezetesebb megfogalmazását testesíti meg, és épp ezért a katolikus teológiához is ő áll a legközelebb: reformátusként teljesen krisztusközpontú, és éppen ezért katolikus módon egyetemes. Ebben látom egy új ökumenikus teológia lehetőségét, amely korszerű és összhangban van a Szentírással! (MSZ 168. o.)

Az itt szóba kerülő, luzerni patríciuscsaládból származó Hans Urs von Balthasarról (1905–1988) a visszaemlékezésből többet is megtudunk. A bencések engelbergi gimnáziumában szerzett érettségit követően Bécsben és Berlinben jár egyetemre, majd zürichi tanulmányait doktorátussal zárja. 1927-ben belép a jezsuitákhoz. Münchenben vallásfilozófiát hallgat, majd Lyonban négy évig Henri de Lubac SJ tanítványa. Küng szerint a történeti-kritikai egzegézisben ugyan nem mélyedt el, de rendkívüli olvasottságú, remek író, aki a teológiát kitűnően kapcsolja össze a klasszikus irodalommal. 1940-től bázeli egyetemi lelkész. Itt ismerkedik meg Adrienne von Speyrrel, a megtért orvosnővel, Kägi történészprofesszor feleségével. Velük él egy házban. Lelki barátnőjével laikus rendet alapít, ezért 1950-ben kilép a jezsuita rendből. A tervezett „rend” női ága viszonylag jól működik, de a férfi ág nem igazán tekinthető sikeresnek. Ennek okát Küng abban látja, hogy Balthasar az engedelmességet hangsúlyozza, nem igazán foglalkozik az emberi kapcsolatokkal és a közösség számára fontos jogi szabályozással. Balthasar lelki barátnőjét a század legnagyobb misztikusának tartja, csodálatos életrajzot[11] ír róla. Az életrajzot olvasva Joseph Ratzinger megjegyzése Küng szerint: „most aztán Balthasarnak annyi”[12].

Küng licenciátusi munkája jó értékelést kap ugyan, de az ilyen irányú kutatást a Gregorianán nem nézik igazán jó szemmel. Ezt a jezsuita Charles Boyerrel történt beszélgetés egyértelművé teszi. Két problémát fogalmaz meg a neves Ágoston-kutató: egyrészt Küng nem elegendő mértékben konfrontálódik katolikus oldalról az evangélikus Barth megfontolásaival, másrészt sokat idézi a Rómában persona non gratának tekintett francia teológusokat, így Henri de Lubacot, Henri Bouillardot, Henri Rondet-t és másokat. Ezeket illik ugyan olvasni, de nem szabad idézni. A beszélgetést záró tanács: „Ha dicséretet szeretne, akkor nem szabad így tennie”[13]. Ennek megfelelően a dolgozat doktorátussá való kiterjesztése már Párizsban történik.


Párizs – Barth – Ökumené

Témavezetője Louis Bouyer. A nyomtatásban is megjelenő disszertáció Rechtfertigung. Die Lehre Karl Barths und eine katholische Besinnung[14] [Megigazulás. Karl Barth tanítása és egy katolikus reflexió] az 1957. február 21-én megtartott doktori védés nyomán summa cum laude értékelést kap. Küng továbbfűzi a licenciátusi dolgozatban már megfogalmazott tézisét, és kimutatja, hogy a megigazulás-tan tekintetében Barth protestáns felfogása és a katolikus tanítás között alapvető egyezés van. A protestáns teológus lelkesen fogadja ennek a reformáció óta ismételten ellenségeskedésre okot adó problémának a feloldását, természetesen melegen ajánlja a könyv formájában megjelenő értekezést a hozzá látogatóknak, majd egy levélben bibliai szavakkal így kommentálja: „Et omnia mirati sunt. És valamennyien csodálkoztak.” (MSZ 190. o.) A katolikus teológusok közül is sokan örömmel üdvözlik a munkát. Josef Feinernek, Svájc talán legbefolyásosabb dogmatikusának saját megfogalmazása szerint „ritkán okozott könyv akkora örömöt, mint ez”. A Mysterium salutis című többkötetes üdvtörténeti dogmatika másik társszerzője, Magnus Löhrer einsiedelni bencés is lelkes recenziót ír róla. De leendő pápák is elismeréssel értékelik a művet. Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál így méltatja:

A megigazulásról szóló gyönyörű kötet … a protestáns teológia alaptézisének teológiai tárgyalása szempontjából nagy újdonságnak mutatkozik. Ugyan nem olvasok könnyedén németül, de örömmel mélyedek el ebben a nagyon fontos és nagyon érdekes műben. (MSZ 190. o.) 

Örvendetes módon Joseph Ratzinger (XVI. Benedek) is két elismerő recenziót ír a műről:

… Ilyen ajándékért Hans Küng megérdemli mindazok őszinte háláját, akik a megosztott kereszténység egységéért imádkoznak és dolgoznak. (MSZ 191. o.)

Mindezek nyomán nyilvánvaló, hogy – ugyan különböző perspektívából és más-más megfontolásból – ökumenikus áttörésnek tekinthető eredmény vált közkinccsé, és az ökumenikus mozgalomnak újabb lökést adott.

A vatikáni bürokrácia válasza nem ennyire lelkes. Az inkvizíciós hatóság, a Szent Officium (akkor még ilyen néven létezett, csak később „váltotta le” a Hittani Kongregáció) dossziét nyit Nr. 399/57i megjelöléssel. A 399-es sorszám, valamint az 57-es év mellett az i az „indexálásra” utal, vagyis arra, hogy figyelembe veendő a tiltott könyvek listája szempontjából:

És aki egyszer »kiérdemelt« egy ilyen protokollszámot »ebben a szent hivatalban«, annak az a »kiváltsága«, hogy innentől kezdve tulajdonképpen minden, ami tőle származik vagy róla szól, ezen szám alatt bekerül a katalógusba és azonnal kéznél van (ma már számítógépekkel könnyen visszakereshető). Persze mindez a legmagasabb szintű titoktartás mellett történik: még a hitre vonatkozó eljárások esetében sem engedik meg a vádlottnak, hogy betekintést nyerjen a róla vezetett aktákba. Ez is az egyik oka annak, hogy a Vatikán nem írhatja alá az Európa Tanács Emberi Jogi Nyilatkozatát. (MSZ 195. o.)

Mindennek ellenére a könyv nem kerül a tiltottak listájára. Karl Rahner örömmel nyugtázza ezt. Miközben Küng maga ökumenikus teológiája alapvetésének tekinti, az ilyen irányú hivatalos egyházi megnyilatkozások jó ideig hallgatnak róla. 1973-ban a Lutheránus Világszövetség és Római Egységtitkárság szakértői ugyanerre az eredményre jutnak az ún. Máltai Nyilatkozatban:

Napjainkban széleskörű konszenzus alakul ki a megigazulás értelmezését illetően. A megigazulás kérdésében a katolikus teológusok is hangsúlyozzák, hogy Isten üdvösségének a hívők számára adott ajándékát semmilyen emberi feltételhez sem köti. A lutheránus teológusok hangsúlyozzák, hogy a megigazulás eseménye nem korlátozódik az egyéni bűnbocsánatra, és abban nem pusztán a bűnös megigazulásának tisztán külsődleges megnyilvánulását látják… A keresztény szabadság igazolását az üdvösség elnyerésének törvényi feltételeivel szemben újra és újra az evangélium középpontjából kiindulva a megigazulás üzenetéből kell szóvá tenni. (MSZ 196-197. o.)

Ennek a nyilatkozatnak a szövegét azonban vatikáni vétó nyomán nem hozzák nyilvánosságra, pedig az aláírók között van többek közt Walter Kasper, aki később az Egységtitkárság bíboros vezetője lesz, korábban pedig Küng asszisztense volt. A nyilvánosság csak a Herder Korrespondenz indiszkréciója révén szerez tudomást a nyilatkozatról. Időközben Küng további, az ökumenikus közeledés szempontjából lényeges tanulmányokat tesz közzé: 1968-ban az apostoli folytonosság kérdéséről[15], majd 1973-ban az egyházi hivatalok reformjára és elismerésére[16] vonatkozóan. A megigazulásról szóló tanítás ügyében a Vatikán sem Küng disszertációja, sem a Máltai Nyilatkozat nyomán nem hajlandó hatékony és gyors lépéseket tenni az egység előmozdítása érdekében. Végül 1999. október 31-én, a reformáció emléknapján Augsburgban hivatalos keretek között megtörténik a megigazulásról szóló tanítás kölcsönös elfogadása – elismerése annak, hogy a katolikus és az evangélikus álláspont nem áll ellentétben egymással: mindkét felekezet ugyanazt a hitet vallja. Katolikus részről Walter Kasper írja alá a dokumentumot. Az ünnepélyes esemény első tervezete szerint Küng neve áll a meghívottak listájának élén, de végül nem kap meghívást. Ezt igyekszik kompenzálni a fokvárosi evangélikus püspök, Nils Rohwer gesztusa: Küngnek a világvallások parlamentje előtt elmondott beszéde után nyilvánosan átnyújtja azt a díszes tollat, amellyel Augsburgban a kiengesztelődésnek ezt a fontos dokumentumát aláírta.

Küng számára az egyházak közötti egység, az ökumené fontos alapkérdés. A megigazulásról szóló könyve ennek teremtette meg a teológiai fundamentumát. Rövid luzerni lelkipásztori tevékenysége során is megmarad ilyen irányú érdeklődése, amelyet aztán a XII. Piuszt felváltó XXIII. János által meghirdetett zsinat előkészítése csak felerősít. Az ugyancsak rövid münsteri asszisztensi álláshoz, majd a hirtelen jött tübingeni egyetemi katedrához kapcsolódó munka immár hivatalosan is ezeknek a kutatásoknak és megfontolásoknak a jegyében zajlik. 1959. január 19-én Küng, még luzerni lelkipásztorként, Karl Barth meghívására a protestáns Bázelben előadást tart arról, mennyire szükséges volna a közeledés mindkét egyház részéről. A cím az egyházi reformgondolatot helyezi előtérbe, miként a cím is utal rá: „Ecclesia semper reformanda”[17]. Az előadás egy VII. Gergely pápa által is idézett, Gratianustól származó mondattal kezdődik:

Krisztus nem azt mondta, hogy »Én vagyok a szokás«, hanem azt, hogy »Én vagyok az igazság«. Egy szokásnak, legyen az bármilyen régi és bármilyen elterjedt, utat kell engednie az igazságnak. (Sämtliche Werke, Band 2, 21. o.)

A másfél órás előadás logikusan felépített érvelést követ, három lépésben. Először is felveti a kérdést, hogy a katolikus egyházban lehetséges-e a reform. A válasz egyértelmű: a bűnös emberekből álló, látható egyház természetes módon szorul rá a változásra, a reformra. A második kérdés, mennyiben lehetséges ez a katolikus egyházban. Szabad szenvednünk és imádkoznunk, de ugyanúgy szabad kritikát gyakorolnunk és cselekednünk. Nem csak a szívből fakadó nehézségek, nem csak a csalódások nyomán létrehozható reformokról van szó, hanem az alkotó, teremtő módon megvalósíthatókról is, mégpedig evangéliumi normák alapján. Az előadás harmadik részében Küng rámutat, hogy mind a Szentírás, mind pedig az egyház történelme nyomán megvalósíthatóak gyakorlati reformkövetelések. Ezek lényeges feltétele, hogy a katolikusok az evangélikusoknak a tanításra és az életvitelre vonatkozó jogos kéréseit, illetve fordítva az evangélikusok a katolikusok jogos kéréseit megvalósítsák. Mindkettőnek ugyanazon evangélium fényében kell megtörténnie: a megújulás az egységre vezető út.

Az előadást követő beszélgetés során egy protestáns diák felveti, vajon nem túlságosan optimista álláspont-e az, hogy a katolikus egyház képes a reformokra. Küng így válaszol:

Az elmúlt év október 18-ika óta új pápánk van, Angelo Roncalli, XXIII. János. Már eddig is sok reformimpulzust adott. Nem hiszem, hogy ezek az utolsók lennének. (MSZ 230. o.)

Hat nappal később, az ökumenikus imahét végén a pápa meghirdeti a II. vatikáni zsinatot. Természetesen Küng ezt lelkesen üdvözli. XXIII. János pápát rendkívüli egyéniségnek, pasztorális irányultságú pápának, igazi lelkipásztornak tartja. A dicsérő szavak mellett azonban nem hallgatja el, hogy miben látja Roncalli pápa gyengeségét: a kúriareform elhanyagolásában, illetve az egyházon belüli személyzeti politikájában.


Tübingen és a zsinat

A bázeli előadás alapul szolgál arra, hogy Küng könyvalakban is összegezze a zsinatra vonatkozó reformelképzeléseit. Miután a zsinat meghatározó testületét a püspökök alkotják, megfontolásait a püspöki hivatal újragondolásával indítja, ami stratégiailag helyesnek tűnik. Ezzel együtt a helyi egyház és a helyi közösségek felértékelődnek. Mindezeknek számos használható következménye van: a szubszidiaritás elvének gyakorlatba történő átültetésétől a népnyelvi liturgia megvalósíthatóságán át a hívek általános papságának hangsúlyozásáig olyan problémák merülnek fel, amelyekre a zsinat – a hosszas tárgyalások ellenére – csak részben ad megoldást, sok esetben ellentmondásos határozatok születnek. Miután a vatikáni bürokrácia a legkevésbé sem lelkes a pápa zsinati elgondolásától, ezért Küng fontosnak véli, hogy könyvéhez ajánlót találjon. Végül Franz König, bécsi bíboros-érsek lesz az a katolikus főpap, aki a hamarosan több nyelven is elérhető kötethez[18] előszót ír:

Örvendetes jel, hogy ebben a könyvben egy teológus felkarolja a Szentatyának a zsinat meghirdetésekor megfogalmazott javaslatát, és az egyházhoz hű megfontolásaiban rámutat a szétszakított kereszténység és a közelgő zsinat várakozásai láttán felmerülő perspektívákra. Kívánom, hogy ez a könyv és a benne foglalt nagyszerű ügy megértő fogadtatásra találjon és széles körben elterjedjen. Franciscus König bíboros, bécsi érsek. (MSZ 269. o.)

A bíboros kívánsága teljesül: a könyv hét hónapon belül három kiadást ér meg, de a zsinat 1965-ös befejezéséig francia, amerikai, angol, spanyol, holland, lengyel, japán és olasz változat is napvilágot lát. Mindezek nyomán érthető, hogy a fundamentális teológia tübingeni professzora is a zsinati szakértők sorába kerül majd. A „teológiai fordulatot” a zsinati szakértők (periti) kijelölése jelzi. A rottenburgi püspök döntésére is reagálva – Küng lesz a teológiai tanácsadója – 1962. július 17-én Karl Rahner így fogalmaz:

Remélhetőleg a rottenburgi püspök kitart döntése mellett. Mivel úgy tűnik, Ratzinger és Semmelroth is jön, Congarral, Schillebeeckx-szel és másokkal együtt elég szép klubot lehet felépíteni. (341. o.)

Mindezt megelőzi az az élénk diszkusszió, amelyet a teológusok főként az egyházi struktúrákról folytatnak. A vita vezetője kétségkívül Karl Rahner, aki a Herder Kiadó által gondozott „Quaestiones Disputatae” sorozatot szerkeszti. Itt jelenik meg 1958-ban az egyház dinamizmusáról szóló kötete[19], majd Joseph Ratzingerrel közösen írt munkája a primátus és a püspöki hivatal témakörében, 1961-ben.[20] Küng saját megfontolásait az egyházi struktúrák kapcsán szintén ebbe a sorozatba kívánja beilleszteni. Rahnerrel folytatott beszélgetése az elkészült kéziratról jól jelzi a két teológus módszertanának különbözőségét. Míg Rahner a dogmákból indul ki és azok nyomán kíván úgy érvelni, hogy valamelyest megvalósuljon a logikai rend és egyfajta szintézis, addig Küng a „nyers történeti” valóságot elemzi és abból kívánja levonni a tanulságokat a jelenkor számára. Szinte szükségszerűnek látszik az összeütközés, amelyet az első kézirat-megbeszélés 1962. május 3-án Münchenben megerősít. A kissé átdolgozott változattal már Rahner is elégedett, így a Quaestiones Disputatae köteteként megjelenik[21].

Küng mindkét könyve – elsősorban a gyors, naprakész és több nyelven való megjelenésnek köszönhetően – lényeges „segédeszközzé” válik mind a zsinati előkészület során, mind a zsinati tanácskozásokon. De az újraformálódó katolikus teológiai kutatás is jelentős szerephez jut. Ennek fontos mozzanata a holland könyvkiadó, Paul Brand szervező tevékenysége. Brand 1962. április 14-én Tübingenben látogatást tesz Küngnél, aki Karl Rahnerral és Edward Schillebeeckx-szel együtt nemzetközi teológiai folyóirat megjelentetését tervezi. Talán ez tekinthető a máig mértékadó teológiai szakfolyóirat, a Concilium születésnapjának.

A visszaemlékezések első kötetének legérdekesebb fejezetei nyilvánvalóan a zsinati időszakra, az ottani munkára vonatkozó reflexiók. Két részletet idéznénk fel Küng visszaemlékezéseinek nyomán. Az egyik a zsinat megnyitása, a másik pedig az ún. „fekete hét” a zsinat harmadik ülésszakán (ti. az 1964. november 14-ével kezdődő hét).

Az előzetes teológiai megfontolások nyomán nagy érdeklődés mellett nyitja meg XXIII. János pápa 1962. október 11-én a II. vatikáni zsinatot. A megnyitó szertartás Küng szerint ellentmondásos. Egyrészt hiányolja, hogy az egész nem a megfelelő eucharisztikus keretek között zajlik, hanem „száraz” főpapi mise, amelyen a püspökök „asszisztálnak” – áldoztatás nincs. Hiányzik az egyértelmű bűnbánat is. Küng valami olyasmit várt, amit a német püspökök a zsinat alkalmából kiadott pásztorlevelükben már megfogalmaztak:

Krisztus testének tagjaiként mi is felelősnek érezzük magunkat oly sok testvérünk tévútja miatt. Isten előtt bűnbánóan mondjuk ki a confiteort és a mea culpát mindazért, amit elmulasztottunk és nem tettünk meg annak érdekében, hogy ezeket a keresztényeket Krisztus és egyháza mellett megtartsuk… Zsinat előtti bűnvallomásunkból a kereszténység megosztottságának évszázados botránya sem maradhat ki. (MSZ 360. o.)

Az egész ceremónia dacára Küng rendkívül pozitívan értékel egy pápai gesztust: a bazilika főhajójába érkezve XXIII. János leszáll a „sedia gestatoriáról” – a hordozható pápai trónról – és a püspökök sorfala között immár gyalogosan vonul be, hogy térden állva erős hangon intonálja a teremtő Szentlelket segítségül hívó „Veni Creator Spiritus”-t. Hasonlóképpen pozitív méltatást kap a pápa megnyitó beszéde, amelyet XXIII. János saját maga fogalmazott, vagy – miként a pápai titkár, Loris Capovilla révén közismertté vált – „saját zsákból származó liszttel sütött”. (vö. MSZ 362. o.) Ebben az egyházfő hangsúlyozza, hogy nem tantételek elítéléséről, hitigazságokról kell beszélnünk, hanem korszerű hithirdetésről. Ez a döntő pont, az „ugrás előre” (un balzo avanti), vagyis kivonulás az intellektuális, terminológiai és vallási gettóból. A módszer ehhez nem az ítélkezésé, hanem a segítő irgalmasságé, amely szerető anyaként fordul az elszakadt testvérek felé. Mindebben Küng paradigmaváltást érez, lemondást az antimodernizmusról és antiprotestantizmusról. Ugyanakkor a pápa az elnyomottak és kizsákmányoltak mellé áll beszédében. Ilyen értelemben mintegy „rehabilitálja” pl. a francia munkáspapok mozgalmát és az addig uralkodó „egyházi antikommunizmusnak” is búcsút int. Persze ez nem azt jelenti, hogy az ún. keleti blokkban „megvalósult kommunizmust” helyeselné.

A zsinaton résztvevő püspökök többségének hozzáállását jól jellemzik az alábbi sorok:

A zsinat szabadsága minden résztvevő számára felejthetetlen élményt jelent. Sokan itt, a püspökök szabad közösségében tapasztalják meg életükben ezt először. Amit gyakran ösztönösen éreztek, az itt világosan kifejeződik. Amit csak saját maguknak mertek gondolni, azt sokan osztják az egyházban. Amit korábban csak halkan suttogtak el barátaiknak, azt itt hangosan kimondják az egész egyház színe előtt. A szokásos diplomáciai óvatosság és körültekintés helyett egy másik, az egyházban már régen feledésbe merült erény kerül előtérbe: a közmondásos apostoli őszinteség. (MSZ 374. o.) 

A kuriális bíborosok, magas tisztségek viselői – élükön Ottaviani bíborossal, a Szent Officium vezetőjével – kisebbséget alkotnak és mindebben hatalmuk veszélyeztetését látják. Sok kérdésben igyekeznek álláspontjukat érvényre juttatni. Ennek ékes bizonyítéka a harmadik ülésszak 1964. november 14-én kezdődő ún. „fekete hete”. Küng a zsinat történetét feldolgozó L. A. G.Taglét (Fülöp-szigetek) idézi:

A kisebbség az egész harmadik ülésszak alatt fáradhatatlanul követi tervét, a »fekete hét« állandó és napról napra meg nem szűnő erőfeszítésük csúcspontja. Minden eljárásjogi eszközt bevetnek, hogy akadályozzák a zsinat munkáját. Hogy apró csatákat nyerjenek, VI. Pál temperamentumára spekulálnak. A »fekete hét« alatt alkalmazott stratégia és vita rávilágít a zsinati dokumentumok kétértelműségére, az ellenvetések figyelembevétele pedig tovább  növeli a szövegek teológiai kompromisszumait. (MSZ 541. o.)

Küng szerint VI. Pál személy szerint felelős a „fekete hét” bizonyos, szerinte nem éppen pozitív fejleményeiért, így a vallásszabadság kérdését tárgyaló, korábban már elfogadott szövegről való szavazás visszavonásáért, ami ellen több mint ezer püspök tiltakozott, valamint az ökumenikus szempontból meglehetősen vitatott „Mária, az egyház anyja” titulus kinyilvánításáért. Ugyancsak idetartozik néhány kisstílűnek mondható, de a korábban már megtárgyalt és jóváhagyott szövegbe tárgyalás nélkül beemelt megjegyzés, amely a nem katolikus keresztények számára nehezen elfogadható. (Pl. a megszavazott fogalmazás helyett, amely szerint az evangélikus keresztények Istent „megtalálják” a Szentírásban, a szöveget úgy módosítják, hogy ők Istent csak „keresik”.) A legnagyobb felháborodást kelti – mindazonáltal a későbbiek tekintetében a legnagyobb hatású – az a négy paragrafus, amelyet a zsinat főtitkára, Felici a primátus kérdésében „felsőbb tekintélyre” (vagyis VI. Pál pápára) hivatkozva „Nota praevia explicativa” gyanánt, előzetes tárgyalás és szavazás nélkül erőltet be az egyházról készülő szövegbe. Így kerül a Lumen Gentiumba, az egyházról szóló zsinati dokumentumba az egyházat Isten népeként bemutató 1. és 2. fejezet után, az egyház hierarchikus szerkezetével foglalkozó 3. fejezet elejére a pápáról szóló rész, amely valójában az I. vatikáni zsinat sokak által vitatott megfogalmazását követi: megerősíti a pápai primátust és tévedhetetlenséget. Ez pedig a püspöki kollegialitás zsinat általi hangsúlyozását éppenséggel az ellenkező irányba fordítja. Természetes tehát a zsinati atyák jelentős részének a felháborodása – szögezi le Küng. (vö. MSZ 540-541. o.)

Küng VI. Pál magatartásában egyfajta változást vél felfedezni. A korábban a haladás támogatójának mutatkozó egykori milánói érsek egyházfőként már nem meri felvállalni ezt a szerepet:

VI. Pál a katolikus egyház modernizálását szeretné – de anélkül, hogy feladná bennragadását a római középkorban. Kollegialitást szeretne – de anélkül, hogy a 11. századi papalizmust visszavonná. A kúria reformját szeretné – de anélkül, hogy megszüntetné a Szent Officiumot és menesztené Ottavianit. (MSZ 540. o.)

A visszaemlékezések szerint VI. Pál kétszer is ajánlatot tesz Küngnek, hogy a vatikáni „apparátus” szolgálatába álljon: közvetlenül a zsinat befejezése előtt, 1965. december 2-án magánkihallgatás keretében, valamint a következő év húsvétjára küldött ajándékhoz mellékelt államtitkársági levélben. Ezt azonban Küng a „apparátusba való betagolódás” túlzott követelménye miatt nem fogadja el. Egy a pápával szemben, illetve a zsinaton tárgyalt témakörök kapcsán később, 1968-ban megfogalmazott Ratzinger-idézet utólag is megerősíti akkori döntésének indoklását:

Az egyházi tekintély kötelező voltát kifejező pápa fölött áll mindenkor a saját lelkiismeret. Elsősorban ennek kell engedelmeskedni, ha kell, az egyházi tekintély követelésével szemben is. (MSZ 576. o.)

Küng számot vet azzal, hogy milyen követelések valósultak meg a zsinaton. A zsinatról és újraegyesülésről szóló könyvében megfogalmazottak közül teljesült az a kívánsága, hogy a zsinat komolyan tárgyalt a reformációról mint vallási eseményről, s a Biblia nagyobb szerephez jutott az istentiszteleteken, a teológiában és az egész egyházi életben. Megvalósulhatott az igazán a nép körében zajló istentisztelet, igeliturgiával és az Úr asztalának hozzá kapcsolódó ünneplésével. Az egyház elfogadta a különböző kultúrákhoz való igazodás, illetve az azokkal folytatott párbeszéd fontosságát, a népi vallásosságot részben megreformálta, és a római kúria bizonyos mértékű „reformja” is elindulhatott.

Ugyanakkor Küng számos olyan témát is felsorol, amelyek megvitatása itt-ott szóba került ugyan és fontosságuk nem vitatható, de amelyekben döntés nem születhetett. Nem sikerült elérni, hogy a születésszabályozás kérdésében a személyes felelősségvállalást az egyházi megfontolás alapmértékévé tegyék. Az ún. vegyes házasságokra vonatkozóan (a házasság érvényességének elismerése és a gyermeknevelés tekintetében) sem sikerült megfelelő szabályrendszert alkotni. A latin rítusú katolikus papok kötelező cölibátusa sem került feloldásra, de a kúria strukturális és személyzeti reformja is elmaradt. A bűnbánattartás gyakorlatának megújítása sem jutott nyugvópontra a zsinaton. Nem sikerült érdemben rendezni a klerikusok ruházatára, valamint az általuk használt címekre vonatkozó előírásokat. Arra sem került sor, hogy a püspökök kinevezése során az érintett egyházi szervezetek véleményt nyilváníthassanak. Az a kezdeményezés sem valósulhatott meg, hogy a pápát az egyházat jobban reprezentáló püspöki szinódus válassza.

A zsinatról Tübingenbe visszatérő Küngöt 1965. december 10-én ismételten egyhangúlag egy további évre a teológiai fakultás dékánjává választják. Ez nem pusztán a sikerek, hanem a „kari dráma” korszaka is, amely leginkább különböző tanszékek betöltéséről szól. De ide tartozik az a kudarc is, amelynek nyomán a rendkívül tehetséges, Küng által nagyra értékelt Kálvin-kutató, Gánóczy Sándor habilitációját „elkaszálják”. Egy évvel később Münsterben ugyanazzal a dolgozattal a magyar teológus problémamentesen habilitál, majd a würzburgi egyetem dogmatika professzora lesz.

Küng számára nem kérdéses, hogy a betöltendő dogmatika tanszékre Joseph Ratzingert ajánlja – mégpedig ellenjelölt nélkül. A párhuzamos tanszék vezetőjeként fontosnak tartja, hogy azonos hullámhosszon mozogjanak. Erre pedig a zsinati együttműködés megfelelő alapot nyújt. Ugyancsak ezt igazolja a közösen szerkesztett Ökumenische Forschungen [Ökumenikus kutatások] sorozat, amelynek első kötete Küng egyházról írt könyve. Ennek mindkettőjük által jegyzett előszavában olvashatjuk:

Megérett az idő arra, hogy a keresztény egyházak közötti teológiai különbségeket szisztematikusan tisztázzuk. A különböző keresztény teológiák ökumenikus találkozása nem tartott lépést a különböző keresztény egyházaknak az utóbbi években lezajlott, meglepő ökumenikus találkozásával. És ha a meglévő teológiai akadályokat és a kisebb »homokpadokat« nem tüntetjük el, vagy ha nem találjuk meg azokat a találkozáshoz vezető új utakat – esetleg éppen azzal, hogy a felesleges teológiai fenéksúlyokat kidobjuk –, amelyek lehetővé teszik ajándékaink cseréjét, akkor a keresztény egyházak a legjobb esetben is csak kiáltó távolságban közelednek egymáshoz….. A keresztény egyházak közötti összes problémát nem oldhatjuk meg. De az egyházakat megosztó kérdéseket meg kell oldani. (MSZ 593.o.) 

A visszaemlékezések tanúsága szerint Küng nagy reményeket fűzött a közös tübingeni munkához:

Igen, ez az álmom: Rahner, Ratzinger és én, valamint az utánunk következő Hermann Häring, Walter Kasper, Karl Lehmann, Johann Baptist Metz, Otto Hermann Pesch és lehetőleg még nagyon sokan mások – egy megújított németországi katolikus teológia avantgárdja. Mindez a »Conciliumhoz« kapcsolódva. A szövetségeseimre való ráutaltságomnak nagyon is tudatában vagyok. Soha sem voltam »magányos farkas«. (MSZ 594. o.)   

A teológiai megújulás témáját illetően a római Szent Officium nem ennyire lelkes. Ottaviani bíboros vezetésével már 1967. november 29-én titkos ülésen úgy határoznak, hogy Küngnek az egyházról írt könyvét[22] felül kell vizsgálni, és nehezményezik a rottenburgi püspöknek a könyv nyomtatására kiadott engedélyét. Ugyancsak a püspöknek kell eljárnia abban – mégpedig tekintélyi alapon –, hogy egyrészt a szerzőt számon kérje, másrészt betiltsa a könyv további terjesztését, illetve más nyelvre történő fordítását. Még a tiltás érvényre jutását megelőzően angol és amerikai kiadás lát napvilágot, amelyet aztán a spanyol és az olasz követ. Chicagóban pedig a katolikus irodalomhoz való jelentős hozzájárulásáért a könyvet Thomas Morus díjban részesítik. Ezzel azonban elérkezünk a 68-as esztendőhöz, amely mérföldkőnek számít. Erre utalva Küng felveti a sokszor megfogalmazott kérdést: vajon mi lehetett a kiváltó oka annak, hogy a zsinat egyértelműen haladó teológuscsoportjához tartozó Ratzinger egyfajta pálfordulást hajtott végre, amelynek végén az inkvizíció utódintézményének, a Hittani Kongregációnak a vezetője lett. A visszaemlékezés szerzője szerint a későbbi pápában egyrészt – a ’68-as diáklázadások nyomán – kialakult egyfajta görcs mindazzal szemben, ami alulról jövő kezdeményezésnek számít: legyen az egyszerű egyetemista közösség, papi csoport, felszabadítási teológia, stb. Küng azonban egy másik szempontra is felhívja a figyelmet: Ratzinger gondolkodásmódját, teológiáját teljesen áthatotta a pesszimista ágostoni világszemlélet, Bonaventura közvetítésével pedig a látható, empirikus világot háttérbe szorító platonikus látásmód.


A tanulmány második része itt olvasható


[1] Online elérhető: https://taz.de/Hans-Kueng-ueber-Papst-und-Moderne/!5142668/

[2] A második kötet francia fordítása után készült interjút lásd Mérleg 2010/1–2, 194–200. o.

[3] Magyarul több kiadást megért az Európa Kiadó gondozásában A ​civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címmel (először 1998-ban; fordította: Puszta Dóra, Gázsity Mila és Gecsényi Györgyi).

[4] „Samuel Huntington politológus tíz évvel később jól tette volna, ha körülnéz a teológiai-vallási irodalomban, ha vallásokról akar írni és kritikusan megítélni őket (különösen az iszlámot).” (ME 445.o.)

[5] Stephan Schlensog: Ein leidenschaftlicher globaler Vordenker, Schwäbisches Tagblatt, Tübingen (2018.03.17), valamint Zeitzeichen. Evangelische Kommentare zu Religion und Gesellschaft, 19. évf. (2018 március).

[6] A Vigilia folyóiratban ebből az időszakból két Küngtől származó írásra és egy ismertetésre bukkantunk: Néhány időszerű keresztény észrevétel a társadalom számára, 1973. január 8-11. o.; Van-e ma még értelme az istentiszteletnek?, 1976. április 230–235.o.; az ismertetés pedig Doromby Károlytól származik: Hans Küng a zsinat utáni egyház problémáiról, 1969.november 760–760. o.

[7] A gyógyító és segítséget nyújtó Jézus, Teológia, 1973, 77–83. o.

[8] Vö.: Cserháti József: A Küng-eset tanulságai, Vigilia, 1980.november, 737–748. o.; valamint Jakab Attila könyvismertetése, Vigilia, 2006.április, 316.o. Lásd még Görföl Tibor: Fáradhatatlan, de vitatható gondolkodó – Hans Küng halálára, Magyar Kurir, 2021. április 7.

[9] In: Vigilia, 1976. április, 235.o.

[10] Hans Küng: Erkämpfte Freiheit, Erinnerungen, Piper, München-Zürich, 2002, az alábbiak során a 2003-as második kiadást használtuk MSZ rövidítéssel. Ez a visszaemlékezés a Herder kiadásában megjelent „Sämtliche Werke” 21. kötete.  

[11] H.U.von Balthasar: Erster Blick auf Adrienne von Speyr, 1968.

[12] „…jetzt sei es aber »aus mit Balthasar«”, in: MSZ, 165.o.

[13] Si vous voulez avoir de louange, vous ne devez pas faire comme ça. In: MSZ, 172.o.

[14] 1957 Johannes-Verlag, Einsiedeln, 1964-ig négy kiadást ért meg, majd ismételt kiadások követték a Pipernél, illetve a „Küng-összes” első köteteként. A 60-as években amerikai, angol, francia, spanyol és olasz nyelven is megjelent.

[15] Hans Küng: Thesen zum Wesen der apostolischen Sukzession, Concilium 1968, Heft 4, 248-251.o.

[16] Hans Küng: Wesen und Gestalt des kirchlichen Amtes, in: Reform und Anerkennung kirchlicher Ämter. Ein Memorandum der Arbeitsgemeinschaft Ökumenischer Universitätsinstitute, München-Mainz 1973, 163-188.o.

[17] Előszörre csak a „Küng-összes” 2. kötetében jelent meg az előadás teljes szövege nyomtatásban: Ein vorkonziliares Reformprogramm: „Ecclesia semper reformanda”, in: H. Küng: Sämtliche Werke, Band 2, Herder, 2015, 21­50. o.

[18] Konzil und Wiedervereinigung. Erneuerung als Ruf in die Einheit (Zsinat és újra-egyesülés. Megújulás: felhívás az egységre) Herder, Wien-Freiburg-Basel 1960.

[19] Karl Rahner: Das Dynamische in der Kirche, Quaestiones Disputatae 5, Herder, 1958. 

[20] Karl Rahner – Joseph Ratzinger: Primat und Episkopat, Quaestiones Disputatae 11, Herder, 1961.

[21] H. Küng: Strukturen der Kirche, Quaestiones Disputatae 17, Herder, 1962.

[22] Die Kirche (Ökumenische Forschungen I. 1, Herder, Freiburg-Basel-Wien; 1967). A könyv rövidített, összefoglaló változata először 1970-ben jelent meg (Was ist Kirche, Herderbücherei 376), magyarul Tekus Ottó fordításában elérhető: Mi az egyház (Győr, 2001), online elérhetőség: http://denesotto.hu/wp-content/uploads/2018/01/hans-kung-mi-az-egyhaz.pdf 

12345

5 csillag az 5-ből. 5 ajánlás alapján

Ajánlott cikkek: