Tanulmány

„Szomorúan vettem tudomásul és nem értem a római tárgyalások eredményét. A pápa elítéli azt az embert, akit nem hallgatott meg. A római mondás »audiatur et altera pars« (hallgattassék meg a másik fél is) nem érvényes a pápai Rómában.”

Megharcolt szabadság – vitatott igazság – megélt emberség (III. rész)

Mozaikok: Hans Küng (1928 – 2021) – BALOGH VILMOS SZILÁRD írása (folytatás)

Mérleg Online — 2021 11. 15.
Címkék: egyházreform, Hans Küng, II. vatikáni zsinat, keresztény szabadság, kritikai teológia, ökumenikus teológia

A tanulmány második része itt olvasható »

Az első rész pedig itt »

Vitatott igazság (1968–1980) [folytatás]

A Christ sein olvasótáborának folyamatos növekedése és a könyv sikere ellenére a Német Püspöki Kar további támadásokat indít Küng ellen. A visszaemlékező igyekszik elfogulatlanul szólni Julius Döpfner bíborosról, az akkori püspökkari elnökről, amikor ezt írja róla: „aligha lehetett volna jobb tárgyalási partnerem bárki is” (VI 431. o.). Azt is látja azonban, hogy a bíboros a vele való beszélgetés során  nem midnenben volt őszinte. Így többek között aztsem mondta el neki, hogy a háttérben felkértek egyes teológusokat a Christ sein tudományos szempontokat nélkülöző, támadó jellegű elemzésére.. Ugyancsak szomorúan állapítja meg Küng, hogy az ügy hátterében az általa nagyra értékelt teológus, Hans Urs von Balthasar áll.

Kevés olyan teológus van, akinek többet köszönhetek, mint neki. […] Ő írta Karl Barth teológiájához a legjobb bevezetést, tanácsokkal látott el disszertációm témájának a kiválasztásában. Elolvasta a kéziratomat, különböző javításokat javasolt, és végül a saját Kiadójánál (Johannes Verlag) adta ki a »Rechtfertigung« [»Megigazulás«] című könyvemet. Egészen a legutóbbi időkig állandó ösztönzést adó beszélgetőpartnerem maradt, és – miként írta – még az »Unfehlbahr« című könyvemet is »igazán erős könyvnek« tartotta. (432. o.)

Természetszerűen vetődik fel a kérdés, hogy mi okozta ezt a fordulatot. Visszaemlékezése során Küng igyekszik számba venni a lehetséges okokat. Nyilvánvaló módon Balthasar nem vette jó néven, hogy Küng nem lelkesedett azért a „laikus közösségért”, amelyet ő nőtlen férfiak számára kívánt létrehozni, s amelynek alapítása egyik kiváltó oka volt a jezsuita rendből való kilépésének. Nehezen fogadta el azt is, hogy a tübingeni katedrát helyette elnyerő Küng zsinati szakértő lett, miközben ő az egész megújulási folyamatot jobbára szkeptikusan kezelte. Zavarhatta továbbá az is, hogy a saját maga által „teológiai cigányságnak” titulált „Theodramatik” című könyve alig néhány száz példányszámban kelt el, miközben Küng „Christ sein” című munkájának példányszáma elérte a százezres nagyságrendet. Értesülve a felkért szakértők munkálatairól, Küng barátságos levélben fordul Balthasarhoz:

Nem gondolom, hogy Te bármi ilyesmit is tennél anélkül, hogy tudomásomra ne hoznád. (1975. október 10.) (VI 432. o.)

Balthasar válasza rendkívül fagyos, elutasító:

Szükségtelennek tűnt, hogy értesítselek Téged, hiszen minden ilyesmiről előbb tudsz, még az előtt, hogy azok egyáltalán megszületnek. (VI 432. o.)

Küng kérdésére, hogy kaphatna-e válaszlehetőséget a kötetben szereplő kritikákra, először nem válaszol, majd az újabb kérdésre kitérő választ ad: „Tisztábban hallunk, ha nem beszélnek mindannyian egyszerre”. (VI 433. o.)

A tervezett diszkussziós kötet kiadója (Grünewald Verlag) is elutasítja Küng kérését, hogy hadd válaszoljon a tizenegy felkért szakértő írására – akár egyetlen oldalon csupán. A kiadót képviselő Jakob Laubach húsz évvel később elismeri:

A Hans Küng elleni későbbi »intézkedéseket« meglehetősen helytelennek tartottam. Legfőbb ideje lenne, különösen az egyházi tisztségviselők részéről, hogy elismerjék a keresztény hit korszerű és általánosan érthető bemutatásában nyújtott érdemeit. (VI 433. o.)

1976 januárjában tizenegy tanulmánnyal megjelenik a tervezett kötet.[1]Az írások többsége szakszerű, csak értelmezésük körülményei hamisak. Küng szakszerűnek véli mind Walter Kasper, mind Karl Lehmann tanulmányát. Előbbi a hagyomány tekintetében, utóbbi az ökumené szempontjából közelít a leírtakhoz. Konstruktív Theodor Schneider tanulmánya, amelyben a mainzi dogmatikus megállapítja: „Küng tudatosan áll az egyházi szentháromságtan talaján és ezt rendkívül tömören és tartalmilag pontosan adja vissza. Ennélfogva félrevezető »eretnek« gondolatokat tulajdonítani neki, vagy akár csak ilyen benyomást kelteni.” (VI 436. o.)

Különösen elismerően nyilatkoznak a megszólaló egzegéták. Az ószövetségi tudományok freiburgi professzora, Alfons Deissler szerint nem kimondottan egzegetikai munkákban ritkán található meg az ószövetségi üzenet ilyen tisztán. A bécsi Jacob Kremer, az Újszövetség elismert kutatója, az utóbbi idők Názáreti Jézusról szóló irodalmának legjobbjai közé sorolja. Ugyan a kötetben nem szerepel, de Küng fontosnak tartja az evangélikus zürichi egzegéta, Eduard Schweizer pozitív álláspontját is.

A legnagyobb csalódás Küng szemében a Joseph Ratzingertől származó tanulmány, amely mellőzi a tudományos diszkusszióalapvető feltételeit, a szakszerűséget és korrektséget. A visszaemlékezés szerzője idézi a tanulmány egyes állításait, majd megjegyzi:

Az ilyen torzításokra és rágalmakra csak annyit mondhatok tömören: »Nem, ilyen szinten nem akarok vitatkozni« (VI 437. o.)

A német katolikusok körében ebben az időszakban zajlik a sokféle reformjavaslatot megvitató és elfogadó ún. würzburgi szinódus.[2] Ennek egyik eredménye volt, hogy az istentiszteleteken – legalábbis kísérleti jelleggel – laikusok is prédikálhattak. A gyakorlatban  jól bevált lehetőséget azonban Róma betiltja. Miután a többi javaslat tekintetében a vatikáni válaszok elmaradtak, így ez a jelentős szinódus nem hozhatott gyakorlati reformokat. Küng a Christ sein által felvetett kérdéseket természetesen igyekszik megvitatni a szakteológia jeles képviselőivel. Háromnapos doktori projekt keretében összehasonlítást végeznek Walter Kasper Jesus der Christus c. művével, ugyancsak tudományos tárgyalásra kerül sor a fentebb említett, tizenegy szerzős tanulmánykötet szerzőivel, többórás kollokvium keretében a neves egzegéták közül Joachim Jeremias és Gerhard Lohfink tárgyalják a felvetett krisztológiai problémákat.

De a püspökök közül, akikkel közvetlenül vagy közvetve dolgom van, egyetlenegyet sem érdekel a vitás kérdések valódi teológiai megvitatása, a problémák valódi megoldása. Úgy vélik, hogy hivatalból az igazság birtokában vannak. Ezért nem is ismerik el a kérdések jogosságát. Nem akarják látni, hogy vannak olyan problémák, amelyek új megoldásokat, új megfogalmazásokat igényelnek. Számukra csak a hagyományos formulákhoz való korlátlan, szóról szóra ismételt ragaszkodás számít igazságnak, nem pedig azok kritikai megkérdőjelezése, újraértelmezése és alkalmazása a modern tudomány eredményei és a kortárs gondolkodás és beszédmód feltételei szerint. Nem gondolkodást várnak, hanem engedelmességet – a birtokukban lévő igazság szerint! (VI 459. o.)

Aki a „Küng-ügyet” valamilyen módon mégis csak elsimítani szeretné, az Julius Döpfner bíboros. Többszöri levélváltás után, még váratlanul, 62 évesen bekövetkezett halála (1976. július 24) előtt egy nappal, levéltervezetet készít Küng számára. Ebben tisztázó megbeszélést javasol a Német Püspöki Konferencia hittani bizottsága részéről:

Remélem, hogy ez a beszélgetés közös hitbéli meggyőződésünk ügyében szilárd egyetértéshez vezet, és tisztázza a könyvével kapcsolatban felmerült félreértéseket. (VI 459. o.)

A levélben javasolt megbeszélésre Küng magával viheti valamelyik kollégáját, a bíboros pedig a rottenburgi püspökön kívül Volk bíborost, valamint Lehmann és Ratzinger professzort kéri fel. A visszaemlékező e tekintetben Döpfner bíboros érdemeit is számba veszi:

Ellenállt a folyamatos római nyomásnak, hogy felülvizsgálják a Német Püspöki Konferencia königsbergi nyilatkozatát, amely a »Humanae Vitae« (1968) enciklika után a születésszabályozás kérdésében biztosította a partnerek lelkiismereti szabadságát […]. Ő tette lehetővé a würzburgi szinódust. És minden római ellenállás ellenére támogatta a házas pasztorális referensek (Pastoralreferenten) intézményét, valószínűleg azt a titkos (de hiábavaló) reményt táplálva, hogy később majd pappá szentelhetik őket. Ami pedig engem illet: megpróbált megvédeni a számára lehetségesnek tűnő keretek között. (VI 460. o)

Küng véleménye szerint Döpfner bíboros halálával a zsinati korszak is meghalt. A tervezett beszélgetésre végül 1977. január 22-én Stuttgartban kerül sor. Ezen Döpfner bíboros helyett a Német Püspöki Konferencia új elnöke, Höffner bíboros, Ratzinger helyett pedig a jezsuita Otto Semmelroth vesz részt.

Ugyanabban az egyházban élünk. Nemegyszer tiltakoztam lutheránus kollégák előtt, akik azt próbálták sugallni, hogy a hierarchiának ezek a képviselői és én egyáltalán nem ugyanabban az egyházban vagyunk. Igen, ugyanabban az egyházban vagyunk, de Istent, Jézus Krisztust, a Szentlelket és mindenekelőtt az egyházat olyan különböző perspektívából látjuk, mint ahogy Ptolemaiosz és Kopernikusz látta a Napot, a Holdat és a csillagokat. Furcsa azonban, hogy az egyházi tisztségviselők milyen keveset tanultak a paradigmaváltásokból. (VI 466. o.)

A négyórás stuttgarti megbeszélés során adott küngi válaszok nem elégítik ki Höffner bíborost. Az ismételt levélváltás során Küng 1977. szeptember 19-i levelében ezt írja:

Miután Stuttgartban már több órán keresztül részletesen válaszoltam az Önök kérdéseire, miután a Német Püspöki Konferenciának is küldtem egy hosszú magyarázó levelet, miután a rottenburgi püspökkel is több részletes beszélgetést folytattam, most ismételten alaposan átgondoltam az egész problémakört, vagyis mindazt, ami az Isten-kérdéssel, a hit és a tudás alapvető kérdésével kapcsolatos, és ezt egy 900 oldalas könyvben foglaltam össze. (VI 476. o.)

A Küng és a Német Püspöki Konferencia közötti vita dokumentációját „Kirchliches Lehramt contra Hans Küng” [„Egyházi tanítóhivatal contra Küng”] címmel Walter Jens szerkesztésében a Piper Verlag 1978 elején jelenteti meg. Ennek zárszava a püspökökhöz intézett „esdeklő beszéd”:

Hagyjuk abba az ortodoxiáról és a »keresztény igazság megrövidítéséről« folytatott fölösleges vitát. Hagyjunk fel a titkos tárgyalásokkal, a végtelen levelezéssel, az inkvizítori kikérdezésekkel, a hatósági kihallgatásokkal, a nyilvános elítélésekkel. Csökkentsük a bizalmatlanságot, győzzük le a polarizációt és rendezzük tisztességesen a nézeteltéréseket. Dolgozzunk újra együtt azon az igazi fronton, ahol együtt állunk, hogy megfelelhessünk a kor kihívásainak, és valódi segítséget nyújtsunk az embereknek egyéni és társadalmi problémáikban: hogy előmozdítsuk a még mindig különálló egyházak egységét, és hogy […] újból »számot adjunk a bennünk lévő reménységről«. (VI 493. o.)

Létezik-e Isten?

1978 márciusában Küng 50 éves. Szinte „születésnapi ajándékként” jelenik meg a „Christ sein” befejezése után 1975 augusztusában megkezdett, a stuttgarti beszélgetés nyomán már meghirdetett könyv, amely „Existiert Gott?” [„Létezik-e Isten?”] címet viseli[3].

Már Hegel-tanulmányaim során is egyre világosabbá vált számomra, hogy a bibliai üzenet egy olyan Istenről, aki semmiképpen sem különül el a világtól, hanem a világ közepén munkálkodik, jobban megérthető Isten világszerűségének posztkopernikuszi, modern felfogása alapján, mint a klasszikus görög vagy középkori metafizika alapján. Ezt kell világossá tennem a modern kori Isten-kérdésről szóló új könyvben. […] 

Eredetileg az »Existiert Gott?« című könyvhöz csak azt a néhány tucat oldalt akartam kibővíteni az Isten kérdéséről, amely a “Christ sein” című könyvből kimaradt. […] De rendkívül izgatnak emberként a Hegel befolyása alatt álló nagy ateisták, Feuerbach és Marx, meg persze Nietzsche és végül Freud. Tehát nem csak az érveiket és a rendszereiket, hanem az életüket, felháborodásukat és egészen személyes indítékaikat is meg akartam vizsgálni: hogyan és miért jutottak el Isten tagadásáig. (VI 496. o.)

A könyv munkálataira való visszaemlékezésből megtudjuk, hogy 1975 őszén már elkészül a Descartes-ról és Pascalról szóló nagy fejezet, amelyhez az első tübingeni szemeszter előadásai szolgálnak alapul. A Hegelről szólóban pedig a párizsi filozófiai tanulmányok, illetve az 1970-ben megjelent munka[4] jelenti az „előkészületet”. Aztán a karácsonyi szünet a Feuerbachról és Marxról szóló fejezet kidolgozását hozza.

Így jól felkészültem egy budapesti utazásra. Ugyanis itt 1976. április 23-25. között kerül sor teológiai karunknak a Római Katolikus Hittudományi Akadémiával közös szimpóziumára. Ez lehetőséget ad arra, hogy ebben a kommunista országban megvitassam az »ateizmusról szóló téziseimet«. Persze ez csak az akadémiai teológia szűk keretein belül megengedett, a szélesebb nyilvánosság kizárásával. Ezt követően ellátogatunk a híres pannonhalmi bencés kolostorba. Innen indult el Magyarország keresztény hitre térítése. Ott is érdekes teológiai beszélgetést folytatunk a kiváló főapát, Dr. Szennay András vezetésével.” (VI 497. o.)

A könyv szándékáról és fejezeteiről a visszaemlékezés így ad számot:

Könyvem nem zárkózik el attól, hogy minden alkalommal, ahol helyénvalónak látszik, állást foglaljon, vallomást tegyen. Ebben azonban nincs semmiféle túlzó dicséret vagy prédikáció! Az olvasónak mindenekelőtt joga van ahhoz, hogy tájékozódhasson a kérdések mai állásáról, és ugyanakkor válaszokat is kapjon. Ezek legyenek világosak, de nem készek. Nem akarom az Isten létét »bizonyítani«, hanem szabad döntésre szeretnék felszólítani, mellette vagy ellene. Felelősségteljes döntésre, és talán valamely korábbi vélemény felülvizsgálatára szeretnék ösztönözni. Nem kényszerítő erejű Isten-bizonyításokat kívánok nyújtani, hanem jó indítékokat, amelyek arra hívnak, hogy ésszerű bizalmunkat egy eredeti okba, egy eredeti tartalomba, az ember és a világ eredeti céljába, Istenbe helyezzük.

Ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével végül a hároméves fáradságos munka során hét nagy fejezet követi egymást. Először leereszkedem a mélybe: A. Értelem vagy hit? B. Isten új értelmezése. C. Az ateizmus kihívása. D. Nihilizmus – az ateizmus következménye. Aztán lassan ismét felfelé emelkedve: E. Igen a valóságra: a nihilizmus alternatívájaként az alapvető bizalom. F. Igen Istenre: az ateizmus alternatívájaként az Istenbe vetett hit. Majd zárásként és a »Christ sein« témaköréhez kapcsolódva: G. Igen a keresztény Istenre. (VI 498. o.)

Abban a reményben, hogy a német püspökök az általuk felmerült kérdések tisztázása és a beígért válaszok érdekében elolvassák Küng új könyvét, dedikált példányt kapnak. Külön kiemelhető ebből, hogy mind a 325-ös niceai, mind pedig a 451-es khalkedoni zsinat krisztológiai megfogalmazásait az új kötet kimondottan tárgyalja:

Az igazi Názáreti Jézus a hívők számára az egyetlen igaz Isten valódi kinyilatkoztatása, és ebben az értelemben az ő Igéje, az ő Fia […] Jézus tevékenységében és személyében magával Istennel találkozunk egyedülálló és végleges módon. (VI 499. o.)

A püspöki válaszokból Küng kénytelen levonni a következtetést, hogy közülük egyikük sem szánt időt a könyv elolvasására. Pusztán a dogmatikai formulák ismétlése érdekli őket, nem pedig Jézus Krisztus alakja. Ugyanakkor az Isten-kérdés a történetiség felvetése nélkül aligha közelíthető meg. Ebben pedig Hegel tanulmányozása segítséget nyújthat:

Hegeltől rengeteget tanultam: a tudomány, a jog, a művészet, a vallás és a filozófia együttes figyelembevételét, szinopszisát. Dinamikus-történelmi és hálózatos-szisztematikus gondolkodást, amely az ellentétek mélyére hatol. Olyan dialektika, amely nem a tézis-antitézis-szintézis mechanikus csattogtatásából áll, hanem az ellentétek figyelembevételével előre mozgató dinamikában, amely mindig elvezethet a megbékéléshez is.

De a Hegelről szóló tisztán filozófiai vitán túl könyvem továbbviszi az Isten és Krisztus kérdésének kortárs vitáját, maga mögött hagyva Höffner bíborosnak és másoknak az újskolasztikus szintű ellenvetéseit. Az elejétől a végéig minden rétegében a kortárs teológiai gondolkodás két nagy kérdése, Isten és Jézus történetisége körül forog. Elfogultság nélkül megkíséreltem a hagyományos teológia korábbi axiómáit kritikai-konstruktív vizsgálatnak alávetni. Így vizsgáltam az Isten megváltoztathatatlanságáról és szenvedésre való képtelenségéről, a 325-ös niceai zsinat krisztológiai formulájáról vagy a 451-es khalkédoni zsinat kettős természetről szóló tanítását. A modern filozófia alapján bizonyára jobban ki lehet mutatni Isten életszerűségét és történetiségét, ugyanakkor Jézus történetiségét és jelentőségét is, mint a statikus hellenista kategóriákkal. Ezt szerettem volna új könyvemben megmutatni. (VI 503. o.) 

A nem éppen könnyű olvasmánynak kínálkozó mintegy 900 oldalas „Existiert Gott?” című könyv a Spiegel népszerű könyveket felsoroló listáján hosszú ideig az első helyen szerepel.

Talán e helyütt nem érdektelen megjegyezni, hogy a múlt század hetvenes éveiben megjelent vallásos tartalmú könyveket szemléző Christian Century hetente megjelenő magazin tizenötezer publikáció figyelembevételével a tartósan fontos művek között három, katolikus szerzőtől származó művet sorol fel: Küng „Christ sein” cimű munkáját, E. Schillebeeckx Jesus című monográfiáját, valamint Gutiérrez alapművét a felszabadítás teológiájáról. Sajnos, magyar fordításban egyiket sem találjuk meg. Egy interjúban az anglikán egyház feje, Dr. Donald Coggan, Canterbury-i érsek arra a kérdésre, hogy a német teológia mely szerzőit tartja fontosnak az anglikán klérus képzése szempontjából, így válaszolt:

Az olyan szerzők könyveit, mint Karl Rahner és Hans Küng, minden elismert főiskolán olvassák, és sokan olvasták például Hans Küng »Christ sein« című nagyszerű könyvét. Igen, szerintem ez jelentős alkotás. (VI 507. o.)[5]

Új pápa – új támadás

1978. augusztus 6-án meghalt VI. Pál pápa. Küng felidézi akkori nyilvánosságra hozott kommentárját:

Személy szerint hálás vagyok Pál pápának, amiért mindezen évek alatt védelmező kezét fölöttem tartotta. Személyesen még bíborosként, és később pápaként is beszélgethettem vele. Senki sem állította volna meg, ha a heves tévedhetetlenségi vitában keményebb büntetésekhez folyamodik, ami akár a kiközösítésig is elmehetett volna. Tudtam, hogy az irányvonala az én esetemben is »con carità« volt, azaz nem jogi, fegyelmi eszközökkel kívánt eljárni – hanem megpróbált megoldást találni, vagy legalábbis elkerülni a nyílt szakítást. Voltak és vannak olyan emberek az egyházban, akik nem értették meg ezt a hozzáállást, akik kemény megközelítést akartak és valószínűleg még mindig akarnak, és jól tudom, hogy csak egy pápai bólintás kellett volna ahhoz, hogy ezek az erők működésbe lépjenek. (VI 513. o.)

Küngöt, valamint a zsinat folytatása iránt elkötelezett teológusokat természetesen rendkívüli módon foglalkoztatja az a kérdés, milyen kritériumok szerint válasszák meg az új pápát. Elgondolásuk szerint az új pápának a világra nyitottnak, szellemi vezetőnek, igazi lelkipásztornak, a püspöki kollegialitást komolyan vevő társnak, ökumenikus közvetítésre alkalmas, valódi kereszténynek kellene lennie.

Erkölcsi tekintélyként tárgyilagossággal, szenvedéllyel és arányérzékkel dolgozzon nemcsak az egyházi intézmény érdekeiért, hanem a keresztény üzenet megvalósításáért az emberek között; eközben különleges kötelességének tekintse az elnyomottak és hátrányos helyzetűek iránti elkötelezettséget szerte a világon. (VI 517–518. o.)

Küng felidézi a „mosolygós”, mindössze harminchárom napig hivatalban lévő I. János Pál pápára vonatkozó emlékeit. Még megválasztása előtt a tübingeni Collegium Musicum koncertezett a velencei Szent Márk dómban. A koncert után a velencei pátriárka, vagyis Albino Luciani a fogadáson érdeklődik a tübingeni teológus után és épp a Christ sein van az íróasztalán. Ezt követően levélváltásra kerül sor, amely mindkét részről rendkívül szívélyes, baráti hangvételről árulkodik. A pápa rejtélyes halála, a Vatikán, az Opus Dei és a Maffia kapcsolati rendszere meglehetősen problémás, sötét helyzetet teremt. A visszaemlékező Küng szerint:

Mindenesetre sokan úgy tekintettek I. János Pálra, mint a II. vatikáni zsinat szellemében élő emberbarát egyház reményének hordozójára. Meg vagyok győződve arról, hogy aligha történt volna velem bármi rossz e pápa alatt. De – most új pápát kell választani. Ez pedig Albino Luciani megválasztásának nehézségei után lényegesen bonyolultabb lesz. (VI 526. o.)

Jóllehet a lengyel katolikus egyházban a zsinati reformok nem igazán vernek gyökeret, még negyven évvel a zsinat befejezése után sincsenek lefordítva lengyelre hivatalosan a zsinati dokumentumok, Küng jó néven veszi, hogy az itáliai bíborosok hegemóniája után Karol Wojtyla pápává választásával új utak nyílhatnak, így a kelet-nyugati megosztottság is enyhülhet. Ugyanakkor König bíboros, aki a krakkói érsek megválasztását nagy erővel támogatta, hamarosan csalódásának ad hangot. Az új pápáról kiderül, hogy az Opus Dei nevű szervezet befolyása alatt áll.

Az Osservatore Romano német nyelvű heti kiadásában (1978. október 20.) közvetlenül a választás után közzétett első fotókon Karol Wojtyla bíborosi pompában látható Joseph Höffner bíborossal és Franz Hengsbach esseni püspökkel. Ez a kép […] az ominózus Opus Dei római papi találkozók központjának előadásain és megbeszélésein készült. Wojtyla  már nagyon korán teljes szimpátiával csatlakozott ehhez a szervezethez – az  addig domináns jezsuiták rovására. Karol Wojtylát […]  szűklátókörű teológiája miatt nem sokkal római tanulmányaimat megelőzően a Gregoriana Jezsuita Egyetem elutasította doktoranduszként. Az is köztudott, hogy az Opus Dei sorozatban kiadott egy könyvet, és a római kúria szerint Latin-Amerikát is az Opus Dei költségén járta végig.

Pápaként mindent megtesz, hogy előmozdítsa ezt az »Isten művét« [Opus Dei], ezt a fasiszta, szektás vonásokkal rendelkező katolikus üdvszervezetet, amely Franco Spanyolországában alakult ki, Franco utolsó kabinetjében a miniszterek többsége ebből a szervezetből került ki. Világiakból (akik közül egyesek cölibátusban élnek) és papokból áll. Különösen a politika, a bank- és üzleti világ, az újságírás és az egyetemek befolyásos emberei tartoznak közéjük. Először Spanyolországban és Latin-Amerikában rendelkeznek nagyszámú tagsággal, de a Római Kúrián belül is jelentős a számuk. A II. vatikáni zsinatot elfelejtetté szeretnék tenni, és a római katolikus restaurációt szorgalmazzák mindenütt. Gyakran kétes módszerekkel toborzott tagjaikat a szexualitás megvetésére, az önsanyargatásra és a nők megvetésére ösztönzik. Ezt a katonásan szervezett, az egyházon belüli hatalomra törekvő és idővel több százezer barátot, támogatót, szimpatizánst magáénak tudó opus »prelatura nullius« státuszú elismerést kap, úgyszólván önálló világi egyházmegyének tekinthető, amely mindenütt, még a kúria jelentős ellenállása ellenére is, kikerül a püspökök ellenőrzése alól. (VI 528–528. o.)

Mindennek ellenére a VI. Pállal, valamint I. János Pállal szerzett pozitív tapasztalatra építve Küng igyekszik az új pápával is kapcsolatba lépni. 1978 karácsonyára elküldi neki az „Existiert Gott?” című kötetet abban a reményben, hogy a korábban a kommunista diktatúrában élt pápa értékelni fogja azokat a megfontolásokat, amelyeket főként Marxra és a marxizmusra vonatkozóan fogalmazott meg.

A könyv megérkeztét a pápa (hamarosan túlságosan is nagy hatalommal bíró) lengyel magántitkára, Stanislaw Dziwisz egy karácsonyi szentképpel nyugtázza, de magától a pápától egyetlen árva szó sem jön. És ez így is marad, minden párbeszédre irányuló erőfeszítésem ellenére – 27 éven át, haláláig. (VI 537. o.)

Már 1979 elején ismertté válik, hogy az új pápa nagycsütörtökön új dokumentumot szándékozik közzétenni, amelyben a latin rítusú papság kötelező cölibátusát végérvényessé kívánja tenni. Küng március 30-án személyes levet ír II. János Pálnak. Ebben üdvözli az ökumenizmusra vonatkozó pápai erőfeszítéseket és az emberi jogok melletti kiállást. Ugyanakkor néhány problémára is felhívja a figyelmet, amelyeket kérdés formájában fogalmaz meg:

Lehet-e hitelesen szemrehányást tenni a mai társadalomnak, mind a kapitalista-nyugati, mind a szocialista-keleti társadalomnak a hibáiért, ha egyúttal nem ismerjük el őszintén, konkrétan és nem korrigáljuk a gyakorlatban az egyház tagadhatatlan hibáit?

Hitelesen tudunk-e fellépni a magas születési rátával összefüggő szegénység, írástudatlanság, munkanélküliség, alultápláltság és betegségek ellen Latin-Amerikában és a harmadik világban, ha nem állunk ki ugyanakkor határozottan az ember számára ésszerű, a fogamzásgátlást a házastársak lelkiismereti felelősségére bízó családtervezés mellett?

Hitelesen ki tudunk-e kiállni a nők jogaiért a mai társadalomban, ha az egyházban a nőket még mindig alacsonyabb rendű alanyokként kezeljük, és teológiailag nem meggyőző érvekkel megtagadjuk tőlük a pappá szentelést?

Hitelesen kiállhatunk-e az aktív ökumenizmus mellett, ha majdnem fél évezreddel a reformáció után még mindig tagadjuk az anglikán és protestáns szolgálati hivatalok és az Úrvacsora ünneplésének érvényességét?

Hitelesen követelhetünk-e jobb igehirdetést és gyakorlati lelkipásztori gondozást, ha saját emberi törvénykezésünk miatt világszerte egyre több közösséget fosztunk meg lelkipásztorától, és ami nem kevésbé súlyos, az Eucharisztia rendszeres ünneplésétől? (VI 538. o.)

Küng az elmaradó válasz nyomán szomorúan állapítja meg, hogy ez a pápa nem tűr meg semmiféle kritikát, főként nem kíván párbeszédet. Olyanokkal veszi körül magát, akik minden elképzelésére egyszerűen rábólintanak. A tübingeni professzorral nem kíván szóba állni, amíg a rottenburgi püspökkel való beszélgetés közben lekezelően „világprófétának” titulálja őt. Ennek ellenére Küng meg van győződve arról, hogy a péteri hivatal szükséges az egyház életében.

A Rómával az évek során felmerült hatalmas nehézségeim ellenére hű maradok meggyőződésemhez: az újszövetségi egyházról alkotott felfogás és az első évezred nagy katolikus hagyománya szerinti péteri hivatal (»pápaság«), amely nem formális-jogi, de erkölcsi-pasztorális tekintéllyel rendelkezik, még mindig esélyt jelent az egész kereszténység számára. Ebben a tekintetben talán én vagyok a pápa középkori jogi primátusának legradikálisabb katolikus kritikusa, de paradox módon ugyanakkor a keresztény ökumenikus szolgálatot végző primátusnak az egyik leghatékonyabb katolikus szószólója. Ebben pedig egyre több támogatást kapok evangélikus oldalról is. (VI 565. o.)

Ködös decemberi akció – Roma locuta

Hogy az „új pápa” nem a zsinati nyitás, a pasztorális kísérés útját kívánja választani, az rögtön az első hivatali évében nyilvánvalóvá válik. Az amerikai látogatás washingtoni záróbeszéde nyomán egyre többen érzik úgy, hogy nem éppen abba az irányba haladnak a szentszéki történések, amilyet a zsinati szellemiség elvárna. Mindezt látva Küng munkatársaival konzultál és mérlegre teszi az egy éves pápai működést. Ennek alapja az a kritériumrendszer, amelyet VI. Pál halála után megfogalmaztak. Természetesen kiemeli a pozitívumokat, de kérdés formájában nem hallgatja el azt sem, ami ellentmondásosnak látszikÍgy kerül szóba az, hogy miközben az intézményes egyházi vezetés az emberi jogok érvényesítéséért száll síkra, az egyházon belül ennek érvényesítése nem valósul meg. Ugyanez mondható a nők helyzetére, a lelkiismereti szabadságra vonatkozóan. A végkövetkeztetés:

Egyesek kételkednek abban, hogy ez a pápa, aki olyan erőteljesen tudja kifejezni a véleményét a nyilvánosság előtt, és aki sok bonyolult kérdésre egyszerű válaszokat tud adni, képes-e még változni, tanulni. Ezt kívánjuk. Pontifikátusának egy éve lejárt, de csak egy év. Néhány ajtó még mindig nyitva van, és néhány, amely idő előtt bezárult, újra kinyitható. (VI 571. o.)

Küng tudatában van annak, hogy ezzel a jelentős napilapokban (FAZ, New York Times, stb.) megjelent írással nagy kockázatot vállal. A cikk zárómondatát Nagy Szent Gergely pápától kölcsönzi:

De ha az igazságból botrány fakad, akkor jobb, ha hagyjuk, hogy botrány keletkezzen, mint ha elhagyjuk az igazságot. (VI 572. o.)[6]

Tény, hogy a lengyel pápa úgy érzi, a cikk ellene szóló személyes támadás. Már a megválasztását követő első lengyelországi útja során az egyik teológusokkal folytatott titkos találkozóján kinyilvánítja, hogy a tübingeni teológust, Küngöt tekinti a fő akadálynak ahhoz, hogy restaurációs kurzusát megvalósíthassa. Hogy az 1979-es év végére a Róma és Küng közötti konfrontáció felerősödik, annak nyilvánvaló módon ez is része. Még a fent említett cikk megjelenését követően Joseph Ratzinger – időközben müncheni bíboros – a Deutschlandfunknak adott interjújában állást foglal a cikkel kapcsolatosan – meglepően tárgyszerűen. Nem egészen egy hónappal később, november 11-én, Freisingben azonban – mint a visszaemlékezés rámutat – változik a véleménye:

A valóság az, hogy Küng, akivel személyesen mindig nagyon jól kijött, »egyszerűen már nem képviseli a katolikus egyház hitét«. »Tisztesség és becsületesség kérdése annak megállapítása, hogy ő nem képviseli a katolikus egyház hitét, ezért nem beszélhet annak nevében«. Teljesen tanácstalan, zavart vagyok: hogyan képes egykori tübingeni kollégám hirtelen nyilvánosan nem-katolikusként diszkvalifikálni engem?

És főként, hogyan állíthatja azt, amit én kétségtelenül soha nem mondtam. Szerinte tagadtam, »hogy az egyház egyáltalán missio-t (egyházjogi tanítási megbízást) adhatna egy teológiaprofesszornak, mert a professzor »magától beszél«. Micsoda ostobaság! […] Felháborítanak az ilyen kijelentések, rosszat sejtek. A kirekesztés és marginalizáció egy új szintje válik láthatóvá – jéghideg, logikai keménységgel előadott, ugyanakkor alapvetően hamis és hazug állítások. (576–577. o.)

Ratzinger gyors véleményváltozásának hátterében a bíborosi kollégiumnak november 5-től 9-ig tartó római tanácskozása állhat. Ekkor a német bíborosokat II. János Pál magánkihallgatáson fogadja, nagy valószínűséggel szóba kerül Küng egyházi tanítási engedélyének (missio canonica) megvonása is. Küng levélben Ratzingerrel közli, hogy az ilyen jellegű személyeskedést a nyilvánosság előtt nem tartja szerencsésnek. A válasz szinte postafordultával érkezik, amelyben a müncheni bíboros az ügyet nem kívánja tovább kommentálni és biztosítja egykori kollégáját, hogy semmiféle módon sem kívánná a helyzet bármiféle rossz irányba fordulását. Ugyanebben az időszakban zajlik egy másik teológus-per is, nevezetesen a domonkos Edward Schillebeeckx ellen. Ő elfogadja a meghívást a római „colloquiumra” a vitás kérdések tisztázása érdekében. Ez azonban egyáltalán nem tekinthető „tisztázó párbeszédnek”, inkább rendőrségi, a régi inkvizícióra emlékeztető kihallgatáshoz hasonlítható.[7] Érthető, hogy Küng nem kíván hasonló eljárásban részt venni. Ugyanakkor az év utolsó hónapja döntő jelentőségű lesz a Rómával való konfrontáció tekintetében.[8]

Ratzinger bíboros békítő levelének, valamint a Dél-Németországban, Ausztriában és Svájcban folytatott akadálytalan előadói tevékenységemnek köszönhetően feltételezhetem, hogy a hullámok elcsitultak. A latin nyelv kedvelőjeként és a római jog csodálójaként mindig is az volt a véleményem, hogy a római kúriában tevékenykedők legalisták, akik túlértékelik a törvényt, és saját hatalmuk megszilárdítására használják, de a saját törvényeiket mégiscsak betartják. Hát ebben éppenséggel tévedtem. (VI 587. o.)

December 11-én a Siemens Stiftung müncheni nagytermében tart Küng előadást arról, hogy illik-e a menedzsereknek Istenben hinni. Az előadót Wolfgang Pannenberg evangélikus teológiai professzor mutatja be a közönségnek, kiemelve, hogy minden kritika ellenére Küng nagyon jó katolikus teológus.

De most rajtam a sor, hogy kilépjek a pulpitus elé, és még mindig viszonylag határozott hangon, az első mondatban nagyon melegen megköszönöm Pannenberg kollégámnak, hogy kiállt katolicitásom mellett. De aztán hirtelen erős érzelmi hullám vesz rajtam erőt. Elveszítem megszokott nyugalmamat, a hangom elhagy – lélektanilag végtelen hosszúnak tűnő szünet, amelyre borzasztóan emlékszem: az egész közönséggel szemben, amely akaratlanul is velem szenved, próbálom visszanyerni nyugalmamat, míg végül határozott hangon képessé válok az előadás megtartására. Vajon a tudatalattim előre jelzett valamit, amit csak nem akartam beismerni? […] A Süddeutsche Zeitungban olvasom […]: »Az istenhit nem bizonyítható, de a nyilvánosság előtt is képviselhető – hogy milyen meggyőző erővel, azt ez a méltatlanul vitatott teológus ismét rendkívül hatásosan igazolta.« (VI 588. o.)

Természetesen ekkor Küng még nem tudja, hogy egy nappal a müncheni előadás előtt a Német Püspöki Konferencia titkára értesíti a tübingeni egyetem területén illetékes rottenburgi püspököt, Georg Mosert, a Hittani Kongregáció által kidolgozott, a pápa által jóváhagyott és megerősített nyilatkozatról, amely az egyházi tanítási engedély (missio canonica) megvonását jelenti. Egyházjogi szempontból ezt a helyi megyéspüspöknek kell végrehajtani, aki azonban továbbra is szeretne „közvetíteni”. Ezért levelet ír a Hittani Kongregáció prefektusának, Franjo Šepernek, amelyben figyelmeztet arra, hogy ez a nyilatkozat egészen biztosan rendkívül erős hatást és tiltakozást vált majd ki a nyilvánosság előtt. A Moser által írt levél szövegéről Küng csak a püspök halála után értesül. Ékesen bizonyítja a helyzet komoly voltának felismerését, valamint az őszinte közvetíteni akarást. És mi a válasz Rómából?

Mintha terrortámadás fenyegetné a Vatikánt, a rottenburg–stuttgarti püspököt már másnapra Brüsszelbe hívják, a magas rangú római és német egyházi férfiak titkos találkozójára. A titoktartás érdekében a rendezvényre külföldön kerül sor. Az inkvizíció kerüli a fényt.

December 14-én, pénteken Brüsszelben a hierarchia alábbi képviselői találkoznak: Jérôme Hammer érsek, a Római Hittani Kongregáció titkára, …, Guido del Mestri bonni apostoli nuncius, Joseph Höffner bíboros a Német Püspöki Konferencia elnöke, Josef Homeyer prelátus a Német Püspöki Konferencia titkára, valamint Georg Moser rottenburg-stuttgarti püspök és személyes referense, Hubert Bour. A találkozó fő célja: Hans Küng teológus missio canonica-jának küszöbönálló visszavonására irányuló különböző akciók összehangolása. Odakint heves zivatar tombol. Höffner bíboros késik, a légkör ideges, a bíboros nélkül nem kezdhetik. (VI 589–590. o.)

Az illetékes püspök igyekszik egyrészt elérni, hogy Küngöt ismételten meghallgassák, másrészt az akció időzítését (néhány nappal karácsony előtt) nem tartja éppen szerencsésnek. Ebben azonban sem a Hittani Kongregáció vezetői, sem pedig a Német Püspöki Konferencia nem támogatja. Így az a furcsa helyzet áll elő, hogy – az egyházjogi és konkordátumban rögzített előírásoknak megfelelően – Georg Moser püspöknek saját akarata ellenére kell kimondania a missio canonica megvonását. Az „akció” teljes titoktartás mellett, alapos előkészítő „munka nyomán” szinte „csapásszerűen” kerül végrehajtásra. Küng lényegesen később meglepetten tapasztalja, hogy ebben jócskán kivette a részét Karl Lehmann, aki később a Német Püspöki Konferencia elnöki szerepét tölthette be hosszú időn keresztül.

Igen, Lehmann büszkén elárulja életrajzírójának, mi mindent tett ellenem az éjszakai ködös akció során. Micsoda megtiszteltetés, hogy a püspöki konferencia titkárát, Homeyert szombaton hajnali 2 órakor Freiburgban fogadhatta, aki éppen akkor érkezett meg a brüsszeli titkos találkozóról, hogy hajnali 4 órára összeállítsanak egy sajtóanyagot, és megtervezzék az ellenem irányuló megfelelő stratégiát! Anélkül, hogy figyelembe vennék a mellettem és ellenem szóló érveket, ezeket az urakat csak egy dolog érdekli: »Küngöt a saját fegyverével kell legyőzni« (223. o.). Irányított megjegyzésekkel kell világossá tenni a sajtó képviselői számára, hogy a hierarchiának teljesen igaza van, és hogy a büszke, makacs és belátásra nem hajló Küngnek nincs igaza […]

1979. december 18-án Lehmann professzor a következő jelszót terjeszti: »Küng kétségtelenül túlságosan felingerelte az egyházi tekintélyt« […] 1980-ban, újév után aztán egy kézzel írott levelet kapok ugyanattól a Karl Lehmanntól, meglepően pontos dátumozással: »1979. december 28., 18 óra«. Patetikus felütéssel kezdődik: »Ez az az óra, amikor a Német Püspöki Konferencia képviselete a pápánál van, hogy döntsön az ügyedben«. Este 6-kor? Ez az az óra, amikor ez a konferencia Castel Gandolfóban már véget ért! És nem feltételezhető-e, hogy Lehmann, akit annyira érdekelt az eredmény, a püspöki konferencia közvetlen vonalán arról ne értesült volna? Az mindenesetre biztos, hogy ha az eredmény pozitív lett volna, a levelét egészen másképp fogalmazta volna meg. […] Nem akar »most szemrehányást tenni nekem«, majd egyik szemrehányást a másik után teszi: hogy »egy ilyen provokációval megtörtem a békességet«, hogy »szemérmetlenül leromboltam az 1975-ös fáradságos béke előfeltételeit«, hogy »Moser püspök és mások bátor közvetítő akciói ellenére sem mutattam semmiféle alkalmazkodást«, és hogy »a határozottságot belátás hiányává változtattam«. Azt, hogy már tud a negatív eredményről, megerősíti a hozzám intézett utolsó kérése, amelyben »mérsékelt reakciót és megfontolást« szorgalmaz: »Mivel sokat tettem érted és sokat kockáztattam, az utolsó pillanatban kérem az együttműködésedet«.

Igen, így lesz a bűntárs áldozat, az áldozat pedig elkövető. A valóságban a közvetítő Lehmann kezdettől fogva Róma és a püspökök oldalán áll, és ez így is marad az évtizedek során. […] Az 1979. december 28-án kelt levelének végén mindazonáltal azt mondja: »Szeretnék továbbra is Veled maradni, és teljes szívemből kívánom Neked Isten áldását«. Ezt a kívánságot természetesen viszonozni tudom; továbbra is érdekelt vagyok abban, hogy jó kapcsolatban maradjunk. (VI 599-601. o.)

Az éjszaka leple alatt tervezett „ködös akció” dátuma 1979. december 18. Ekkor kerül nyilvánosságra a Hittani Kongregáció által megfogalmazott, a pápa által jóváhagyott nyilatkozat, amelyhez további írások melléklődnek. Az összesen hét dokumentumot tartalmazó dossziét is csak aznap kapja kézhez az érintett – mindenféle előzetes értesítés nélkül.

És akkor itt következik a bűnösséget kimondó ítélet az »egyház« nevében: »Azzal, hogy visszavonták egyházi tanítási engedélyét, Küng professzor elveszíti megbízatását, hogy az egyház nevében és az egyház által elismert tanárként katolikus teológiát tanítson«. Végül is: »Nem zárják ki az egyházból, és pap marad«. Melyik »egyház« beszél itt az »egyházhoz«? Csak a hivatali egyház szól – az egyház közösségéhez, Isten népéhez? (VI 605. o.)

Maga Küng az ARD esti híradójában nyilatkozik és nem rejti véka alá felháborodását.

»Szégyellem magam az egyházam miatt, hogy még a 20. században is titkos inkvizíciós eljárásokat folytat. Sokak számára botrányos, hogy egy olyan egyházban, amely Jézus Krisztusra hivatkozik, és amely újabban az emberi jogokat akarja megvédeni, a teológusokat ilyen módszerekkel rágalmazzák és járatják le.«

És miről is szól az ügy? A tévedhetetlenség problémájáról szóló, kifogásolt, új, rövid tanulmányban – magyarázom az interjúban – csak megismételtem a régi és még mindig megválaszolatlanul hagyott kérdést.  Egyúttal kértem a pápát, hogy nevezzen ki egy nemzetközileg elismert szakértőkből álló bizottságot a kérdés tisztázására. A »Christ sein« című könyv ellen felhozott kifogások azonban soha sem képezték római eljárás tárgyát. Végül a legutóbbi könyvemben, az »Existiert Gott?« címűben a krisztológiával kapcsolatban olyan pontosításokat tettem, amelyek ellen még egyetlen egyházi testület sem emelt kifogást. De minden vád nyilvánvalóan csak ürügy arra, hogy elhallgattassanak egy kellemetlen kritikust. És míg a holland Willebrands bíboros megvédte teológusát, Edward Schillebeeckxet azzal, hogy személyesen lépett közbe a pápánál, addig egyes német bíborosok és püspökök összejátszottak a római inkvizícióval, hogy egy karácsony előtti éjjeli-ködös akció keretében a saját egyházában hiteltelenné tegyék egyik teológusukat. (VI 606-607. o.)

Nyilatkozatának végén Küng hangsúlyozza, hogy továbbra is kiáll azon számos teológus, lelkipásztor, hittanár és laikus mellett, akiket saját egyházukban fegyelmi eljárás nyomán méltánytalan megkülönböztetés ér. Hivatkozik a korábban elítélt és meghurcolt francia teológusokra, Teilhard de Chardinre, Congarra, de Lubacra, akiket végül is XXIII. János pápa rehabilitált.   

A tübingeni egyetemen mind a tanárok, mind pedig a hallgatók felháborodása nagy. December 19-én délután Küng megtartja az apostoli hitvallásról szóló előadását, amelyet a Schwäbisches Tagblatt így kommentál:

Tegnap délután Küng higgadtan és a messianisztikus mártíromság legcsekélyebb jele nélkül fogadta a zsúfolásig megtelt egyetemi díszterem percekig tartó ovációját, sőt, meghatóan szerénynek tűnt, előzékenyen és nem agresszívan, keményen és világosan beszélt. Még a nyilvánvalóan a felülről jövő nyomás alatt álló rottenburgi püspökről szólva is talált megértő szavakat (aki végül is egyik napról a másikra ejtette őt). Ellenfeleivel ellentétben Küng továbbra is kész a párbeszédre – azt akarja, hogy meghallgassák, de nem akarja, hogy kihallgassák. (VI 609. o.)

A következő napokban Küng és az illetékes rottenburgi püspök többször tárgyal egymással, újabb pontosítások jönnek létre. 21-én Moser püspök Rómába repül, miután előzetesen közölték vele, hogy a pápa fogadja őt. A találkozó azonban elmarad. Ismételt tárgyalások a két érintett között, újabb pontosítások, teológiai anyagok összeállítása. Ennek nyomán Moser ezt egy Rómával történő ismételt tárgyalás kezdeményezéséhez elégségesnek véli. A püspökre mindkét oldal nyilvánvalóan erős nyomást gyakorol: egyrészt a Küngöt minden áron elítélni kívánó hierarchia, másrészt az egyértelműen Küng oldalán álló egyetemi közösség és a közvélemény. Az addig Künggel szemben megértést és támogatást mutató főpásztor szenteste újabb, immáron egészen más hangnemben írt levélben szólítja fel Küngöt álláspontjának további pontosítására. Ennek birtokában 28-án pénteken a német püspökök delegációja (Moser rottenburgi püspök, Saier freiburgi érsek, Höffner bíboros, Ratzinger bíboros és Volk bíboros), valamint a Hittani Kongregáció vezetői a külvilágtól jobban elzárt pápai nyári rezidencián, Castel Gandolfoban találkoznak a pápával. Az ötórás megbeszélés után a sajtó munkatársaitól értesül Küng, hogy a megbeszélés véget ért. Az érintett a helyi püspökkel történt megegyezés alapján arra vár, hogy az eredményről közvetlen értesítést kapjon. Ez azonban nem történik meg, sőt a püspök a telefonos megkeresésre sem reagál. Végül december 30-án a bonni nuncius közli Künggel telefonon az eredményt: a pápa döntése negatív. Az immáron jogerős döntésre az érintett nyilatkozatban reagál:

Szomorúan vettem tudomásul és nem értem a római tárgyalások eredményét. A pápa elítéli azt az embert, akit nem hallgatott meg. A római mondás »audiatur et altera pars« (hallgattassék meg a másik fél is) nem érvényes a pápai Rómában. Bár többször írtam a pápának, és legutóbb a rottenburgi püspökön keresztül is ismételten kértem, hogy beszéljünk egymással. A pápa nem tartotta szükségesnek, hogy személyesen meghallgasson egy katolikus teológust, aki negyedszázadon keresztül legjobb tudása és lelkiismerete szerint próbálta szolgálni egyházát. A kellemetlen kritikust a szellemi erőszak minden eszközével el kell hallgattatni. XXIII. János és a II. vatikáni zsinat feledésbe merült. Róma nyilvánvalóan nem tűr meg semmilyen »correctio fraternát«, semmilyen lojális kritikát, semmilyen testvéri egymásra figyelést, semmilyen, a szolidaritás szellemének elkötelezett kérdésfelvetést. Kifelé fordulva az emberi jogokat és a keresztény szeretetet prédikálja, de befelé azt figyelmen kívül hagyja, a sok szép szó ellenére. […]

E fegyelmi intézkedések dacára, amelyek visszavonásáért továbbra is küzdeni fogok, nemcsak a katolikus egyház tagja és papja maradok, hanem a dogmatikai és ökumenikus teológia rendes professzora is. Továbbra is az eddigi gyakorlatnak megfelelően, elkötelezetten folytatom központi törekvésemet, vagyis azt, hogy Jézus Krisztus üzenetét érthetővé tegyem a mai emberek számára: kész vagyok a párbeszédre és tanulni ott, ahol partnerségről és testvéri beszélgetésről van szó. Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Minden rezignáció ellenére együtt harcolok mindazokkal, akik eddig támogattak, és akiknek ezt teljes szívemből köszönöm. Együtt dolgozunk tovább egy valóban keresztény egyházért. (VI 621-622. o.)

Még sincs vége – új vizek felé

A szolidaritás egyrészt, másrészt pedig az a felháborodás, amelyet Moser püspök előre jelzett, valóban óriási méreteket öltött.[9] Januárban a német püspökök igyekeznek körlevélben magyarázni az eseményeket.[10] Sok plébános egyszerűen megtagadja ennek a felolvasását. Küng maga január 7-én a Zeit című hetilap hasábjain világossá teszi, miért is marad katolikus teológus.[11] Andrew Greeley amerikai katolikus teológus és szociológus így összegez:

A teológus Schillebeeckx és Küng esetében az emberi jogok megsértése ennek a két embernek nagy szimpátiát és népszerűséget hozott, a pápával szemben pedig ellenségeskedést gerjesztett. Amikor a karikaturisták katolikus ajatollahként ábrázolják őt, a hívek nem hallatják tiltakozásukat. Lehet, hogy a pápa nem ajatollah, de nagy kárt okozott magának és az egyháznak, amikor a bosszúszomjas német hierarchiának engedett Küng esetében, valamint a Hittani Kongregációnak a Schillebeeckx-féle ügyben. (VI 635. o.)

Az egyetem maradéktalanul kiáll Küng mellett. További tárgyalások folynak az egyetem vezetése, a rottenburgi püspök, Küng, valamint az egyetem fenntartója, vagyis Baden-Württemberg tartomány kormánya között. Az alapvető kérdés az, hogy a jelenlegi helyzetben, a missio canonica megvonása után, hogyan maradhat meg Küng egyetemi katedráján. Meglepő fordulat áll be az egyébként jól haladó megoldási javaslatok közben februárban, amikor a Katolikus Teológiai Kar hét professzora közli az egyetem rektorával, hogy nem kívánja Küng további tevékenységét a karon. A dolog azért is meglepő, mivel december közepén még valamennyien egyértelműen kiálltak Küng mellett. A visszaemlékező szerint nyilvánvaló módon egyfajta felsőbb (római, vagy csak a német püspökök egy része által kifejtett) nyomás következtében történhetett meg ez a pálfordulás.

Nyilvánvaló, hogy mentálisan és fizikailag is eljutottam a végpontra. Az emberek közül ugyan nem mindenki, de talán Isten hagyott el? Csak tablettákkal tudok aludni. Az ellenfeleim elégedettek lettek volna, ha látnak. Végre megütötte a guta! Nem tagadhatom: kimerültem, teljesen kimerültem. Képtelen vagyok ugyanazt a dolgot újra és újra megismételni. Ugyanígy képtelenek vagyok bármi újba belekezdeni. Mindent megtettem, amit tudtam, mindent beleadtam, amim volt. Nem tudok más feladathoz hozzálátni … Megszűnt volna ellenállóképességem? […] De nem akarok túlzásokba esni, nem hagytak magamra az emberek, és – miként később magam rájövök és bevallom – az Isten sem hagyott magamra. […] Ami ismét kiemelt elesettségemből, az az a sok ezer ember volt, akik láthatóan, hallhatóan és kézzelfoghatóan kiálltak mellettem. Amikor barátaimmal, Walter Jensszel, Herbert Haaggal, Norbert Greinacherrel, Hermann Häringgel és Karl-Josef Kuschellel együtt elhatároztam, hogy kiadunk egy »dokumentációt«, majd elolvasom a több száz, mellettem szóló nyilatkozatot és a támogató levelet. Lassan visszanyerem erőmet, minél tovább haladok, annál inkább érzem: nem, nem lehet mindent elhagyni, nem szabad mindent eldobni, feladni. Szedd össze magad, majd meglátjuk, jóllehet egy csata elveszett, de a háború még nem. Visszatérek a munkához […] A dolgok onnantól kezdve felfelé ívelnek. Egyébként még a teljes kimerültségem idején sem kételkedtem egy pillanatig sem az általam képviselt igazságban. Ellenkezőleg, tudom, hogy képes vagyok tévedni, de azt is tudom, hogy ellenfeleim nem bizonyították be, hogy tévedtem, hanem csak megmutatták a hatalmukat. (VI 654-655. o.)

Végül megoldás születik, bár nem úgy, ahogyan azt a teológiai kar hét professzora gondolta. Küng maga tesz ajánlatot. Nem őt küldik el a kari professzorok közül, hanem tanszékét, valamint a hozzá kapcsolódó teljes ökumenikus intézetet kiveszik a Katolikus Teológiai Kar intézményrendszeréből, és közvetlenül az egyetem vezetésének alárendelt önálló szervezeti egységként működik tovább az eddigi vezetés mellett.

A szabadságot, amelyért az első négy évtizedben meg kellett küzdenem, a következő két évtizedben megtartottam. A konfliktus során megszabadultam sok mindentől, ami visszahúzott, hátráltatott. A Katolikus Teológiai Karon való maradásomat ellenző hét professzor közül az egyik hamarosan új, nagy szabadságomat irigyelve mondta a többieknek: »Küng valójában megtartott mindent, amire egy professzornak feltétlenül szüksége van, és lemondott mindenről, amire egy professzornak nincs szüksége!«. És valóban: hogyan is sirathattam volna a tantestületi és bizottsági üléseket, ahol annyi időt pazarolnak el, és gyakran a legtöbbször azok beszélnek, akiknek mind a tudomány, mind a nyilvánosság számára a legkevesebb mondanivalójuk van? Vagy miért is vágyakoznék a vizsgáztatások után, ha az önként hozzám jövő hallgatókat minden vizsgakényszer nélkül láthatom az előadásaimon és szemináriumaimon? (VI 671. o.)

Ugyan az adott időszakon túlra mutat, de Küng felidéz egy különös találkozást 1983 júliusából:

Bad Adelholzen a Chiemsee mellett, 1983. július: Egy nővérek által fenntartott ház széles lépcsőházában mosolyogva jön le sok év utáni első találkozásunkkor egyszerű fekete talárba öltözve Joseph Ratzinger bíboros, immáron a Hittani Kongregáció prefektusa, Šeper bíboros utódja: »Ugye jól van, Küng úr?«. Mosolygok: »Igen, valóban jól vagyok, Ratzinger úr. De a Hittani Kongregációnak nem ez volt a szándéka«. Kedvesen kitér: »Nem tudom, hogy az elődömnek mi volt a szándéka«. […] Az ezt követő szakmai párbeszéd gyorsan megmutatja, hogy különböző világokban, két különböző paradigmában élünk. Véletlenül éppen a beszélgetésünk elején, mivel nem sokkal korábban Kanadában jártam, szóba kerül a Québecben kilépett szerzetesnővérek nagy száma. Szerintem nagyobb szabadságot kellett volna adni nekik mind az öltözködés, mind pedig az életmód tekintetében. Azzal vádol, hogy az egyházról és a szabadságról szóló beszédeimmel felelős vagyok a fegyelem lazításáért. És így megy ez tovább: az egyház minden egyes problémáját másképp látjuk, ahogy egy ptolemaioszi és egy kopernikuszi képviselője a középkorból az újkorba való átmenet idején a csillagos eget észlelte másként. Különösen meglep, hogy a pápával szembeni legkisebb kritikát is elutasítja – például védelmezi a pápa eltúlzott utazásait és médiajelenlétét. Még csak nem is beszélünk olyan központi problémákról, mint a tévedhetetlenség.

Tehát egyáltalán nincs semmiféle egyetértés közöttünk. Mindketten formálisan udvariasak maradunk, értelmesen beszélgetünk, és barátságosan búcsúzunk. […] Újabb 22 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra találkozzunk – 2005 szeptemberében, Castel Gandolfóban. (VI 672-674. o.)

A megváltozott, valójában több szabadságot adó intézményi keretek között Küng keresi a saját helyét, saját működési lehetőségeit.

Számomra az 1979-es év a »próbatétel ideje«. A »szabadság elleni döntés kísértéseinek« és a közelgő megpróbáltatásnak a fényében világos, hogy a megkövetelt római konformitás, amely kapitulál a világos szentírási megállapításokkal és a saját lelkiismeretemmel szemben, számomra éppúgy szóba sem jöhet, mint Luther számára. […]

Keresztény teológusként inkább Pál apostol példáját követem, aki, amikor Péter, akit egyesek (tévesen) az »első pápának« neveznek, »nem járt helyesen az evangélium igazsága szerint«, nyilvánosan, »szemtől szembe, mindenki előtt« ellenállt: »Hogyan tudsz…?«. (Gal 2,11-14). Egyszerűbben fogalmazva: ellenállni és talpon maradni! Fellépni, de nem kilépni! Ami talán az egyház közösségével való szakítás nélkül végül – az átmeneti lojális szembenálláson túl – belülről jövő változáshoz és megújuláshoz vezethet. (VI 678-679. o.)

1981-ben Leonard Swidler teológiatörténettel foglalkozó professzor (Temple University, Philadelphia) időrendi sorrendben 137 dokumentumot tesz közzé a Küng-ügyről – immáron angolul.[12] Zárszavában többek között két okot nevez meg arra, miért jött létre ez a konfliktus Küng és a tanítóhivatal között. A legfőbb okot abban látja, hogy Küng a történeti-kritikai kutatás eredményeit komolyan vette és igyekezett beépíteni teológiai reflexiójába. Másik okként említi Küng teljes őszinteségét, amelyet az egyház jövője szempontjából is nagyon fontosnak tart. Ugyan sok más katolikus teológus is ismeri azokat a történeti-kritikai kutatási eredményeket, amelyeket Küng alkalmaz, de többségük nem vonja le ebből a megfelelő következtetéseket. Küng maga így összegez:

Nemcsak a szabadságomért harcoltam, hanem az igazságért is, és remélem, hogy nem árultam el. Milyen könnyű lett volna figyelmen kívül hagyni, elhallgatni vagy a római tévedhetetlenségi tan igazságára vonatkozó kérdést mellőzni, és így egyszerűen karriert csinálni. Milyen könnyű csak a hagyományos krisztológiai formulákat ismételgetni ahelyett, hogy mélyebben keresnénk a keresztény üzenet igazságát a mai ember számára! (VI 681. o.)

A visszaemlékezések második kötete így zárul:

Az elkövetkező években nem sétálgatok kuriális bíborosként »az Örök Város utcáin”, hanem a világ összes lehetséges útját járom. Semmi sem akadályoz meg abban, hogy írjak, nincs mit rejtegetnem, és nincsenek »csontvázak a szekrényben«. Ezért, ha Isten is úgy akarja, remélem, hogy még egy kicsit tovább folytathatom az életemet, és számot adhatok életem harmadik harmadáról, amely eddig elképzelhetetlen messzeségekbe vezetett, miközben ennek a nagyon is Másnak a valósága hordozott: »Én öregkorotokig ugyanaz maradok, s míg meg nem őszültök, hordozlak titeket.« (Izajás 46,4)

Tovább a tanulmány negyedik részéhez »

[1] Balthasar, Hans Urs von: Diskussion über Hans Küngs »Christ sein«; Mathias-Grünewald Verlag, Mainz, 1976.  

[2] V.ö. Balogh V. Sz.: Együtt-járás – szinodális út, in: Egyházfórum, 2020/3, 14–28. o., főként 21–23. o.

[3] A kötet magyar nyelvű ismertetése megtalálható in: Mérleg 1980/1, 79–85. o.; a kritikákra vonatkozóan l. u. o. 85–91. o.

[4] H. Küng: Menschwerdung Gottes. Eine Einführung in Hegels theologisches Denken als Prolegomena zu einer künftigen Christologie, Herder, 1970.

[5] KNA-interjú 1979. január 10.

[6] A klasszikus változat így hangzik: „Si autem de veritate scandalum sumitur, utilius permittitur nasci scandalum, quam veritas relinquatur.” Egyesek a mondást Ágostonnak tulajdonítják.

[7] A Schillebeeckx elleni eljárás teljes dokumentációja, a római „kihallgatás” jegyzőkönyve, valamint a levélváltás a Hittani Kongregációval megtalálható in: Ted Schoof OP: The Schillebeeckx Case – Official Exchange of Letters and Documents in the Investigation of Fr. Edward Schillebeeckx, O.P. by the Sacred Congregation for the Doctrine of the Faith, 1976–1980, Wiph Stock, Eugene Oregon, 2011; az eredeti 1980-ban a Paulist Pressnél. 

[8] A „Küng-ügy” krónikájára vonatkozóan l. Mérleg, 1980/1, 43–60. o.

[9] A közvetlen irodalmi formában is megjelenő reakciókból egy részletes „idézetgyűjtemény” található in: Mérleg 1980/1. szám, 69–78. o. A vita „lényegét” kívánta összefoglalni Walter Kasper, akinek erről szóló újságcikkét a Mérleg 1980/1. számában olvashatjuk „Mi a vita lényege?” címmel (65-69. o.) 

[10] Szövegét l. https://www.dbk.de/fileadmin/redaktion/veroeffentlichungen/deutsche-bischoefe/DB25.pdf

[11] Kivonatos fordítását l. Mérleg 1981/1. szám, 60–64. o.

[12] L. Swindler (szerk.): Küng in Conflict, New York, 1981.

5 csillag az 5-ből. 4 ajánlás alapján