Tanulmány

„A klerikalizmus már létező építőkövei lassacskán egy kimondottan a nyugati egyházra jellemző és igencsak hatékony konstrukcióvá állnak össze. Egészen a II. vatikáni zsinatig a papságra összpontosító kánonjog lesz a katolikus egyház olyannyira magasztalt egységének legfőbb kovásza. A jog rendíthetetlen öntudattal, egyszersmind a hatékonyság tudatával ruházza fel a hierarchikus elitet, miközben a nem klerikusokba mélyen bevésődik az alattvalói mentalitás.”

Mi a klerikalizmus? (Második rész)

HERMANN HÄRING írása


Címkék: , , ,

A tanulmány első része itt olvasható »

NÁRCIZMUS ÉS TÚLTERHELTSÉG

2.6. Hatodik építőelem: énképalkotás

Alap: feltűnő önreprezentáció

Akár titkos társaságokként, akár nyilvános tevékenységet folytató közösségekként értelmezik magukat a férfiszövetségek, többnyire szokásuk, hogy önazonosságukat ruházatukkal vagy egyenruhájukkal, pontosan kialakított ranglétrájukkal, különleges címeikkel és jelvényeikkel is hangsúlyozzák. Ez mindenekelőtt nosztalgiát jelez: olyan korokba vágyódnak vissza, amelyekben a társaságok még különböző rendekből épültek fel. Az ilyen szövetségek napjainkban is arra törekszenek, hogy, egyfelől, elhatárolódjanak a külvilágtól, másfelől – megnyerő vagy fenyegető viselkedésükkel – látványosan érzékeltessék saját jelentőségüket.

Felépítmény: túláradó pompa

A keleti ortodox egyházakhoz hasonlóan a katolikus egyház papsága is a reprezentáció és a pompa alaposan kimunkált hagyományát követi. A római barokk korszakában „a kegyelem diadalát” kívánták demonstrálni. Az egyházak mindig nyilvános feladatot láttak el, énképük szerint a legjobb szándékkal igyekeztek hirdetni a keresztény örömhírt. E missziós érdekeltség máig magyarázatot ad a katolicizmus közismert vonzódására a díszes külsőségekhez, legyen szó liturgikus alkalmakról vagy körmenetekről, ünnepélyes koncelebrációról a Szent Péter-székesegyházban, a bíborosok díszes megjelenéséről vagy pápák temetéséről, ifjúsági tömegrendezvényekről vagy pápák apostoli útjairól és még sok más egyházi rendezvényről. II. János Pál pápa uralkodása óta Róma művészetté fejlesztette a médiahatékonyságot. Mindenesetre tény, hogy az ilyen külsőségek nem növelik annak hitelességét, amit az egyház hirdet. A médium könnyen eltorzítja az üzenetet.

2. 7. Hetedik építőelem: a jogrend önállósulása

Alap: kategorizálás és alárendelés

Minden közösségnek, amely bizonyos eszményi – vagy épp társadalompolitikai – célt tűz ki maga elé, célja elérése érdekében valamelyest szilárd struktúrát kell öltenie. A struktúrának kivált nagy jelentősége van a férfiszövetségekben, ezek ugyanis társadalmi elitnek tekintik magukat és hatékonyan akarnak működni. Szokásaikat és viselkedésmódjukat ezért pontosan meg kell határozniuk, egyértelműen rögzíteniük kell a szervezeti hierarchiát, az alá- és fölérendeltségi viszonyokat, valamint a belső kommunikáció rendjét. Kiemelkedő szerepe van bennük a parancsnak és az engedelmességnek. Ide tartozik még a felhatalmazások és felelősségek pontos elosztása és körülhatárolása, az intézkedések rendjének szabályozása, illeve a megállapodás arról, hogy a másként gondolkodókat ki kell zárni a közösségből. Minél inkább állami szervezetekhez válik hasonlóvá és minél nagyobb nyilvánosságra tart igényt egy férfiszövetség, annál inkább kiépíti saját jogrendjét és hierarchiáját. Az állam iránti hűségétől függ, hogy mennyire kíván konkurens elitként fellépni.

Felépítmény: feltétlen érvényűnek tekintett jogrend

A jog már a késő ókorban fontos szerepet töltött be a korabeli államegyházakban, s a keleti ortodox egyházakban még ma is bizonyos mértékig összefonódik az állami joggal. A világi és az egyházi erők bonyolult összjátékára itt most nem térhetünk ki, csupán arra utalhatunk, hogy a nyugati, vagyis a római katolikus egyház későbbi fejlődése szempontjából roppant nagy jelentősége van a Gergely-reformnak (11–12. század), amely alapvetően megváltoztatta az egyház arculatát. Az ún. Canossa-járás (1076/77) folytán széles körben ismert VII. Gergely pápa (1073–1085) oly módon gondoskodott az egyház függetlenségéről a feudális urakkal szemben, hogy kijelentette: minden (világi és egyházi) hatalom legfőbb ítélő bírája a pápa, a pápa felett viszont senki sem ítélkezhet – máskülönben hitehagyottá válik.[1] Ez a rendelkezés már korábban is létezett, mostantól azonban következetesen érvényre juttatták. A pápa tehát a legfőbb törvényhozó és a törvények legfőbb végrehajtója, aki egyúttal mélyrehatóan megváltoztatja az egyház arculatát, mivel a római jog hatására az egyház maga is jól elrendezett jogi struktúrává válik. A korabeli egyháztani értekezések valójában jogi traktátusok.

Ekkor veszíti el szolgáló – az igazságos társadalmi viszonyokat védelmező – szerepét a kánonjog. Mint isteni eredetű jogrend a „világi” hatalmakkal folytatott hatalmi harc során önértékre tesz szert és a hierarchikus egyházi hatalom gyakorlásához nyújt keretet: az egyházvezetés kifelé és befelé irányuló cselekvéséhez, amellyel érvényre juttatja uralmi igényét. A fennálló erkölcsi és szokásrendek mintegy észrevétlenül jogilag rögzített normákká válnak. A jogi struktúra kiépülésének roppant erejű és mélyreható mozgása egészen a II. vatikáni zsinatig folytatódik – ennek során az egyházszervezet centralizációja a pápai egyeduralmát eredményezi. A szentségeket, amelyekről az egyházvezetés rendelkezik, következetesen jogi kategóriákkal határozzák meg és az egyház hierarchikus rendjének vetik alá. Az egyházi közösség vezetésének tisztsége végleg a papi méltóság mögé sorol, az eucharisztiát az átváltoztatás úgyszólván mágikus hatalma jegyében értelmezik. Canterbury Szent Anzelm (1033–1109) óta a Pál leveleiben gyökerező megváltástant feudális jogi intézkedésként jelenítik meg.[2] Nem csoda, ha a klérus hosszabb távon olyan hivatali apparátussá változik, amelynek legfőbb méltósága abban áll, hogy a kánonjog által biztosított teljhatalmát gyakorolja.

E kimondottan tekintélyelvű rendszer kiépülése és megszilárdulása kilencszáz éven át tart. A (felsőbb) papság kiváltságai megingathatatlanná válnak, a gyónási kötelezettség és a gyónás konkrét formája a magánszféra legbelsejéig terjeszti ki az egyháznép feletti papi kontrollt, a házassági akadályok cizellált rendszere az egyházi önkénynek rendeli alá a házasság szentségét.

A nyugati egyház a Gergely-reformtól kezdve saját útját járja, s ezáltal nemcsak messze távolodik a keleti ortodox egyházak alapmagatartásától és szellemiségétől, hanem gyanakodóvá is válik a misztikus és spirituális ösztönzésekkel szemben. Mindez végül a különböző reformkezdeményezések következetes megakadályozását eredményezi – elegendő, ha Husz János (1370–1415) megégetésére, a konstanzi zsinat (1414–1418) határozatainak elítélésére, Luther Márton (1483–1546) eretnekké nyilvánítására, valamint a teológusok kárhoztatásának az 1860-as években megjelenő antimodernista mániájára gondolunk.

A klerikalizmus már létező építőkövei lassacskán egy kimondottan a nyugati egyházra jellemző és igencsak hatékony konstrukcióvá állnak össze. Egészen a II. vatikáni zsinatig a papságra összpontosító kánonjog lesz a katolikus egyház olyannyira magasztalt egységének legfőbb kovásza. A jog rendíthetetlen öntudattal, egyszersmind a hatékonyság tudatával ruházza fel a hierarchikus elitet, miközben a nem klerikusokba mélyen bevésődik az alattvalói mentalitás.

Csakis ebben az összefüggésben válik érthetővé végül az a fejlődés, amelyet az antimodernizmus korszaka indít el. A teológia tanító tekintélyét, amely elidegeníthetetlen része volt az egyházi tanítóhivatalnak, gyakorlatilag tehetetlenségre ítélik. A közkeletű álláspont ma az, hogy az egyetlen hiteles tanítóhivatalt a püspökök gyakorolják a pápával egységben. Ezt a lélegzetelállító egyeduralmi struktúrát, amely gúnyt űz az egyház és az egyházi jelleg összes alapelvéből, IX. Piusz (pápasága: 1846–1878) építi ki, aki pápai teljhatalmánál fogva egyetlen kézmozdulattal semmissé teszi az egyháznép hitérzékét és lesöpri az asztalról a teológia vitathatatlan illetékességét. Megnyílik az út az ugyancsak jogi formulákkal körülírt tévedhetetlen pápai tanítóhivatal kihirdetése (1870) előtt. A tanító hierarchiával immár csak Isten engedelmes népe áll szemben. A papság nem elégszik meg azzal, hogy türelmesen tudomásul vegye vagy belsőleg helyeselje a hívők tudatlanságát, hanem szembeszegül a kibontakozó modern tudománnyal és kultúrával, ami azt is jelenti, hogy kifejezetten lenézi a „laikusokat” – a nőket még inkább, mint a férfiakat.

Az elszigetelődés férfiszövetségekre jellemző hajlama ekként – a hierarchikus elit esetében – új, harcos lendületet kap. Előrangját az engedetlen „laikusokkal” szemben kiváltsággá építi ki, ami már nem enged teret a párbeszédnek. Az önigazolás dinamikája, amely mindig is jelen volt az elit férfiszövetségben, tovább erősödik, tovább élezi és már-már agresszív energiával tölti fel a klerikus–laikus ellentétet, miközben megnöveli az önlegitimáció modernség-ellenes hangsúlyait. A tanítóhivatal az új szaktudományos felismerésekkel és az új politikai laicizmussal szemben alakítja ki pozícióit: az apostolok utódja immár azzal tűnik ki, hogy ellenáll a – mindenkor gonosz – korszellemnek.

2. 8. Nyolcadik építőelem: a szexualitás mint zavaró tényező

A férfiszövetségek férfiközpontú társadalmakban jönnek létre és ezt a sajátosságukat különös nyomatékkal teremtik mindig újjá. Akik fizikailag erősebbek, fizikai erejüket közszemlére teszik; a befolyásosak ragaszkodnak előrangjukhoz; férfiak határozzák meg a jogrendet, ők vannak jelen a nyilvánosságban, vezető szerepüket a szexualitás terén és a nemek közti viszonyban is érvényesítik. Férfitársaságokban kérkednek is ezzel. Az itt érintett területek egyikén sem kerül olyan közel egymáshoz társadalom és férfiuralom, mint épp a nemiség terén.

Alap: feudális férfiszövetség

Amint Michel Foucault rámutatott, már az ókor is foglalkozott a szerelem, a kéj és a nemiség kérdéskörével, jóllehet kizárólag a férfiak nézőpontjából. A középpontban ekkor a férfi – nem pedig a nő – élvezete és jó közérzete állt. Jelentőségre tesz szert az epikureusok iskolája, főként annak kiemelkedő képviselője, Epiktétosz (50–138), aki kiegyensúlyozottságot és higgadt érzelmeket, lelki nyugalmat és belső szabadságot hirdet.[3] Az embernek uralkodnia kell indulatain és szenvedélyein. A test fölötti uralomnak ez a kimondottan férfias eszménye nagy hatást gyakorol a késő ókorra, kivált Szent Ágostonra. Minden téren szuverén önuralomra és önfegyelemre van szükség, és nem szorul további indoklásra, hogy ezeknek az erényeknek különleges helyi értéke van a nemiség szférájában, tehát férfi és nő kapcsolatában is. A sztoikusok számára a szexualitás, anarchisztikus kísérőjelenségeivel – a szenvedéllyel, a kísértéssel, a nőiség hatásával – együtt zavaró tényezővé válik.

Mindez konfliktushelyzeteket eredményez, hiszen normál esetben nem iktatható ki és nem is hagyható figyelmen kívül a nemi vágy, s mindaz, ami belőle következik. A férfiszövetségek – eszményképektől és célkitűzésektől függően – különbözőképpen kezelik a szexualitást. Mindenkor megmarad a férfi fölénye, amelyet a társadalmi környezet sem von kétségbe, és amely a legrosszabb esetben színtiszta uralomként, a nő részéről alávetettségként, azaz gátlástalan erődemonstráció formájában tör felszínre. Háborúban még ma is brutális erőszakot követnek el nők ellen – a cél nem utolsó sorban az ellenség [!] megalázása. A nők elleni erőszak – akár durván, akár a csábítás praktikáival követik el – egyszerűen az érzelmi önmegerősítést vagy az ösztönök kiélését is szolgálhatja; a női partner ezáltal szexuális tárggyá válik, a szubjektivitás itt nem játszik szerepet. Egyedül az a fontos, hogy az alkalmi vagy akár tartós szexuális kapcsolatból ne következzenek későbbi elkötelezettségek, ezek ugyanis megzavarhatják a magasabb rendű célkitűzést.

Igényesebb férfiszövetségek, amelyek – filozófiai, politikai vagy vallási elitként, esetleg nemesi származásukból adódóan – a közjó szolgálatába állnak, férfiasságukat (ideális esetben) nyilvános szerepvállalásuk szublimált formáiban valósítják meg.[4] A középkor óta szigorúan megkülönböztetik a közéletet a magánélettől. Legfőbb kötelességüknek tekintik a családjukról való gondoskodást és az örökölt javak megóvását, ami a feudális társadalom lényeges kötőanyaga. Esetenként lemondanak az elköteleződéssel járó szerelemről, de magáról a szexualitásról is, mivel úgy tapasztalják, hogy a gyakori „köztes megoldások” (félrelépések, házasságon kívüli kapcsolatok) súlyos bonyodalmakhoz vezethetnek. Az ilyen kockázatok miatt egy korlátozott kisebbség a legbiztosabb utat választja: békét és beteljesedést talál abban az életvitelben, amely tartózkodik mindenfajta szexuális tevékenységtől. A szigorú önmegtartóztatást sokszor a kívülállókkal szembeni könyörtelen erkölcsi szigorral ellensúlyozzák, ami kevéssé válik hasznára az emberi együttélésnek.

A legtermékenyebb megoldások azonban olyan életformákból fakadnak, amelyek képesek összeegyeztetni a következetes önfegyelmet a társnő és a gyermekek iránti odaadó szeretettel vagy érett empátiával a többi ember irányában – ezt nevezi a keresztény hagyomány „felebaráti szeretetnek”. Ezek a férfiak, ha nincsenek is tudtában, voltaképp már átlépték a kizárólag férfias életstílus határait – akkor is, ha családapák, szerzetesek vagy épp remeték.

A nemi vágy anarchikus, zabolátlan – de épp ezért megfékezendő – erejét a középkor is problémaként érzékelte. A kívánság fölötti uralomnak elvben ma sincs biztos módszere. Mindamellett nincs lényegi eltérés a szexualitásról való radikális lemondás és a szexualitás ellenőrzött és önmegtartóztató megélése között – ezért, amint Foucault megállapítja, a kezdődő középkori keresztény kultúra erőteljes folytonosságban van az ókorral. Mindkettő alapjául egy meghasadt, a nőkkel szemben kritikus emberkép szolgál. Ebben a nő úgy jelenik meg, mint zavaró tényező és mint projekciós felület, amelyre könnyű szerrel rávetíthetők a zabolátlan viselkedés káros következményei. A nemi vággyal kapcsolatos nehézségek tehát ekkor sem oldódnak meg.

A kereszténység növekvő befolyása azonban, Foucault szerint, lassacskán megváltoztatja a szexualitáshoz fűződő viszonyt. Többé nem a kontrollált nemiség a cél, hanem a szexuális tisztaság. A nemi vágy nem egyszerűen zavart kelt, hanem beszennyez. Ekkor persze a beszennyeződés forrását is óhatatlanul rávetítik a nőre. A nő a tisztátalanság forrása, a Rossz eredete. Éva személyében egy nő hozott romlást a világra.

A helyzet tovább éleződik, amikor a férfiak szexuális kívánságának nem csupán evilági teendők állják útját, hanem Isten akarata és jósága is. Ez a fejlemény főként az ágostoni-manicheus bűntudatnak, illetve Szent Ágoston eredendő bűnről szóló tanításának tudható be. A szexuális tisztaság követelménye végül nem az emberek fölötti uralomhoz, hanem az emberektől való kategorikus távolságtartáshoz vezet, hiszen a bűnös felebarátban már nem ismerhető fel minden további nélkül Isten. Az igazán vallásos lélek csak Isten saját spirituális dimenziójában találhat rá Istenre: az imában és az elmélkedésben, a szentségekben és az egyház liturgikus cselekményeiben.

Látványosan szemléltetik mindezt Georges Duby tanulmányai a 11–13. századi francia nemesség világáról. A korszakforduló már a 9. században kitapintható. Ekkor kétféle keretrendszer kerül szembe egymással. A fokozatosan kialakuló feudális társadalomban a feudalizmus jegyeit hordozó világi modell az uralkodó elitek örökségének védelmét biztosítja. Ezért válik a család (apa, anya, gyermekek) a társadalmi stabilitás súlyponti tényezőjévé. A család, amely a nyilvánosság és a bensőséges magánélet metszéspontja, úgy szabályozza az utódlást – a lányok házasodását és a fiakat megillető vagyoni részesedést –, hogy az örökség, vagyis a házhoz tartozó birtokterület ne szenvedjen kárt. E cél érdekében a monogám házastársi hűséget is csupán viszonylagos érvényűnek tekintik. A házasságok, amelyeket ekkor még rendszerint a templom kapujában kötnek, nem azért fontosak, mert személyek házassági szövetségét fejezik ki, hanem mert a házasságkötés szerződésben rögzíti és a nyilvánosság előtt kihirdeti az új örökösödési viszonyokat.

Ezt a világi modellt hamarosan kiszorítja egy másik – egyházi – modell, amelynek alapjai, ha úgy tetszik, mélyebbre nyúlnak, és amely sokakat vonz. Az aszketikus irányzatok széles körben hatnak. Az egyházi modell hajlamos a házasság leértékelésére. Sokáig még az egyházilag törvényesített nemi aktus is (bocsánatos) bűnnek számít. Az evilági szükségletek (az utódnemzés és a társadalmi stabilitás) miatt azonban a házasságot tekintik a kisebbik rossznak, amelybe bele kell törődni. Ám annak érdekében, hogy ezt a rosszat a lehetőségek mértékében megtisztítsák, parttalanná kiterjedő házassági erkölcsöt építenek ki. A szexuális élvezetet mint olyat vissza kell fojtani. A kibontakozó gyónási praxis tökélyre fejleszti az ellenőrzést a „harcosok” és a „dolgozók” rendje fölött (ezeket később fegyvereseknek és parasztoknak is hívják). Az ellenőrzést az „imádkozók” (a papok és a lelkipásztorok) rendje gyakorolja. A rendezett, teljes egészében a házasságra korlátozott szexualitás fentebb említett szabályai ekkor feltétlen jelentőségre tesznek szert. A kivételeket elvben már nem tűrik el, igyekeznek kiküszöbölni. Végül a házasság szakralizálódik, ez lesz a hetedik szentség. A pap jelenlétében zajló házasságkötést áthelyezik a templom belsejébe, ekként pedig nyilvánosan és szimbolikusan alávetik az egyház megfellebbezhetetlen ellenőrző hatalmának. Az egyházi modell rátelepszik a világira.

Nem feledkezhetünk meg azonban egy további, az előbbiekkel együtt járó fejleményről sem: a legintimebb személyes szféráig ható erkölcsi szabályozás és egyházi ellenőrzés folytán a házasság fokozatosan a hit tanúsításává válik, amelyért a lelkiismeret személyes felelősséggel tartozik Isten előtt, és amelyről a gyónásban számot kell adni. Mindez alapvető paradigmaváltást eredményez: a házasság felszabadul a tulajdon és az örökség kérdésére összpontosító feudális kontroll alól. Mindmáig érvényben van azt a kánonjogi elv, miszerint a házasság konszenzuson, a felek kölcsönös és megegyező akaratán alapul. Házas ettől kezdve csak az lehet, aki saját elhatározásából és lelkiismeretéből fakadóan hűséget esküszik házastársának. Ezáltal persze az elit számára még nem szűnik meg sem a házasság (feudális) jelentősége, sem a férfi vezető szerepe – utóbbi jogilag egészen a huszonegyedik századik megmarad. Mindazonáltal a házasság létrejöttének lényegi kérdésében áttörés következik be: a házasság már nem rögzül egyoldalúan a férj előjogaira.

Felépítmény: a „tiszta” klerikalizmus

E szükséges kitérő után kanyarodjunk most vissza fő kérdésünkhöz: hogyan hatott ez a fejlődés a római katolikus egyház klerikális szerkezetére és gondolkodásmódjára? Válaszomat röviden így összegezném: minél kevésbé összpontosult, világi téren, a házasság a férfi egyeduralmára, azaz minél inkább vetélytársa lett a férfiszövetségeknek, a római vezetés alatt álló, világias szerkezetű egyházi szövetség annál erőteljesebben lendítette előre a férfiak és a férfiasság uralmát. Próbaköve és tanúbizonysága ennek, hogy a papok nősülését, amelynek hamarosan vége szakadt, felváltotta a nőtlenség magányos állapota, a cölibátus.

Az egyházon belül már régóta készenlétben állt a papi házasságkötés bírálata, amely nyomban élesebbé vált, mihelyt a pap – ahelyett, hogy elsődlegesen a közösség vezetőjeként cselekedett volna – a szentmisében a keresztáldozatot ismételte meg és mágikus átváltoztatást vitt véghez. Ezzel együtt a korábbi évszázadok nemiség- és nőellenes irányzatai az imént vázolt területek mindegyikén érvényben maradtak, bibliaidegen összetevőikkel együtt.

Végül meghatározóvá vált az a félelem, hogy a papok fiai feudális örökösödési igénnyel állhatnak elő. Amikor tehát a Gergely-reform nyomán (vö. 7. építőelem) a hierarchikus jogalkotás feltétlen érvényre tett szert, a II. lateráni zsinat 1139-ben az alábbi határozatokat hozta: 1. azok a magasabb rangú klerikusok, akik „megházasodtak vagy ágyastársat tartanak”, elveszítik hivatalukat és javadalmukat. 2. Tilos misét hallgatni olyan papnál, akinek felesége vagy ágyastársa van. 3. A pappá szentelés elválasztó házassági akadály (olyan akadály tehát, amely nemcsak feltétel nélkül tiltja a házasságkötést, hanem érvénytelenné teszi a már megkötött házasságot). Ettől kezdve a lelkiekben mindenható egyház fóruma előtt – a később törvénybe iktatott kivételektől eltekintve – minden papi házasság érvénytelen.

Ez utóbbi döntés horderejét és máig ható érvényét nem lehet túlbecsülni. A cölebsz életállapot ugyanis nem pusztán rákényszerít a papra egy olyan életformát, amelyet ruha módjára le lehetne vetkőzni. A klerikus számára a cölibátus minden vonatkozásban szó szerint testközelbe hozza a fentebb részletezett klerikális tulajdonságokat: a klerikalizmus húsba vágó valósággá válik. A nemiséggel szemben ellenséges eszmény rákényszeríti képviselőjét, hogy vagy mindenestől elfogadja, vagy elbukjon a vele folytatott küzdelemben. Ez az életforma nem igazolható azzal az állítással, hogy a papjelölt önként döntött mellette, hiszen az érintettek rendszerint napjainkban sem látják át döntésük élethossziglan ható következményeit. A római katolikus papok ezért sokszor csak nagy fájdalmak árán képesek megtestesíteni és megvalósítani az apostoli egyház elitprogramját. Ugyanakkor elszenvedik az ebben a modellben rejlő összes kísértést. Úgy tanulják, hogy Krisztus nevében cselekedhetnek, saját egzisztenciájukat krisztusiként értelmezhetik. Ezáltal viszont könnyen az összes többi keresztény fölé magasodó szakrális hatalom képviselőivé válnak. „A pap szíve Jézus Szíve” – így kezdődik az egyik egyházi ének, amelyet főként reakciós körökben énekelnek előszeretettel. Az átlátszatlanság és a nárcisztikus rögzülés második természetükké válhat, legfőbb eszményképükké pedig az, hogy Isten szava helyett egy tévedhetetlen jogrend megtestesítői legyenek.

A papi nőtlenséget és – vele szoros összefüggésben – a klerikusi homofóbiát napjainkban erőteljesen bírálják. Számtalan klerikus is idegenkedik ettől a kora középkori életformától. Ennek oka nem csupán a korérzékelés változása. A gyermekek, fiatalok és szerzetesnők ellen elkövetett, járványként pusztító klerikusi erőszak olyan egymást erősítő tényezők mérgező vegyületét mutatta fel, amelyek mögött évszázadok spirituális hagyománya áll. Nem elég tehát, ha e katasztrófa láttán az egyház nagyobb szerénységre és önfegyelemre inti klerikusait. A hierarchikus egyházi rend alapját képező nárcisztikus, férfiközpontú alapstruktúráról kell elgondolkodnunk.

Nem könnyű feladat, mivel a klerikalizmus kiagyalt teológiai érvek olyan sűrű hálójával vonta be az egyház alapvető textusát – az újszövetségi kinyilatkoztatást –, hogy az érintettek sokszor nehezen ismerik fel a belső ellentmondásokat és az erős repedéseket. Manapság Róma előszeretettel lép fel a világiasság és a világ elleni tiltakozás jegyében. Pedig be kellene látnia végre, hogy még a jelenlegi pápa idején is mennyire bibliaidegen módon – és világiasan – viselkedik.

2. 9. Kilencedik építőelem: túlterheltség és egyensúly

Önmagában véve nem létezik „normális” élet; vannak viszont olyan életformák, amelyek belső egyensúlyt teremtenek az eszmények és a valóság, a szükséglet és a szükséglet kielégítése, a személyes feladat és a mások részéről megtapasztalt jóindulat között. Ez az egyensúly sem eredményez soha feszültségmentes, „normál” állapotot – máskülönben hiányozna belőle a dinamika; szívverés is csak azért van, mert állandó aszimmetriát kell kiegyenlítenie. Az élet mindig az életre szóló munkát is jelenti: próbálkozásainkat a nem kielégítő helyzetek meghaladására, mi több, az élet szüntelen hanyatlásának elfogadására. Testünket – pozitív és negatív értelemben – annak helyeként és fokmérőjeként tapasztaljuk meg, amit ajándékba kaptunk és ami boldogít, vagy amit hiányolunk és amit kényszerűen viselünk.

Ezek a metaforák a közösségek és társadalmak kultúrájára is érvényesek. A kultúrában olyan struktúrák alakulnak ki, amelyek egyfelől tükrözik, másfelől járható útra terelik, legjobb esetben ellenőrzött energialökések kiegyensúlyozott szekvenciájává rendezik ezeket a feszültségeket. A működő kultúrák belső égésű motorokhoz hasonlíthatók. Az üzemanyag gyulladása azonban sosem maradéktalan, mindig marad fölösleg. Az erőráfordítás pontosan szabályozható és a felszabaduló energia értelmes munkává alakítható. A szexualitás terén ez az erőjáték különösen is drámai hatást fejt ki, mivel ott a szublimáció rendkívül szemléletesen mutatkozik meg.

Alap: lemondás az élvezetről

Az ilyen feszültségekre, amely a testi vágyra is kiterjed, a férfiszövetségek kivált határozottan reagálnak. Esélyeivel és torzulásaival együtt tovább éltetik a férfiközpontú társadalmak kulturális alakzatát, amelyben a férfiak uralkodó nemként jelennek meg és szilárdítják meg hatalmukat. A férfiszövetségek ebből a kulturából nőnek ki és eszerint szervezik meg a befolyás és a hatalom egyoldalú elosztását. Az efféle, karakteres életformák visszahatnak a kultúrára és a társadalomra: meghatározzák, milyen legyen a férfi és a férfiasság. A nemzés egyoldalúan szemben áll a foganással, a cselekvő erő a passzív fogékonysággal, az ésszerűség az érzelmekkel. Az ilyen értelemben „normális” férfi nyilvánosan cselekszik, kint, az ellenséges életben áll helyt. Amint már ez a körülírás is utal rá: a férfi és a férfiasság normája nem objektív adottság, hanem mindig is a kultúra formálja.

E helyütt nem vizsgálhatjuk a természetből fakadó és a kultúrától függő adottságok kölcsönhatását, amiként azzal a kérdéssel sem foglalkozhatunk részletesen, hogy hogyan alakult a nemek viszonya. Ami vitathatatlan: az európai kultúra már az ókorban aszimmetrikus szerepjátékot alakított ki férfi és nő között, és ennek messze ható következményei vannak, hiszen aki a férfiről beszél, a nőt is hozzágondolja (és -érzi). A férfiszövetségben megnő a feszültség a két pólus között: mivel nők nem láthatnak el férfi feladatokat, a nőket még határozottabban meg kell rendszabályozni. Mivel a nyilvánosság a férfiaké, a nők semmi esetre sem léphetnek ki az intim- és a magánszférából, a családnak pedig nincs keresnivalója a férfiak uralta terekben. A férfi az, aki birtokol – ezért végső soron a feleségének is birtokosa, a nő legfeljebb háztartást vezet és oltalmaz. A férfi szavatolja a hatalom, az örökség és a tulajdon folytonosságát; ő a hős, az önfegyelem példája, a csatamező ura, a pap, később ő lesz a nagy műveltségű polgár és a tudós.

A férfiszövetségek szigorú szabályok szerint gyakorolnak ellenőrzést nemiségük fölött. Minél egyértelműbbek a szabályok, annál inkább elkerülhetők a nemi szerepekből adódó összeütközések. A férfiak többnyire megtalálták az ösztönkielégítés mellékútjait. A nőkkel ellentétben számukra megengedett volt bizonyos fokú szexuális szabadosság. Az egyházi befolyás nyomán azonban az ellenőrző stratégiák átadták helyüket az önmegtagadás eszményének, mivel, amint már szó volt róla, a 10. századtól a tisztaság ideálja és parancsa jut érvényre. Példaként említhetjük a keresztes lovagokat, akiknek Clairvaux-i Bernát (1090–1153) mennyei jutalmat ígér a keresztes hadakhoz szóló, rendkívül hatékony prédikációiban.

Felépítmény: a szexualitástól való irtózás mint isteni erény

Az átmenet időszakában fokozatosan elmélyül a személyes vágy és az élvezetről való lemondás feszültsége. A lemondás már nem csupán gyakorlati szempontból ajánlatos, hanem önmagában jó. A kívánság megtagadása azonnal erkölcsi színezetet is ölt. Az egyház képviselői sajátjuknak tekintik és a népességre is kiterjesztik a férfiszövetség eszményeit.

A Gergely-reform kulcsszerepet játszik az egyház későbbi formájának alakulásában. Ekkor jut érvényre ugyanis 1) a szigorúan hierarchikus rendet megalapozó egyházjog, 2) a népességre gyakorolt egyházi befolyás a házasság szentséggé nyilvánítása és a fülgyónás gyakorlatának megerősödése révén, valamint 3) a klérus megfegyelmezése a cölibátus eszközével. Az örökösödési jog és javadalompolitika fontos ösztönzője ugyan a cölibátus kötelezővé tételének, de spirituális megalapozása már rég elkezdődött. A szexualitásról való teljes lemondás immár a klerikusi osztály kényszerű kötelessége, amely köztudottan együtt jár a nemiség leértékelésével. Az önértékként kezelt kényszerű cölibátus, illetve önmegtartóztatás tagadja a testi létezés alapvető dinamikáját, amely feltétlenül szükséges az önazonosság kibontakoztatásához. A nőtlen klerikusok osztálya természetesen elfojtja ezt az ellentmondást, mivel nem akar lemondani a papságról – a cölibátus és a szexualitás ekként alternatív csereobjektumokká válnak, aminek romboló következménye a szexualitás bűnének kivetítése a „világra”, valamint az egyházon belül létrejövő, máig tartó hasadás. A bűnös nemiség konkrét forrását a nőben fedezik fel, s ez teológiai legitimitással ruházza fel a férfiszövetséget. Nem szorul bizonyításra, hogy a nőtlen életforma számtalan klerikust tesz tönkre, kényszerít magányosságra és pótkielégülésre. Nagyrészt a gyermekek ellen elkövetett nemi erőszaknak is ez áll a hátterében.

3. Egy destruktív rendszer meghaladása

A klerikalizmusról ma már széltében-hosszában szó esik. Vannak püspökök is, akik elítélik, jóllehet olyannyira az általánosságok szintjén, hogy nem következik belőle semmiféle konkrét cselekvés, mivel a teológiai és egyházszerkezeti alapokra nem vonatkozik – ezek megváltozása ugyanis érzékenyen érintené a püspök önazonosságát. Hatékony reformra jelenleg még nincs kilátás.

3. 1. A kritikai nézőpont feltétlen szükségessége

Gondolatmenetem második részében azt próbáltam megmutatni, hogy mennyire komplex jelenség a klerikalizmus. Számos alkotóelemből áll össze, de zárt egységként jelenik meg. Vajon mitől olyan nehéz feladat a klerikális rendszer felszámolása az egyházban? Az alábbiakban öt okot említek:

1) Minden ellenkező megállapítás dacára a klerikalizmus az érzelmek tudatelőttes szintjén egy olyan férfiszövetség életműködésének dinamikáját követi, amely évszázadokon át zavartalanul bontakozhatott ki a katolikus egyházban, miközben saját törvényeit keresztény vonásokkal ékesítette. Demokratikus társadalmakban ez a férfiszövetség elveszítette hitelét. Napjaink egyházában nincs keresnivalója – ugyanakkor a jámborság és a nosztalgikus vallásosság érzelmi homályában továbbra is jelen van. Épp elfojtottsága teszi nehezen leküzdhetővé.

2) A római katolikus klerikalizmus sok évszázad alatt bontakozott ki, ezért a legkülönfélébb építőelemek forrhattak össze benne eleven egységgé. A bibliai és teológiai ellenállást visszaverte, az őt igazoló érveket a legfinomabb részletekig kidolgozta. A különböző szempontok és a belső ellentmondások ma már nehezen szálazhatók szét. Rendszerint csak egyfajta – ésszel nehezen feldolgozható – összbenyomást kínálnak fel.

3) A klerikalizmus néhány kiemelkedő kritikusától (így Hangs Küngtől vagy Edward Schillebeeckxtől) eltekintve a klerikális gondolkodásmód meghaladását célzó törekvések tehetetlenségbe vagy szívós ellenállásba ütköztek. Csak ideológiakritikai kezdeményezések fogalmaztak meg elvi kifogást – ezek közé tartozik a feminista teológia, a felszabadítás teológiája és a kontextuális teológiák néhány további formája.

4) Ugyanakkor az építőelemeket egyenként kell megvizsgálni. Mindegyikük eredeti keresztény örökséget szűkített le, túlzott el, itatott át nem keresztény szellemiséggel és használt fel a hierarchák érdekei szerint. Az egyház megújulása csak akkor képzelhető el, ha megszűnnek a beszédet és a gondolkodást sújtó klerikális tilalmak.

5) Az egyházi hierarchia mindeddig megtagadta a tévedhetetlenségről szóló tan esedékessé vált felülvizsgálatát. E bűnbeesés fölött hallgatással siklik el, a katolikus egyház családi titkaként rejtegeti. Holott a tévedhetetlenség kritikája az egyházkép és az egyházi valóság felülvizsgálatának önként kínálkozó kiindulópontja lehetne, hiszen megnyitná az utat a Szentírás új, elfogulatlan olvasata felé. Ekként a klerikalizmus legfontosabb dogmatikai alapja válna légneművé.

3. 2. Okos stratégiák

Vajon meghaladható-e más módon is a klerikalizmus? Más egyházmodellek nem vehetők át minden további nélkül. Nem elegendő tehát az uralmi egyházmodellek puszta lecserélése, hiszen a keleti ortodox, a protestáns és a független vagy karizmatikus egyházak is küszködnek a maguk klerikalizmusával. Ráadásul nem annyira a tényleges struktúrákon múlik, hanem a megélt szellemiségen. Nem maguk az intézmények fontosak, hanem ami bennük történik. Az egyházon belüli megújulás folyamatait az intézmény egészére vonatkozó gyakorlati döntéseknek kell elindítaniuk, miközben pontosan végig kell gondolni, hogy mi a szerepe az egyházi tisztségeknek, meg kell különböztetni a struktúra a kulcsfontosságú elemeit és a hierarchia klerikális dinamikájával élesen szembe kell állítani az összegyháznak a hívők széleskörű döntéshozatali részvételén alapuló dinamikáját. A megújulást olyan, nagykorú közösségeknek kell elindítaniuk, amelyek képesek az önálló és felelős cselekvésre. A három legfontosabb kezdeti lépés vélhetően (1) annak lehetővé tétele, hogy nők vezető tisztségeket töltsenek be, (2) a kötelező cölibátus megszüntetése és (3) a hivatalviselők azok általi megválasztása, akiknek a körében tisztségét betölti. A klerikalizmussal kapcsolatos viták valószínűleg öt éven belül elnémulnának, és az egyházra nem lehetne ráismerni.

A reform programjának, ha sikeres akar lenni, történelem-, ideológia-, kontextus-, hatalom- és genderkritikai stratégiákat kell kidolgoznia. Csakis ezek segítségével válhatunk érzékennyé a hivatalviselők és testületeik naiv önigazolására. Ehhez nélkülözhetetlen a humán tudományok eredményeinek figyelembe vétele, az emberi jogi tudatosság és a prófétai remény, hogy létezhet békében és igazságosságban kiengesztelődött társadalom.

3. 3. A helyzet komolysága

A járványként elharapódzott szexuális visszaélések, egyházi intézmények sokszor elfogadhatatlan vagyonkezelése, az egyházi központ döntéseinek makacs átláthatatlansága, az egyházvezetők notórius felsőbbségtudata és fanatikus szembeszegülése a megújulás Ferenc pápától érkező ösztönzéseivel, javíthatatlan méltóságok reakciós közbeavatkozásai a Vatikánban és másutt – mindez a jelen szituáció komolyságát jelzi. Papok és püspökök sokasága vesztette hitelét.

A helyzet ugyanakkor paradoxnak is mondható: a spiritualizált és „világtalanított” klerikalizmus épp a nemiséget tagadva bukik el. Amint azonban a klerikusok szexuális botrányai mutatják, a szexualitás letagadhatatlan. A hierarcháknak ezért tudniuk kell, hogy ha nem találnak humánus megoldást a klerikalizmus szexuális problémájára, akkor uralmi és kontrollmániájuktól sem fognak tudni szabadulni.

3. 4. Megmentheti-e vajon egy pápa az egyházat?

Ferenc pápa megítélése egy, a klerikalizmusban benne ragadt hierarchia reménytelenül zsákutcás helyzetét jelzi. A pápa egyfelől feltétlen teljhatalmat élvez: ha akarná, máról holnapra kedve szerint átépíthetné klerikális beidegződések szerint cselekvő egyházi apparátusát. Ehhez viszont, másfelől, saját profilját is alaposan meg kellene változtatnia; hiszen a radikális reformmal együtt sokak szerint saját hivatalát is felszámolná. A művelet után ő maga is más volna, mint előtte. Ezért minden egyes lépést a lehető legpontosabban végig kell gondolnia.

Nincs tehát más választása, mint az egyház profilját szakaszonként megváltoztató reformlépések útja, amelynek végigjárásához a legmagasabb szintű egzegetikai, történeti, antropológiai, szociológiai és jogi szakértelemmel rendelkező tanácsadók segítségére van szüksége. Ezekre nem a bíborosok, de nem is a püspökök körében találhat rá. Feladata egyáltalán nem irigylésre méltó. Mégis hozzá kell látnia, mielőtt a római katolikus egyház végképp egy nagyméretű, nárcisztikus szekta szintjére süllyedne. A bázis pedig, a Szentírás értelmében, nem tehet mást, mint hogy a lojális engedetlenség jegyében mélyreható változásokat kényszerítsen ki. Saját karizmatikus teljhatalmánál fogva egy másfajta egyházi valóságot kell gyakorlatba ültetnie, hiszen az egyház, nem pedig a klérus megmentéséről van szó. Ideális esetben a pápa szövetségre léphetne a bázis reformot sürgető erőivel. A jelek és a csodák sohasem zárhatók ki.

Vége

(Mártonffy Marcell fordítása)


[1] Decretum Gratiani, Prima Pars, dist. 40, c. 6,3: „(Papa) a nemine est iudicandus, nisi deprehendatur a fide devius.

[2] Az ún. elégtétel-elméletről van szó, amelyet Anzelm Cur Deus homo című könyvében fejt ki.

[3] Uwe Olligschläger: Epiktet und seelische Gesundheit, Berlin, 2009.

[4] Az alábbi fejtegetésekhez lásd Michel Foucault és Georges Duby idevonatkozó műveit. Foucault-tól lásd főként háromkötetes szexualitás-történetét: Histoire de la sexualité [A szexualitás története]. La La volonté du savoir, Paris, 1967 [I. A tudás akarása, Budapest, Atlantisz, 1999]; L’usage des plaisirs, Paris, 1984 [II. A gyönyörök gyakorlása, Budapest, Atlantisz, 2001]; Le souci de soi, Paris, 1984 [III. Törődés önmagunkkal, Budapest, Atlantisz, 2001]. G. Dubytől lásd Le Chevalier, la Femme et le Prêtre, Paris, 1981 [A lovag, a nő és a pap, Budapest, Gondolat, 1987]; Dames du XIIe siècle, Paris, 1995 [A nő a középkorban, Budapest, Corvina, 2000]; Le temps des cathédrales, Paris, 1967 [A katedrálisok kora, Budapest, Gondolat, 1984].


12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

Ajánlott cikkek: