Tanulmány

„…mivel a fiatal egyház hamarosan az egész római birodalomban elterjedt, erős struktúrákra volt szüksége, máskülönben egységét hamarosan elnyelte volna a különféle szertartássok, meggyőződések és etnikumtól függő szokásrendek kaotikus sokfélesége. A „klérusnak” csakhamar sikerült erős hivatali struktúrát kiépítenie, amely felismerhetővé tette és megszilárdította ennek az új és rendkívül népes közösségnek a lényegi identitását.”

Mi a klerikalizmus? (Első rész)

HERMANN HÄRING írása


Címkék: , , ,

SZAKRÁLIS HATALOM

1. Sokértelmű harci jelszó

A „klerikalizmus” mint harci jelszó a 19. században, az állam és az egyház viszonyáról zajló viták során vált hangsúlyossá. Egyházi intézmények klerikusok által képviselt nyilvános hatalmi és jogigényét vette célba. A 20. század közepe óta az egyház belső viszonyaira is kiterjesztették. Utóbbi esetben a klerikusoknak – az egyházjogban még mindig „laikusoknak” nevezett – nem klerikusokkal szembeni hatalmi fölényére vonatkozik.


Forrás: „imprimatur”, 52. évf., 2019/3. szám, URL: http://www.imprimatur-trier.de/2019/Imprimatur-2019-03-3.pdf – Szöveghű fordítás kisebb rövidítésekkel.

A szerző 1937-ben született a németországi Pforzheimben, katolikus teológus. 1970-ben ökumenikus teológiából doktorált a Tübingeni Egyetemen, majd ugyanott a Hans Küng vezetése alatt álló Ökumenikus Kutatóintézet munkatársa lett. 1980-tól a nijmegeni (Hollandia) katolikus egyetem professzora volt. 2005-ben emeritált, jelenleg Tübingenben él. További írásai a Mérleg Online-on itt », itt » és itt » olvashatók.


A klerikusi előjogokat már a II. vatikáni zsinat is a fókuszba állította – igaz, alapjában véve sikertelenül.[1] Újabban Ferenc pápa a szexuális visszaélésekről zajló vita összefüggésében hozza szóba a klerikalizmust. Ostorozza azokat a visszásságokat, amelyek szerinte a lustává és önzővé vált, mindenfajta reformmal szembeszegülő papságot jellemzik – azt a klérust, amely nem hajlandó kimenni az egyház peremére, a szükséget szenvedőkhöz. További fejtegetései azonban igencsak megfoghatatlanok maradnak. Reinhard Marx bíboroshoz és más püspökökhöz hasonlóan ő is moralizáló fogalmakhoz folyamodik: énközpontúságról, hiúságról és hatalomvágyról beszél. A hatalom és az erőfölény a szexuális erőszak vonatkozásában persze valóban fontos tényező. De hogyan jön létre az ilyen magatartás, hogyan mutatkozik meg, és milyen eszközökkel elemezhető? A pontosabb háttér általában feltáratlan marad. A klerikalizmussal remekül lehet ugyan vitatkozni, de félő, hogy tartalmatlan szitokszóvá fajul. Bűnbakokat képzünk általa, miközben eltereli figyelmünket azokról az eszmékről és struktúrákról, amelyek a klerikalizmust éltetik. Ameddig ezeket nem nevezzük meg szabatosan és nem változtatjuk meg, nem remélhetjük, hogy jobbra fordul a helyzet. Nézzük meg tehát közelebbről, mit jelent a klerikalizmus.

1. 1. Állampolitikai vita

A klerikalizmus fogalma a 19. század politikai életében jelenik meg, mégpedig harci jelszóként.[2] Liberálisok, szocialisták és más, az egyházzal szemben kritikus csoportok küzdelmet folytatnak a katolikus egyház ama törekvése ellen, hogy állami és társadalmi befolyását megtartva érvényre juttassa meggyőződését. Franciaországban a klerikalizmus klasszikus ellenfogalma a laicizmus (laïcité), amely 1910 óta egyúttal az állam és az egyház viszonyának hivatalos meghatározása, amennyiben szigorúan megakadályozza, hogy az egyház bármiféle befolyást gyakoroljon az államra. Poroszországban és a későbbi Német Császárságban 1871 és 1878 között, a kultúrharc (Kulturkampf) során visszaszorítják az egyház klerikális érdekeit.

1. 2. Reformpolitikai szándék

A klerikalizmus politikai és felekezeti jelentései lassacskán elhalványulnak, maga a fogalom azonban az utóbbi idők katolikus reformjáról zajló vitákban ismét életre kel. Ekkor már kevésbé a „a papság határátlépését” jelenti „a világi, főként politikai cselekvéstér felé” (R. Bucher), sokkal inkább klerikusok és klerikális csoportok jogtalan hatalmi igényét és erőfölényét az egyház „egyszerű” tagjaival szemben, akiket hivatalosan „laikusoknak” neveznek. Ferenc pápa elsőként társít önkritikus mozzanatot a fogalomhoz. A klerikalizmust hiúsággal, nárcisztikus hatalmi visszaéléssel, a keresztény örömhír és az emberi szolidaritás  elárulásával azonosítja.

Ez a kritika azonban könnyen célját téveszti – életlen kardnak bizonyulhat, hiszen ha jobban megnézzük, a valóságosan létező klerikalizmus rendkívül összetett jelenség. Aki hatékonyan akar küzdeni ellene, annak a történelmi és az elvont teológiai összefüggéseken túl a strukturális és az általános szociológiai összefüggéseket is elemeznie kell. A visszás állapotok csak komplex ellenstratégiákkal küszöbölhetők ki.

1. 3. Botrányos kontextus

A szexuális visszaélések kiváltotta jelenkori viták új tetőpontra juttatták a klerikalizmus bírálatát. 2010 óta egyre nyilvánvalóbb a botrány. Számtalan római katolikus klerikus alázott és erőszakolt meg – a függő viszonyt kihasználva – gyermekeket és fiatalokat, soha be nem gyógyuló lelki sebeket okozva nekik.

A klerikus tettesek és akik a tetteket elkendőzték, gyóntatóatyák és lelkivezetők, nevelők és lelkipásztorok voltak – azaz bizalmat élvező spirituális, vallási és erkölcsi személyiségek, egy olyan intézmény képviselői, amely azt állítja magáról, hogy Isten nevében beszél. A bűncselekmények csak aránylag kevés esetben szűkíthetők le eltérő szexuális viselkedésformákra, például a pedofíliára. Sok elkövetőnél állapítottak meg éretlen, a celibátussal elfojtott nemiséget. A szupervíziónak, a személyiségfejlesztésnek nincs hagyománya, annál inkább van a hallgatásnak és az elhallgatásnak. Fel kell tehát tennünk a kérdést: milyen konkrét körülmények kedveznek ennek a deviáns magatartásnak, mégpedig olyan mértékben, hogy a kölcsönös tisztelet alapszabályait is képesek hatályon kívül helyezni?[3]

Az újabb szakmai diskurzus a vitális-szexuális késztetések mellett a klerikusok hatalmi helyzetére összpontosít, mivel utóbbi kedvez a fiatalokkal szembeni gátlástalan magatartásnak. Az ilyen klerikusok úgy követik el tetteiket, hogy közben erkölcsi példaképnek tekintik őket.[4]

Azt gondolhatnánk, hogy a klerikalizmusnak eredetileg csekély köze van a szexuális viselkedéshez, hiszen a klerikusok státusát rendre az egyházban és a világban betöltött kiváltságos helyükkel magyarázzák. Az Apostolok cselekedetei arról számol be, hogy Mátyás apostolra „sorsot (= κληροσ, ApCsel 1,26) vetettek”, így sorolták őt „a tizenegy apostolhoz”. A sorsvetés Isten akaratát adta hírül az apostolok gyülekezetének. A második század óta a sorsvetésnek megfelelő latin szó, a clerus honosodik meg az egyházat vezető hivatalviselők tisztségének jelölőjeként. A kiváltság emlékezete szerint a klérus önálló rendet alkot, amely Isten különleges kiváltságára hivatkozhat, és amely különbözik a „laikusok” merőben negatív meghatározottságú életállapotától. A római katolikus egyházban a kötelező cölibátus – mint látni fogjuk – még magasabbra emelte a klérust, ám ezzel a klerikusi életmodell problematikája is tovább éleződött.

1. 4. Elemző tekintettel

A klerikalizmus első pillantásra vallásilag megalapozott tényállásnak tűnik, amely ngyobb hittel és önfegyelemmel jó útra terelhető. Ám korántsem erről van szó. Aki meg akarja érteni a klerikalizmust, annak az eleve benne rejlő életformát kell megértenie. Ekkor viszont máris megmutatkozik egy sajátos jelenség: a férfiszövetségek világa. A férfiszövetség nemcsak egyszerű, hanem magasabban szervezett társadalmakban – köztük újkoriakban – is megjelenik. A patriarchális kultúrákban rendkívül szilárdnak bizonyul, a római katolikus egyházban pedig az egyházi elit kiváltságos állapotának ismertetőjegyeként különleges tiszteletnek örvend.

A férfiszövetségek jelenségének kutatását Helmut Waldmann már 1988-ban összefoglalta egy tanulmányban.[5] A férfiszövetségeket olyan elitcsoportokként írja le, amelyeknek kivételes erkölcsi pozíciójuk, engedelmességen alapuló, szigorú belső struktúrájuk van, gyakorlatuk és gondolkodásmódjuk nőellenes, és az isteni kiválasztottság tudatában tevékenykednek. Életüket sokszor védelmi pénzből és beszedett adókból tartják fenn.[6] Történetileg indogermán szövetségekből és az ókor gnosztikus–dualisztikus rendszereiből származtathatók.

A klerikalizmus, mint említettük, egy ideje az érdeklődés homlokterébe került. Szabályai a katolikus alsópapság soraiban kétségkívül sokat veszítettek kontúrjaikból, de annál makacsabbul rögzültek a hierarchia felsőbb szintjein: a püspök köreiben és püspöki karokban, a föléjük rendelt bíborosi testületben és a római Kúriában. Tézisem az, hogy a katolikus egyházi struktúrák lényegében a férfiszövetség alaptípusát másolják. Vallási elméletekkel emelik éteri magasságokba, bibliai szövegekkel támasztják alá, miközben a hamisítás is szerepet kap fenntartásában. Ezek az összefüggések keresztény szocializáció és teológiai vértezettség nélkül is felismerhetőek. Kérdezzük meg tehát: mi a szerepe a számos teológiai érvnek, amellyel az egyház oltalmazólag bástyázza körül saját klerikális struktúráit? Hogyan kerülhetett sor arra, hogy épp ez a korántsem egyértelmű életforma emelkedett fel a keresztény egzisztencia kiváltságos és különleges megvalósulásának magaslatára? S hogyan viszonyuljunk hozzá?

2. Klerikalizmus és férfiszövetség összefüggése

A következőkben nyolc építőelem segítségével igyekszem megmutatni, hogyan tartozik össze a klerikalizmus és a férfiszövetség, és hogyan jut döntő szerephez az egyház jelenlegi válságának előidézésében. Íme a nyolc kritérium:

1) önlegitimáció, 2) különleges funkció, 3) szent hatalom, 4) átláthatatlanság, 5) hagyomány, 6) önreprezentáció, 7) jog és rend, 8) szexualitás.

2. 1. Első építőelem: önlegitimáció

Alap: az archaikus harci struktúra

A férfiszövetségek első pillantásra a közösség nagyon is emberi formái. Saját logikát alakítanak ki, úgy érzik, fölébe emelkednek a mindennapi életnek és világtudatnak, tevékenységi köreiket tekintve önállósulásra törekszenek. Lehetnek harcosok kezdetleges hordái, rablóbandák, középkori lovagi szövetségek, az újkorban szabadkőműves társaságok, diákegyesületek vagy katonai bajtársi körök, napjainkban futballklubok szurkolói csoportjai. Különböző célok egyesítik őket, lelkesülten teljesítik feladataikat, gyakran érzik úgy, hogy különleges küldetésük van, amelyre kiválasztották őket.

Mindeközben összetéveszthetetlen életstílusokat és magatartásformákat alakítanak ki. Mintegy önmagától kiépül bennük a kommunikáció sajátos módja és az a függelmi rend, amelyhez a merev hierarchia és az egységes gondolkodásmód is hozzátartozik. Szexuális viselkedésük feltűnő mértékben szabályozott. Változó hatékonyságú védekezési mechanizmusokat fejlesztenek ki a hetero- és homoszexuális ingerek ellen, mivel ezek felforgatják megszokott életrendjüket. A belső összetartást szívesen erősítik meg saját szertartásrenddel és uniformizált öltözékkel. Az ekként megszilárdított önazonosságot rendíthetetlenül ellenálló eszmények alapozzák meg – ezeket a csoport egésze mint zárt egység szavatolja. Az egyértelműen megszabott viselkedési szabályok ezért mindig feltétlen elsőbbséget élveznek az eltérő törekvésekkel szemben: az elhajlókkal szemben nincs tolerancia.

Ennyit a férfiszövetség tekintélyelvű életformájának általános jellemzőiről. Ez az életforma, melyet átjár az archaikus harci mentalitás, csak különböző elemeinek együttes megléte és összjátéka révén működik. A férfiszövetségek a tagok együttes munkájával alkotnak stabil, koherens, ennélfogva pedig kivált ellenálló rendszert. Jelentőségük és elfogadottságuk a jelenkorban nagymértékben megváltozott, de nem szűnt meg. Az emberről és a világról alkotott képük ellentétben áll az emberi jogokkal és a demokratikus társadalommal.

Felépítmény: apostoli eredet

A római katolikus egyházban nyilvánvalóan léteznek férfiszövetségek. Az egyház önértelmezésének megfelelően ezek mindegyike a püspökök mértékadó elitszövetségén alapul. Az egyházi férfiszövetség is kifejlesztett egy olyan nyelvet, amely önmaga legitimációjára szolgál. A katolikus hit nyelve ezt így fogalmazza meg: az egyházat Jézus Krisztus alapította és az apostolok alapzatára épült (vö. Ef 2,20). Ez, ha közelebbről szemléljük, nem történeti információ, hanem a belső legitimáció metaforikus kifejeződése: az egyház és alapszerkezete Jézus üzenetének és sorsának köszönheti létezését. Tudomása szerint úgy köteleződött el örökre Krisztusnak, ahogy az apostolok hagyományozták át utódaiknak, a püspököknek. Ez önazonosságuk mellőzhetetlen feltételének számít.

Maga az állítás nem okvetlenül hamis, a későbbi klerikalizmus azonban többszörösen leegyszerűsítette ezt az ősmeggyőződést. Az egyház Jézus Krisztus általi alapítását történelmi eseménynek tünteti fel, a püspökök „apostoli folytonosságát” pedig jogilag szavatolt teljhatalomként, amely kézrátételek hézagmentes láncolatán keresztül hagyományozódik át. Végül pedig következetesen eltekint azoktól a jól ismert történeti és kulturális kontextusoktól, amelyek viszonylagosítják a töretlen folytonosság modelljét. Ezek közé tartozik a karizmatikus egyházi rend Pál leveleiben megjelenő ellenmodellje, amelyben éppenséggel ismeretlen a hivatali monopólium – amely tehát különböző illetékességek funkcionális együttműködésén alapul (1Kor 12,13). Főként arról nem szabad továbbá megfeledkeznünk, hogy a késő ókorban a püspöki egyház modelljének még része volt a helyi gyülekezetek választó- és felügyeleti joga.

Mindezeket a jelenleg hatályos egyházjogból kiküszöbölték, s helyettük szigorúan tekintélyelvű mozzanatokat építettek be, az ezeket alátámasztani hivatott teológiai érveket pedig, minden történeti belátás dacára, az I. vatikáni zsinatig (1870) alaposan túlrajzolták. Napjainkban – a férfiszövetségek módjára – a püspöki, sőt, a pápai hivatal isteni eredetének mítosza van érvényben. Ezt az „apostoli” jelzővel írják körül, amely kezdetben az eredeti bibliai tanításhoz való hűséget jelentette – ennyiben tehát még ellenőrizhető volt. Ma viszont ez a megtisztelő cím  – „apostolutód” – érinthetetlen méltósággal ruházza fel a püspököket, egyszersmind a hierarchia hatalmi igényének kritériumává vált. Az archaikus, férfiszövetségi gondolkodásmód meghamisította az eredeti eszmét – és győzelmet aratott.

A II. vatikáni zsinat kritikusan ellensúlyozni igyekezett ezt a totalitárius törekvést: az egyházról szóló konstitúció, a Lumen gentium 2. fejezetében „Isten népéből” indult ki, ám a következő fejezetben akadálytalanul visszahátrált a hierarchikus és tekintélyelvű egyházszerkezet régi elképzeléséhez. Ez az ellentmondás mindmáig feloldalan maradt az egyházban.

2.2. Második építőelem: különleges szerepek vállalása

Alap: elitista fölérendeltség

Férfiszövetségekben azzal szokás megalapozni a lemondás rendkívüli teljesítményeit (engedelmesség, feltétlen ragaszkodás egy eszményképhez, aszketikus erőfeszítések), hogy a tagok kiváltságos feladatra kaptak hivatást – ilyen például egy közösség vagy egy nép védelme, illetve megmentése, valamely eszmény megvalósítása, egy szentély őrzése vagy egy fontos fogadalom megtartása. A meghívás egy magasabb hatalomtól ered, amely a férfiszövetséget egyúttal támadhatatlanná teszi és mások fölé emeli. Ezek a rendkívüli egzisztenciális korlátozások és lemondások elengedhetetlenek a küldetés legitimációjához.

Napjainkra éppen ez, tudniillik a társadalom elitekre és „átlagemberekre” való, mélyen antidemokratikus kettéosztása került rossz hírbe. Tény, hogy egy nagymértékben differenciált és technizált társadalomnak ma nagyobb szüksége van politikai, erkölcsi, tudományos és művészi elitre, mint valaha – gyakorlatilag mindig is lesznek hatalmi, műveltségi és teljesítményi elitek, amelyek az össznépesség javát szolgálják. Az elithez való tartozás igényét azonban funkcionálisan, a képességgel és a teljesítménnyel kell megalapozni.

Felépítmény: klérus és „laikusok”

Nagyon is érthető, hogy mivel a fiatal egyház hamarosan az egész római birodalomban elterjedt, erős struktúrákra volt szüksége, máskülönben egységét hamarosan elnyelte volna a különféle szertartások, meggyőződések és etnikumtól függő szokásrendek kaotikus sokfélesége. A „klérusnak” csakhamar sikerült erős hivatali struktúrát kiépítenie, amely felismerhetővé tette és megszilárdította ennek az új és rendkívül népes közösségnek a lényegi identitását. Már a második évszázadban létezik tehát a „klérus”, vagyis a hivatalviselők osztálya, szemben a „laikusokkal” (a néphez tartozókkal). Az évszázadok során az egyház kettéosztottsága – elitcsoportra és köznépre – stabilitásának legfőbb tényezőjévé válik.[7]

Természetesen hiba volna a jelenlegi klerikális struktúrát elsietetten az egyházi rend középkori modelljével azonosítanunk. Láthattuk, hogy a kora középkorig még léteztek erős demokratikus struktúrák, továbbá világi hivatalokat betöltő „laikusok” is gyakran kaptak különleges feladatokat az egyházon belül, lett légyen szó fejedelmekről vagy feudális urakról, tudósokról vagy karitatív intézmények képviselőiről. A virágzó középkortól kezdve azonban a klérust, a rendi társadalom mintájára, már kiemelkedő társadalmi rangja felől is meghatározták. A Decretum Gratiani 1140 körül „a keresztények két fajtájáról” beszél – az egyiket klerikusoknak nevezi és „királyok”-ként írja le, akik önmagukat és a többieket kormányozzák. A többiek a „laikusok”, akiknek megengedett a házasság.

Ettől kezdve a katolikus egyház ezzel a törésvonallal együtt és ennek alapján működik. Lényegében átvette a feudális férfitársadalom elitjének gondolkodását. A püspökké (vagy pappá) szentelés immár különleges teljhatalommal jár együtt, amely lényegesen meghaladja az egyházközség vagy egy szerzetesközösség vezetésének funkcionális megbízatását. Az egyházon belül a felszenteléshez képest elhalványult a keresztség, és az új jogi szabályozások mintegy természetes módon meghatározták a gondolkodásmódot.

A „laikusokkal” szembenálló klérus összetartott. A késő ókori egyházban (pontosabban a 451-es kalkhédóni zsinat 6. kánonja szerint) még legalább az nyilvánvaló volt, hogy hivatalviselőket csak egy meghatározott egyházmegye vagy közösség szolgálatára szentelhetnek fel, ami előfeltételezte, hogy az érintettek választják meg őket. A III. lateráni zsinat (1179) gyakorlatilag eltörli ezt a határozatot: a felszenteltek már nem valamely püspökség vagy egyházközség vezetőivé válnak, hanem önmagukban pappá: „zsinórral átkötött csomagot kapnak; a felszentelt a csomag kibontására vár: arra, hogy püspöke megmondja, hol fog papként szolgálni”.[8] Tertullianus (†220 után) még azt fejtegethette, hogy ha nincsenek jelen felszenteltek, laikus is vezetheti az eucharisztia ünneplését. A IV. lateráni zsinat ellenben leszögezi, hogy csak e felszentelt papok celebrálhatják érvényesen a misét.[9] Az elkülönülés úgyszólván sérthetetlenné tette a klérus tagjait.

2. 3. Harmadik építőelem: a szent hatalom

Alap: a szentség alárendeléssel jár együtt

A férfiszövetségek rendszerint valamely „szent” – az evilági összefüggéseknél magasabb rendű – feladatnak szentelik magukat, amely kimondatlanul is  érinthetetlenné teszi és, Grál-lovag módjára, megközelíthetetlen magasságba emeli tagjaikat. Ez ugyanúgy áll a késő ókori, illetve a bizánci és a középkori császárságra, mint – egészen a 20. század fordulójáig – a későbbi királyságokra és hercegségekre. Nem csoda, ha az egyházakon is nyomot hagyott.

A jelenkori emberi együttélés vonatkozásában többnyire alábecsülik a szakralitás jelentőségét.[10] A szakrális háttérről általában hallgatnak; tabuként van jelen, olyan meggyőződések együtteseként, amelyekről nem szabad beszélni. Látványosan mutatkozott ez meg a 2019. április 14-éről 15-ére virradó éjszakán, amikor hatalmas lángokkal égett a párizsi Notre-Dame. A tűz sokkolta Párizst, holott Párizs maga a szekularizált város. Régóta elfojtott érzelmek törtek felszínre, függetlenül attól, hogy úgy beszéltek-e a katedrálisról, mint Párizs szívéről, mint a nagy nemzet jelképéről vagy mint a francia kereszténység fókuszpontjáról. Mintha a tűz pillanatában a szent olyasféle érzéke tört volna utat magának, amely már nem az az egyházban lakozik, hanem a francia önazonosság beláthatatlan mélységeiben – miközben az egyház és a kereszténység már csak egy erősen megkopott, számos tekintetben félresiklott és sokak által elutasított identitás fölött rendelkezik.

Felépítmény: szent hivatalok

A korai kereszténységben eleinte más hangnem uralkodott. Pál még – igencsak józanul – evilági kategóriákkal írja le az egyházi tisztségeket, amelyeket bizonyos emberi készségekkel és képességekkel hoz összefüggésbe. A korai egyházban kollektív tisztségek alakultak ki – nemsokára pedig egyénre szabottak is –, akár a vének vagy öregebbek (presbiterek) zsidó, akár a felügyelők (episzkoposzok/püspökök) hellenista mintája szerint. A közösség, illetve gyülekezet vezetősége látott el és koordinált minden feladatot az egyházon belül. Ehhez nyilvánvalóan a liturgikus ünneplések, különösen az eucharisztia vezetése is hozzátartozott.

Lényegi változás körülbelül a 4. század végén állt be, amikor az egyházban a vezető tisztségeket szorosabban összekapcsolták az eucharisztikus lakoma vezetésével.[11] A püspöki és a papi tisztség szakralizálódott; ettől kezdve a papi hivatalt már együtt említik a hozzá kapcsolódó szakrális méltósággal. A nyugati egyházban, legkésőbb a 11. századtól kezdve, az eucharisztia értelmezése is megváltozik. Ekkor már nem Krisztus „misztikus” testéről beszélnek, hanem Krisztus „valóságos” testéről, amellyé a pap úgyszólván fizikai értelemben változtatja át a kenyeret és a bort (ezt a folyamatot nevezi a teológia transzszubsztanciációnak, azaz átlényegülésnek). A püspök és a pap ekként mintegy természetfeletti hatalom birtokosává válik: közte és a laikusok között szinte szó szerint ég és föld a különbség. Már nem az vezeti az eucharisztiát, akit a közösségvezetői tisztségre kiválasztanak, hanem a püspök csak egyvalakit nevezhet ki a közösség vezetőjének: azt, akit előzőleg már pappá szenteltek.

Az egyházi gyakorlatot mindmáig a kezdeti viszonyoknak ez a megfordulása határozza meg. A későbbi fejlődést károsan befolyásolja, hogy a trentói zsinat e visszás klerikális helyzet tekintetében is elutasítja Luther bibliai alapú kritikáját. Megemlítendő továbbá egy a háttérben ható tényező, amely tartósan megtámogatja a fejlődésnek ezt az irányát. Amióta a püspökök részesednek a bizánci császár hatalmából (máig a császári udvarban használatos birodalmi bíbor-, illetve lila színt viselik), a szent olyan képzetét népszerűsítik, amely erősen kötődik a politikai ranghoz és hatalomhoz, és amelyet végső soron meg is határoz a rang és a hatalom. A triumfalista egyházképet mindmáig e hamis képzet dinamikája táplálja, lehetetlenné téve, hogy Isten népe valóban egységbe forrjon.

Wojtiła és Ratzinger pápák ezen a téren is rendkívüli mértékben gyengítették a II. vatikáni zsinat újító ösztönzéseit. Az igén és a szentségen alapuló egyház kétpólusú zsinati modellje háttérbe szorult, s az egyházkép ismét az egyház szentségi és eucharisztikus jellege körül összpontosult. Az alábbiakban még szó lesz arról, hogy ez a megszentelt hatalom mennyire aláássa klerikusok és „laikusok” tiszteletteljes kapcsolatát.

2. 4. Negyedik építőelem: zárt és átlátszatlan kommunikáció

Alap: ezoterikus uralmi tudás

A férfiszövetség felhatalmazottság- és tudástöbblete az ismeretek, tapasztalatok és cselekvésminták olyan cseréjét eredményezi, amely mások elől elrejtve, belső vezérléssel, a csoport szűk körében megy végbe. A férfiszövetségek feltétlenül előnyben részesítik bennfentes tudásukat, saját meggyőződéseiket és gondolkodásmódjukat. Identitásukat sokszor titkos beavató szertartásokkal erősítik meg.

Visszahúzódásuk saját köreikbe zárt, alkalmasint elzárt kommunikációs kultúrához vezet. A belső önigazolás és a körkörös önvédelem mechanizmusa lesz úrrá bennük. A kifelé történő számadás és a belső önkorrekció készsége erősen csökken, s létrejönnek az önmegerősítés rezonanciaterei.

A titkos vagy többlettudás ma gyakoribb, mint valaha, csakhogy tartalmát napjainkban már nem a tudás hordozói határozzák meg. A tudományokban mindig is jelen van az a tapasztalat, hogy képviselői többet tudnak, mint környezetük. Ez az állandó tudásgyarapítással és a képzettségi szint általános különbségével függ össze. Senki nem képes azonban egy kultúra vagy épp az egész világ tudáskészletének áttekintésére. A titkos tudás akkor lehet kézenfekvő és értelmes, ha célja a magánszféra védelme. Ám napjaink dinamikus társadalmainak, amelyekben az átláthatóság fontos szempont, kötelességük, hogy felelős és fenntartható egyensúlyra törekedjenek a titokvédelem és a titok társadalmi ellenőrzése között.

A társadalom digitalizációja következtében fontossá vált a bizalmas és a nyilvánosság számára hozzáférhető tudás kiegyensúlyozott viszonya. Egyfelől szigorúan óvni kell az emberek magánszféráját – ez éppúgy érvényes az életrajzi adatokra és a személyes kapcsolatokra, mint az emberek viselkedésével és egészségével kapcsolatos adatokra, hiszen az ellenőrizetlen hatalomgyakorlást lehetővé tevő tudás erőteljesen kiterjedt, minősége megváltozott és politikai súlya is megnövekedett. Másfelől viszont a civil társadalomra, a politikára és a tudományokra az átláthatóság kényszere nehezedik, amely a társadalmi és a politikai cselekvés színterein új szükséghelyzetet teremtett. Arról ugyanis, hogy mit gondolnak és mit terveznek a tudományok, a hatalom milyen szféráiban tevékenykednek és mit tesznek a külső fenyegetéssel szemben, a nyilvánosságnak értesülnie kell, mivel ezek minden embert érintenek.

Felépítmény: egyházi titoktartás

Klerikusi körökben roppant nagy szerepe van a titoktartásnak. Hivatali karizmájának köszönhetően a hierarchia olyan csoportként értelmezi magát, amelyet különös mértékben megvilágosít a Szentlélek. Tagjai meg vannak győződve róla, hogy végeredményben csakis ők képesek érvényes ítéletet alkotni a keresztény tanításról, az egyházi élet szabályairól és saját döntéseikről. Úgy vélik, hogy miközben mindezen alapvető kérdésekben szakadatlanul kinyilváníthatják véleményüket és megkövetelhetik a lojalitást, elszámolni senkivel szemben sem kötelesek.

A nehézséget tehát a „fent” és a „lent” folyamatos kommunikációjának hiánya okozza. A kommunikáció torlaszai az önmagát apostolinak nevező elitosztály érdekeit szolgálják, hiszen minden kizárólagos tudás és minden kizárólagos döntéshozatal, mindenfajta magántermészetű tényállás és problematikus helyzet ismerete olyan hierarchikus tudás, amely a hatalomgyakorlást és az ellenőrzést segíti elő. A zárt rezonanciaterek, amelyekbe az egyházi hierarchia rendre visszahúzódik, gyakorlatilag magas fokú átlátszatlanságot idéznek elő. A vitákban és a döntések előkészítésében, a püspökök kinevezésében és más fontos tisztségek betöltésében való részvétel – vagyis a tartalmi ellenőrzést lehetővé tevő participáció – lényegében lehetetlen.

Exkurzus: a szexuális visszaélések eltussolása

Kiemelkedő jelentősége van annak a nagyszámú eljárásnak, amely az elhallgatás sokszoros pecsétje mögött zajlik. Ilyenek az egyházjog által különféle büntetésekkel – akár kiközösítéssel is – sújtott eskük. A jövendő klerikusokat rendszerint a hallgatás és az elhallgatás specialistáivá nevelik. Azt, hogy a hierarchák milyen nehezen szánják rá magukat a nyílt kommunikációra, jól mutatja a püspökök és Róma makacs hallgatása a szexuális visszaélések ügyében. Az 1950-es évek óta szexuális bűncselekményeket elkövető papok százait – ha nem ezreit – helyezték át más egyházközségekbe anélkül, hogy a nyilvánosságot tájékoztatták volna az eljárásról. Joseph Ratzinger rendelkezése nyomán 2010-től kezdve a világegyházban történt összes esetet a hallgatási kötelezettség jegyében kellett jelenteni Rómának – miközben ő maga tétlen maradt. Ha egy püspök nyíltan megszólalt volna, automatikus kiközösítés sújtotta volna. Falak emelkedtek hallgatásból, a nyílt beszéd iránti megvetésből és félelemből. A keresztény emberszeretethez ennek kevés köze van – annál több az emberellenes klerikalizmushoz.

E visszataszító és büntetőjogi értelemben is elítélendő eljárásmódok tabusításán túl további tabukkal is számolnunk kell. Ilyenek például az egyház belső pénzügyei, a plébánosok kinevezésének szempontjai, a püspökkinevezések előkészítése, teológiatanári kinevezések megakadályozása, egyházmegyék személyzeti politikája. A hierarchia legsebezhetőbb pontja azonban a szexualitással szemben ellenséges klerikusi magatartás, főként mivel utóbbi szorosan összefügg a papság hatalomgyakorlásának módjával. Ennek tudható be, hogy befolyását az elmúlt évtizedekben leginkább a gyónások számának visszaesése gyengítette, hiszen a klérus főként a gyónáson keresztül tudta érvényesíteni hatalmát a test és a lélek fölött.

2. 5. Ötödik építőelem: Hagyományteremtés

Alap: önazonosságot megalapozó elbeszélés

A világon minden nagy szellemi mozgalom – tehát minden világvallás is – olyan emlékekből és alapító elbeszélésekből él, amelyek szilárdan megalapozzák tagjaik és híveik identitását. E helyütt mellékes, hogy ezek az emlékek bizonyíthatóan megtörtént eseményekre vonatkoznak vagy „mindössze” olyan elemi tapasztalatokra, amelyeket az alapvető egzisztenciális tájékozódás összegzésére szolgáló múltbeli történésekre vagy történetekre, mítoszokra vagy jelképekre vetítenek ki.

A férfiszövetségek alapító elbeszélései is e szövetségek különleges feladatait megalapozó múltbeli eseményekre nyúlnak vissza. Ezekkel legitimálják magatartásukat. Az emlékeket nemritkán értelmezések végeláthatatlan sorát elindító szimbólumok hordozzák – elég, ha a szabadkőművesek szögmérőjére és körzőjére gondolunk.[12] A visszaemlékezések – bármilyen okból és bármilyen kontextusban keletkeztek is – fontos szokásokat, normákat és magatartásformákat beszélnek el, s ezeket irányadó hagyományokként mutatják be. Az elvetemült és történetietlen árja rasszizmust is a germán ősidőkből eredeztették és cinikus módon a szvasztika eredetileg tiszteletreméltó jelképével tabusították. Mindig arra a megingathatatlan vallási törvényre hivatkoznak, mely szerint ami ma érvényes, annak kezdettől fogva léteznie kellett. Ez az oka annak, hogy a hagyomány és a különféle hagyományok a vallásokban is mindmáig fontos és normaadó szerepet töltenek be. Rendkívüli világpolitikai jelentőségük is egy ideje ismét a viták kereszttüzében áll.[13]

A történeti átvilágítás és az ideológiakritikai átértékelés nyomán számos, az önazonosság megalapozását szolgáló hagyomány válságba került. A hagyományok sem képeznek érinthetetlen „örökséget” – a hagyományok is „konstrukciók”. Ezzel együtt feltétlenül szükségesek a kultúrák önazonosságához és a kultúrákon belüli identitásformák létrejöttéhez. A férfiszövetségek saját hasznukra fordították a hagyomány identitásteremtő funkcióját.

Felépítmény: Szentírás és hagyomány

A reformáció és a történettudományi felismerések következtében bírálat érte az „apostoli” hit katolikus értelmezését. A mindent ellenőrző, alkalmasint tévedhetetlen tanítóhivatallal rendelkező, központosított egyházi struktúra klerikális jellege felveti a kérdést: vajon egy keresztény egyház megváltoztathatja-e, kiegészítheti-e vagy mellőzheti-e saját belátása szerint a keresztény hit bibliai alapkijelentéseit? Nyilváníthat-e maradandó érvényűnek olyan hagyományokat, amelyek nem vezethetők le a Szentírásból?

Ha eltekintünk a Szentlélekre való szokásos (de a Bibliától egész biztosan idegen) hivatkozástól, akkor a hierarchia hivatalos válasza mindössze annyi, hogy nem hajlandó részt venni a kritikai érveken alapuló vitában. A klerikusi elit gyakorlatilag úgy vigyáz tanítói teljhatalmára, mint a szeme fényére – annak elismerése ugyanis, hogy a tan helyesbíthető, mélyen megrendítené a klérus alapzatát. A papság, önfenntartási céllal, ragaszkodik korlátlan tanítói illetékességéhez. Erre számos példát hozhatunk. A hivatalosan érvényes tan szerint

– a mesterséges születésszabályozás szigorú tilalma változatlanul érvényes, mivel a múltban is érvényes volt (vö. Humanae vitae, 1968);

– Róma ragaszkodik a nők pappá szentelésének tilalmához, mivel az előző évszázadokban is ragaszkodott hozzá (vö. Ordinatio sacerdotalis, 1994);–

– a nem katolikus házastársakat kizárja a szentáldozásból, mivel korábban is így tett (lásd a 2014/15-ös püspöki szinódusok közismert érvelését);

– kitart az átlényegülés (transzszubsztanciáció) tana mellett, noha az idegen a Szentírástól, mivel az egyik lateráni zsinat rögzítette 1215-ben, a trentói zsinat pedig 1551-ben megerősítette;

– tántoríthatatlanul vallja a házasság felbonthatatlanságát, hiszen 1563-ban Trentóban állítólag egyszer s mindenkorra kimondta;

– bűnösnek nyilvánítja a megélt homoszexualitást, mert az előző évszázadok klerikális tanító elitje is ugyanígy tett.

A dogmák hivatalosan érvényes katolikus hermeneutikája tehát lényegében a klerikusi önigazolás gépezetévé torzult. A tanítóhivatal sohasem kérdezi meg, hogy a rögzített tanok milyen körülmények között jöttek létre. Az egyháznép hitérzékével nem törődik, legfeljebb vallási tudatlanságnak minősíti és – mint egyházi ügyekben való illetéktelenséget – elutasítja.

(Mártonffy Marcell fordítása)

A tanulmány itt folytatódik »


[1] Liturgikus konstitúció (Sacrosanctum Concilium) 27, 31, 48; Konstitúció az egyházról (Lumen gentium) II. és IV. fejezet; Határozat a hívek apostolkodásáról (Apostolicam actuositatem); Lelkipásztori konstitúció: az egyház a mai világban (Gaudium et spes) – végig.

[2] Christopher Clark – Wolfram Kaiser (szerk.): Kulturkampf in Europa im 19. Jahrhundert, Leipziger Univ.- Verlag, Leipzig, 2003.

[3] Más vallások és a protestáns egyházak kontextusát e helyütt figyelmen kívül hagyjuk. Németország protestáns egyházaiban a sejtések szerint a „katolikus” vétkek mintegy harmada fordul elő.

[4] Nem csupán papokról van szó, hanem más, lelkipásztori vagy pedagógiai funkciót betöltő férfiakról is, például szerzetesekről, akik nevelőtanárként diákotthonban dolgoznak.

[5] Helmut Waldmann: Männerbünde, in: V. Drehsen – H. Häring – K.-J. Kuschel – H. Siemers (szerk.): Wörterbuch des Christentums, Gütersloh/Zürich, 1988, 763 k.

[6] További szakirodalom: Helmut Blazek: Männerbünde. Eine Geschichte von Faszination und Macht, Berlin, 1999; Ulrike Brunotte, Zwischen Eros und Krieg. Männerbund und Ritual in der Moderne, Berlin, 2004; Jürgen Reulecke, „Ich möchte einer werden, so wie die …“ Männerbünde im 20. Jahrhundert, Frankfurt/NewYork, 2001.

[7] Eugen Drewermann: Kleriker. Psychogramm eines Ideals, Olten, 71990.

[8] E. Schillebeeckx: Kerkelijk ambt. Voorgangers in de gemeente van Jesus Christus, Bloemendaal, 1980, 63.

[9] Uo., 61.

[10] Hans Joas: Die Macht des Heiligen. Eine Alternative zur Geschichte von der Entzauberung, Berlin, 2017.

[11] Schillebeeckx: Kerkelijk, i. m. uő: Pleidooi voor mensen in de kerk. Christelijke identiteit en ambten in de kerk, Baarn, 1985.

[12] https://freimaurer-wiki.de/index.php/Traktat:_Winkelmass_und_Zirkel.

[13] Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order, New York, 1996 [A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, ford. Gázsity Mila, Gecsényi Györgyi, Puszta Dóra, Budapest, 2019].

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

Ajánlott cikkek: