Szemle
„…a végső igazságok mindig végleges megoldásokhoz – végső megoldásokhoz – vezetnek, s így olyan »igazságok«, amelyeknek íze a véré, a gázé, a tűzé. A párbeszéd arra tanított, hogy ne adjam meg magam azoknak az ideológusoknak és prédikátoroknak, akik feketére és fehérre, jóra és rosszra, hívőre és hitetlenre, idegenre és barátra, az »azok ott« és a »mi itt« csoportjaira osztják az embereket, s ezzel az ördögtől veszik el a munkát.” (Christoph Münz)
Miért fontos a zsidó-keresztény párbeszéd?
A „Salzkörner” 2015. márciusi különszáma – FORCZEK ÁKOS
Mérleg Online —Címkék: dialógus, Első Szövetség, héber Biblia, keresztény antijudaizmus, múltfeldolgozás, újszövetség, zsidó-keresztény párbeszéd, zsidóság
2015 márciusában a Német Katolikusok Központi Bizottságának (ZdK) folyóirata, a Salzkörner [Sószemcsék] tartalmas különkiadást jelentetett meg a 75 éves Hanspeter Heinz tiszteletére. Az augsburgi professzort és az általa immár 40 éve vezetett „Zsidók és keresztények” elnevezésű beszélgetőkört idén Buber-Rosenzweig Emlékéremmel tüntették ki odaadó fáradozásuk elismeréseként, amellyel életet leheltek a II. Vatikáni Zsinat történelmi jelentőségű nyilatkozatába, a Nostra Aetatéba, szellemiségét igyekezvén a gyakorlatba átültetni. A Salzkörner körkérdését – „Miért fontos számomra a zsidó-keresztény párbeszéd?” – a beszélgetőkör huszonkilenc jelenlegi és egykori tagja válaszolta meg, zsidók és keresztények egyaránt. Az azonos című kiadvány ezeket az 1–2 oldalas írásokat tartalmazza. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a leginspirálóbbnak tűnő gondolatokat.
A 94 esztendős Wilhelm Breuning katolikus teológia-professzor (Bonn) válaszában arra emlékezik, hogy az egyház számára máig irányadó Nostra Aetate elfogadása körüli heves zsinati viták fényében tulajdonképpen meglepő volt zsidók és keresztények egymás iránt tanúsított párbeszédkészsége, amely a II. Vatikánum után oly sok jó gyümölcsöt érlelt. Ezek egyike a ZdK Hanspeter Heinz vezette beszélgetőköre is, a másikhoz való kölcsönös odafordulás e nagyszerű színtere. Breuning ugyanakkor nem hallgatja el amiatti csalódottságát sem, hogy a zsidó-keresztény viszony újraértését célzó kezdeményezések szellemisége egyelőre alig hatotta át a katolikus egyház tudatát, s mindmáig nem vezetett megtérésre. De kell-e az efféle töprengések végén folyvást bűnről és megtérésről beszélünk? – veti föl Breuning a kérdést, és határozott igennel válaszol rá. A keresztények zsidókkal szembeni magatartásának témájában nem kerülhető el a megtérés szó kimondása – vallja.
Edna Brocke, a judaisztika tudósa (Krefeld) azt hangsúlyozza: a teológia tudománya nagyon sokat profitált a zsidó-keresztény dialógusból, de korántsem evidens, hogy a fiatalabb nemzedékeknek hogyan tolmácsolhatók az új belátások. „A 2014 nyarán egész Európában végigsöprő antiszemita és zsidóellenes cunami” alapján akár azt a lehangoló következtetést is megfogalmazhatnánk: mintha hiábavaló lenne minden új felismerés – írja Brocke. Figyelemre méltó az alábbi megjegyzés is: „Bár a kérdés úgy hangzott, mit jelent számunkra a »zsidó-keresztény párbeszéd«, mint zsidó csupán keresztény-zsidó párbeszédről ejthetek szót” – amivel a judaista kutatónő a két vallás közötti „konstitutív aszimmetriát” kívánja kifejezésre juttatni. A maradandó különbségeknek láthatóknak kell lenniük, ha valamennyi résztvevő hűséges akar maradni önmagához és mindenkori tradíciójához – húzza alá gondolatai zárásaként.
Micha Brumlik publicista, a neveléstudomány professzora tisztelgő soraiban felidézi, milyen nagy hatást gyakorolt rá a 2000 szeptemberében a New York Times hasábjain Dabru Emet címmel megjelent nyilatkozat, amelynek szerzői az alábbi zsidó-keresztény érintkezési pontokat fogalmazták meg: 1) A zsidók és a keresztények ugyanazon Istenhez imádkoznak, s a héber Bibliát egyaránt szent könyvüknek tekintik. 2) A keresztények tiszteletben tartják a zsidók Izrael földjére vonatkozó igényét. 3) Zsidók és keresztények egyaránt elismerik a Tóra erkölcsi alaptételeit. 4) A nemzetiszocializmus nem tekinthető keresztény jelenségnek. 5) A kereszténység és zsidóság közötti jó viszony nem erőtleníti el a zsidó életpraxist, főképpen ha együttesen munkálkodnak a békéért és az igazságért, mígnem Isten az egész világot megbékíti, föloldva zsidók és keresztények emberi nézőpontból felszámolhatatlan különbségét is. Brumlik felidézi Hermann Cohen, Martin Buber, Leo Baeck és mindenekelőtt Franz Rosenzweig alakját, akiknek munkássága döntő szerepet játszott a Joseph Klausner, Shalom Ben Chorin, David Flusser és Vermes Géza nevével fémjelezhető zsidó Jézus-, majd Pál-kutatás kibontakozásában. Leo Baeck volt az első, aki az evangéliumot zsidó vallástörténeti dokumentumként vizsgálta – hangsúlyozza Brumlik –, s Franz Rosenzweig merészkedett a legmesszebbre Stern der Erlösung („A megváltás csillaga”) c. művében. Schelling inspirálta történetteológiája értelmében a zsidóknak fenntartatik egy hely túl az időn, Isten örök mostjában, a kereszténység pedig az a történelmi erő, amely térben és időben szerez érvényt a Biblia Istenébe vetett hitnek, mígnem Isten lesz minden mindenekben és Jézus Krisztus elveszíti Fiúságát, Izrael pedig kiválasztottságát. A kereszténységre tehát számos zsidó teológia reflektál. Ezek sokszor nem is keresztény koncepciók nyomán születtek meg, hanem független töprengések gyümölcsei (erre a barokk korban tevékenykedő Jacob Emden rabbi munkássága is például szolgálhat). Brumlik ugyanakkor nem felejt el hangot adni XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű motu propriója miatti aggodalmának, amely meglátása szerint alig felmérhető rombolást okozott a zsidókért mondott nagypénteki fohász szerencsétlen újrafogalmazásával, amely ismét negatív kontextusban említi a választott népet. Brumlik úgy véli, a katolikus egyház ezzel megint meghiúsította az arra irányuló törekvéseket, hogy a kereszténység új színben tűnhessen föl a zsidók előtt.
Erwin Dirscherl dogmatika-professzor (Regensburg) válaszából azt emeljük ki, hogy a zsidó-
keresztény viszonyt a keresztény identitás legsajátabb kérdésének tartja. Azaz semmiképp sem tekinthető múlékony divatnak, amely valaha is lekerülhetne a napirendről más teológiai témák árnyékába szorulva. „A keresztények Soával kapcsolatos felelőssége azt jelenti: kötelességünk a dialógus, amely nem hagyhatja érintetlenül sem antropológiánkat, sem az Istenről való beszédet.”
Martin Ebner újszövetség-kutató (Bonn) arra figyelmeztet: ha világossá vált is számunkra a teológia és a bibliai exegézis mélységes ráutaltsága a zsidóságra, mégis jellemzően teljesen egydimenziós „zsidóságképünk” van, amely az Újszövetség, valamint intézményesített vallásunk közegében jóformán öntudatlanul ölt alakot bennünk. Ebner felidéz egy e tekintetben szimptomatikusnak vélt esetet, amely feszültséget gerjesztett a beszélgetőkörben. Zsidó beszélgetőpartnereiket „a keresztény-zsidó viszony egyedülállósáának” teológiai kérdésében kívánták állásfoglalásra bírni, annak kimondását várva, hogy a zsidóság maga is egyedülálló érdeklődéssel fordul a kereszténységhez és az egyházhoz. Mély csönd állt be a teremben – emlékezik Ebner –, majd a keresztény résztvevők csalódást keltő reakciókkal szembesültek. „Hogy beszélni tudjunk egymással – mondta valaki –, nem kell a legjobb barátoknak lennünk!” Mások azt hangsúlyozták, hogy csakis a maguk nevében nyilatkozhatnak: nem létezik „a” zsidóság, s elképzeléseiket nem kell mindenáron közös nevezőre hozniuk. Megint más arra világított rá, hogy a zsidó vallás nem tekinthető a kereszténység „anyavallásának”, hiszen vallástörténeti szemszögből nézve mindkettő egyazon kor gyermeke. E jó értelemben vett csalódás nyomán fogalmazódott meg Ebnerben: meg kellene tanulnunk zsidó beszélgetőpartnereinktől, hogy az egység nem a tantételek, a szervezet, a gondolkodás és a cselekvés azonosságában rejlik, hanem abban, hogy egyazon hagyományhoz, hitközösközösséghez tartozunk. „Izgatottan várom a további jó értelemben vett csalódásokat – zárja sorait a professzor –, mert segítségükkel állhatok ellen a kísértésnek, hogy »a zsidóságról« faragott képet alkossak.”
A beszélgetőkör Stefan-Bernhard Eirich (Bonn) számára is a konstruktív, jótékony viták iskolája, ahol a résztvevők megtapasztalhatják, hogy a vita saját vallásuk szempontjából is nélkülözhetetlen. Keresztényként éppen a vitás helyzetek kezelését illetően tanult a legtöbbet a beszélgetőkör zsidó tagjaitól: nem az egyedül igaz választ keresik, amelynek azután mindahányan alárendelődnek. Az eltérő álláspontok nem oltják ki egymást, hanem kiszélesítik a horizontot. A beszélgetőkör azonban példaértékűen egységesnek bizonyult alapvető kérdésekben – ilyen a zsidómisszióra mondott határozott „nem” vagy a Summorum Pontificummal kapcsolatos állásfoglalás.
Jaron Engelmayer rabbi (Köln) úgy ítéli meg, hogy bár a „keresztények és zsidók hosszú közös európai történelme során valódi együttélésről aligha beszélhetünk”, néhány évtizede a helyzet mégis alapjaiban megváltozott. „Nekünk, zsidóknak (sajnos) rendkívüli tapasztalat, hogy a többségi társadalom vallásával valóban egyenlő szinten, a maradéktalanul kölcsönös tisztelet jegyében folytathatunk eszmecserét”, amint ez a ZdK beszélgetőkörében megvalósul. A rabbi az igazi párbeszédnek az önértés szempontjából is pozitív szerepére helyezi a hangsúlyt: nemcsak a másikat értjük meg általa jobban, hanem önmagunkat, saját vallásunkat is.
Hubert Frankemölle újszövetség-tudós (Paderborn) az Ó- és az Újszövetség tanúsította meggyőződések sokszínűségével, a korábbi hithagyományok folyamatos transzformációjával és továbbírásával kapcsolatos hermeneutikai belátások nyomán mind határozottabban zsidó-keresztény hittapasztalatokként olvassa az Újszövetség írásait. Komolyan kell vennünk bizonyos bibliai hermeneutikai saroktételeket – emlékeztet Frankemölle: hogy tükör által homályosan látunk (1Kor 13,12), hogy Isten szavát a maga abszolút voltában sohasem hallhatta még ember (Zsolt 62,12; Jer), hogy Isten zsidókkal és keresztényekkel járt útjai kifürkészhetetlenek, és a zsidókkal kötött szövetsége felbonthatatlan (Róm 11,25–36). Ezek fényében felismerhetővé válhat, hogy a keresztény hithez hasonlóan a zsidó hit: Istenhez vezető út. A két vallás a „gazdag komplementaritás” viszonyában áll – idézi a professzor Ferenc pápa szavait. A „Nem a zsidómisszióra” című 2009-es közleménnyel kapcsolatos kritikus visszajelzések ugyanakkor arról árulkodnak, hogy az egyházon belül sok teendő van még.[1] „A zsidó Názáreti Jézus, akit mi, keresztények Messiásként/Krisztoszként tisztelünk, monoteista üzenetével maradandó mérce szóban és cselekedetben. Bármely krisztológiának – fogalmazzák meg akár arámi-zsidó, akár görög-zsidó, akár újkori kontextusban – az egy és egyedüli Istenbe (5Móz 6,4; Mk 12,29. 32; Jn 5,22. 44; Róm 3,30) vetett zsidó hit határain belül kell maradnia.” Ennek kívánalmát életben tartani: ez a keresztény újszövetség-kutatók feladata. Nem filozófiai spekulációk útján értjük meg egymást – mondja Frankemölle –, hanem csakis a kinyilatkoztatás Bibliában feltáruló története alapján, amely közös felelősséget ró zsidókra és keresztényekre: felelősséget a világért, vagyis az emberi méltóságért, az egyenlőségért, a szabadságért, a szociális igazságosságért, a teremtés óvásáért stb. Zsidó gyökerei nélkül a keresztény hit irányát veszti és elhal – zárja gondolatait a professzor.
Hans Hermann Henrix, a zsidó-keresztény párbeszéd egyik legismertebb katolikus szaktekintélye (Aachen – a Mérlegben lásd itt ») válaszából egy szimpózium szép emlékképét emeljük ki. A professzor a szimpóziumon, amelyet Franz Rosenzweig születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett, fültanúja lehetett Emmauel Lévinas és Klaus Hemmerle püspök eszmecseréjének. Lévinas arról beszélt, hogy a kereszténységhez fűződő személyes viszonya Rosenzweig műveinek hatására valamelyest megváltozott: felmerült előtte annak filozófiai lehetősége, hogy az igazság mind a zsidóság, mind a kereszténység „formájában” elgondolhatóvá váljék. A keresztény forma a misericordia alakzata, a zsidó pedig „az egész test” cselekvéseként értett hité. Levinas elismerte a két vallás közeli kapcsolatát, de nem feledkezhetett meg az őket elválasztó távolságról sem. Előtörtek belőle a Krisztus nevében elkövetett embertelenségek fölötti értetlenség fájdalmas szavai, amelyekhez Hemmerle is szívből csatlakozott, az önmagát kiszolgáltató Isten védtelenségének keresztény gondolatát illetően azonban nem jutottak egyetértésre. Henrix számára ez a mély dialógus zsidók és keresztények közelségének és idegenségének kettős tapasztalatát közvetítette: azt a „felemelő, példaértékű, bátorító, új gondolatokra inspiráló, intő és vigasztaló” tapasztalatot, amelyet újra és újra megélhet a zsidó-keresztény párbeszéd során.
Hanna Liss, a zsidó szentírásmagyarázat professzora (Heidelberg) ugyancsak annak jelentőségét hangsúlyozza, hogy a zsidó-keresztény párbeszéd saját álláspontjaink szüntelen felülvizsgálására sarkall, készséget ébreszt arra, hogy dédelgetett meggyőződéseinktől távolabb lépjünk és az újabb tudományos felismerések alapján az interpretációs lehetőségek újabb játéktereit mérjük ki, mivel önértésünk folyvást új érvelési stratégiákat kíván meg. Liss olyan alteritás-diskurzusként érti e dialógust, amely szükségszerű előfeltétele annak, hogy az is fejlődjék és finomodjék, amit a sajátunknak vallunk.
Dagmar Mensink katolikus aktivista (Berlin) tapasztalatai szerint a legtöbb keresztény számára – beleértve a lelkészeket és a vallástanárokat is – a zsidó-keresztény viszony pozitív újraértése mindmáig absztrakció, hiába a Nostra Aetate kulcsfontosságú útmutatása. A zsidók csakis Jézus kortársaiként kerülnek elő a prédikációkban és a hittankönyvek lapjain, a jelenkor zsidósága továbbra is ismeretlen és láthatatlan. Mensink szerint ez a keresztények szégyenével és sértettségével magyarázható. Szégyenkeznek, mert az antijudaizmus hitük borzalmas következményekkel járó ismérve volt. Sértettek, mert az új belátások fényében nincs többé szakadás Ó- és Újszövetség között, s a kereszténység nem egymaga járja az üdvösség útját: tovább folytatódik közös története Isten népével, Izraellel. „Milyen sokáig vitatta az egyházi tanítóhivatal az állítást, hogy az Izraellel kötött szövetség nem bomlott föl! És milyen keserűen reagálnak máig is egyházi tekintélyek minden olyan próbálkozásra, amely Izrael üdvösségre vezető útját saját útként igyekszik megragadni!” Holott ez nem veszteség – hangsúlyozza Mensink –, hanem nyereség, amely saját vallásunk megértésének horizontját is kitágítja. Csakhogy ezt nem lehet tantételként elrendelni: meg kell tapasztalni – vallja a Tübingenben és Jeruzsálemben filozófiát, illetve teológiát végzett kutatónő. A megtapasztalások e fórumát megteremteni: ez a zsidó-keresztény párbeszéd feladata – fűzi hozzá. E program Magna Chartája a beszélgetőkör 1979-ben született munkadokumentuma: „A zsidó-keresztény párbeszéd teológiai súlypontjai”[2]. Ennek értelmében a dialógus abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy a feleknek kölcsönösen tilos a másikat hűtlenségre sarkallni az őket megszólító isteni elhívással szemben. Ellenkezőleg: a párbeszéd abban a reményben zajlik, hogy a kölcsönös tanúságtétel révén az elhívás iránti hűség megszilárdul, a másik megértése elmélyül, s mindez saját hitvallásunk fölhígulása nélkül segítheti elő a plurális gondolkodást.
Ilse Müllner, a biblikus teológia professzora (Kassel) arra hívja föl a figyelmünket, hogy bár a keresztény teológia és igehirdetés megkerülhetetlen feladata marad az antijudaista érvelésmód feltárása és megnevezése, e szükségszerű keresztény önreflexió még nem jelent valódi találkozást a zsidósággal. Az a kereszténység, amely nem vesz tudomást a sorsát a zsidósággal egybekapcsoló kötelékekről, egyfelől csonka, másfelől óhatatlanul antijudaizmusra hajlik. A zsidóságra vetett tekintet úgyszólván „lakmusztesztje egy keresztény teológia helytállóságának”. Ám a kereszténység zsidóságra való ráutaltságának teológiai belátása egy további a felismeréssel is együtt kell, hogy járjon: a keresztényeknek szükségük van olyan zsidó beszélgetőpartnerekre, akik szívesen bevonódnak az eszmecserékbe és vitákba. A zsidó-keresztény párbeszéd Müllner professzorasszony számára is a tanulás lehetősége. „Azt akarom megtudni – írja –, hogyan élnek ma a zsidók Németországban, arra vagyok kíváncsi, hogy a sokféle zsidó tradíció hogyan betűzhető ki (vagy hogyan nem) a jelen kultúrában, és roppant hálás vagyok azért, hogy ma is akarnak Németországban zsidók élni.”
Christoph Münz irodalmár és teológus (Greifenstein) szép hitvallásából is érdemes idéznünk néhány gondolatot. „Miért fontos számomra a zsidó-keresztény párbeszéd? (…) Mert arra tanított, hogy több bizalmat szavazzak azoknak, akik történeteket mesélnek, mint azoknak, akik ideológiákkal kereskednek. Mert arra tanított, hogy a válaszok utáni minden vágyódásom ellenére se veszítsem el a kérdezés képességét, a képességet arra, hogy a válaszokat újra és újra megkérdőjelezzem. Mert arra tanított, hogy óvakodjam azoktól, akik »vagy-vagy«-ot követelnek tőlem, és helyettük fölfedezzem mindazok érett higgadtságát, akik »is-is«-t mondanak. Mert arra tanított, hogy bizalmatlanná váljak azok iránt, akik végső igazságokat akarnak forgalmazni, mert a végső igazságok mindig végleges megoldásokhoz, végső megoldásokhoz vezetnek, s így olyan »igazságok«, amelyeknek íze a véré, a gázé, a tűzé. Mert arra tanított, hogy ne adjam meg magam azoknak az ideológusoknak és prédikátoroknak, akik feketére és fehérre, jóra és rosszra, hívőre és hitetlenre, idegenre és barátra, az »azok ott« és a »mi itt« csoportjaira osztják az embereket, s ezzel az ördögtől veszik el a munkát.”
Andreas Nachama professzor, rabbi (Berlin) a vallásközi párbeszédből már tanulóévei idején ízelítőt kaphatott, hiszen az idő tájt a Berlini Judaisztika Intézet, az Evangélikus Teológia, a Vallástudományi Intézet, az Iszlám Tudományok Intézete és a Katolikus Teológiai Intézet hallgatói közös alapképzésben részesültek. Így ebben az „akadémiai paradicsomban” együtt folytathatta stúdiumait Helmut Gollwitzerrel, Friedrich-Wilhelm Marquardttal, Fritz Steppattal, Jacob Taubesszel és Marianne Awerbuchhal. A Soá után a keresztény-zsidó párbeszédből beszélgetőkörök születettek, közös istentiszteletekre és feledhetetlen találkozásokra került sor különféle egyházi nagygyűlések alkalmával és a ZdK keretein belül is – sorolja Nachama a pozitív eredményeket. „Itt állunk ma, és másként nem tehetünk: az elmúlt kétezer év gyakorlatától eltérően azt akarjuk keresni és megélni, ami közös, és megkísérelni a dialógust azon keresztül is, ami elválaszt.”
Norbert Reck, a concilium című nemzetközi katolikus teológiai folyóirat német kiadásának főszerkesztője (München – weboldalunkon lásd itt ») a kereszténység excentrikus voltára hívja fel a figyelmet. A kereszténység középpontja önnönmagán kívül esik: centruma Izrael Istene. Ha a keresztények képtelenek megbirkózni ezzel, végzetes utakra tévedhetnek: „jobban” kezdik érteni Izrael Istenét, mint a zsidók, vagy megkonstruálják a „keresztény Istent”, a „szeretet Istenét”, aki Izrael „harcias bosszúistene” fölé magasodik. Ha azonban elismerik ezt a sajátos, excentrikus konstellációt, az áldások forrásává lehet. Nem csupán Izrael Istenről szóló elbeszéléseinek mélysége tárul föl általa, hanem egészen más életet élhetünk Isten előtt és Istennel, akit nem zárhatunk be saját tradíciónkba, s akit csak kereshetünk, de nem definiálhatunk és sohasem vehetünk birtokba. A zsidók és keresztények közötti párbeszéd nem csupán egy a vallási párbeszédek sorában, mert ugyanazon titokzatos Valóság a „tárgya”, akivel különböző történeteket élünk meg. „S ehhez kapcsolódóan minden gondolat – éppen az eltérő, nem pedig az egyező vélemények, és a nem vallásos perspektívák szintúgy – gazdagítanak, szárnyakat adnak, elbizonytalanítanak és kiszélesítik a horizontot.”
Heinz-Günther Schöttler teológus (Regensburg) az 1970-ben megkezdett teológiai stúdiumai során kialakult „zsidóságképét” idézi föl. Martin Noth tankönyvében egy réges-rég letűnt Izraellel ismerkedhetett meg, amelynek történelme a jeruzsálemi templom lerombolásával Kr. u. 70-ben véget ért. A Bar-Kochba vezette lázadás (132–135) már „csupán dermesztő utójátéknak” tekinthető, s a mai zsidóságot nem is illeti meg az „Izrael” név. A Talmudról és a Midrásról is olyan szellemben esett szó az Újszövetség-előadásokon, mely szerint Jézus „jobb igazságot” képviselt, ő a „tulajdonképpeni” zsidó, s tanítása nem vezethető le az ószövetségi tradícióból, de legalábbis Jézus kortársainak gondolatvilágából semmiképpen sem. Évtizedek kutatómunkája kellett ahhoz, hogy e hibás hermeneutikai előfeltevéseket revízió alá vegye, és zsidóság és kereszténység viszonyát újraértse önmaga számára. A keresztényekkel való dialógus útját nem „csupán” az antiszemitizmus évezredes históriája torlaszolja el a zsidók előtt – idézi Zwi Werblowsky gondolatait –, hanem az a szerencsétlen körülmény is, hogy a keresztény önértés már eleve magában hordja a zsidó pozíció félreértését. A beszélgetőkör tagjaként végül kiveszett belőle minden „tudálékos attitűd” a zsidó hittel szemben. „Nem ragaszkodom többé ahhoz, hogy Jézusban a zsidók Megváltóját is lássam, és úgy gondolom, Pált is így kell értenünk (Róm 11,25 kk).”
Susanne Talabardon judaisztika-professzor (Bamberg) a következőket írja válaszában: „Vékony jégen járunk. Semmi sem igazán magától értődő, még ha annak szeretnénk is látni. Egyfelől bámulatos, hogy idehaza sokan meg vannak győződve arról, hogy a Soá kimondhatatlanul mélységes katasztrófáját az iskolai oktatás és a rendszeres megemlékezések révén valahogyan feldolgoztuk már. Az az intenzitás, ahogyan a 20. század hetvenes éveitől kezdve az emlékezés kultúrája ténylegesen fejlődésnek indult Németországban, egynéhány más országgal összehasonlítva valóban figyelemre méltó, csaknem példaértékű. Másfelől a társadalmi viták (mint újabban a körülmetélés témájában) világosan mutatják, hogy sokakban egyfajta elhárító és elkerülő megatartás is tetten érhető nálunk. Jóllehet emez – mintegy rituálisan – elismeri a német nép európai zsidók ellen elkövetett bűneit, ám (ahol csak alkalom kínálkozik rá) igen szívesen hangsúlyozza a zsidó kultúra különbözőségét és állítólagos idegenségét.” Tanúi lehettünk egy jelentős vallástörténeti és teológiai paradigmaváltásnak, ugyanakkor a kérdés továbbra is fennáll: hogyan lehetséges a „profi” teológusok új belátásait széles körben közvetíteni.
Werner Trutwin filozófus, teológus, vallástudós szerint (Bonn – a Mérlegben lásd itt ») a zsidó-keresztény párbeszéd legszembetűnőbb hozadéka a vallásoktatásban végbement szemléletváltás. Legkésőbb a Nostra Aetate nyomán az egyház elbúcsúzott sok évszázados antijudaizmusától, s e tekintetben VI. Páltól Ferenc pápáig további előrelépésekre is sor került. A vallástanítás terén mindez abban nyilvánult meg, hogy a katekizmus elsajátítására és főként krisztológiai ismeretek átadására fókuszáló korábbi oktatási rendet fölváltotta egy cél- és problémaorientáltabb, emancipatív, korrelatív modell, amelyben a nagy nem keresztény vallások – így a zsidó vallás – megismerésére, továbbá vallási és etikai implikációik miatt például a zsidóságot érintő aktuálpolitikai események megvitatására is mód nyílt. Mindennek ellenére a vallásoktatás 90-es évektől jelentkező krízise következtében Trutwin ma növekvő tudatlansággal és agresszivitással, az anticionizmus és a rejtett antiszemitizmus változatos formáival szembesül az iskolákban és a társadalomban, illetve olyasféle állítólagos toleranciával, amely elvileg minden vallásnak teret enged, csak személyes erőfeszítéseket ne kelljen ezért tenni. Trutwin az alábbi pontokban foglalja össze a jövő vallásoktatásának feladatait: el kell fogadnunk a zsidók és keresztények közötti aszimmetria tényét [ti. a héber Biblia értelmezését, Jézus személyét és megítélését, Izrael népének és az Egyháznak az önértelmezését; a Soát stb. illetően – F. Á.]; újult erővel kell keresnünk egy friss kezdet lehetőségét; érvekkel kell előállnunk a rezignáció ellen; tudatosítanunk kell azt a tényállást, hogy a zsidóság témája nem csupán pár teológus speciális érdeklődési köre, hanem a teológia szíve; hangsúlyoznunk kell a kereszténység és zsidóság, valamint a konfliktusmegoldás modelljeként bemutatható kölcsönös kapcsolatuk kiemelt értékét; közösen kell felelősséget vállalnunk a jövőért.
Uta Zwingenberger bibliakutató, valláspedagógus (Münster/Osnabrück) a 80-as, 90-es években Münsterben oktató Erich Zenger, Klemens Richter, Johann Baptist Metz és Herbert Vorgrimler hallgatójaként nyert betekintést az önértékén tárgyalt Első Szövetség világába, majd a 47 évvel ezelőtt Jonathan Magonet által életre hívott Nemzetközi Zsidó-Keresztény Bibliahét keretei közt nyílt meg előtte a párbeszéd új, eleven színtere. „A héber Bibliáról való közös töprengés a különféle tradíciók megosztása révén mind saját keresztény teológiám, mind a zsidó teológiák megértésére nézve a gyarapodás forrásává lett számomra – vallja Zwingenberger is.
A „Zsidók és keresztények” beszélgetőkört, mely jelenleg 15 zsidó és 17 keresztény tagot számlál, 1971-ben hívta életre a Német Katolikusok Központi Bizottságának elnöksége. A beszélgetőkör évtizedek óta világszerte az egyetlen olyan grémium, amelyben zsidók és katolikusok folyamatos párbeszédben állnak egymással, alapvető és aktuális teológiai témákban közös állásfoglalásokat téve.
Bővebb információk a beszélgetőkör honlapján olvashatók: www.juden-und-christen.de
A Salzkörner különkiadása itt érhető el egész terjedelmében:
http://www.zdk.de/veroeffentlichungen/salzkoerner/ausgabe/21-Jg-Sonderausgabe-107D/
[1] Ezzel összefüggésben l. Hubert Frankemölle – Josef Wohlmuth (szerk.): Das Heil der Anderen. Problemfeld „Judenmission”. Freiburg, 2010 (Quaestiones disputatae 238).
[2] Theologische Schwerpunkte des jüdisch-christlichen Gesprächs. Arbeitspapier des Gesprächskreises „Juden und Christen” des ZdK. 1979. május 8. URL: http://www.zdk.de/veroeffentlichungen/erklaerungen/detail/Theologische-Schwerpunkte-des-juedisch-christlichen-Gespraechs-23C/
,
4 csillag az 5-ből. 3 ajánlás alapján
Mérleg Online
A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.
Medgyesi György
Heinz-Güttler Schöttler hozzászólásának végén van egy idézet, ami értelmezésre szorul: „Nem ragaszkodom többé ahhoz, hogy Jézusban a zsidók Megváltóját is lássam, és úgy gondolom, Pált is így kell értenünk (Róm 11,25)" - - #955
Benidejah
Nem lehet magyar forumot kezdeni? Szerettem volna beszélni a keresztény-zsido értelmezésröl amit jol ismerek. - - #1006