Tanulmány

“Aki az evolúciós gondolkodásban kevésbé jártas, alig elviselhető megbántottságot érez, ha az emberi (vagy épp az embertelen) magatartást az állati viselkedéssel hasonlítják össze, vagy akár csak azzal próbálják magyarázni. Bár tulajdonképpen mindig is nyilvánvaló volt, hogy intelligenciánk irányultságát illetően is ösztönvezéreltek vagyunk, ez nehezen elviselhető nárcisztikus sérelem lesz, amint kimondjuk. Sohasem tudtuk igazán megbocsátani Sigmund Freudnak a felismerést, hogy valójában nem vagyunk urak a saját házunkban.”

Miért van újra meg újra háború?

Evolúciós antropológiai megfontolások - BERNHARD VERBEEK tanulmánya


Címkék: , ,

Agressziós ösztön vagy halálösztön?

A háború nem a harcmezőn vagy a bombázással veszi kezdetét, hanem a fejünkben. Hogyan kezdődik ott? Sigmund Freud ebben az összefüggésben halálösztönről beszél, Konrad Lorenz pedig agressziós ösztönről, amely felgyülemlik, és arra törekszik, hogy kitörjön – minél régebben nem aktiválták, annál hevesebben. Ha az ösztönétől hajtott cselekvő végül kiengedte a gőzt, kis ideig újra elviselhető, míg az új ösztönkészség fel nem halmozódik.

Az egyénekre alkalmazva e pszichohidraulikus tartály-modellnek van némi magyarázó értéke. Azonban a háború nem egyéni, hanem egy generációkon átívelő szociális jelenség. A társadalmak ösztönháztartása aligha szabályozható ilyen egyszerűen. A háborúk esetén döntő szerepet játszik a történelmi szituáció, a kulturális környezet és a kollektív emlékezet. Mindez az egyének idegi felépítése révén formálódik, és arra vissza is hat, olykor végzetesen.

 


Forrás: „UNIVERSITAS” (Heidelberger Lese-Zeiten Verlag, Happelstr. 12. D-69120 Heidelberg) 69. évf., 2014. július, 814. sz. 5–19. o. ‒ Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző 1942-ben született, 1971-ben Bonnban zoológiából és etológiából doktorált, 1977-ban Dortmundban habilitált, 2004-től nyugállományban tovább is aktív maradt. Alábbi tanulmányának témáját járja körül Die Wurzeln der Kriege: zur Evolution ethnischer und religiöser Konflikte (A háborúk gyökerei: Az etnikai és vallási konfliktusok evolúciójáról) c. műve (Stuttgart, Hirzel, 2004).


 

Nemcsak az teszi az embert, ami vele született, hanem az is, amit magának megszerzett. Amit Goethe az emberre vonatkozóan fogalmazott meg, tulajdonképpen minden élőlényre érvényes, például még akár a fákra is. Évgyűrűik rögzítik a múlt külső feltételeit is, ami még az építésre felhasznált faanyagok pontos datálását is lehetővé teszi. Önmagában a velünk született legfeljebb absztraktumként létezik – éppúgy, mint a magában való dolog vagy a magában való kultúra. A genom és a kultúra mindig biológiai hordozókhoz van kötve, és ezáltal a teljes valósághoz ‒ végső soron a világegyetemhez, amelyben minden lejátszódik. Semmi sincs „önmagában”. Minden beágyazódik egy előtörténetbe, és kihatással van a jövőre.

Így tehát a következő, tulajdonképpen triviális összefüggés adódik: nem létezik emberi kultúra ember nélkül, mint ahogy ember sem létezik genetikai információ nélkül. És ez utóbbi sem hirtelen az égből hullott ide, hanem hosszú, a kozmosz evolúciójára alapozott keletkezéstörténete van, amely evolúciónak az ősrobbanás után először is az élet létrejöttének asztronómiai lehetőségfeltételeit kellett kialakítania.

Ebben az értelemben tehát a biológiai nézőpont maga is történelmi, bizonyos módon különösképpen történelmi szemlélet, mert nemcsak pár évszázadot vesz figyelembe, hanem földtörténeti korszakokat. Individuális genomunk, legyen szó az Önéről vagy az enyémről, megelőző változatok generációinak millióin alapul ‒ visszamenően egészen az élet csaknem négymilliárd évvel ezelőtti keletkezési idejéig. Ezt az időt pedig még tízmilliárd év kozmikus evolúció előzte meg.

Már az első primitív organizmusok számára is elengedhetetlen volt egyfajta viselkedésszabályozás. Szükségük volt úgyszólván egy belső tanácsadóra, aki megmondta, merre tartsanak. Az itt posztulált tanácsadó alapjában genetikailag kódolt, genetikai programja pedig a szelekció által igazolódik. Ha a belső tanácsadó tévedett, azaz tanácsa nem illett az aktuális világba, úgy az halálos is lehetett, akár saját maga számára is. Világunkban ez gyakran előfordult. Nem csak egyének haltak meg, hanem egész fajok is, például ha a régi programok nem voltak képesek felvenni a versenyt az újakkal. Ezer fajból csupán egy maradt életben. Mi, homo sapiensek a mindmáig sikeresek közé tartozunk, azoknak az utódai vagyunk, akik mindig helyes tanácsokat kaptak abban a művészetben, hogy hogyan kell a saját génprogramjukat keresztülvinni a föld történetén.

 


„A természet nem erkölcsi intézmény, mint Schiller színháza“


 

Ilyenkor könnyen büszkeség ébred bennünk, büszkék vagyunk a dicsőséges elődök hosszú láncolatára. Ám ez rögtön viszonylagossá válik, ha figyelembe vesszük, hogy a túlélők nem feltétlenül a legnemesebbek csoportját képezték, ellenkezőleg. Schiller színpadától eltérően a természet nem morális intézmény. A morál és az etikai értékek olyan fogalmak, amelyek az emberen kívüli természetben nem léteznek. Valamennyi fogalomhoz hasonlóan ezek is csak az önmagát nyelv által kifejező emberrel jöttek a világra. Fogalmainkkal nemcsak vitatkozni lehet kitűnően, hanem megtéveszteni is. Ahogy Machiavelli pontosan megfogalmazta (hírnevének kárára), és ahogy Nagy Frigyes a gyakorlatban is bebizonyította (hírnevének gyarapítására), a reálpolitikai ügyekben csak az erény látszata fontos, maga az erény sokkal inkább akadályozó tényező. A királyi trónra kerülő, műértő filozófus királyi hercegként figyelmesen olvasta Machiavellijét, és hevesen bírálta őt. Ezzel szert tett az erényesség látszatára, és alighogy hatalomra jutott, kegyetlen hódító hadjáratot indított Sziléziáért.

A tudattalan belső tanácsadó már a prehumán fázisban is kidolgozta a machiavellizmust. A főemlőskutatók úgy látják, hogy elvei már a majomtársadalmakban is megvalósultak. Politikai és vallási vezetőket is ez vezérelt tudattalanul. A kereszténység kezdettől fogva a tiszta szeretetet, sőt az ellenség szeretetét hirdette, valójában azonban heves háborúkat folytatott. Az iszlám, melyet hívei gyakran harciasan a világ legbékésebb vallásának neveznek, közvetlenül megalapítása után mindenekelőtt folytonos, sikeres hódító hadjáratairól vált ismertté.

Ami a történelmi ítéletet ámulatba ejti, az az erény látszatát keltő siker. Vajon ki kapta meg a „nagy” történelmi ragadványnevet? A hódítástól megszállott Alexandrosz, aki végül isteninek tartotta magát, vagy Heródes, akinek a betlehemi gyermekgyilkosság nélkül is elég bűn van a rovásán. Nagy Konstantin a szentség illatában lebeg, mert a kereszténységet, mivel katonailag hasznos volt számára, olyannyira támogatta, hogy később államvallássá emelkedett. Ténylegesen azonban inkább kegyetlen, hataloméhes ember volt éppúgy, mint Nagy Károly. Hogy a szelídek azok, akik a földet öröklik, ahogyan azt a zsoltáros (37,11) olyan ígéretesen versbe foglalja, sajnos inkább kegyes kívánság, mint realitás.

 

A harci morál evolúciója

A morál olyan fogalom, amelyet rendszerint beszorítanak egy körülhatárolt kontextusba – például fizetési morál, munkamorál, adózási morál, avagy harci morál. Hogy az utóbbit sokkal könnyebb aktiválni, mint az elsőként említettet, az vizsgálódásaink szempontjából központi jelentőségű. Az ellenség szeretete egyáltalán nem működik, noha már 2000 éve prédikálják. Ez onnan ered, hogy már az ember előtti időkben sem maradtak fenn sokáig azok a populációk, amelyek az erőforrásaikat önzetlenül átengedték az idegeneknek vagy akár az ellenségeiknek – azon poulációkkal ellentétben, amelyeknek tagjai odaadóan, kizárólag a saját csoportjukért álltak ki, és vetélytársaikat kizárták a rendelkezésükre álló javakból. Sőt hozzájárult az evolúciós sikerhez, ha a konkurens csoportok igényeit egyáltalán nem ismerték el jogosnak, továbbá cselekedeteiket egy méltánytalan kettős morál mércéi szerint hátrányosan ítélték meg, rabszolgasorsba kényszerítették, vagy akár fizikailag is megsemmisítették őket. Tehát nem a megsemmisítettek genetikai programjai állták ki mindmáig az idők próbáját. (Bocsássák meg nekem e megállapítás trivialitását.) Mindenesetre nem csoda, hogy olyan ritkák a békés és igazságszerető eszményi emberek, és hogy olyan nagy nehézségekbe ütközik egy átfogóan humánus társadalom felépítése. Annak a veszélye, hogy barbárságba hull vissza, mindig is fennáll.

Minden, amit a természet létrehozott, az jó. Ez ugyan rokonszenvesen hangzik, de romantikus melléfogás; naturalista tévkövetkeztetésként ismeretes. Aki e hibás következtetésre jut, annak a pestist, a maláriát és az AIDS-et is jónak kell találnia. És még más dolgokat is, például viselkedési diszpozícióink sötét oldalait.

Általában véve nagyra tartjuk az erőt, a hatalmat és a dicsőséget. Ezért kézenfekvő, hogy a talán legkedveltebb címerállat az oroszlán. Hozzánk hasonlatosan ők is társadalmilag szervezett lények. Falkákban élni ökológiailag kifizetődő számukra, mert egyedül kevéssé lennének sikeresek a vadászatban. Így azonban az oroszlánkölykök szépen felnevelhetők az egymással kooperáló falkában. A szomszédos falkákkal az ilyen csoportok persze hadilábon állnak. Velük szemben megvédik a territóriumukat és saját falkájuk tagjait is. Egy hatásos oroszlánbőgés távol tartja amazokat, ami elejét veszi az állandó, veszélyes szomszédsági háborúskodásoknak. Azonban a veszély elsősorban belülről fakad: a felnövekvő fiatalok apjuk vetélytársai lesznek, méghozzá a szaporodási lehetőségeket illetően.

Az evolúció sem a morált értékeli, hanem a sikert, azaz arról van szó, hogy a genetikai programokat sikeresen keresztül kell vinni a világtörténelmen. Akit belső vezérlése rossz tanácsokkal látott el, az kihalt. Csak azok léteznek még ma is, akiknek jó tanácsokkal ellátott elődei szakadatlan láncolatot alkotnak. Ebből a szempontból nem igazán ígéretes a következő generációt kizárni a szaporodásból, de úgy tűnik, pontosan ez történik az oroszlánok hím utódaival, amikor az ivarérettség beálltával elüldözik őket. Ez a genetikai láncolat végét jelentené, ha a fiatal hímek a falkaparadicsomból történő kiűzetésük után nem kapnának rendszerint mégiscsak esélyt a szaporodásra. Természetesen ez történik. Addig kóborolnak a szavannában, míg alkalmat nem lelnek arra, hogy meghódítsanak egy idegen falkát, amikor is legyőznek egy öregségében elgyengült pasát. A következőkben ‒ és ez a legendás gyermekgyilkos Heródesre emlékeztet, aki saját dinasztiájáról ekképpen gondoskodott – megölik az ott talált kölyköket, sőt azokat is, amelyek a rákövetkező hetekben jönnek világra. Hihetetlenül kegyetlenül, ugyanakkor ésszerűen. Mert így újból gyorsan vemhesek lehetnek az anyaoroszlánok, méghozzá ezúttal az új urak genomjával.

Ha belső, ösztönös tanácsadójuk beszélni tudna, úgy érvelne, mint egy sikerorientált vállalati tanácsadó: „Az anyák még két évig el lesznek foglalva azoknak a kölyköknek nevelésével, amelyeknek semmi közük a te vállalatodhoz. A két év annak az időnek a fele volna, amely statisztikánk szerint a reprodukció céljából egyáltalán rendelkezésedre áll. Ezután a fiatalabb hímek el fognak kergetni, ahogy te is tetted elődeiddel, épp az én jó tanácsomat követve. Egyébként pedig, hogy a száműzöttek sorsa lehetőleg minél később jusson osztályrészedül, mindenképpen meg kellene tűrnöd vetélytársaidat a falkában, még ha konkurenseidként néha az idegeidre mennek is. Szükséged lesz rájuk szövetségesekként. Tehát ha nem akarod elfecsérelni az időd felét, akkor tedd, amit tanácsoltam neked, méghozzá most rögtön, mielőtt a kölykökhöz hozzászoksz. A világ attól még nem lesz jobb, ha neked ez túlontúl kíméletlennek tűnik; ez esetben a kevésbé érzelgős konkurencia hamarosan ki fog szorítani téged a játékból.”

E moralitást és együttérzést nélkülöző logika alapján az oroszlánkölykök negyede korai és szomorú véget ér. Ezt mutatja a statisztika is. Azóta, hogy a szociobiológusok felfigyeltek erre, már számos más állatfajnál is ismerünk hasonló viselkedési diszpozíciókat – főemlősöknél is, amelyekhez tudvalevően mi is tartozunk. A bűnügyi statisztika szerint a nem vér szerinti gyermekek tízszer inkább ki vannak téve a bántalmazás veszélyének, mint a vér szerintiek. És vajon miért van annyira elterjedve a mostohamotívum a mesékben?

 

Kultúra és ösztönök

Aki az evolúciós gondolkodásban kevésbé jártas, alig elviselhető megbántottságot érez, ha az emberi (vagy épp az embertelen) magatartást az állati viselkedéssel hasonlítják össze, vagy akár csak azzal próbálják megmagyarázni. Gyakori a szemrehányás, hogy ahol valamilyen természeti eredetre hivatkoznak, ott bűncselekményeket akarnak igazolni. Pedig egyáltalában véve a természetből eredünk. Bár tulajdonképpen mindig is nyilvánvaló volt, hogy intelligenciánk irányultságát illetően is ösztönvezéreltek vagyunk, ez nehezen elviselhető nárcisztikus sérelem lesz, amint kimondjuk. Sohasem tudtuk igazán megbocsátani Sigmund Freudnak a felismerést, hogy valójában nem vagyunk urak a saját házunkban. Hiszen ez kétségbe vonná a szabad akaratot.

Egyvalamit azonban még sokkal határozottabban meg kell kérdőjeleznünk, valamit, amit az evolúciós szemléletű viselkedéskutatók – például Konrad Lorenz – tettek népszerűvé, jelesül azt, hogy az ösztönviselkedés mindig is a fajfenntartást szolgálta. E nézet a naturalista tévkövetkeztetés egy változataként lepleződik le. Bár igaz, hogy az ember kultúrlény, aki napjainkban felhőkarcolókban és nagyvárosokban él. Azonban a kultúra sem történetiség nélkül, az égből hullott ide, hanem természet szülte agyak produktuma, azaz ugyancsak az evolúció produktuma. Minden élőlényhez hozzátartozik egyfajta viselkedésszabályozás. A burgonyákat ösztöneik értelemszerűen a fény felé irányítják. Erre az életenergia begyűjtéséhez van szükségük. Az állatoknál és még inkább az intelligens kultúrembereknél az ösztönszerkezet jóval bonyolultabb, de itt is minden generációnak újból ki kell állnia a próbát, hogy az élőlények beleillenek-e a mindenkori aktuális világba.

 


„Az evolúció nem a morált, hanem a sikert értékeli: arról van szó, hogy a génprogramokat sikeresen keresztül kell vinni a világtörténelmen.“


 

Ha kultúrán általánosságban véve a viselkedésmódok vagy konstrukciók, mondhatni: építmények nem genetikailag rögzített továbbhagyományozását és elterjesztését értjük, úgy ez nagyon sok állatnál szintén megtalálható. Különféle majompopulációk étkezési kultúrával rendelkeznek. A vadlibák fészekhelyüket és vonulási útjukat örökítik át. A hidegháború ideje alatt a szarvasok számára a világ a vasfüggöny aknamezőinél és szögesdrótjainál ért véget. Áthagyományozott vándorlásaik itt megszakadtak. Időközben már eltűnt ez a határ, de még mindig megkerülik ezt az egykor oly veszélyes vonalat, noha erre már régóta semmi okuk nincsen.

Egy szempontból azonban mégis kitüntetett helyzetben vagyunk mi emberek: a nyelvileg és technikailag támogatott kultúra színvonala összehasonlíthatatlanul magasabb, és önmagát felpörgető tényezővé lett. Ez az időközben vakmerővé vált fejlődési sebesség azért lehetséges, mert a kulturális evolúció többé nincs mutációkra utalva, amelyek csak a következő generációban tudják megmutatni, mennyire értékesek. A kulturális evolúció „horizontálisan” is villámgyorsan el tud terjedni – napjainkban már az interneten keresztül is. Tapasztalatok tömkelege halmozható fel és kapcsolható össze egymással írásban és ma már digitálisan is. A kultúra az a recept, amely minket, embereket, lassú nekifutási szakasz után néhány évezreden belül a legsikeresebb emlőssé tett – persze veszélyes mellékhatásokkal. A legaggasztóbbak mindezek közül a környezetrombolások és tömegpusztító fegyverekkel vívott háborúk. Még az önmegsemmisítés lehetőségét is magukban hordozzák.

 

A hősi halálra való készség

Főként azok, akik az evolúcióelméletet csak vonakodva fogadják el, vetik a kulturális kérdések iránt érdeklődő biológusok szemére, hogy nem ismerik fel: az ember természet szerint jó és békés lény. Az ember együttműködésre született, nem pedig harcra. Együttműködő is, de sajnos nem csak az. A társas rovaroknál az együttműködésre való készség sokkal fejlettebb, a magától értődő önfeláldozásig menően. Amennyiben viselkedésünk így lenne programozva, és nem lenne messzemenően kulturálisan vezérelt, úgy többé nem lenne szükségünk rendőrségre a belső rend fenntartásához, mint ahogy adóbehajtókra sem az államháztartás biztosításához. A belső tanácsadó az egyéneknek szükség esetén belülről „parancsolgatna”, méghozzá mindenkor a közösség számára hasznos módon. Az egyén nem számít, mindenesetre nem többet, mint egy immunsejt az emberi szervezetben, amely egy belső program alapján feláldozza magát, ha ez kell egy kórokozó elhárításához. Semmi nem vagy, a (rovar-) állam viszont minden.

 


„»Dulce et decorum est pro patria mori« (»Édes és dicső a hazáért meghalni«), fogalmazta meg már kétezer évvel ezelőtt a római költő, Horatius.“ 


 

Az embereknél ilyesmiről ókori uralkodók, nacionalista rajongók vagy újkori diktátorok csak álmodni tudtak. Ugyan az emberek is készek spontán módon nagy áldozatokat hozni, ahogyan a szülők teszik ezt a gyermekeikért. De egy anonim államért? Ez már hatalmas kulturális támogatást igényel. Ilyen támogatás nélkül csak igen kevés adó folyna be az állampénztárba. Háború esetén a kamikaze-pilótákat és az öngyilkos-kommandókat már csak masszív propagandával, csoportnyomással és a másvilág ígéretével lehet az ügy melletti kitartásra bírni. Ez azonban meglepően könnyen megy végbe és hatalmas lelkesedést vált ki. „Istennel a királyért és a hazáért” jelmondattal vonultak háborúba az emberek – száz évvel ezelőtt ez a felirat díszítette a lovas sisakokat. „A Vezérért és a hazáért”, „Vér és becsület” voltak a náci idők jelmondatai. „Dulce et decorum est pro patria mori” („Édes és dicső a hazáért meghalni”), fogalmazta meg már kétezer évvel ezelőtt a római költő, Horatius. Ilyen míves jelmondatokkal vonultak az értelmiségiek és a művészek is az I. világháborúba ‒ hogy hamarosan elborzadva változtassák meg korábbi véleményüket (amennyiben ezt még megtehették). Így esett az angol költővel, Wilfred Owennel is, aki egy katonai kórházban híres költeményt írt Horatius „régi hazugságáról”.

 

A háború mint kulturális esemény

A rovarállamokhoz képest pontosan ez a különbség: náluk a viselkedésmódok genetikailag kódolva vannak, és a megfelelő kiváltó oknál működésbe lépnek, ami eléggé bámulatos. Az embernél is közrejátszanak a gének, de sokkal rugalmasabban. A kialakulófélben levő személyiségek az egyedfejlődés során információkat szívnak föl a környezetből, elsősorban olyan dolgokat, amelyek fontosak az egyén és a társadalom számára, de az élőhely és történelmi szituáció szerint változhatnak. Egy minden részletében velünk született nyelv aligha tudna az életkörülmények átalakulásával lépést tartani. Ugyanez az értékrendszerekre és világmagyarázatokra is érvényes. Ami már egyszer meghonosodott, azt a kultúra nem vonja kétségbe, és ösztönrendszerként funkcionál, alig lehet revideálni. A kultúra fejlődésének ez lényegi előfeltétele: innovációra is képes, és kellőképp konzervatív is. Ilyesmi – ebben a komplexitásban és az irányt illető nyitottságban – egyetlen más fajnál sem fordul elő.

Minthogy e mintázat olyannyira létfontosságú, a természet ezt genetikailag előkészítette. Ennek szemléletes példáját kínálja az anyanyelv. A megfelelő fejlődési szakaszban természettől kapott adományként ott terem az embernél. Az ennyire specifikus tanulás velünk születik. Mint vasrészecskék egy strukturált mágneses mezőben, úgy pozicionálódnak a megfelelő környezeti ingerek a pszichében, szabályozva a viselkedést. Az olyan individuumoknak és populációknak, akiknek az agya genetikai konstitúciójából adódóan erre kevésbé volt alkalmas (ez a helyzet minden állatnál is), nehézségeik adódtak egy olyan társadalomban, amelyben sokak rendelkeztek virtuóz módon ezzel a csodálatos instrumentummal (így van ez az embereknél). Vélhetően rövid időn belül ki is pusztultak.

A természetes erőforrások és a kulturálisan megszerzett javak nemcsak egy társadalom létezését könnyítették meg, de a konkurens csoportok számára kívánatossá is tették ezeket. Éppen ezért volt az emberré válás nyelv előtti és félnyelvi szakaszában a szoros csoportmorál kialakítására való képesség létfontosságú kérdés. Azoknak a csoportosulásoknak, akik ezen felül a kívülállók javait is elsajátították, nagyobb esélyük volt a túlélésre, és ünnepelték hőseiket ‒ akkor is, ha ezek a kifosztottak szemében gaztevők voltak. Mindazok után, amit az emberi és állati viselkedésről tudunk, nem lehet kétségünk afelől, hogy az alulmaradó csoportokat általában nagyon legyengítették, gyakran életképességük határain is túl – hogy a népirtás kifejezést kerüljük.

 

Csoportszelekció

A szelekció az egyénnél veszi kezdetét. A gének az utódokon és a genetikailag hasonló rokonokon keresztül terjednek el. A rokonszelekciónak ez az eszméje az evolúcióelmélet fontos felismerése. Azonban némileg túlzásba vitték, amennyiben a csoportszelekció feltételezését éppúgy elutasították, ahogy a fizikában a perpetuum mobilét – mint ami vitára sem érdemes. Jóllehet van néhány jelenség, amely nem magyarázható kizárólag a rokonszelekcióval, mégis szinte tiltották a csoportszelekció feltevését. Az utóbbi idők óta azonban a szociobiológia egyik alapítója, E. O. Wilson, meghatározó jelentőségű hangyakutató, e terület kimagasló tekintélye is megalapozottnak tartja, hogy a szelekció egész csoportok szintjén is végbemegy ‒ különösen az embernél mint kultúrlénynél.

Nem kétséges, hogy az ember fejlődésének folyamatában elsősorban olyan populációk terjedtek el és maradtak fenn végül, amelyek veszély esetén habozás nélkül felléptek a saját közösségük védelmében. Ebben az értelemben kedvező helyzetben van egy populáció, amelynek egyenletes genetikai megoszlása erős diszpozíciót teremt arra, hogy csoportkonfliktusok esetén a közösség egésze merőben azonos emocionalitást tudjon kialakítani, amely a tömegeket könnyedén rezonanciába hozza. Ezt fokozni képes a metafizikai képzetek iránti erős affinitás is. A nacionalizmus és a rasszizmus, az osztálysovinizmus és a vallásos túlbuzgalom ezért természettől fogva rendelkezésre álló eszközök, amelyeket a demagógok olyan sikeresen használnak is.

Az erkölcs – ellentétben a sikerrel – a szelekció szempontjából nem téma, de rögtön azzá válhat, amennyiben eszköze lehet a sikernek. A szigorú belső morállal egybekovácsolt csoportok legyőzhetetlenek voltak. Az azonban, hogy ki tartozik az „én” csoportomhoz, a nagyobbá gyarapodó populációk esetében már nem követhető nyomon a tényleges rokonságon és a személyes ismeretségen túl. Ehhez kulturális ismertetőjegyekre van szükségünk: mindenekelőtt a nyelv válik fontos bizonysággá, továbbá a vallás, az értékközösség, a meghatározott jelmondatok, valamint a ruházkodási ismertető jegyek és persze a zászlók. Ezek a kulturális megkülönböztető jegyek konfliktusok esetén még jobban kiélesednek. A randalírozók összetűzései még egészen ártalmatlanok az etnikai vagy a vallási színezetű háborúkhoz és polgárháborúkhoz képest. Aktuális példák sajnos ma is bőven akadnak.

 

Tanácsadó – hiúságok nélkül

Hogy e történéseket tudatosítsuk, létrehoztuk a belső tanácsadó gondolatalakzatát. A génekre alapozva, neuronálisan beágyazva, tudattalanul, kvázi szubverzív módon munkál. Az olyan kultúrlénynél, mint az ember, különösképp sikeresen tevékenykedik hízelgéssel és erkölcsösen hangzó érvekkel. Ideális fedett nyomozóként nem mutatkozik meg, és lemond mindenféle hiúságról, amely elárulhatná őt. Számára nem jelent nárcisztikus sérelmet, ha létezését is kétségbe vonják. Hagyja, hogy a filozófia, a történelem és a teológia azt hirdesse: ő nincs is; hogy létezésében hinni nem más, mint az emberi becsület megsértése. E diszciplínák szerint a „mi” csoportunk különös méltósággal és természetes morális felsőbbrendűséggel rendelkezik, sőt természetfölötti, metafizikailag megalapozott felsőbbrendűséggel. Győzelmet fog aratni. Isten mindig az oldalunkon van.

Mindez evolúciós folyamat eredménye, de ettől még távolról sem jó. Ne hagyjuk, hogy a naturalista tévkövetkeztetés újra és újra becsapjon minket. Különben valóban az ördög konyhájára kerülünk – találó metafora ez egy olyan központra vonatkozóan, ahol feneketlen gonoszságot forralnak. A népnyelvnek érzéke van ahhoz, hol rejtőzik az ördög: jelesül a részletekben. A modern tudomány ‒ amely egyébként szintén az evolúció terméke ‒ valamivel még pontosabban tudja ezt: a génprogramok részleteiben. Ha ezt épp elég ember tudja, nem fogunk többé hinni a régi hazugságokban, mint ahogy nem fogunk mindent jónak tartani, amit belső tanácsadónk halkan a fülünkbe sugdos, és amit a demagógok teljes hangerővel világgá kürtölnek.

 

(Tillmann Ármin fordítása)

  ,

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: