Tanulmány

“A keresztény üzenet nem tehető utólag Isten szavává, hanem eleve az. Márpedig az olyan kijelentés, amely Isten szavaként érthető az ő önközlése értelmében véve, semmiképp sem lehet hamis. Azért tévedhetetlen, mert benne magában történik az, amiről beszél.”

Mit jelent a „tévedhetetlenség”?

PETER KNAUER SJ tanulmánya


Címke: ,

A hit dolgaiban és a hit erkölcsökre való alkalmazása tekintetében a pápa a hívők összességét megillető tévedhetetlenség szószólója. Hiszen magában a keresztény üzenetben történik meg az, amiről a tévedhetetlenség tanítása vall. Ha az üzenet valóban Isten önközléseként érthető, akkor nem lehet hamis. Bár Isten szavaként csakis a hitben ismerhető meg, de nem a hit teszi Isten szavává. A tévedhetetlenség csakis a megbízhatóságra támasztott igénnyel adható tovább.

 

Néhány évvel ezelőtt a Zeit c. folyóirat közölt egy cikket „Felejtsétek el az ökumenét!” címmel.[1] Szerzője, Klaus Harpprecht azt fejtegeti, hogy teljesen fölösleges az ökumené felé mutató nagy lépésekre számítanunk, „hiábavaló várnunk például a ‚tévedhetetlenség’, az egykor dogmává emelt önhitt korlátoltság visszavonását.”

Az itt következőkben először azt kívánjuk bemutatni, milyen ellenvetések hozhatók fel az Egyház tévedhetetlenségre támasztott igényével szemben, majd egyfajta „zenei kulcsot” adunk a keresztény üzenet megértéséhez, végül pedig megvilágítjuk, miért irrelevánsak az ellenvetések a tévedhetetlenségigény tényleges jelentése szempontjából, amelyek azonban sajnos az Egyházban is széles körben elterjedt félreértésekre irányítják a figyelmet.

 

  1. Problémák

 

Első látásra szükségképpen ugyanolyan balgaságnak látszik valamely emberi instancia tévedhetetlenségre támasztott igénye, mint „a médek és a perzsák megszeghetetlen törvénye”, amelyen már az Ószövetség is élcelődik (Dán 6,13). Még a fasiszta Olaszországban élt a következő mondás: „Il Duce ha sempre ragione [A Vezérnek mindig igaza van].” Mindenki számára, aki gondolkodik, nyilvánvaló az efféle igények értelmetlensége. De miről is van szó valójában a pápa vagy általában az egyház „tévedhetetlenségét” illetően?

Az I. Vatikáni Zsinat az alábbi szavakkal definiálta 1871-ben a tévedhetetlenséget: „Amikor Róma püspöke ‚ex cathedra’ (tanítói székéből) beszél, azaz amikor minden keresztények pásztorának és tanítójának a feladatát teljesítve legfelsőbb apostoli akaratának nyilvánításával meghatározza, hogy a hittel vagy az erkölcsökkel kapcsolatos valamilyen tanítás az egyetemes Egyház számára kötelező, akkor a Szent Péter személyén át megígért isteni segítség révén azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni Megváltó a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó tanítás meghatározására nézve Egyházát felkészültté akarta tenni; ezért a római pápa ilyen határozatai nem az Egyház beleegyezése miatt, hanem önmagukból kifolyólag megváltoztathatatlanok.”[2]

Az ökumené szempontjából itt az arra támasztott igény említésre méltó, hogy a pápa „minden keresztény” pásztora és tanítója, s hogy nem valamely helyi egyházra, hanem magára „a hívek minden törvényes helyi közösségében” jelenlevő Egyházra érvényes a meghatározás.[3] Sokan nyilvánvalóan nagyon félreértették magát a meghatározást. E félreértés vezetett többek között az ókatolikusok elszakadásához a római katolikus egyháztól; arra hivatkoztak ugyanis, hogy az I. Vatikáni Zsinat „elvitatta az Egyháztól a tévedhetetlenséget, s egyedül a pápát ruházta fel vele”.[4] Alighanem a katolikusok között is akadnak szép számmal, akik úgy értik, hogy e meghatározás szerint a pápa „önmagából kifolyólag” tévedhetetlen, s csak ennek konkrét részletei kérdésesek. Egyeseknek az a benyomásunk keletkezhet, hogy még a katolikus teológián belül is elég nagy tanácstalanság uralkodik e meghatározás jelentését illetően.

Például Walter Kasper szerint „abban rejlik az egész tévedhetetlenség-vita megoldatlan és ebben a formájában meg sem oldható problémája”, hogy nem tudjuk, mikor definiál a pápa: az I. Vatikáni Zsinat „ügyesen zárójelbe tette” az ex cathedra-döntés feltételeire irányuló kérdést, a teológia pedig ennélfogva „ahhoz a feltevéshez tartotta magát, hogy vannak egészen pontosan meghatározott pápai aktusok, amelyek mintegy ‚ex opere operato’ tévedhetetlenek.”[5]

Talán még a pápákról sem mondható el kivétel nélkül, hogy ismerik tévedhetetlenségük kritériumát. 1964. június 26-án, még a „Humanae vitae” enciklika megszövegezését megelőzően a bíborosi kollégiumhoz intézett beszédében VI. Pál pápa leszögezte: érvényben maradnak az addigi normák, „legalábbis amíg nem érezzük lelkiismereti kötelességünknek megváltoztatni őket” [almeno finque non Ci sentiamo in coscienza obbligati a modificarle].”[6] Nem annyit jelentene-e ez végső soron, mint a pápának azt szubjektív érzését tekinteni tévedhetetlensége kritériumának, hogy lelkiismerete kötelezi valamire? Abban állna tehát a Szentlélek segítsége a pápa számára, hogy megóvja őt attól, hogy akár egyszer is eltévelyedjen a lelkiismerete?

Ugyanebben az enciklikában megfogalmazta VI. Pál (28), hogy a papok és erkölcsteológusok kötelesek megvédeni az ő tanítását: „Erre az engedelmességre ugyanis – hisz tudjátok jól – nem annyira a felhozott érvek, mint inkább a Szentlélek világossága kötelez titeket; amely világosságot különösen élvezik az Egyház pásztorai az igazság terjesztése közben.”[7] A kívülálló számára szükségképpen valamiféle immunizációs stratégiaként jelenik meg ez a gondolatmenet.

A születésszabályozás kérdéseinek tanulmányozására létrehozott pápai bizottság ún. „kisebbségi szakvéleménye” – amelytől annak idején hagyta magát meggyőzni VI. Pál – azt állította, hogy a hagyományos tanítás megváltoztatása „súlyos csapást jelentene a Szentlélek segítségével, vagyis azzal a segítséggel kapcsolatos tanításra, amelyre az Egyház ígéretet kapott, hogy a híveket a helyes úton vezethesse az üdvösségükhöz. […] Most azonban el kellene ismerni, hogy az Egyház tévedett ebben a cselekedetében [ti. a ‚Casti Connubii’ enciklika kifejezetten az Anglikán Egyház 1930-as Lambeth-konferenciájának megállapításaival szembehelyezkedő tanításának (DH 3716)[8] megfogalmazásában], és a Szentlélek inkább az Anglikán Egyházat segíti.[9] Mit tartsunk egy ilyen gondolatmenetről?

Egy másik példa: a „Hans Küng professzor egyházi tanítási jogosítványának visszavonásáról”[10] szóló közös állásfoglalásukban (1980. július 1.) úgy fogalmaztak a német püspökök, hogy az Egyház tévedhetetlensége ezt jelenti: „Ha a pápa mint az Egyház legfőbb tanítója, egy általános zsinat vagy a püspökök a pápával egybehangzóan Isten által kinyilatkoztatottnak állapítanak meg, és hinni javasolnak valamit, akkor a Szentlélek segítsége megőrzi őket a tévedéstől (vö. LG 25).”

Megírtam akkoriban[11] Joseph Höffner bíborosnak, a Német Püspöki Konferencia elnökének, hogy ez a megfogalmazás nem helyesen adja vissza a vatikáni dogmát, hiszen hiányzik belőle „a hit és az erkölcsök dolgaiban” megszorítás a „valamiről” után. E megszorítás híján a „Szentlélek segítsége” külsődleges felfogását sugallja a német püspökök állásfoglalása, mintha abban állna e segítség, hogy a Szentlélek elvileg akadályozza meg a pápát és a zsinatot merőben a tetszésük szerinti cselekedetek végrehajtásában. Azt sugallja, hogy ezért a pápának és a zsinatnak mindig igaza van, amikor kijelentik valamiről (bármi legyen is az), hogy az isteni kinyilatkoztatás. Höffner bíboros megerősítette nekem, hogy „jobb és helyesebb lett volna beilleszteni a szövegbe ‚a hit és az erkölcsök dolgaiban’ fordulatot, hiszen ez lényeges megszorítás”.[12]

Küng a következő megoldást javasolta: az egyház igazi tévedhetetlensége „az Egyház alapvető igazságban-maradását jelenti, amit az egyes részletekben tetten érhető tévedések sem tesznek semmissé”.[13] Ez azonban csak üres formula, amely nem ad kritériumot az igazság és a tévedés megkülönböztetéséhez.

A 2011-ben megjelent Youcat (a Katolikus Egyház ifjúsági katekizmusa) a tévedhetetlenség fogalmának alábbi magyarázatát adja (142–143. §§): „A püspökök semmit sem tehetnek vagy taníthatnak a pápa ellenére, csak vele együtt. Ezzel szemben a pápa világosan meghatározott esetekben a püspökök beleegyezése nélkül is dönthet.”[14] Szívesen olvasnám részletesebben kifejtve, miféle „világosan meghatározott esetekről” van is szó. A gondolatmenet így folytatódik: „Az Egyház hite természetesen köti a pápát döntéseiben. Az Egyháznak van bizonyos általános hitérzéke, hit dolgaiban a Szentlélek hatására kialakult, az Egyházban általánosan meglevő alapmeggyőződése; ez bizonyos mértékben az egyház egészséges emberi értelme, tehát az, ‚amit mindig, mindenütt és mindenki hisz’ (Lérins-i Vince).”

Mi is értendő itt azon, hogy pápát „köti” az egyház hite? Erkölcsi kötelezettségről van szó? Létezik-e bármiféle biztosíték is arra, hogy a pápa mindig – de legalábbis a hittel kapcsolatos valamilyen tanítás hirdetésekor – erkölcsi kötelességeit követve jár el? S csakugyan hasonlíthatjuk-e valamiféle „egészséges emberi értelemhez” az egyház hitérzékét? Valóban igaz-e, hogy ez az érzék „általánosan” és „mindenütt” jelen van az Egyházban?

A kérdésre, hogy valóban tévedhetetlen-e a pápa, a Youcat igennel válaszol: „Igen. De a pápa csak akkor szól tévedhetetlenül, ha ünnepélyes egyházi eljárás keretében (‚ex cathedra’) dogmát hirdet ki, azaz hitbeli és erkölcsi kérdésben hoz kötelező döntést […].”

Ha tehát a pápa egyszer csak egyszerű prédikációban hirdetné a hitet Jézusban, akkor tanítása nem volna tévedhetetlen, mivel nem ünnepélyes egyházi aktusról van szó? Ha pedig valaki más ugyanazt mondaná tetszőleges körülmények között, akkor lehetne tévedés is az állítása, mert nem a pápa jelentette ki? Egyáltalán nem is szerepel a tévedhetetlenség meghatározásában, hogy a pápát csak ünnepélyes hitmeghatározások kinyilvánításakor óvja meg tévedéstől a Szentlélek segítsége.

II. János Pál így írt az 1994. május 22-ei „Sacerdotalis Ordinatio” kezdetű apostoli levelében: „Hogy tehát minden kétség eloszlattassék a nagy jelentőségű, magát az Egyház isteni alkotmányát érintő ügyet illetően, szolgálatunk erejénél fogva, melynek célja a testvéreink megerősítése (Lk 22,32), kinyilvánítjuk, hogy az Egyháznak semmiképp sem áll hatalmában nőket pappá szentelni, s hogy e döntéshez az Egyház minden hívének végérvényesen tartania kell magát.”[15]

Elég „ünnepélyes” a megfogalmazás ahhoz, hogy változhatatlan érvényű dogma legyen belőle? Melyek az ehhez szükséges ünnepélyesség kritériumai? Végérvényesen lezárta ezzel a témát II. János Pál, azaz egyetlen további kérdés sem megengedett, és egy későbbi pápa sem változtathatja meg a döntését? Csakugyan lényeges tény volna a hit szempontjából a biológiai férfi mivolt, miközben a Gal 3,28 kifejezetten vitatja ezt? Mindezen problémák alapján fontosnak látszik számot vetnünk a pápai tévedhetetlenség dogmájával. S miben áll a „Szentlélek segítsége”, amely garantálja a tévedhetetlenséget?

 

  1. „Zenei kulcs” a keresztény üzenet megértéséhez

 

A keresztény üzenet felfogása szerint az észnek tárgya az egész világegyetem (annak teremtményiségét is beleértve), tehát tárgya minden, ami Istentől különböző, az egész teremtett világ. Tehát az ész képes Istennek a teremtett dolgokból fakadó ismeretére (az I. Vatikáni Zsinat kifejezett tanítása szerint is.)[16] Az, hogy a világ teremtett, nem a hit, hanem az ész kijelentése.

Hiszen teremtett voltunk formailag azonos a létünkkel. A teremtettség azt jelenti, hogy a világ s benne minden egyes dolog mindenkor tökéletesen feloldódik valamiféle „maradéktalan (valami)re-való-vonatkozásban/a maradéktalan (valami)től-való-különbözőségben”. A „maradéktalan” itt a mindenkor konkrét valóságot jelenti. E vonatkozás iránypontját nevezzük „Isten”-nek. Isten az, „aki nélkül semmi sincs”. Istent illetően tehát mindig csak a Tőle különbözőt, a Rá utalót ragadhatjuk meg fogalmilag. Ő maga kívül marad azon, amit fogalmilag meg tudunk ragadni. Csak egyoldalú analógia segítségével, azaz „utalásszerűen” tudunk róla beszélni. Mégis tökéletesen helytálló kijelentéssel van dolgunk Isten vonatkozásában, nem pedig csupán képszerű körülírásról vagy más szempontból, de mindig pontatlannak bizonyuló beszédmódról. „A semmiből” teremtettségünk azt jelenti: ha ki tudnánk küszöbölni teremtettségünket (ami lehetetlen), akkor nem maradna semmi sem belőlünk.

Ez az istenfelfogás, amely szerint semmi sem lehet nélküle, semmiképp sem kerülhet konfliktusba semmilyen tudománnyal. Ha a világegyetem természettudományos nézőpontból a véletlen mérhetetlenül nagy játékának az eredménye volna is, maga ez a véletlen még mindig teremtett volna. Hiszen a világunkban minden az ellentétek egységének a struktúráját mutatja, amely csak akkor írható le ellentmondásmentesen, ha meg tudunk adni az ellentétekhez két olyan különböző nézőpontot, amelyek (az ellentétek egysége miatt) nem zárják ki ismét egymást. Ilyeneket csakis a „maradéktalan (valami)re-való-vonatkozást/a maradéktalan (valami)től-való-különbözőségben” megfogalmazó kijelentésekben találunk.

A keresztény üzenet tehát „relacionális ontológiát” von magával, amely szerint a teremtettség a világ szubsztanciáját alkotó relációként értendő: e felfogás különbözik a „szubsztancia-metafizikától”, amely szerint reláció csak a hordozójához járulékosan tartozó valóságként lehetséges. A teremtettség az Istenhez fűződő egyoldalú reláció, amelyben tökéletesen feloldódik a teremtmény. Maga ez a reláció ezért nem jelent még Istennel való közösséget. Semmilyen teremtett minőség sem alapozhat meg soha közösséget Istennel (így a mégoly tökéletesnek látszó művek sem).

Ha minden, ami Istentől különbözik, az ész tárgya, akkor a hit tárgyaként csakis Isten teremtményének szóló önközlése jöhet számításba. A keresztény üzenet nem különböző kinyilatkoztatások egyvelege, hanem erre az egy és egyetlen hittitokra vezethető vissza, amelynél többet nem lehet, s amelynél kevesebbet nem szabad állítani:[17] oly módon van közösségünk Istennel, hogy beleteremtettünk Isten Istenhez, nevezetesen az Atyának a Fiúhoz fűződő szeretetébe; ez a szeretet pedig a Szentlélek. A szentháromságtan ily módon megmagyarázza, hogyan jelenthető ki egyáltalán az Istennel való közösség. Istennek nincs más szeretete, mint az Atya és Fiú közti végtelen és feltétlen szeretet, és mi ebbe a szeretetbe fogadtattunk be.

Mivel azonban Isten világhoz fűződő szeretetének nem a világban van, és nem is lehet a világban a mércéje, ezért a szeretet le sem olvasható a világról. Csakis a szóban hirdethető nekünk. Isten Fia azért lett emberré, hogy lehetségessé tegye Isten szavát mint emberi szót. Hogy Jézus igazi Isten és igazi ember, s mindkettő „összevegyítetlenül” (egymástól elkülönülten) és „szétválaszthatatlanul” (= az isteni önprezencia relációja által, aki a Fiú, azaz „hiposztatikusan” összekapcsolva), ez a relacionális ontológia kategóriáival mondható ki logikai problémák nélkül. S ezt a szót csak azért ismerhetjük meg Isten szavaként, mert eleve – jóllehet még rejtetten – Isten kegyelmén belül állunk: a hitvallás szerint az egész világ eleve „Krisztusban teremtetett”. Az egyes hitkijelentések már benne foglaltatnak ebben az alaptitokban, s annak csak további kifejtését adhatják.

Az egész keresztény hitet összefoglalhatnánk az alábbi egyetlen mondatban, és senki, aki keresztény akar lenni, nem hihetne sem többet, sem kevesebbet ennél: Jézusban mint Isten Fiában hinni annyit tesz, mint Isten szava alapján önmagunkat és a világot az Atya és a Fiú közötti szeretetbe befogadva tudni, s ezért többé nem az önmagunkért érzett félelem hatalma alatt élni. Ezért minden valódi hitkijelentést a Szentlélek hatja át, s ebben áll a „Szentlélek segítsége” (1Kor 12,3).[18] Csak így válik egyáltalán érthetővé tartalmilag a keresztény üzenetnek az az igénye, hogy Isten szava.

 

  1. A tévedhetetlenség valódi igénye

 

Az itt következőkben az előző szakaszban megmagyarázott „zenei kulcs” segítségével kívánjuk az I. Vatikáni Zsinat tévedhetetlenségről szóló dogmájának pontos magyarázatát adni, a II. Vatikáni Zsinat további magyarázatait is felhasználva.

1. A dogma megfogalmazása szerint a pápát nem illeti meg másmilyen tévedhetetlenség, mint amilyennek Krisztus az egész Egyházat a birtokában akarta tudni. Ha ugyanis csak maga a pápa volna tévedhetetlen, a többi hívő viszont nem, akkor ez utóbbiak sohasem tudnák biztosan, hogy igazuk van-e, ha elfogadják a tévedhetetlenség pápai igényét.[19] Ebben az esetben a pápa mintegy olyan igényen ücsörögne, melyet egyáltalán nem tud közölni másokkal.

Mindenesetre egyáltalán nem igaz, hogy az I. Vatikáni Zsinat megfosztotta az Egyházat a tévedhetetlenségtől, és kizárólag a pápát ruházta fel vele. A pápa inkább valójában a minden hívőt megillető tévedhetetlenség szócsöve. „A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20, 2,27), a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor ‚a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig’[20] a hit és az erkölcsök dolgaiban kifejezi egyetemes egyetértését.”[21]

Kiemelendő itt, hogy „a hívők összessége” itt szó szerint az összes hívőt jelenti, nem csupán a nagy vagy túlnyomó többségüket. „Hinni” itt természetesen nem annyit tesz, mint valami tetszőlegeset igaznak tartani, hanem a keresztény hitről van szó, éspedig egészen meghatározott értelemben: részesedni Jézus Istenhez fűződő viszonyából. A „hívők” így értett „összességébe” más felekezetek hívei is beletartozhatnak, hiszen a II. Vatikáni Zsinat kijelentése szerint róluk is elmondható, hogy „a keresztségben megigazultak a hitből, Krisztus testének lettek tagjai [iustificati ex fide in baptismate, Christo incorporantur]”.[22]

Az „összesség” kifejezés azt is magában foglalja, hogy az egyes hívő csakis az ehhez az összességhez tartozása révén létezik. Hiszen a keresztény hitnek senki sem önmagából fakadóan van birtokában, hanem mindig másoktól ránk hagyományozva fogadtuk be. „A hit tehát hallásból [= a meghallott üzenetből] ered” (Róm 10,17). Senki sem képes saját leleménye révén azt a látszatot kelteni, hogy másoktól kapta a hitet. Az Egyház ezért nem az egyes hívők utólagosan létrehozott egysége, hanem minden hívőt eleve az Egyház szül meg. Ugyanis az Egyház Isten szava továbbadásának folytatólagos történése.

2. Mit jelent pontosan a tévedhetetlenség egyetlen terepét megjelölő, „a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó tanítás” kifejezés? A II. Vatikáni Zsinat magyarázata szerint arról a hitről van szó, amelyet „el kell fogadni, és az erkölcsökre kell alkalmazni [fides credenda et moribus applicanda]”.[23] Végső soron tehát mindkét esetben (a hit és az erkölcsök esetében is) csak a hitről van szó – az előbbi esetben a hitről önmagában, az utóbbiban pedig az erkölcsökre való alkalmazásában. A hit erkölcsökre alkalmazását az úgynevezett megigazulástan jelenti: Isten előtt csak a vele való közösségből fakadó művek lehetnek jók. Csak a jó fa hoz jó gyümölcsöt, s nem megfordítva – nem igaz az, hogy a fa csak gyümölcsei révén lesz jó.

Ezzel szemben erkölcsi normák mellett elvileg az észérveket kell felhoznunk. E normák ezért nem lehetnek soha a hit tárgyai. A hagyomány a „természetes” erkölcsi törvényről beszél. Azt szándékozik jelenteni ez a kifejezés, hogy az „igazolható” és a „nem igazolható” közti különbség oka magában a valóságban gyökerezik, s nem a cselekvő tetszésétől függ. Aki a természetes „erkölcsi törvényre” hivatkozik, az arra vállalkozik, hogy észérvekkel győzzön meg. Eszünk azonban elvileg ki van téve a tévedés lehetőségének, s ezért rá van utalva arra, hogy tudomásul vegyen a valóságból érkező visszajelzéseket. Az erkölcsileg rossz cselekedetek mindig az önellentmondás, a kontraproduktivitás struktúráját mutatják – általánosan fogalmazva: megsemmisítik a maguk elé célul kitűzött értéket.[24]

Az I. Vatikáni Zsinat kiemelkedően fontos tanítása szerint hit és ész nemcsak a megismerés módja, hanem a tárgy szerint is különböznek egymástól;[25] vagyis hitkijelentés sohasem vezethető vissza az észre, és megfordítva: észkijelentés sohasem lehet a hit tárgya. Hit és ész között még „olajozott átmenet” sincs. Egymástól mindig különbözők maradnak. Ezért nem lehetséges, hogy erkölcsi normák a hit tárgyává, s így dogmává váljanak. Hit és ész nem vegyíthetők egymással, szét sem választhatók egymástól, hanem mindig megkülönböztetést alkalmazva hozhatók vonatkozásba egymással.

3. Hogyan lehet hitmeghatározás „önmagából kifolyólag” igaz? Először is grammatikailag lehetetlen az „ex sese” fordulatot a pápa személyére vonatkoztatni. Az „ex sese” a pápa hitmeghatározásaira vonatkozik. „Önmagából kifolyólag” igaz pedig csak akkor lehet egy kijelentés, ha az, amiről beszél, benne magában történik. Ha a kijelentés tényleg ebben az értelemben érthető, akkor szükségképpen igaz, és semmiképp sem lehet hamis.

Ez szembeállítás segítségével szemléltethető. Kijelentéseink rendszerint olyan tényállásokra vonatkoznak, amelyek e kijelentéseken kívül, tőlük elkülönülő valóságként állnak fenn. Ha valaki a berlini főpályaudvaron fekvő sínpárok számát tudakolja tőlem, be kell vallanom, hogy nem tudom pontosan megmondani. Ha teszem azt, „pontosan húsz”-ra becsülöm, akkor kijelentésem lehet (véletlenül) igaz, s lehet (nagyobb valószínűséggel) hamis. Ha biztosan meg akarom tudni, a két lehetséges válasz közül melyik a helytálló, meg kell számolnom a helyszínen a sínpárokat. Ha viszont azt kívánnám válaszolni a kérdésre, hogy „a sínpárok száma zöld”, akkor kijelentésem értelmetlen volna a kérdésre adott válaszként. Hétköznapi értelemben vett kijelentések esetében igazságérték tekintetében három lehetőség van: igaz, hamis, ill. értelmetlen. Olykor további lehetőségként adódik az abból fakadó eldönthetetlenség, hogy a valóság, amelyre a kijelentés vonatkozik, valamilyen okból nem hozzáférhető. Így eldönthetetlen például az a kérdés, hogy a csillagok száma páros-e vagy páratlan, s ezért, ha pontosan akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk: maga a kijelentés, hogy csak az egyik vagy csak a másik lehet, nélkülözi a konkrét tartalmat.

Másképp áll a helyzet a hitkijelentésekkel; olyasmiről beszélnek, ami bennük magukban történik, nevezetesen Isten szeretetteljes hozzánk fordulásáról. Ha hitkijelentések egyáltalán érthetők az Isten önközlése értelmében vett kijelentésekként, akkor „önmagukból kifolyólag igazak”, és semmiképp sem lehetnek hamisak. Negatív megfogalmazásban: senki sem képes egyáltalán megfogalmazni hitkijelentésekként érthető, de mégis hamis kijelentéseket. Egyébként csak az a lehetőség áll még fenn, hogy az állítólagos hitkijelentések egyáltalán nem érthetők ilyenekként, hogy tehát senki sem értheti őket ténylegesen hitkijelentésekként abban az értelemben, hogy Isten a tulajdon jelenlétét ajándékozza bennük. Olyanok tehát, mint az üres mákgubó: nélkülözik az érthető tartalmat. A pápát tehát nem kell föltétlenül influenzának megakadályoznia abban, hogy valamit, ami hamis, hitkijelentésként definiáljon. Hiszen állítsa bár mégoly ünnepélyesen is valamiről, ami hamis, hogy hitkijelentésről van szó, ha ezt a kijelentést senki sem tudná hitkijelentésként érteni.

Hadd említsek egy konkrét példát: a múlt század elején az evangélikus exegézist művelők körében az a meggyőződés uralkodott, hogy stílusa alapján a Zsidókhoz írt levél nem lehet páli eredetű. A Pápai Biblikus bizottság azonban kinyilvánította, hogy a Zsidókhoz írt levél mégis Pál műve.[26] Képzeljük csak el, mi történik, ha X. Piusz pápa azért, hogy szűnjék meg végre a vita, úgy dönt, hogy hitkijelentésként definiálja ezt az álláspontot. Történeti kijelentésként érthető volna ugyan, ha valószínűleg inkább tévedést rögzített volna is. Hitkijelentésként azonban teljességgel érthetetlen volna az ilyen kijelentés, hiszen semmikképp sem lehetne Isten önközléseként érteni.

Hogy aktuális példát hozzak fel: hasonló a helyzet azt a kérdést illetően is, lehet-e egyáltalán hitkijelentés, hogy csak férfiakat illethet meg a felszentelés szentsége. Értheti-e ezt bárki is Isten önközléseként (tudniillik úgy, hogy Isten a tulajdon jelenlétét adományozza benne)? A Gal 3,28 szerint Krisztusban lényegtelen a különbség a férfi és a nő között, s ezt a megállapítást még senki sem tudta megcáfolni. Hiszen a keresztény hit Isten szavára irányul, amelynek az igazsága független a beszélő szemének a színétől, testi adottságaitól vagy nemétől. Az Egyházban viselt hivatal csak azt jeleníti meg, hogy az egész gyülekezet hite még mindig a hallásból fakad, ám ennek semmi köze a hivatalviselő neméhez.

De nem olyan viszony fűzi-e Krisztust az Egyházhoz, mint a Vőlegényt az Menyasszonyhoz, s nem következik-e ebből, hogy férfiaknak kell lenniük a Krisztust megjelenítő hivatalviselőknek?

Válasz: az Egyház azért hittitok, mert annak analógiájára, ahogyan a Fiú az emberré levésében individuális emberi természettel kapcsolódott össze, a Szentlélek azért küldetett el, hogy az emberek közösségével kapcsolódjék össze.[27] A Szentlélek „egy és ugyanaz a Főben és a tagokban”, Krisztusban és a keresztényekben.[28] Ezen a megállapításon alapulnak a Szentírásban az Egyházra vonatkozó képek. Azért Krisztus teste az Egyház, mert az egyetlen Szentlélek egy és ugyanaz a sok lélekben. Azért menyasszony az Egyház, miközben Krisztus vőlegény, mert a Szentlélek másképp van Krisztusban, azaz a forrásában, s másképp bennünk, akiknek ajándékozódik. De amikor a hivatalviselők Krisztus mint a fő személyében cselekszenek, miközben a gyülekezet a test, vagy Krisztust Vőlegényként jelenítik meg, miközben az Egyház a Menyasszony, akkor nem Krisztus vagy a hivatalviselők férfi volta a lényeges, hiszen ha így volna, a gyülekezet viszont csak a nőket képviselhetné. Helyesen fogalmazunk, amikor nem azt mondjuk, hogy Isten Fia férfivá lett: a hitben csak az emberré levése a fontos, hiszen ebből adódóan lehet Isten szava szigorú értelemben emberek egymás közt beszélt szava.

4. Mit jelent tehát a szembeállítás abban a megfogalmazásban, amely szerint a hitmeghatározások „nem az Egyház beleegyezése miatt, hanem önmagukból kifolyólag” megváltoztathatatlanok? A II. Vatikáni Zsinat idézi ezt a kijelentést, s hozzáfűzi: „Mindeme döntések sohasem maradhatnak az Egyház hozzájárulásának válasza nélkül ugyanannak a Szentléleknek működése következtében, mellyel Ő Krisztus egész nyáját őrzi és gyarapítja a hit egységében.”[29]

Valami tökéletesen magától értetődőről van szó: bár csakis a hitben (= az Egyház jóváhagyásában) ismerjük meg Isten szavát Isten szavaként, ám csak a hit révén (= az Egyház jóváhagyása révén) válik Isten szavává; ha viszont a hit hirdetésében általában Isten emberi szóban megvalósuló önközléséről van szó, akkor ez a szó önmagából kifolyólag és eleve igaz. A keresztény üzenet nem tehető utólag Isten szavává, hanem eleve az (vö. 1Tesz 2,13). Márpedig az olyan kijelentés, amely Isten szavaként érthető az ő önközlése értelmében véve, semmiképp sem lehet hamis. Azért tévedhetetlen, mert benne magában történik az, amiről beszél.

A keresztény üzenet általában véve csak azzal az igénnyel képviselhető, hogy tökéletesen rá lehet hagyatkozni. Ez nem minden vita megszakítását jelenti, hanem épp ellenkezőleg: azt, hogy készséggel álljunk minden esetleges ellenvetés elé. Ha a keresztény üzenet csakugyan Istentől ered, a vele szemben felhozott egyetlen ellenvetés sem fog megcáfolhatatlannak bizonyulni. A helyzet ennek a fordítottja: ha egy állítólagos hitkijelentés meghátrálna a vita elől, épp azzal válnék – akár akarjuk, akár nem – deklaráltan magánvéleménnyé, és fogadná teljes félreértés (ugyanis épp attól magánvélemény a magánvélemény, hogy ki akarja vonni magát a nyilvános vitából). A hitre vonatkozó ilyen magánvélemények nem megengedettek az Egyházban.

Elvileg is érvényes: az ész által a hit ellen felhozott minden ellenvetésre észérvekkel kell tudnunk felelni. Nem szükséges tehát ahhoz az igen különös felfogáshoz folyamodnunk, hogy hamis kijelentések önmagukban lehetségesek, ám az isteni gondviselés különleges munkálkodása megakadályozza elfogadásukat.

De nem kellene-e mindennek ökumenikusan is hirdethetőnek lennie? Luther Márton joggal írta Rotterdami Erasmusszal szemben, aki láthatólag kevésre tartotta a szigorú dogmákat: „Semmisítsd meg a szilárd kijelentéseket, s máris megsemmisítetted a keresztyénséget [tolle assertiones, et christianismum tulisti]”,[30] illetve: „A Szentlélek nem szkeptikus, és nem kétes elképzeléseket és vélekedéseket írt a szívünkbe, hanem magánál az életnél és minden tapasztalatnál is bizonyosabb és megalapozottabb, szilárd kijelentéseket [Spiritus sanctus non est scepticus, nec dubia aut opiniones in cordibus nostris scripsit, sed assertiones, ipsa vita et omni experientia certiores et firmiores].[31] Péter hivatalát ő is az Mt 16,18 alapján indokolta meg: ha egyszerre sokakhoz intézné Jézus a kérdést, „Hát kinek mondotok engem?”, s mindenki egyszerre, a saját szavával akarna felelni, abból a hangok zűrzavara keletkeznék: ezért van szükség a közös, Istentől eredő hit szószólójára.[32] S Luther ekképp határozta meg az Egyházat: „Keresztény egyházon pedig az egy plébánoshoz vagy püspökhöz tartozó megkereszteltek és hívek összességét értjük, akár egy városban, akár egy országban, akár az egész világon.”[33]

A keresztény üzenet tévedhetetlenségi igénye tehát nem önhitt korlátoltságot jelent, és semmiképp sem ellentétes az ökumenével. Abban gyökerezik, hogy a benne Istennel hirdetett közösségnek semmiféle teremtett nem mércéje, és általában csakis teljesen megbízhatóként érthető. Senki sem képes egyáltalán megfogalmazni sem olyan hitkijelentéseket, amelyek mint hitkijelentések Isten önközléseként volnának érthetők, és mégis hamisak lennének. Természetesen megfogalmazhatjuk valamely hitkijelentés tagadását, de magából az ilyen tagadásból ez által nem lesz hitkijelentésként érthető kijelentés: érthetetlen marad mint állítólagos hitkijelentés.

A keresztény hit sehogyan nem adható tovább másképp, mint a hitben elfogadott tanítás tökéletes megbízhatóságára támasztott igénnyel. Ha puszta hipotézisként akarnánk érteni, akkor eleve félreértenénk az egész tartalmát.

(Ábrahám Zoltán fordítása)

 

[1] HARPPRECHT, KLAUS: Vergesst die Ökumene. In: Die Zeit. május 20., 54.

[2] DENZINGER, HEINRICH/HÜNERMANN, PETER: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai (= DH), n. 3074. (Bátonyterenye/Budapest, Örökmécs – Szent István Társulat, 2004). [A fordítást módosítottam – Á.Z.]

[3] Vö. A II. Vatikáni Zsinat LUMEN GENTIUM kezdetű dogmatikus konstitúciója az Egyházról, 26,1. (https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=3)

[4] SCHULTE, JOHANNES F. VON: Der Altcatholicismus – Geschichte seiner Entwicklung, inneren Gestaltung und rechtlichen Stellung in Deutschland, Gießen, Roth, 1887, 30.

[5] KASPER, WALTER (Szerk.): „Zur Diskussion um das Problem der Unfehlbarkeit”. In: KÜNG, HANS (Szerk.): Fehlbar? – Eine Bilanz, Zürich/Einsiedeln/Köln, Benziger, 1973, 80.

[6] Acta Apostolicae Sedis (1964) 558 sk.

[7] AAS 60 (1968) 501 (https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=120).

[8] https://web.archive.org/web/20080608161011/http://www.katolikus.hu/roma/casti.html

[9] Herder Korrespondenz 21 (1967), 438B.

[10] KÜNG, HANS: Unfehlbar? Eine Anfrage című könyve (Zürich, Benziger, 1970) kétségbe vonta a pápai tévedhetetlenég katolikus egyház által képviselt dogmájának érvényességét. Vö. Mérleg 1971/1. 10–11.

[11] 1980. január 14-én kelt levelemben.

[12] Az 1980. március 10-ei levelében (V 1127/80).

[13] KÜNG: Unfehlbar? (lásd 9. jegyzet), 148.

[14] Youcat: A Katolikus Egyház ifjúsági katekizmusa. Budapest, Kairosz, 2011, ford. Kerényi Dénes és Alexander von Lengerke.

[15] http://w2.vatican.va/content/john-paul-ii/la/apost_letters/1994/documents/hf_jp-ii_apl_22051994_ordinatio-sacerdotalis.html

[16] DH 3004.

[17] Vö. RAHNER, KARL: „Überlegungen zur Methode der Theologie”. In uő.: Schriften zur Theologie, IX k., Zürich–Köln,, Benziger, 1970, 79–126. o. Ld. elsősorban a „reductio in unum mysterium”-ról szóló III. részt (113–126).

[18] Az itt olvasható „zenei kulcs” részletesebb taglalását ld. az alábbi írásomban: „Kurze Einführung in den christlichen Glauben” (peter-knauer.de/22.html – 25.02.2014).

[19] Erre már rámutatott tanulmányában PANNIKAR, RAYMOND: „Le sujet de l’infaillibilité – Solipsisme et vérification”. In: Castelli, Enrico (kiadó.): L’Infaillibilité – Son aspect philosophique et théologique, Actes du colloque organisé par le Centre international d’Études Humanistes et par l’Institut d’Études Philosophiques de Rome. Paris, Aubier, 1970, 423–443.

[20] Vö. SZENT ÁGOSTON: De praedestinatione sanctorum 14,27 (PL 44, 980).

[21] LG 12,1 (a fordítást módosítottam – Á.Z.)

[22] UR 3,1.

[23] LG 25,1

[24] Vö. KNAUER, PETER: Handlungsnetze. Über das Grundprinzip der Ethik. Frankfurt/M., 2002 (Books on Demand, ISBN 3-8311-0513-8).

[25] DH 3015. Az I. Vatikáni Zsinat e döntően fontos kijelentését teljesen figyelmen kívül hagyta a Katolikus Egyház katekizmusa (1993).

[26] DH 3591–3593.

[27] LG 8,1.

[28] LG 7,7.

[29] LG 25,3.

[30] LUTHER, MARTIN: De servo arbitrio, WA18; 603, 28f.

[31] Uo., 605, 32–34.

[32] Vö. WA 54; 246, 16–35. Luthernek a pápaság ellen intézett kirohanásai arra vonatkoznak, hogy a pápa esetleg még „jámbor”, puszta emberi gondolatok szószólójává is megteheti magát. Luther megfogalmazásai érthetők Mt 16,21–23 exegéziseként is.

[33] LUTHER, MARTIN: Artikel wider die ganze Satansschule und alle Pforten der Hölle (1530), WA 30,2; 425,22–24; a német szöveg a latin „sub uno pastore” kifejezést fordítja a „zu einem Pfarrer oder Bischof” fordulattal (uo., 421,19–21). Az idézett szövegben a kurziválás tőlem – P. K.

 

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: