Jegyzetek, Mérleg 2008/3

Létezett katolikus ‘68 is, a szabadság jegyében. Ezért kezdtem teológiát tanulni a II. Vatikáni Zsinat után – hiszen átélhettem a testvériséget. Az új szituáció sokakat megrémített, többek közt egy Wojtiła nevű urat is, aki tagja volt a tabletta sorsáról tárgyaló, VI. Pál-féle bizottságnak.

Negyven éves a „Humanae vitae”


Címke: , , ,

A katolikus egyház szexualitással kapcsolatos álláspontját rögzítő és a művi fogamzásgátlást megtiltó pápai körlevél, a Humanae Vitae (a továbbiakban: HV) négy évtizeddel ezelőtti közzétételéről nem csak a római Lateráni Egyetemen megtartott reprezentatív kongresszus emlékezett meg (l. XVI. Benedek pápa beszédét a kongresszus résztvevőinek fogadásán, 2008. május 10-én, németül: http://www.zenit.org/). Számos európai és tengeren túli médiumban is napvilágot láttak – többségükben élesen kritikus –értékelések mind a sok vitát kavaró enciklikáról és hatásairól, mind pedig, általánosságban, a Vatikán és az emberi szexualitás viszonyáról. A figyelmes újraolvasás időszerűségét mi sem jelzi jobban, mint épp a jelenlegi pápa évfordulós megemlékezésében nyomon követhető érveléslogika. A szöveg hermeneutikai kulcsmondatának a következő kijelentés tekinthető: „Ami tegnap igaz volt, ma is igaz marad”. Eltekintve attól, hogy csakugyan „igaz” volt-e tegnap, amit a gondolatmenet ma annak nyilvánít, e megállapítás nyílt szembefordulása a modernitás alapvető belátásával – az igazság történetiségével – elgondolhatóvá teszi, hogy e központi tétel (mintegy szükségszerű) önfelszámolása után mivé lesz maga a teljes okfejtés; s hogy a kultúra jelenségeinek történeti és rendszeres meggondolása – mely magát a „természet” fogalmát is (az időnek s benne az embert megkülönböztető alkotó folyamatnak mint történeti valóságnak) kitett kulturális alakzatként érzékeli – a pápa egy további, sarkalatos megállapításával sem boldogulhat.  Azzal ti., hogy a HV-ben kifejeződő tanítás megfelel ama „fundamentális szerkezetnek”, amely révén „az élet továbbadása a világ teremtésétől fogva, a természet tisztelete jegyében és követelményeivel összhangban történt”. Kultúratudományi egyetértés övezi ugyanis azt a belátást, hogy természet „önmagában” nincs: amit annak nevezünk, az ember (kultúrák függvényében változó) interpretációja keletkező világának folyamatairól. – Az alábbiakban néhány különösen figyelemre méltó megnyilatkozást összegzünk.

 

Nemiség: áldozat vagy ünnep? A KIPA (Katholische Internationale Presseagentur) sorozatot indított a sajátos jubileum alkalmából. A katolikus hírügynökség elsőként, 2008. május 12-én Hans Haltert a teológiai etika emeritált luzerni professzorát kérte meg, hogy –a szöveg megjelenése óta halmozódó kritikus állásfoglalások ismeretében –foglalja össze a körlevélnek azokat a felvetéseit, amelyeket  előremutatóknak ítél. Halter pozitívumnak tekinti, hogy a körlevél kibocsátója, VI. Pál pápa égető problémát járt körül. Foglalkozott továbbá azokkal az érvekkel, amelyek a nemi erkölcs és a művi fogamzásgátlás kérdésében az egyházi álláspont megváltoztatása mellett szóltak: a túlnépesedéssel kapcsolatos gondokkal, a szükséges születésszabályozással és az esedékessé váló állami intézkedésekkel, a nő és a nemiség megítélésében bekövetkezett változással, a házassággal mint párkapcsolattal és a természet uralásának új lehetőségeivel (főként a „tablettával” történő születésszabályozással). A hagyományos egyházi szexuális és házastársi erkölcshöz képest, amely több, mint másfél évezreden át s még a 20. század első felében is egyoldalúan a gyermeknemzésre rögzült, az enciklikában különösen szembeötlő a szexualitásnak mint a házastársi szeretet- és életközösség kifejezőjének és éltetőjének pozitív megközelítése. E téren VI. Pál a II. Vatikáni Zsinatnál is messzebbre ment.

Ugyanakkor „az egyház nemierkölcs-tanát már jóval a mesterséges megtermékenyítés és az AIDS megjelenése előtt nemcsak hogy újra kellett volna gondolni, de meg is kellett volna változtatni”. A megoldatlan probléma abból fakad, hogy a házasság termékenysége és a szexualitás közti összefüggést, melynek kérdését a II. Vatikánum nyitva hagyta, VI. Pál mintegy örökre bebetonozta. A körlevél szerint „minden házastársi aktusnak (!) mindig egyszerre (!) kell kifejeznie a szeretetet és nyitottnak lennie az utódnemzésre  (HV 11 k.)”. Utóbbi azt jelenti, hogy a nemi aktus célzott (művi: operatív, gyógyszeres, mechanikus) terméketlenné tétele „önmagában rossz”, mivel ellentmond a nemiség és az utódnemzés Teremtő által megszabott természetes irányulásának és ezért legalábbis objektív értelemben súlyos bűn. Ezzel szemben a „felelős szülői magatartás”, melynek célja a születésszabályozás a nő termékeny időszakaiban gyakorolt nemi önmegtartóztatás útján, rendjén való, sőt ajánlott. Márpedig ez a tétel „sem biológiailag, sem filozófiailag, sem teológiailag, sem pedig a tapasztalat felől nem támasztható alá”.

Egyfelől nehezen fogható fel, hogy az egyház által erősen eszményített „természetes családtervezés” miért volna nyitottabb az utódnemzésre, mint a mesterségesen eszközölt. Másfelől a „természetes családtervezés” hatékonyabb módozatai és az egyházi sikerpropaganda ellenére józanul meg kell állapítanunk, hogy ez a módszer nagyon magas igényeket támaszt a házaspárral, főként a férfiakkal és önfegyelmező képességükkel szemben. A nemi vágy nem igazodik a fogamzásmentes időszakokhoz. A szilárd párkapcsolatban „az ünnepeket úgy kell megünnepelni, ahogy adódnak –feltételezve persze a partnerek összhangját”. Más szavakkal: az egyház megkövetelte önuralom túlzott terhet ró a legtöbb emberre, akkor is, ha az egyház joggal követeli meg a társadalmi felelősséget és a kölcsönös tapintatot.

Jogtalan viszont az a vád, hogy az enciklika nőképe a nő alávetettségét sugallja, s hogy a tanító dokumentum fő vesztesei a nők. Az enciklika semmit sem idéz az Újszövetség  gyakran hivatkozott patriarkális szakaszaiból, melyek a nő alárendeltségét hangoztatják (Ef 5,22 k.; Kol 3,18). Ellenkezőleg: többször hangsúlyozza a felek egyenlőségét a házastársi élet- és szeretetközösségben. A pápai megnyilatkozás attól tart, hogy a fogamzásgátló eszközök használata következtében a férfiakból kivész a tisztelet feleségük iránt, és a nők testi-lelki javára fittyet hányva az ösztönkielégítés puszta eszközeivé fokozzák le őket.  Azaz már nem egyenértékű társakat látnak bennük, akiknek tisztelettel és szeretettel tartoznak; a nő ugyanis, akit a tabletta megvéd a terhességtől, szexuális értelemben mindig rendelkezésre állhat vagy kell, hogy álljon (HV 17). A korábbi szemlélettől eltérően a nő feladata itt már nem elsősorban az, hogy szüljön és a lehető legtöbb gyermek anyja legyen. A manapság szükséges „felelős szülői magatartás” kölcsönös egyetértésre épül.

Egy másik svájci interjúalany, Hanspeter Schmitt karmelita szerzetes, a churi teológiai főiskola teológiai etika professzora szerint (vö. KIPA 2008. 05. 07.) az enciklikát kevesen olvasták végig, és ahogy távolabbra kerül az időben, egyre általánosítóbb véleményt fogalmaznak meg róla. Holott el kell ismernünk, hogy messzire tekint, amikor a megélt szexualitásról szólva mindig felhívja a figyelmet olyan nélkülözhetetlen értékekre is, mint az osztatlan önátadás, a kulturált érzékiség és a felelősség.

„Bírálatot normatív következtetései váltottak ki, úgyszólván dogmatikai érvényesség-igényük miatt. Tény, hogy korábban egy rendkívül színvonalas pápai etikai bizottság –  melynek feladata a szöveg tematikus előkészítése volt – eltérő eredményre jutott. Ez általános megütközést keltett és a legtöbb nemzeti püspöki kart nyilatkozatokra ösztönözte. A részletkérdésekre tekintve: a körlevélben roppant különböző és bonyolult témák szólalnak meg, amelyeket differenciáltan kell megközelítenünk.” Etikai szempontból nem meglepő például a lombikban történő megtermékenyítéssel szembeni (nem csak egyházi!) kritika – elegendő, ha csupán a „mértékre szabott gyermekek” előállításának tendenciájára vagy a „létszám feletti embriók” sorsára gondolunk. Az AIDS kérdéskörét illetően viszont ma már számos vezető egyházi személyiség is követeli a hivatalos egyházi nemi erkölcs természetjogon alapuló érvrendszerének újragondolását. Általánosságban kijelenthető, hogy a kulturális-történelmi változás, amely része Isten teremtő művének, az emberi alapelvek megélt valóságának folyamatos reflektálását igényli. Az egyház tanítása ezzel időnként számot is vetett, például az öngyilkosság vagy a szervátültetés vonatkozásában.

Kívánatos, hogy minden házasság és szexuális intimitás kulturált formában valósuljon meg, azaz becsületes legyen és kommunikatív, megbízható és  fantáziadús, és hogy termékeny módon viszonyuljon magához az élethez. E tekintetben a HV nem okoz gondot. A „bökkenő” az, hogy kivételt nem ismerve mondja ki a nemzésre való nyitottság és a házastársi odaadás minden egyes nemi aktust erkölcsileg minősítő összetartozását. „Itt megint az érvelés természetjogi magjára bukkanunk, amit filozófiai-etikai és erkölcsteológiai nézőpontból nem csak negyven év óta övez éles vita.”

„Akárhogy is: egy negyven éves szövegtől nem szabad túl sokat várnunk” zárja nyilatkozatát Schmitt. „Az utóbbi huszonöt év teológiai, lelkipásztori szövegei és hivatalos egyházi megnyilatkozásai egyre félreérthetetlenebbül karolták fel a nőkérdést és az e téren bekövetkezett, ésszerűen elvárható fejlődést. Összességében alighanem fel kell tennünk a kérdést: hogyan kell alakítani az egyházi kommunikációt morális kérdésekben ahhoz, hogy megőrizze képességét a kritikára és a tanulásra, egyszersmind tudomást vegyen a mai emberek szemléletmódjáról. Alighanem kevésbé az eredményt hajszolva, sokkal inkább dialogikusan és a keresés nyitottsága jegyében.”

Egyház és szex ‘68-ban. Ezzel a címmel közöl értékelést az enciklikáról Gernot Facius a német Die Welt című napilap internetes kiadásában (www.welt.de, 2008. július 25.). „1968, a nyugtalanság éve. A nyár megtévesztő csöndjét égzengésként töri meg a Rómából érkező hír. Július 25-én VI. Pál pápa kihirdeti Humanae vitae kezdetű enciklikáját, olyan válságba taszítva ezzel a katolikus egyházat, melyet azóta sem hevert ki. A körlevél megtiltja, hogy a hívek „művi” fogamzásgátló eszközöket használjanak, és elítél minden olyan cselekedetet, amely a nemi aktus előtt, közben és után kimondottan az utódnemzés megakadályozására szolgál. Soha, a legsúlyosabb okból sem szabad valamely jó érdekében rosszat tenni, még akkor sem, ha a szándék egyének, családok vagy társadalmak általában vett javának védelme vagy előmozdítása. „Prófétai szó – mondják még ma is a pápa védelmezői –, amely a házasság szentségét óvja és a nő méltóságának tiszteletére szólít fel”.

Mintha hurrikán söpört volna végig az egyházon. A pápától nem csak a mindig is gyanús kritikus teológusok távolodnak el, hanem hangot adnak ellenérzéseiknek eladdig rómahű papok és püspökök is, Európában éppúgy, mint Amerikában és Afrikában. Nem csak az „erkölcsi fegyelem általános fellazulására” való – önmagában még helytálló  – figyelmeztetés miatt, hanem azért, mert a körlevél túlhangsúlyozza a házastársi kapcsolatok biológiai vonatkozásait, amelyeket etikai szempontból normatívnak tekint. És, miként egy amerikai tiltakozó levélben olvasható, „úgyszólván semmibe veszi olyan emberek millióinak méltóságát, akik a megfelelő táplálkozás és neveltetés legcsekélyebb esélye nélkül jönnek világra”.

A katolikusok felzúdulása érthetetlen volna a „tabletta-enciklika” előtörténete nélkül. A II. Vatikáni Zsinat záró szakaszában három neves zsinati atya, a kanadai Léger és a belgiumi Suenens bíboros, valamint az agg Maximosz pátriárka 1964-ben energikusan szólal fel amellett, hogy az új tudományos felismerések fényében „gondolják újra” a „mesterséges” fogamzásgátlás bűnös voltát kimondó katolikus tanítást. Mindhárman szembefordulnak azzal a szemlélettel, amely különbséget tesz a házasság „fő célja” (az utódnemzés) és „járulékos céljai” (a házasfelek szeretete és közössége) között. A legélesebben a nyolcvanhét éves pátriárka fogalmaz: „Nem jogos-e vajon az aggodalom, hogy bizonyos nézetek elavult gondolkodásmódból fakadnak, és talán olyan emberek agglegény-pszichózisának termékei, akik nem mozognak otthonosan az életnek ezen a részterületén?” A pátriárka óva int attól, hogy megtagadjunk egy sarkalatos erényt, az okosságot, hiszen ez minden erkölcs mércéje. Úgy látja, szakadék tátong az egyház hivatalos tanítása és a keresztény házaspárok túlnyomó többségének azzal ellentétes gyakorlata között. Léger-vel és Suenensszel együtt sajnálja, hogy a hívők konfliktusra kényszerülnek az egyház törvényével és nem élhetnek a szentségekkel. „A hallgatóság megtapsolja Maximoszt, de a vita befejeztével a pápa magához ragadja a döntést. A javaslatot előkészítő bizottság nem hoz egyhangú döntést, de a többség szerint a házasságot »egyetlen egészként« kellene felfogni, a felekre hagyva a döntést arról, hogy hány gyermeket szeretnének. A fogamzásgátló szerek ellen nincsenek meggyőző erkölcsi érvek. Elítélésükhöz csak egy kisebbség ragaszkodik, nehéz döntés elé állítva VI. Pált: ha az egyház megváltoztatja véleményét, akkor a oda pápai tekintély. A pápa a kisebbséghez csatlakozik, és ezzel, az eseményekre 1993-ban visszatekintő Lehmann bíboros szerint, nem csak a bizottsági  többség tekintélyét tépázza meg, hanem az igazság megtalálásának a zsinaton begyakorolt kollegiális formájával is szakít.”

Indiszkréció folytán Németországban 1967-ben nyilvánosságra kerül a Vatikán által titokban tartott kisebbségi szakvélemény. „Hályog esett le a szememről” –vallja később a zsinati teológus, Hans Küng. – Kiderült ugyanis, hogy a tét nem a »tabletta«, hanem a pápa presztízse, „a folytonosság, a tekintély és a tévedhetetlenség”, saját tanítóhivatalának csalatkozhatatlansága, melyet római tanítás szerint a Szentlélek szavatol. A végső bizottsági szavazásról egyébként hiányzik egy neves tag: a krakkói Karol Wojtiła, aki azonban buzgón küldözgetett leveleivel a konzervatív álláspontot támogatja. Ugyanő II. János Pál pápaként, megválasztása után három héttel, 1978 októberében az Osservatore Romano hasábjain kiáll „a Humanae vitae enciklika igazsága” mellett. Ugyanígy tesz utódja, XVI. Benedek is.

Közvetlenül az enciklika megjelenése után még vannak engedetlen püspökök. A belga püspöki kar kijelenti, hogy a katolikusokat nem kötelezi a nem tévedhetetlen dokumentum: „El kell ismernünk – írják –, hogy az új élet továbbadásának megfelelő időpontjáról a szülők döntenek, s hogy e döntésüket Isten színe előtt kell meghozniuk”. Kivált kényes a helyzet Németországban, ahol évek óta folyik a vita arról, hogy milyen mértékben kötelezőek a tanítóhivatal „hiteles” megnyilatkozásai, ha azok nem „tévedhetetlen” döntésekként igényelnek feltétlen elfogadást. A Német Püspöki Kar elnöke, Döpfner bíboros, a pápai bizottság egyik vezetője, aki előzőleg a felelős szülői magatartásról szóló – a bizottsági többség felfogását képviselő –  szöveget átnyújtotta a pápának, hamar felismeri, mekkora bizonytalanságot kelt majd Németországban a „tabletta”-tilalom. Az NPK általa kezdeményezett ún. „Königsteini nyilatkozata”, az egyházi diplomácia mesterműve, egyrészt a VI. Pál definiálta tanítás elfogadása mellett foglal állást. Másrészt azonban  óvatosan megemlíti sok katolikus aggodalmát: „Felmerül körükben a kérdés, hogy a tanbeli hagyomány e kérdésben kényszerítően indokolja-e az enciklikában meghozott döntést, s hogy a házasságnak és megvalósításának bizonyos, újabban különösen hangsúlyos szempontjai nem tüntetik-e föl problematikusnak a születésszabályozás módszereinek vonatkozásában meghozott döntést.” Ezután következik a legfontosabb mondat: „Aki úgy véli, így kell gondolnia, annak lelkiismeretesen meg kell vizsgálnia, hogy vajon –szubjektív gőgtől és elsietett tudálékosságtól mentesen – képes-e felelősen képviselni álláspontját Isten ítélőszéke előtt”. Noha az elővigyázatosság és az árnyalt fogalmazás dacára a nyilatkozat 1968. augusztusa 30-a óta az engedetlenség aktusaként terheli meg a német püspökök Rómához fűződő viszonyát, Döpfner büszke „Königsteinre”. Pedig 1976-ban bekövetkező haláláig megaláztatásokat kell elviselnie: „Döpfner tűnjön el, hogy katolikusok maradhassunk” – mázolják házára.

„Már a hetvenes évek második felére láthatóvá vált, hogy – a katolikus összeesküvés-elmélet kiötlőinek állításával szemben – nem a II. Vatikáni Zsinat reformjai okozták az egyháztól való elvándorlást” – szögezi le a cikkíró. – „Egy, az amerikai Andrew Greeley vezetésével alakult kutatócsoport tényekkel igazolta, hogy a fogyatkozás oka az egyházi szexuáletika elutasítása és a pápai vezetés hitelességének eróziója”. Az európai kutatások hasonló irányba mutatnak. „1968, a nyugtalanság éve, amikor diákok vonultak ki az utcára és szovjet páncélosok tiporták el a prágai tavaszt, a katolikus egyházban is fordulópont” – zárja elemzését a Die Welt publicistája.

Mély szakadék tanítás és praxis között. Az osztrák Die Furche 2008/30. számában Johannes Huber nőgyógyász, a Bécsi Egyetem hormonspecialistája és a reprodukció kérdéseivel foglalkozó orvos-kutatója, egyszersmind teológiai doktor, aki az 1970-es években König bíboros titkára volt, annak az alapmeggyőződésének ad hangot, hogy a születésszabályozás mellett szóló érvek nem okvetlenül fejeznek ki hedonisztikus, élvezetelvű világképet. „A II. Vatikánum és az utána következő évek szellemiségét az a lelkipásztori gond hatotta át, hogy a keresztények hogyan tanúskodhatnának hitükről a mindennapi élet valósága közepette egy addig nem tapasztalt sebességgel differenciálódó világban.” A bécsi püspöki palotában a König bíboros és segédpüspökei között zajló asztali beszélgetések egyre-másra ezt a kérdést járták körül. Közben többször szó esett a fogamzásgátlás problematikájáról is.

„A születésszabályozás orvostörténeti szempontból nem a hedonista világkép következménye, amint azt 1968 után – tévesen – az egyházi tudományosság számos képviselője is vélte, hanem humanista gyökerű érzelmi reflexből adódott. Egy amerikai nagyiparos felesége, Margaret Sanger a világban tett utazásai egyikén, a túlnépesedett Indonéziában elképzelhetetlen mértékű szegénységgel és gyermekhalandósággal szembesült. Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tervet dolgoz ki a botrányos helyzet felszámolására. Ő kezdeményezte azt a kutatást, amely a hormonális fogamzásgátlás módszerének kifejlesztését célozta.”

Európában és az Egyesült Államokban a tabletta másfajta nehézség leküzdését szolgálta. A női emancipációja akkor vált lehetségessé, amikor a nő immár részt vehetett a döntésben arról, ami egyedül az ő felelősségét, idejét és fáradozását igényelte – ti. a terhességről és a kisgyermek neveléséről. Korábban ezt főként a férfi döntötte el, pár percnyi aktus során – a többit a nőre hagyva. A döntésben való részvétel jogának vitathatatlansága akár teológiailag is megalapozható; a tabletta kompromisszumos megoldás.

„A felebaráti szeretet parancsával más, a születésszabályozás mellett szóló érvek is összhangban vannak: ahol túl magas a születések száma, ott, főként a szociálisan hátrányos helyzetű családokban, nem szavatolható sem az anyagi ellátás, sem az oktatás, de a szülői gondoskodás megfelelő mértéke sem.

A születésszabályozást támogató jogos aggodalmak ellen felhozott érv: a kategorikus lemondás mindenről, ami beleszólhat az élet keletkezésébe, csak üggyel-bajjal, s nem is egyenesen vezethető le a kinyilatkoztatás forrásaiból, azaz a Bibliából és a hagyományból. Sokaknak azonban, akik nap mint nap lelkigondozókként kell együtt dolgozniuk emberekkel, főként az tűnt lehetetlennek, hogy e teológiai megfontolásokat elfogadtassák az érintett asszonyokkal, akiknek egész egyszerűen sem megfelelő lakóhelyük, sem pénzük nem volt további gyermekek vállalásához. Számos, a lelkipásztori munka terhét és hevét hordozó, rendszeresen a gyóntatószékben ülő papnak át kellett élnie, hogy hívő és gyakorló keresztények voltaképp nem tudnak mit kezdeni a fogamzásgátlás tilalmával. E pasztorális szakítópróba során tehát a végső döntést az ember belső középpontjára ruházták át: ahol egyedül van Istennel, és amelyet a II. Vatikáni Zsinat a „lelkiismeret” szavával jelöl. A  lelkiismeret tekintélye pedig fölötte áll a törvénynek. Ez a lelkipásztori empátia hívta létre a – hasonlóan több más püspöki kar megnyilatkozásához – az osztrák püspökök „Mariatrosti nyilatkozatát”, amely mindazonáltal nagyrészt a vatikáni érvelés megértésére és elfogadására törekedett.

De honnét származik maga az érv, mely szerint a fogamzásgátlás összezavarja Isten tervét, s ezért a tablettát meg kell tiltani? A forrást azok a tudományos munkák jelentik, amelyeket egy fiatal teológus, Karol Wojtiła tett közzé Krakkóban, és amelyekben úgy mutatja be a fogamzásgátlást, mint az életadás isteni folyamatával összeegyeztethetetlen beavatkozást. Ugyanígy érvelt később pápaként is Donum vitae kezdetű enciklikájában az utódnemzéshez nyújtott segítség módozatai ellen. Wojtiła mint zsinati atya elérte, hogy a fogamzásgátlásról ne a zsinat szavazzon – ez esetben a tabletta kapott volna többséget –, hanem egy közvetlenül a pápának alárendelt bizottság, amelynek ő maga nemcsak bíborvörös, hanem szürke eminenciása is volt. „Wojtiłának elvben talán igaza lehetett: a keresztényeknek hihetetlenül fontos és  messze tekintő feladata lett volna, hogy kérlelhetetlen védelmezői legyenek az életnek, az első pillanattól a halálig. Mindenesetre olyan faladat ez, amely e világon csak távlati célként érvényes posztulátum, és amely az ember létezés ellentmondásossága közepette ismételten helyt kell, hogy adjon a jóságnak és a toleranciának.”

 

Ne védekezz! – parancsolta a pápa negyven évvel ezelőtt. Ezzel az ironikus-drámai címmel közölt megemlékező interjút a Deutschlandradio 2008. július 25-én (vö. internetes kiadás: www.dradio.de). A kérdező, Stephan Karkowsky a „Remény csillaga” (Stern der Hoffnung) nevű AIDS-segélyszervezet alapítóját, Peter Eicher svájci katolikus teológust, egykori paderborni professzort faggatja a HV hatásairól. Karkowsky szerint a diáklázadások évében kibocsátott körlevél a szexuális forradalom megfékezését tűzte ki céljául. Miért nem oldotta fel az egyház azóta sem az óvszer tilalmát? S hogyan egyezteti össze katolikus hitét Eicher professzor azzal, hogy brazíliai szegénynegyedek lakói közt óvszert oszt szét? Válaszában a teológus kifejti: kötelessége, hogy védelmezze azokat, akiknek elmondhatatlan szenvedésben van része a HIV-betegség és következményei miatt. „Az ősi, hagyományos tanítás szerint minden katolikus köteles tiszteletben tartani embertársai életét mint legfőbb értéket. Ha ennek az egyházi tanítóhivatal erkölcsi normái ellentmondanak, akkor katolikus felfogás szerint is kötelességünk, hogy saját lelkiismeretünknek engedelmeskedjünk, itt tehát semmilyen nehézséget nem látok”. Érdemes persze megfontolnunk: a kereszténység már az ókortól kezdve annak köszönhette rendkívüli ütemű terjedését, hogy merőben másképpen viszonyult az emberi testhez, mint az ókor vagy a reneszánsz embere. „A párkapcsolatra összpontosított, és minden játékos lehetőséget a művészetre és a szublimációra bízott –nem pedig a szexualitásra. A gyermekszerelem és a homoszexualitás a keresztények szemében nem tartozott többé az emberi létezés lehetőségei közé. Sikert arattak, mivel az ókor emberét megbűvölte az új vallás totális világnézete, amely az életet a teremtés kezdetétől az idők végezetéig szolgálatra fogta: a szabadság szolgálatára, de éppígy a szociális felelősség szolgálatára is.” A szexualitás új felfogásának számos előnye volt: a nő bizonyos mértékű emancipációja – a férfinak éppoly kevéssé van joga a nő puszta „használatához”, mint fordítva –, és részleges egyenjogúsága. Az újkorban, a tabletta megjelenésével új helyzet állt elő: az embernek most lehetősége van arra, és felelős is azért, hogy maga tervezze meg családját, és úgy bánjon testével, hogy tudja, mikor akarja a termékenységet és mikor nem. Ettől megriadt az egyház egy része, a kisebbség. 1968-ra már elterjedt a tabletta. „Létezett katolikus ‘68 is, a szabadság jegyében. Ezért kezdtem teológiát tanulni a II. Vatikáni Zsinat után – hiszen átélhettem a testvériséget. Az új szituáció sokakat megrémített, többek közt egy Wojtiła nevű urat is, aki tagja volt a tabletta sorsáról tárgyaló, VI. Pál-féle bizottságnak.”

A pápa a kisebbségnek engedett, ami már akkoriban megrémítette az egyházközségek jelentős részét. Emlékszem, hogy amikor megjelent az enciklika, épp autóban ültem, s a híreket hallgatva rögtön azt mondtam: vége a pápa hatalmának a nemi erkölcs fölött. Így is lett. Ez Németországban örvendetes következményekkel járt: a püspökök felelősen cselekedtek, Döpfner bíboros Karl Rahnerrel együtt nyilatkozatot fogalmazott meg, melyet a püspökök aláírtak. A „Königsteini nyilatkozat” szerint egy katolikus akkor is üdvözülhet, ha lelkiismerete szerint más utat jár, mint amelyet a tanítóhivatal előírt.

Az UNAIDS, az ENSZ AIDS-ért felelős, kiváló munkát végző szervezete ma a szerencsétlenség egyik forrásának tekinti a katolikus egyházat. Ennek oka az, hogy a favellákban, a világ nyomornegyedeiben, a katolikus városokban vonakodnak az óvszertől – nem szeretik, noha az AIDS szempontjából döntően fontos volna, tablettára pedig nincs pénzük –, s közben az egyházra hivatkoznak. „A statisztikák persze nem szólnak arról, hogy hány millió ember halt meg rettenetes körülmények között e miatt az erkölcsi nyomás miatt. Csak tapasztalatból mondhatom, hogy kedves Saõ Paolo-i ügyfeleink a város alvilágában mindig azzal vágtak vissza, amikor mondtuk nekik, hogy ne öldököljenek össze-vissza: nem, nem, a pápa tiltja az óvszert. Világos persze, hogy az ilyen körökben nem szívesen használnak óvszert.

Benedek pápa, az egykori Ratzinger bíboros mérsékeltebb volt, mint Wojtiła úr. Volt fogalma az engedékenységről. Főként azt szorgalmazta, hogy ne küldjék pokolra az embereket. Szép cikkeket írt a pokoltól való félelem enyhítésére. A későbbiekben viszont, amikor 1998-ban és utána nagy viták folytak a német parlamentben, már egyértelműen a keményvonalasok közé sorolt, szembefordulva a Német Püspöki Kar vezetőségével. A szigornak ennyiben nagy hagyománya van nála, s ma már elmondhatjuk, a világidegenségnek is. Húsz éve dolgozom együtt HIV-pozitív és AIDS-ben szenvedő  emberekkel. Azt hiszem, jól ismerem világukat. Arns bíborossal együtt megpróbáltuk rábírni a Vatikánt, hogy becsülje többre az élethez való jogot, mint a védekezés mechanikus eszközeitől való félelmet. 1998 óta, amikor az AIDS ismertté vált és kiderült, hogy egy vírusra vezethető vissza, az óvszerhelyzet gyökeresen megváltozott. Katolikusokként ma teljes felelősséggel kell védelmeznünk embertársainkat. Nem én vagyok a Jóisten, nem vezetek listát a bűnök fajtáiról. De biztos vagyok benne, hogy az óvszer tilalma az élet védelme ellen szól, és ez tragikus, rettenetes.”

Mi volna – kérdi Karkowsky –, ha a Vatikán hirtelen megváltoztatná véleményét és engedélyezné az óvszert, netán a tablettát is. Mennyi idő kellene ahhoz, hogy a védekezési tilalom kimenjen az emberek fejéből? Eicher válasza: „A katolikus egyház sajnos nem mindenható. A kényszert sem szabad túlbecsülnünk, hiszen, mint említettem, az emberek nem szívesen használnak óvszert, a szegény rétegek pedig egyáltalán nem – hiszen megvenni sem tudják. Az AIDS leküzdése, ami csak óvszerrel és gyógyszerekkel lehetséges, nagyon hosszan tartó munka lesz. Csak azt mondhatom, hogy ahol mi dolgozunk, és ahol az óvszert az iskolában tanítják – Brazíliában kötelezően, (…) – ott az AIDS jelentős mértékben visszaszorul. Ha ezért a katolikus egyház megdorgálja az államot, ő felel érte. S nem tudom, hogyan vállalhatja ezt a felelősséget Isten és az emberek előtt.” (B. Zs.)

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • […] Negyven éves a Humanae vitae – A Sant’Egidio Közösség felhívása – Élet a betűk mögött – Kitüntetések – […] - -



Ajánlott cikkek: