Tanulmány

„Az isteni bölcsesség nemcsak az emberekben, hanem a teremtés egészében megnyilvánul, és egyaránt támaszkodnunk kell minden létező bölcsességére annak érdekében, hogy rátaláljunk a pusztítástól az élethez vezető utakra.”

Print Friendly, PDF & Email

Ökológia és a természet teológiája

Leonardo Boff és Mark Hathaway tanulmánya


Címkék: , , , ,

Az ökocídium fenyegetése etikai kihívás, amely arra inti az embereket, hogy gondolják újra a természettel való kapcsolatukat, vegyék észre a teremtésben megnyilvánuló isteni bölcsességet, és cselekedjenek a többi élőlénnyel együttműködve, együtt teremtve. Cikkünkben azt vizsgáljuk, miképpen van jelen Isten a teremtésben, és kapcsolatba hozzuk Isten Országának jézusi meghirdetését a teremtésben megnyilvánuló bölcsességgel. Szemügyre vesszük a posztmodern tudomány új felismeréseit, hogy jobban megértsük a kibontakozó kozmoszban megmutatkozó „uralkodó elveket és alapvető tendenciát”. Végül amellett érvelünk, hogy az emberek gyarapodhatnak ökológiai bölcsességükben, ha megnyílnak a többi lény másságára, a velük való tiszteletteljes és kreatív együttmunkálkodásra a Föld közösségének meggyógyítása, regenerálódása és teljes felszabadulása érdekében.


Forrás: „Ecology and the Theology of Nature.” Concilium 2018/5: 44–54. Teljes, szöveghű fordítás.
A szerzők: Leonardo Boff (sz. 1938) brazil katolikus teológus, a felszabadításteológia kiemelkedő képviselője. Mark Hathaway a Torontói Egyetem környezettudományi tanszékének oktatója. A szerzők közösen írt könyvének címe: The Tao of Liberation: Exploring the Ecology of Transformation (New York: Orbis Books, 2009).


I. Megnyílni a bölcsességre, megújítani a Földet: A természet teológiája

Az emberiség válaszút előtt áll. Vagy továbbhalad az egyre növekvő kizsákmányolás, egyenlőtlenség és pusztulás felé vezető úton, amely veszélyezteti mind az emberi civilizációt, mind az élet egész szövedékét, amelytől függünk; vagy választhatja ehelyett – ahogyan a Föld Charta is emlékeztet erre[1] – „a globális partnerséget is a Földdel és az egymással való törődés jegyében.”

A jelen válságnak vannak ugyan gazdasági, politikai és technikai dimenziói is, ám gyökere, az ökocídium veszélye etikai válság. Még pontosabban szólva: ökológiai és nem környezeti válság. A probléma részét képezi az is, hogy a környezetet – sőt a természetet – önmagunktól elválasztva észleljük, jóllehet valójában „a világ, amely körülfog minket, amely körülöttünk van: bennünk is van. Belőle vagyunk megalkotva; esszük, isszuk és belélegezzük; csont a csontunkból és hús a húsunkból.”[2] Ahogy Ferenc pápa figyelmeztet: nem vagyunk a Föld „birtokosai és urai”, akiket felhatalmaztak arra, hogy tetszésünk szerint kifosszuk azt;[3] ellenkezőleg: a Föld elemeiből vagyunk megformálva. Meg kell tanulnunk, hogyan tapasztaljuk meg e valóságot, és hogyan éljük meg a valódi öko-lógiát: a mi oikoszunk – közös otthonunk: a Föld – logoszát (bölcsességét).

Az otthon elsősorban azt jelenti, hogy odatartozunk valamihez, hogy valaminek a „része vagyunk”, nem pedig azt, hogy „el vagyunk választva tőle”; az otthon élőlények közössége. Ha az ökológiát átfogóan értjük, akkor nem különítjük el a „környezetet”, hanem a biotikus, társadalmi, mentális és kulturális jelenségek közötti kapcsolatok holisztikus megértésére törekszünk. Ebből a szempontból nézve az, ahogyan az emberek – különösen a leggazdagabbak és leghatalmasabbak – leuralják, kizsákmányolják és pusztítják az élő Föld közösségét, szorosan összefügg a legszegényebbek és a leginkább marginalizáltak kizsákmányolásával és elszegényedésével; az éghajlatváltozás, a környezetszennyezés és a vízhiány aránytalan mértékben sújtja a legelnyomottabb és legkiszolgáltatottabb embereket. A tény, hogy ez a patologikus rendszer (a szenvedés logosza) nagyjából az emberiség kétharmadát kirekeszti magából, miközben aláássa az élet feltételeit, jól mutatja e rendszer természetellenes jellegét. Nem lehet jövője, mert közvetlenül ellentmond otthonunk logoszának, amelynek jellemzői az egymáshoz kapcsolódás, a kozmikus szolidaritás, a kreatív kibontakozás, a diverzitás és az élet folytonos evolúciója.

Válságunk ökológiai válság, mert a kapcsolatok válsága: az emberek egymással való kapcsolatának válsága, az emberek és más élőlények kapcsolatának válsága és végső soron a mindent szerető és fenntartó Teremtővel való kapcsolatunk válsága. Teológiai értelemben az ökológiai krízis több kérdést is fölvet: Először is: miképpen van jelen Isten tevékeny módon a teremtésben? Honnan ered az uralom éthosza, és mennyiben ellentétes a posztmodern tudomány most születő új belátásaival? Hogyan szolgálhatja a kozmosz, a Föld és számtalan lényének bölcsessége az igazságosabb, fenntarthatóbb és értelmesebb életmódért folytatott küzdelmünket? És végül: hogyan tudnánk úgy ráhangolódni erre az ökológiai bölcsességre, hogy ez elősegítse a teljes felszabadulást és a Föld gyógyulását?


II. Isteni bölcsesség a teremtésben

Ahogy Ferenc pápa megállapítja, a „teremtés” jelentése tágabb, mint a „természeté”, mert Isten szerető tervével van összefüggésben, amelyben minden teremtménynek megvan a maga értéke és jelentősége.[4] Míg a teremtés egy isteni ajándék képét idézi, amely gondoskodásra ösztökél, addig a természetet (physis) – amelyet egykor az élet teremtő folyamataként fogtunk föl[5] – egyre inkább úgy érzékeljük, mint ami az emberektől elkülönült; mint ami csupán felhasználásra és fogyasztásra szolgáló energiaforrás. Pedig a kereszténységben nagy hagyománya van a teremtés olyasféle élő könyvként való értelmezésének, amely felfedi Isten természetét. Scotus azt írja, hogy a világban az „örök fény” megnyilvánul mind a „Szentíráson, mind a teremtményeken keresztül”,[6] míg Eckhart azt hirdeti, hogy „mindenben Istent kell felfognunk, hiszen Isten minden dologban benne van. Minden teremtmény telve van Istennel, és Istenről szóló könyv.”[7] Szent Bernát azt állítja, hogy „amit nem lehet a mesterektől elsajátítani, azt a fák és a kövek tanítják meg”,[8] Szent Ferenc pedig – ahogy arra a Laudato Si’ is emlékeztet – úgy beszél a többi teremtményről, köztük a napról, a holdról, a levegőről és a vízről, mint fivéreinkről és nővéreinkről. E teológiai hagyományban az egész teremtést úgy tapasztalják meg, mint amelyet átitat az isteni jelenlét. Minden teremtmény az isteni bölcsesség tanítója lehet.

Az evangéliumokban azonnal szembetűnik Jézusnak a nem-csupán-emberi-világgal ápolt kapcsolata. Jézus úgy jelenik meg előttünk, mint aki a szabadban imádkozik – kezdve a pusztában töltött 40 naptól a halála előtti éjszakáig, amelyet a Getszemáni kertben töltött –, ami arról tanúskodik, hogy az Istennel való bensőséges viszonyát a teremtés tágasságába merülve élte meg. A Galileai-tenger partján prédikáló Jézus állatokat, sarjadó növényeket és a Föld termékenységét megidéző példabeszédekben tanít.

A malkuta, ez az arám szó, melyet Jézus Isten uralmára használ, az élő Föld zöldellő, regeneratív erejének a képét idézi. Neil Douglas-Klotz megjegyzi, hogy „az ókori emberek olyan isteni minőséget láttak a földön és mindenben, ami csak körülvette őket, amely mindenütt felelősséget vállal, és azt üzeni: »képes vagyok rá«. Később azokat, akik világosan kifejezték e minőséget, természetes vezetőkként ismerték el – ők azok, akiket királynőknek és királyoknak nevezünk.”[9] A malkuta nem valamiféle helyet jelöl, hanem a kozmoszban nyilvánvaló isteni irányító elveket – olyasvalamit, ami talán a természettörvénnyel rokon; helyesebben olyasféle kreatív elv, amely az embert minden akadály ellenére is képessé teszi a cselekvésre. A dinamikus malkuta azt sugallja, hogy a teremtésben megmutatkozó életfenntartó bölcsesség maga is gyógyító energia, erő [empowerment] és regeneratív felszabadulás forrása lehet.


III. Az uralom éthosza

A keresztények jobbára az egész középkorban úgy tekintettek a Földre, mint amely bizonyos értelemben eleven, és isteni jelenléttel van átitatva. A világ lelke, az anima mundi gondolata voltaképpen közhely volt. Aquinói Tamás – Arisztotelészre támaszkodva – a természetjog fogalmát használta, hogy olyan közös etikai alapvetés mellett érveljen, amely végső soron a természet törvényszerűségeiben gyökeredzik. Noha e megközelítésnek voltak előnyei, ez a természetszemlélet a moralitás rögzített metafizikai felfogásához vezetett, amelynek értelmében az emberi természet rugalmatlan, változtathatatlan, és a teremtés sérthetetlen rendjének tükörképe. A természetet is inkább statikusnak és passzívnak vélték, nem pedig dinamikusnak és kreatívnak.

A felvilágosodás és a tudományos forradalom előretörésével az eleven, organikus kozmosz eszméje fokozatosan eltűnt. Kepler a bolygók mozgásáról írva eredetileg azt állította, hogy a planéták a „lelkük” (animas) hatására mozognak, ám ennek helyébe később az „erő” (vis) szó került. Hasonlóképpen Newton is – akit eredetileg az alkímia inspirált – olyan óraműszerű univerzumot vázolt fel, amelyet merev törvények irányítanak, és személytelen erők mozgatnak. Descartes pusztán res extensának („kiterjedt dolognak”) tekintette a természetet, hozzátéve, hogy „a természeten nem valamiféle istennőt vagy egyéb képzeletbeli hatalmat értek, hanem úgy használom ezt a szót, hogy az magát az anyagot jelenti.”[10]

A matéria [matter], amelyet egykor maternek, az Anya testének tekintettek, élettelenné vált, olyan „anyaggá” [stuff], melyet az emberek tetszésük szerint felhasználhatnak és elfogyaszthatnak. Még az állatokat is pusztán automatáknak tekintették, amelyek sem szenvedni, sem gondolkodni nem tudnak. Francis Bacon a kínzás képi világát használta a tudományos módszer leírására, hangsúlyozva, hogy a természet könnyebben felfedné a „titkait”, ha kényszerítenék és gyötörnék, „ha kiűznék természetes állapotából, összepréselnék, formába öntenék,[11] és rabszolgává tennék. Egy ilyesféle vízióban gyakorlatilag már eltávolítottak mindennemű erkölcsi korlátot a természet fölhasználásának, felélésének vagy elpusztításának útjából, hallgatólagosan engedélyt adva a kizsákmányolásra és a rombolásra. Az új természetszemlélet azonban nem légüres térben, hanem egy erőszakkal teljes kontextusban alakult ki, amelyben a nőkre boszorkányként vadásztak, és Európa megkezdte gyarmatai kiaknázását. Amint Enrique Dussel megjegyzi, a modernitás gyökereit és a modernitás filozófiájának későbbi, karteziánus ontológiai körvonalait valójában Amerika brutális meghódításában és az „én meghódítom” gyakorlatában lelhetjük fel.[12] Mindazokra, akik közvetlenebb módon függtek a földtől – a parasztokra, az őslakos népekre és a nőkre –, szintén úgy tekintettek, mint akik közelebb állnak a természethez, tehát alacsonyabb rendűek, ezzel ismét csak a kizsákmányolhatóságukat igazolva.

Milyen szerepet játszott ebben a folyamatban a kereszténység és a teológia? Lynn White némi joggal azt állította,[13] hogy a nyugati kereszténység minden vallás közül a legantropocentrikusabb. Bizonnyal igaz, hogy a Genezis első fejezetét úgy értelmezték – véleményünk szerint helytelenül –, hogy ez feljogosítja az embert a természet leigázására és uralmára. Egyszersmind az sem tagadható, hogy az egyház kivette részét a gyarmatosításból, az erőszakból, a patriarchátusból és az imperializmus akcióiból. Ezeket az interpretációkat és szerepvállalásokat Jézus üzenetének és az általa meghirdetett malkutának az elárulásaként kell felfognunk. Ugyanakkor annál világosabbá teszik, hogy mekkora szükség van olyan teológiai koncepciók artikulálására, amelyek egyértelműen válaszolnak a szegények kiáltására, valamint a Föld kiáltására; amelyek a teremtés iránti mély tiszteletet kívánják kultiválni, és támogatják azokat, akik a teljes felszabadulásért küzdenek.


IV. A géptől az eleven történetig

A 20. század eleje óta a kozmosz tudományos szemlélete a fizika, a komplexitáselmélet, az ökológia és a kozmológia új meglátásainak köszönhetően gyorsan változik. A diszkrét részecskékből álló univerzum helyett – amelyben a komplexitás a dolgok kisebb és egyszerűbb részekre bontásával válik érthetővé – a kozmosz egyre inkább kapcsolatok szövedékéből álló, dinamikus, sőt „tudatos” [mindful] egésznek mutatkozik, amely sokkal több, mint részeinek puszta összessége. Az anyagot magát már nem statikus, holt „masszának” [stuff] tekintik, inkább az energia és a relacionalitás dinamikus táncaként értelmezik. A szubatomi entitás egyszerű megfigyelése hatással van magára az entitásra; sőt a kvantum-animizmus szerint bizonyos értelemben a tudat konstruálja a valóságot.

A komplex rendszerek nemlineáris dinamikája rávilágít, miként szövődik kreativitás a kozmoszba, s ez alapján arra juthatunk, hogy a jövő mindig nyitott az új lehetőségek számára. Maga az univerzum a szüntelen kibontakozás folyamataként értendő, amely több mint 13,7 milliárd évvel ezelőtt vette kezdetét a teret, anyagot és energiát életre hívó ősrobbanással. Ha a kezdeti tágulási ráta akár egy hajszállal is gyorsabb vagy lassabb lett volna (10-59 értékkel), sohasem jöttek volna létre a csillagok. Ha a fizikai állandók csak a legcsekélyebb mértékben is eltérőek lettek volna, sohasem jöhetett volna létre az élet.[14]

A Gaia-hipotézis értelmében[15] bolygónk egy óriási szuperorganizmusra hasonlító önszabályozó rendszerként működik. Az élethez szükséges feltételek fenntartása érdekében a légkör oxigénszintjét, a bolygó felszíni hőmérsékletét és az óceánok sótartalmát egyaránt organizmusok szabályozzák. Az evolúció – bár magában foglalja a versengés dinamikáját – a szimbiogenezis kooperatív folyamataitól is függ. A biológusok a legmeglepőbb helyeken bukkannak érzékelőképességre, nemcsak az emlősök körében, hanem a poliptól a növényekig mindenütt. Az evolúció azt is nyomatékosítja, hogy az emberek bensőséges kapcsolatban vannak földi közösségünk minden más lényével. Noha egyedülálló és különleges képességeink vannak, életünk fenntartását illetően más teremtményektől – még a bennünk élő baktériumoktól is – függünk. Valójában tudjuk, hogy az élet feltételeit csupán számtalan élőlény nagylelkűségének köszönhetjük. Az egész teremtés – különösen az eleven földi közösség – olyan szimfónia, amelynek mi csupán egy részlete vagyunk. Ennek fényében pedig az, hogy elpusztítjuk az ősrégi esőerdőket, hogy egész hegyeket hordunk el a szén kiaknázása érdekében, hogy szennyezzük az óceánokat, vagy hogy megöljük a földműveseket földjük megkaparintása céljából – mindez nem más, mint szentségtörés.

Nem egy halott dolgokból vagy „természeti erőforrásokból” álló mechanisztikus világban élünk tehát, hanem egy fejlődésben lévő, kreativitással, elmével és élettel teli kozmoszban. Brian Swimme egyetlen sorban foglalja össze a világegyetem meglepő történetét: „veszed a hidrogéngázt, és magára hagyod, az pedig rózsabokrokká, zsiráfokká és emberekké alakul.”[16] A hit szemével csodálatosnak tarthatjuk ezt a történetet. A kozmosz hódolatot, áhítatot vált ki, valamint a lehetőségek gazdagságának érzését, amely képessé tesz minket arra, hogy észrevegyük a már köztünk lévő malkuta kibontakozását és a teljes felszabadulásra vonatkozó ígéretét.

A világegyetem története nem determinisztikus, és nem is véletlenszerű, hanem inkább valamiféle vonzalom alapján tájolódó kreatív fejlődés jellemzi, amely ugyan nem igazodik sem egy végleges tervhez, sem egy vázlathoz, ám az értelem vagy cél mélyebb jelentését tárhatja fel. Swimme és Berry a kozmogén princípium fogalmi keretei között beszélnek erről: e princípiummal a kozmosz azon tendenciáját ragadják meg, amely az egyre teljesebb közösség, egyre nagyobb differenciálódás és kreativitás felé mutat: ezek „minden létező uralkodó elvei és alapvető irányultsága”.[17] E minden komplex rendszerben megmutatkozó tendenciák talán az érett ökoszisztémákban, például az esőerdőkben láthatók a legvilágosabban, ahol a biodiverzitás növekedésével a kölcsönös függés és a közösség is teljesebbé válik, miközben fejlődik a rendszernek az a képessége is, hogy változást indukáljon, illetve reagáljon a változásra. Hasonlóképpen magát a felszabadítás folyamatát is olyan mozgásfolyamatként foghatjuk fel, amely az egyre gazdagabb közösség (a másokkal – emberekkel és nem emberekkel – harmóniában és igazságosan élt élet), a sokféleség (a világ észlelésének és a világban való létnek különböző módjai iránti tisztelet és nagyrabecsülés), valamint az önszerveződés (az értelem, a cél, a kreativitás és a mélység keresése) felé tart.


V. Megnyílni a Föld bölcsessége előtt

Vajon hogyan találhatnánk meg a módját – túl a tudomány felismerésein –, hogy a kozmoszban, a Földön és az élet számtalan formájában rejlő isteni bölcsességből merítsünk? Hogyan tanulhatjuk meg, hogy megnyíljunk e létezők hangjára, engedjük magunkat általa vezetni, és együttműködjünk vele, hogy a Föld közösségeként igazságosabb, fenntarthatóbb és értelmesebb életmódot teremtsünk?

Bár a bölcsességet nem egyszerű definiálni, értelmezhetjük mély, tapasztalati (vagy szívbeli) tudásként, amely az embert képessé teszi arra, hogy – az adott kontextusnak megfelelően – felismerje a minden élet közös javát előmozdító tevékenységeket. A bölcs embereket alázat, nyitottság, együttérzés, nagylelkűség és megfontoltság jellemzi, melyek segítségével képessé válnak a komplexitás kezelésére, az átfogóbb mintázatok meglátására és az alkotó potenciál észlelésére. Különösen fontos a bölcsesség válságos időkben, amikor nehéz észrevenni az ökológiai regenerációhoz és a kollektív jóléthez vezető egyértelmű utat. Emberi lényekként nem szabad elfelejtenünk, hogy az isteni bölcsesség nemcsak az emberekben, hanem a teremtés egészében megnyilvánul, és egyaránt támaszkodnunk kell minden létező bölcsességére (és az emberi kultúrák sokféleségére is) annak érdekében, hogy rátaláljunk a pusztítástól az élethez vezető utakra.

Héberül és arámi nyelven a bölcsesség – hochma – „az isteni mintázatok és erők élő ismeretét” jelenti, s azt az elképzelést fejezi ki, hogy szent motívumok, energiák vagy intenciók „rejlenek a felszíni jelenségek mögött”, amelyeket a bölcsnek fel kell fedeznie.[18] Hasonlóképpen Panikkar azt írja, hogy tanulnunk kell a Föld bölcsességéből, „amely akkor tárul fel előttünk, ha megnyílunk a megértésére, [és] annak a bűvöletében maradunk, amit feltár előttünk”.[19]Ez konkrétan azt jelenti, hogy időt kell szánnunk arra, hogy még a legfinomabb gesztusokon keresztül is meghalljuk, megfigyeljük és érezzük más lények – akár a legkisebb rovarok vagy a legnagyobb fák – „szavait” is. Végső soron ez magában foglalja a szeretetteljes azonosuláson és a közösségen alapuló „szimpatetikus észlelés”[20] művészetének megtanulását, amelyben az „én és a nem-én” a tapasztalás pillanatában azonossá válnak egymással:[21] ilyenkor hagyjuk, hogy a másik mássága belénk hatoljon, és átalakítson minket. Ez a fajta misztikus közösség, amikor engedjük, hogy egy másik lény áthasson bennünket, nem fúziót jelent, hanem inkább a létezés mélységesen interszubjektív cseréjét, amelyben összefonódunk a másikkal anélkül, hogy elveszítenénk a különbözőségünket.

Jézus valami ilyesmire utalhatott a harmadik boldogmondásban (Mt 5,5), amelyet az arámi nyelvből így adhatnánk vissza: Gyümölcsözőek, akik lággyá tettek minden belső merevséget; ők öröklik a föld fizikai erejét és vitalitását. A l’makikhe szó, melyet gyakran „szelídnek” fordítanak, azt a képet közvetíti, hogy valaki meglágyított valamilyen belső keménységet, és elengedte az elfojtott vágyakat. Ezt úgy érthetjük, hogy felhagyott az addiktív viselkedésmódokkal, ideértve a szükségtelen fogyasztás utáni vágyat is. A nertun (örököl) szó azt rejti magában, hogy egy kölcsönösen hatékony erő mélységes forrásából részesülünk. A meglágyulás megnyit bennünket arra, hogy a transzformatív energia mély forrásából merítsünk: „Isten az egész természeten, minden földi dolgon keresztül cselekszik.”[22] Megújulnak belülről, akik meglágyítják ezeket a belső merevségeket, és magának a Földnek az élő ereje fogja betölteni őket. Ez a kép azt sugallja, hogy újra mélyen összekapcsolódunk a Föld közösségével, harmóniába kerülünk a más lényekben rejlő bölcsességgel és energiával, és velük összhangban cselekszünk a gyógyulás érdekében.

Konkrétan ilyesféle harmonikus és termékeny cselekvéssel találkozunk az ökológiai megújulás olyan gyakorlataiban, mint a kínai Lösz-fennsík helyreállítása,[23] a szintrópikus agrárerdészeti projekt Brazília északkeleti részén,[24] a termőföldek regenerálása a Száhel-övezetben[25] Yacouba Sawadogo révén, valamint a Chikukwa permakultúra-projekt Zimbabwében.[26] Mindezekben az esetekben, amelyekben az emberek alázatosan, érzékenyen, intelligensen és együtt teremtve dolgoznak a talaj mikroorganizmusaival, a rovarokkal, a növényekkel és az állatokkal, jelentősen felgyorsultak az ökológiai gyógyulási folyamatok, olykor még a helyi éghajlat is megváltozott, és helyreállt az elpusztított esőerdő. Ezek a folyamatok gyakran még az emberi közösségek regenerálásához, a szolidaritás megteremtéséhez és az igazságos és fenntartható megélhetési mód kialakításához is hozzájárultak. Ezekben az esetekben azonban az emberek más élőlények munkálkodása nélkül soha nem tudták volna elvégezni e feladatokat. A Föld nagyobb közösségével kölcsönösen és bölcsen együttműködve sok mindent el lehet érni, ami egyébként lehetetlennek tűnhet.


VI. A regeneráció és a felszabadítás felé

Végül pedig: arra vagyunk elhívva, hogy elköteleződjünk Thomas Berry állítása mellett, mely szerint a világegyetem – különösen a földi közösség – „szubjektumok közössége és nem objektumok gyűjteménye”,[27] a kozmosz pedig „nem más, mint ami által Isten jelenleg kinyilatkoztatja magát számunkra […]. Maga a világegyetem az elsődleges szent közösség”.[28] Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden Isten. De Isten benne van mindenben, és minden Istenben van. Isten a teremtés puszta aktusa által nyomot hagy minden lényen, isteni jelenlétét és bölcsességét minden teremtményben kinyilvánítva.

Isten és a világ különbözőek – az egyik nem a másik –, de nincsenek elválasztva egymástól, sem egymásból kizárva. Mindkettő nyitott a másik felé oly módon, hogy elválaszthatatlanul összekapcsolódnak egymással, és át vannak itatva a másikkal. Ha különbözőek is, képesek kommunikálni egymással, és a közösség és a kölcsönös jelenlét által egységet alkotnak. Egyszersmind az összes lény képes más lényekkel kommunikálni és áthatni a másikat, és amennyiben ezt teszik, valamit megérintenek az isteni lényegből és bölcsességből.

A Föld közösségének egyszerű tagjaiként és állampolgáraiként indultunk útnak, majd megpróbáltunk fájdalmasan elszakadni – most ismét visszatérünk ebbe a közösségbe, feladva az elkülönültség érzését, s közben megőrizve különbözőségünket is, ideértve az önreflexió képességét is. Más organizmusokhoz hasonlóan mi sem csupán egy differenciálatlan háló fonalai vagyunk, hanem saját belső terekkel és életvilággal rendelkező szubjektumok. Nem pusztán a Földön élünk, hanem a Föld közösségének részét alkotjuk. A Föld egyik aspektusa vagyunk, amely fejlődésének ebben a szakaszában elkezdett érezni, gondolkodni, szeretni, tiszteletet táplálni és gondoskodni. Az ember [human] szó a humuszból származik, amely azt jelenti: termőföld. Hasonlóképpen a héberben az adam (ember) szó – amely az adamah-ból jön – talajt jelent. A Föld termékeny talajának vagyunk a gyümölcse. Arthur Waskow magyarázata szerint ez arról tanúskodik, hogy az emberek éppúgy össze vannak szőve a Föld talajával, amiképpen az isteni lehelet (az „ah” hang az adamah utolsó szótagjában) is internalizálódott, és immanenssé vált számukra.[29] Jóllehet az emberek egyedülálló adottságokkal, képességekkel és felelősségekkel rendelkeznek, nagyon is részei a Földnek, amelyből formálódtak.

Csak akkor remélhetjük, hogy meggyógyíthatjuk a Földet, s továbbhaladhatunk az isteni malkuta felszabadító víziója felé, ha képessé válunk a szeretet, a gondoskodás és az együttérzés etikájának kidolgozására – egy olyan etikáéra, amely tiszteletben tartja és nagyra becsüli a Föld közösségének mindahány hangját és lényét. Ha meg tudunk nyílni az eleven teremtmények milliárdjaiban és a kultúrák diverzitásában megnyilvánuló isteni bölcsességre, ha megtanulunk tudatosan részt venni a gazdagabb sokféleség, bensőségesség és közösségiség felé vezető mozgásfolyamatban, akkor közelebb kerülünk Istennek a szabadulásra vonatkozó ígéretéhez és a Föld gyógyulásához.

(Fórizs Judit fordítása)


[1] Earth Charter Initiative, The Earth Charter. San José, Costa Rica: The Earth Charter Initiative, 2000. http://www.earthcharterinaction.org/content/pages/read-the-Charter.html.

[2] W. Berry. Sex, economy, freedom, and community: Eight essays. New York: Pantheon Books, 1993. 34.

[3] Ferenc pápa. Laudato Si’ kezdetű enciklikája közös otthonunk gondozásáról. 2. §. Budapest: Szent István Társulat, 2015.

[4] Ferenc pápa. Laudato Si’ kezdetű enciklikája közös otthonunk gondozásáról. 76. §. Budapest: Szent István Társulat, 2015.

[5] A. Fisher. Radical ecopsychology: Psychology in the service of life. Albany: SUNY Press, 2002. 99.

[6] G. Tanzella-Nitti. „The two books prior to the scientific revolution.” Perspectives on Science and Christian Faith 57 (2005): 235–45. 238.

[7] M. Fox. Meditations with Meister Eckhart. Santa Fe: Bear, 1982. 14.

[8] E. Churton. The early English Church. London: James Burns, 1840. 333.

[9] N. Douglas-Klotz. Prayers of the cosmos: Meditations on the Aramaic words of Jesus. San Francisco: Harper & Row, 1990. 20.

[10] R. Descartes. Le monde ou le traité de la lumière: Nouvelle édition augmentée. Paris: Arvensa Editions, 2015. 38.

[11] F. Bacon. The great instauration. Jersey City: Start Publishing, 2012.

[12] E. Dussel – G. Maceoin. „1492: The discovery of an invasion.” CrossCurrents 40:1 (1991): 437–52. 442.

[13] L. White Jr. „The historical roots of our ecologic crisis.” Science 155 (1967): 1203–7.

[14] S. Hawking. A brief history of time. New York: Bantam Books, 1998.

[15] J. Lovelock. Gaia: A new look at life on Earth. Oxford: Oxford University Press, 2000.

[16] B. Swimme. „Comprehensive compassion.” What is Enlightenment? Magazine. 2001. 40. http://thegreatstory.org/SwimmeWIE.pdf.

[17] B. Swimme – T. Berry. The universe story: From the primordial flaring forth to the ecozoic era – a celebration of the unfolding of the cosmos. San Francisco: HarperSan Francisco, 1992. 70.

[18] M. Ferrari – A. Kahn – M. Benayon – J. Nero. „Phronesis, sophia, and hochma: Developing wisdom in Islam and Judaism.” Research in Human Development 8:2 (2011): 128–48. 129.

[19] R. Panikkar. „Ecosophy.” The New Gaia 4:1 (1995): 2–7. 2.

[20] L. Sewall. Sight and sensibility: The ecopsychology of perception. New York: J.P. Tarcher/Putnam, 1999.

[21] M. Berman. The reenchantment of the world. Ithaca: Cornell University Press, 1981. 62.

[22] N. Douglas-Klotz. Prayers of the cosmos: Meditations on the Aramaic words of Jesus. San Francisco: Harper & Row, 1990. 54.

[23] J. D. Liu. „Restoring the earth – Loess plateau.” 2013. https://www. youtube.com/watch?v=rf2WXYvlv0Y.

[24] E. Götsch. „Project.” Agenda Götsch. 2015. http://agendagotsch.com/ project/.

[25] D. Ericksen. „The man who stopped the desert: What Yacouba did next.” Washington: Worldwatch Institute, 2013. http://blogs.worldwatch.org/nourishingtheplanet/the-man-whostopped-the-desert-what-yacouba-did-next/

[26] T. Leahy. „The Chikukwa permaculture project (Zimbabwe) – the full story.” Permaculture News. 2013. http://permaculturenews.org/2013/08/15/thechikukwa-permaculture-project-zimbabwe-the-full-story/.

[27] T. Berry. The great work: Our way into the future, New York: Bell Tower, 1999. 82.

[28] T. Berry – T. E. Clarke – S. Dunn – A. Lonergan. Befriending the Earth: A theology of reconciliation between humans and the Earth. Mystic: Twenty-Third Publications, 1991. 16.

[29] A. O. Waskow. „Sacred earth, sacred earthling.” Gnosis. 1994. 58–62.

Print Friendly, PDF & Email

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: