A tapasztalat azt mutatja: a péteri szolgálat a mai katolikus egyházban olyan kihívást jelent, amely bárkit megváltoztathat. Aki progresszív bíborosként ment a konklávéra, az konzervatív pápaként jöhet ki onnan (Montini – VI. Pál). Aki konzervatívként ment a konklávéra, az progresszív pápaként jöhet ki (Roncalli – XXIII. János).
Ha valaki önhitten autarkiában él egy korlátozott univerzumban, ahol azt hiszi magáról, hogy mindent ural, akkor megfelelhet ugyan a normalitás meg a társas kapcsolatra készség minden ismérvének, büszkélkedhet a legkülönfélébb hovatartozásokkal, beleértve a vallási és egyházi kapcsolatokat is, de mégiscsak egy „vámpír”
„Szomorúan vettem tudomásul és nem értem a római tárgyalások eredményét. A pápa elítéli azt az embert, akit nem hallgatott meg. A római mondás »audiatur et altera pars« (hallgattassék meg a másik fél is) nem érvényes a pápai Rómában.”
…egyre világosabbá válik számomra, hogy ez a Jézus az egyház számára nem egyszerűen a „katolikusság kialakult valóságának” (Ratzinger) a megerősítése, hanem új meghívás és kihívás. Az egyházakban domesztikált Jézus gyakran egyenesen a vallási-politikai rendszernek, e rendszer dogmájának, kultuszának, egyházjogának mindent igazoló képviselőjeként jelent meg; (…) Mi mindent kellett az egyházban és a társadalomban a kereszténység kétezer éve során legitimálnia és szentesítenie! Mennyire gyakran hivatkoztak rá keresztény uralkodók és egyházfejedelmek, keresztény pártok, osztályok és fajok! Milyen furcsa eszmékhez, törvényekhez, hagyományokhoz, szokásokhoz, intézkedésekhez használták fel!” Ezért kellene emlékeznünk rá, a valódi emberre, Jézusra, aki az egész egyház előtt létezett.
2021. április 6-án meghalt a tübingeni egyetem világszerte ismert professzora, a svájci származású és állampolgárságú Hans Küng. Munkásságát sokan és sokféleképpen értékelték. Egyesek a „jövő katolikusának” tartották, mások csak az egyházi, főként a pápai intézményrendszer kritikusát, megint mások a világvallások közti megbékélés megteremtésének fáradhatatlan munkását, harcosát látták benne.
Személyében a 20. század egyik legjelentősebb katolikus teológusa távozott közülünk. Balogh Vilmos Szilárd tanulmánya a magyar teológia szövegkörnyezetében páratlan kezdeményezés: Küng teljes pályaképének áttekintésére vállalkozik. Az írást folytatásokban közöljük.
Vannak, akik egyszerűen csak örömüket lelik abban, hogy a régebbi rítus szerinti misén vesznek részt, és nem vezérli őket semmi más cél. Az Egyház egészét tekintve azonban az, hogy a régebbi rítus számára nagyobb tér nyílt, elmélyülő konfliktusokhoz és az eucharisztia politizálásához vezetett. A tradicionalista mozgalmak már hosszú ideje szélsőséges jobboldali és tekintélyelvű politikai rezsimekhez kötődtek.
A katolikus egyház jobbszárnyával folytatott színjáték már több mint ötven éve tart. Ez alatt az idő alatt a pápák – VI. Páltól II. János Pálig, és különösen XVI. Benedekig – minden követ megmozgattak, sőt még a hagyományt és az észérveket is csűrték-csavarták, hogy a tradicionalistáknak különleges engedményeket biztosítsanak. A jobboldal viszont minden egyes alkalommal ellenállással vagy lázadással felelt.
A konstantini kor csodálatos vívmányát adta nekünk egyfajta „keresztény világnak”. De a keresztény világ nem az egyház: ez a megkülönböztetés bizonyára nehezen alkalmazható doktrinális és intézményi területen, mégis sürgősen meg kell tenni egy olyan világban, amelynek emberi dimenziói minden oldalról túlmutatnak a Nyugat határain, és amelynek történelme határozottan kivezet bennünket a konstantini kereszténységből.
A vallás újrafogalmazása, identitárius védekezés, populista kísértés… Olivier Roy azt vizsgálja, ami az iszlámmal kapcsolatos vitákban kimondatlan maradt: mi a vallás és a kereszténység helye szekularizálódott társadalmainkban?
2021. április 6-án 93 évesen eltávozott közülünk Hans Küng katolikus pap, tübingeni egyetemi tanár, a katolikus teológia II. Vatikáni Zsinat utáni megújulásának egyik legkiválóbb és minden bizonnyal legismertebb képviselője.
Jézus Istenből, Isten radikálisan felfogott élettelisége felől magyarázza az életet. És a feltámadást nem apokaliptikus módon fogja fel: a feltámadásba vetett reménye teljes egészében abba az összefüggésbe illeszkedik, amelyet őseredeti tapasztalata és üzenete hív létre, és amelyben az élőként jelenvaló Isten már most arra törekszik, hogy jóságával, amely mindenkihez elér, áthassa az emberek életét (miként a kovász a lisztet, a só az ételt, a fény a sötétséget), s hogy vétkükben és halálukban se hagyja elveszni, hanem óvja és megtartsa őket.
3 hozzászólás