Hírek

„A pszichoanalízis előtérbe kerülése olyan életrajz-központúságot eredményezett, amely semmit sem bocsát meg: a bűnössé nyilvánításnak nem szakad vége. Manapság ritka portéka a feledés. Másfelől a píszí, a politikai korrektség társadalmában élünk, s az egyetlen megmaradt vallási fétis a tömegkommunikáció. Amely azonban felfalja saját gyermekeit, mint minden forradalom.”

Pápa ez?

Beszélgetés ELMAR SALMANN bencés szerzetessel

Mérleg Online — 2013 07. 04.
Címkék: Elmar Salmann, II. János Pál pápa, Il Foglio, Jorge Mario Bergoglio, Marco Burini, XVI. Benedek pápa

Az Il Foglio című lap internetes kiadásában 2013. április 22-én Marco Burini közölt telefonos interjút Elmar Salmann OSB filozófussal és teológussal – a vesztfáliai Gerleve apátságából –, akit így mutat be: „szerte a világon azon kevés tehetség egyike, aki a teológiát szakavatottan elegyíti a filozófiával, az irodalommal, a történelemmel, a művészettel és a pszichoanalízissel”. A római Szent Anzelm bencés egyetem volt professzora szerint „lezárulóban van az az egyházi korszak, amely a napóleon utáni érával vette kezdetét. A 19. században, a feudalizmust ért trauma után a katolicizmus antimodern ideológiára épülő modern szervezetként alakul újjá. Központosított, hatékony szervezetként, amelyben új kongregációk, szerzetesi intézmények és laikus egyesületek születnek, egyházmegyék és szemináriumok szerveződnek, s főként amelyben központi szerepet kap a pápaság: a tévedhetetlenség dogmája (1870) a pápa apoteózisa. Mindez a korabeli nacionalizmussal ellentétes tendenciaként bontakozik ki.” Ez az időszak napjainkra kimerítette tartalékait: Európa meghatározó szerepe a múlté, a kultúrák sokfélesége nem egységesíthető többé. Nyilvánvaló, hogy a római kúria már nem képes uralni a valóság új, világméretű dimenzióit. A pápaság lassú átalakulásának vagyunk tanúi: amint már XXIII. Jánosnál látható volt, jogi, kormányzati és szakrális tekintélyből szimbolikus, karizmatikus, a média által közvetített jelenséggé lesz. Benedek pápa visszalépése és Ferenc pápa dolce stil novo-ja egyaránt ennek az átalakulásnak a sűrített megnyilvánulása.”

A szemünk előtt zajló átmenet egy másik, spirituális mozzanata azokkal a  szerezetesrendekkel függ össze, amelyeket „két pápa is táncba hívott”: a bencéseket, a ferenceseket és a jezsuitákat. „Három különböző életformáról van szó. Az a tény előbb egy platonikus filozófiát űző pápa Benedek, majd egy jezsuita Ferenc nevét választotta, új értelemösszefüggések létrejöttét jelzi. Ebben olyan eszmények keverednek, amelyek egytől-egyig a Ferenc pápa által erősen hangsúlyozott szegénység különböző formáihoz kapcsolódnak.” Nem árt hangsúlyozni, hogy „a bencés életre a kezdet kezdetén nem volt jellemző a „spirituális ragyogás. Sokkal inkább egyfajta  szükségállapot jelzése volt a római birodalom széthullásának korszakában. Szent Benedek azoknak szándékozott iskolát alapítani, akik kezdzők voltak a lelki életben. Olyan műhely lebegett a szeme előtt, ahol jó kézművesek módjára használják az eszközöket.” A nagy népvándorlás korában rendet szabott a térnek és az időnek, így teremtette meg coram Deo – Isten színe előtti – élet lehetőségét. Személyében a Közel-Keletről importált szerzetesi eszmény józan késő római formája ölt testet. Szent Benedek abban is nagy, hogy művészi módon egyesíti a különböző spiritualitások és szerzetesi gyakorlatok fő összetevőit: lemásolja, ami megfelel a céljának – ez is alázatos tett.”

A második archetípus Assisi Szent Ferenc. „A ferences lelkiség a mezítelen, főként a jászolban fekvő és a kereszten meghaló Krisztus követése: az életnek ezekben a stádiumaiban Isten minősített módon van jelen. Az egész élet és a természet is az átmenetnek ezekhez az alaphelyzeteihez igazodik: az isteni jelenlét jelképe. A természet az alázatos Isten jelenlétéről beszél.” Az assisi bazilikában, Giotto freskóján „Ince pápa rémálmot lát: a széthulló egyházat és egy prófétai alakot, aki megmentheti”, s „a látszólag hatalmas, belsejében viszont válságban lévő egyházat a mezítelen próféta építi újjá”.

Az előttünk zajló átmenet harmadik archetípusa Loyolai Szent Ignác és remek találmánya: a Jézus-társaság. „Egy nemkülönben nehéz átmeneti korszakban, a reneszánsz és a reformáció között a jezsuitákat egy kiszolgált, bicegő lovag intuíciója hívja létre”. Ignác nagy kísérletre vállalkozik: megírja lelkigyakorlatos könyvét, amelynek célja: a lélek nyugtalansága közepette megtalálni Isten akaratát és összevetni azt Jézus életének különböző állapotaival. Olyan rend születik, amely nem elzártan él, nem visel szerzetesruhát, és tagjai készek a világ végére is elmenni”. Most egy latin-amerikai jezsuita szállt tengerre, hogy „a vén Európában kössön ki, s a szegénység, a mezítelenség útját jelölje ki egyházában, amely még hatalmas, de ragyogása már megkopott. Úgy tűnik, a szegénységet ma nem spirituális eszményként kellene megélnünk, hanem konkrét kiindulópontként: mint mindennapi életünk valóságát.” „Mennyire szeretném, ha az egyház szegény volna és a szegényekért élne” – kiáltott fel Ferenc pápa három nappal megválasztása után a világ minden tájáról összegyűlt újságírók előtt. Utána pedig többször is hangsúlyosan szólt a „perifériákról”, a legutolsók szolgálatáról. Nagycsütörtökön egy római börtönben fiatalkorú rabok lábát mosta meg. Nem mulasztja el, hogy irgalomról és gyengédségről beszéljen. Salmann szerint ez lehet a válasz arra, hogy az egyház elveszítette hatalmát, sebezhetővé vált és viták kereszttüzébe került. Azt a stílust keresi, amellyel a demokratikus, soknézőpontú és globális társadalomban képviselheti Krisztust. „Mintha Benedek pápa magányba vonulásának és Ferenc pápa beiktatásának prófétai gesztusai az egyháznak erre a helyzetére akarnának rámutatni;  mintha ezt kívánnák értelmezni és ígéretes kairosszá változtatni. Még nem tudni, hogy a gesztusokból születik-e politikai stratégia, de a jövő kapuja nyitva áll, vagy legalábbis megnyílt valamennyire.”

Bergoglio pápa szemlátomást jól érzi magát hivatalában: oldott személyiség, nem úgy, mint félénk elődje. „Nem véletlen, hogy a közvélemény azonnal ráérzett erre. A jezsuiták két lábbal állnak a világban. Annak idején újra feltalálták a színházat, ma a katolicizmuson belül azon kevesek közé tartoznak, akik valóban ismerik a tömegkommunikáció nyújtotta lehetőségeket és visszafogottan bánnak velük. A becsületes színlelés mesterei, célratörőek. (…) Némiképp paradox helyzet, hogy az egyház akkor bízza magát egyikükre, amikor véget ért a modernség korszaka. A jezsuiták a modernitás nagy tanítómesterei voltak. Ma valójában egyik nagy szerzetesrend sem örvend jó egészségnek: sem a bencések, sem a ferencesek, sem a jezsuiták”, mégis képesek pozitív üzenetet küldeni a világnak. „Ami Ferenc pápát illeti, kérdés, hogy stílusa kiállja-e az idő próbáját. Nem feledhető, hogy a szertartás humanizálása csapdát is rejt. A »jó estét« tízedszerre már semmit sem jelent, az egyszerűség megnyilvánulásai banalitásba fulladhatnak. Ratzinger az ellenkezőjét kockáztatta: az ő korszaka a túlstilizált gesztusok korszaka volt. Előzőleg pedig II. János Pál mindent a színészi karizmára tett fel: nagy mutatványos volt”.

A szegénység-diskurzus nem pusztán a teológia és a spiritualitás különleges témája, hanem valódi locus theologicus: stílus, átfogó látásmód, a keresztény misztérium átélésének és meggondolásának, a világot megtermékenyítő jelenlétének közösségi alapja. A szimbolikus és bölcsességi alapzaton nyugvó monasztikus teológia a kolostori élethez, a misztikus teológia pedig az isteni jelenlét megtapasztalásának sajátos formáihoz kapcsolódott. Az egyetemi teológia egészségtelen mértékű uralmának évszázadai után a keresztény életgyakorlat és a teológiai gondolkodás más típusai kerülnek felszínre – ezeket ma leginkább a közösségi tapasztalatból ismerjük. Lényegében már ilyesféle volt a ferences teológia és a fiatal Ignác gondolkodása.”

A pápaság átalakulása a túlnyomóan jogi formától a döntően karizmatikus forma felé nem csupán kellemes következményekkel jár. Salmann szerint „túlzottan érdeklődni kezdünk az egyes pápák vagy püspökök személyisége és életrajza iránt.” A csillapíthatatlan biografizmus személyi kultuszhoz vezet, de éppígy a személy gyors befeketítésével is együtt jár, különösen egy olyan korban, amely ismeri ugyan a könnyű ítélkezést, de nem ismeri a megkönnyebbítő felejtést, a múló időt, az alakuló ember pozitív újjáértékelését. Ma akkor is mindent feltárnak és lemeztelenítenek, ha megváltoztak az idők és a körülmények, és a személy is megváltozott. A közszereplők megítélésében nem ártana csipetnyi szemérem, nagylelkűség és méltányosság”.

„Csakugyan, mindenki nekiállt, hogy átvilágítsa Bergoglio pápa múltját, de mérlegelnünk kellene, hogy mennyit számít az életrajza és mennyit mai cselekvése a  kegyelem állapotában, ha lehet még így mondani – veti fel a kérdező

újságíró. – Volt idő, amikor kegyelmi állapotról és a szerep szentségéről beszéltek, ma azonban se híre, se hamva az officium, a hivatal tiszteletének, amelyről Cicero és Szent Ambrus beszélt. Így üt vissza a bármely közszereplőre a karizma és az életrajz túlhangsúlyozása.” Salmann szerint „a munus, a hivatali rang problémája minden olyan intézményt érint, amely tiszteletet követel önmagának – mint intézménynek. Vannak persze szürke zónák: sokan visszaélnek a mentelmi joggal, utóbbinak azonban volt értelme: valamennyire szavatolta a közszereplők sérthetetlenségét. A pszichoanalízis előtérbe kerülése olyan életrajz-központúságot eredményezett, amely semmit sem bocsát meg: a bűnössé nyilvánításnak nem szakad vége. Manapság ritka portéka a feledés. Másfelől a píszí, a politikai korrektség társadalmában élünk, s az egyetlen megmaradt vallási fétis a tömegkommunikáció. Amely azonban felfalja saját gyermekeit, mint minden forradalom.”

A karizma és a hivatal kettőssége a pápaság intézménye szempontjából is döntő jelentőségű. „Bergogliót a karizmatikus gesztus élteti, ennek azonban magatartássá és stratégiává kell változnia. Ő egyelőre taktikus – a tactus, a tapintás, a szituatív érzékenység értelmében –, de a továbbiakban stratégiára lesz szükség, ami nem más, mint hosszú távú gondolkodás és politikai folyamat.” Bergoglio cselekvésmódja „éppoly elbűvölő, mint amilyen kockázatos: a pápa, akit Ferencnek hívnak, avagy az intézmény, amely a karizma nevét veszi fel. Szikra vagy rövidzárlat? Az ember, akit »a világ végéről hoztak ide«, különös hibrid: mintegy megszemélyesíti azokat a lépéseket és átmeneteket, amelyeket napjainkban él át kereszténység. Érzésem szerint ferences viselkedése – a dolgok egyszerű, felhajtás nélküli megközelítése – abból a szándékából fakad, hogy jezsuita lényét hozzáigazítsa a jelenkor követelményeihez. Látta azt a fényképet, amely a metrón készült róla? Inkább ferences, mint jezsuita természetességről árulkodik. Belebámul a gépbe, ahogy mindani szokás, de arckifejezése megfoghatatlan. Talán nem pontosan az őt megörökítő objektív felé néz, hanem kicsit följebb és távolabbra. Talán azt nézi, ami vár rá. Ami ránk vár.” (Mérleg) ,

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján