Hírek

„A pszichoanalízis előtérbe kerülése olyan életrajz-központúságot eredményezett, amely semmit sem bocsát meg: a bűnössé nyilvánításnak nem szakad vége. Manapság ritka portéka a feledés. Másfelől a píszí, a politikai korrektség társadalmában élünk, s az egyetlen megmaradt vallási fétis a tömegkommunikáció. Amely azonban felfalja saját gyermekeit, mint minden forradalom.”

Pápa ez?

Beszélgetés ELMAR SALMANN bencés szerzetessel


Címke: , , , , ,

 

Az Il Foglio című lap internetes kiadásában 2013. április 22-én Marco Burini közölt telefonos interjút Elmar Salmann OSB filozófussal és teológussal – a vesztfáliai Gerleve apátságából –, akit így mutat be: „szerte a világon azon kevés tehetség egyike, aki a teológiát szakavatottan elegyíti a filozófiával, az irodalommal, a történelemmel, a művészettel és a pszichoanalízissel”. A római Szent Anzelm bencés egyetem volt professzora szerint „lezárulóban van az az egyházi korszak, amely a napóleon utáni érával vette kezdetét. A 19. században, a feudalizmust ért trauma után a katolicizmus antimodern ideológiára épülő modern szervezetként alakul újjá. Központosított, hatékony szervezetként, amelyben új kongregációk, szerzetesi intézmények és laikus egyesületek születnek, egyházmegyék és szemináriumok szerveződnek, s főként amelyben központi szerepet kap a pápaság: a tévedhetetlenség dogmája (1870) a pápa apoteózisa. Mindez a korabeli nacionalizmussal ellentétes tendenciaként bontakozik ki.” Ez az időszak napjainkra kimerítette tartalékait: Európa meghatározó szerepe a múlté, a kultúrák sokfélesége nem egységesíthető többé. Nyilvánvaló, hogy a római kúria már nem képes uralni a valóság új, világméretű dimenzióit. A pápaság lassú átalakulásának vagyunk tanúi: amint már XXIII. Jánosnál látható volt, jogi, kormányzati és szakrális tekintélyből szimbolikus, karizmatikus, a média által közvetített jelenséggé lesz. Benedek pápa visszalépése és Ferenc pápa dolce stil novo-ja egyaránt ennek az átalakulásnak a sűrített megnyilvánulása.”

A szemünk előtt zajló átmenet egy másik, spirituális mozzanata azokkal a  szerezetesrendekkel függ össze, amelyeket „két pápa is táncba hívott”: a bencéseket, a ferenceseket és a jezsuitákat. „Három különböző életformáról van szó. Az a tény előbb egy platonikus filozófiát űző pápa Benedek, majd egy jezsuita Ferenc nevét választotta, új értelemösszefüggések létrejöttét jelzi. Ebben olyan eszmények keverednek, amelyek egytől-egyig a Ferenc pápa által erősen hangsúlyozott szegénység különböző formáihoz kapcsolódnak.” Nem árt hangsúlyozni, hogy „a bencés életre a kezdet kezdetén nem volt jellemző a „spirituális ragyogás. Sokkal inkább egyfajta  szükségállapot jelzése volt a római birodalom széthullásának korszakában. Szent Benedek azoknak szándékozott iskolát alapítani, akik kezdzők voltak a lelki életben. Olyan műhely lebegett a szeme előtt, ahol jó kézművesek módjára használják az eszközöket.” A nagy népvándorlás korában rendet szabott a térnek és az időnek, így teremtette meg coram Deo – Isten színe előtti – élet lehetőségét. Személyében a Közel-Keletről importált szerzetesi eszmény józan késő római formája ölt testet. Szent Benedek abban is nagy, hogy művészi módon egyesíti a különböző spiritualitások és szerzetesi gyakorlatok fő összetevőit: lemásolja, ami megfelel a céljának – ez is alázatos tett.”

A második archetípus Assisi Szent Ferenc. „A ferences lelkiség a mezítelen, főként a jászolban fekvő és a kereszten meghaló Krisztus követése: az életnek ezekben a stádiumaiban Isten minősített módon van jelen. Az egész élet és a természet is az átmenetnek ezekhez az alaphelyzeteihez igazodik: az isteni jelenlét jelképe. A természet az alázatos Isten jelenlétéről beszél.” Az assisi bazilikában, Giotto freskóján „Ince pápa rémálmot lát: a széthulló egyházat és egy prófétai alakot, aki megmentheti”, s „a látszólag hatalmas, belsejében viszont válságban lévő egyházat a mezítelen próféta építi újjá”.

SalmannAz előttünk zajló átmenet harmadik archetípusa Loyolai Szent Ignác és remek találmánya: a Jézus-társaság. „Egy nemkülönben nehéz átmeneti korszakban, a reneszánsz és a reformáció között a jezsuitákat egy kiszolgált, bicegő lovag intuíciója hívja létre”. Ignác nagy kísérletre vállalkozik: megírja lelkigyakorlatos könyvét, amelynek célja: a lélek nyugtalansága közepette megtalálni Isten akaratát és összevetni azt Jézus életének különböző állapotaival. Olyan rend születik, amely nem elzártan él, nem visel szerzetesruhát, és tagjai készek a világ végére is elmenni”. Most egy latin-amerikai jezsuita szállt tengerre, hogy „a vén Európában kössön ki, s a szegénység, a mezítelenség útját jelölje ki egyházában, amely még hatalmas, de ragyogása már megkopott. Úgy tűnik, a szegénységet ma nem spirituális eszményként kellene megélnünk, hanem konkrét kiindulópontként: mint mindennapi életünk valóságát.” „Mennyire szeretném, ha az egyház szegény volna és a szegényekért élne” – kiáltott fel Ferenc pápa három nappal megválasztása után a világ minden tájáról összegyűlt újságírók előtt. Utána pedig többször is hangsúlyosan szólt a „perifériákról”, a legutolsók szolgálatáról. Nagycsütörtökön egy római börtönben fiatalkorú rabok lábát mosta meg. Nem mulasztja el, hogy irgalomról és gyengédségről beszéljen. Salmann szerint ez lehet a válasz arra, hogy az egyház elveszítette hatalmát, sebezhetővé vált és viták kereszttüzébe került. Azt a stílust keresi, amellyel a demokratikus, soknézőpontú és globális társadalomban képviselheti Krisztust. „Mintha Benedek pápa magányba vonulásának és Ferenc pápa beiktatásának prófétai gesztusai az egyháznak erre a helyzetére akarnának rámutatni;  mintha ezt kívánnák értelmezni és ígéretes kairosszá változtatni. Még nem tudni, hogy a gesztusokból születik-e politikai stratégia, de a jövő kapuja nyitva áll, vagy legalábbis megnyílt valamennyire.”

Bergoglio pápa szemlátomást jól érzi magát hivatalában: oldott személyiség, nem úgy, mint félénk elődje. „Nem véletlen, hogy a közvélemény azonnal ráérzett erre. A jezsuiták két lábbal állnak a világban. Annak idején újra feltalálták a színházat, ma a katolicizmuson belül azon kevesek közé tartoznak, akik valóban ismerik a tömegkommunikáció nyújtotta lehetőségeket és visszafogottan bánnak velük. A becsületes színlelés mesterei, célratörőek. (…) Némiképp paradox helyzet, hogy az egyház akkor bízza magát egyikükre, amikor véget ért a modernség korszaka. A jezsuiták a modernitás nagy tanítómesterei voltak. Ma valójában egyik nagy szerzetesrend sem örvend jó egészségnek: sem a bencések, sem a ferencesek, sem a jezsuiták”, mégis képesek pozitív üzenetet küldeni a világnak. „Ami Ferenc pápát illeti, kérdés, hogy stílusa kiállja-e az idő próbáját. Nem feledhető, hogy a szertartás humanizálása csapdát is rejt. A »jó estét« tízedszerre már semmit sem jelent, az egyszerűség megnyilvánulásai banalitásba fulladhatnak. Ratzinger az ellenkezőjét kockáztatta: az ő korszaka a túlstilizált gesztusok korszaka volt. Előzőleg pedig II. János Pál mindent a színészi karizmára tett fel: nagy mutatványos volt”.

A szegénység-diskurzus nem pusztán a teológia és a spiritualitás különleges témája, hanem valódi locus theologicus: stílus, átfogó látásmód, a keresztény misztérium átélésének és meggondolásának, a világot megtermékenyítő jelenlétének közösségi alapja. A szimbolikus és bölcsességi alapzaton nyugvó monasztikus teológia a kolostori élethez, a misztikus teológia pedig az isteni jelenlét megtapasztalásának sajátos formáihoz kapcsolódott. Az egyetemi teológia egészségtelen mértékű uralmának évszázadai után a keresztény életgyakorlat és a teológiai gondolkodás más típusai kerülnek felszínre – ezeket ma leginkább a közösségi tapasztalatból ismerjük. Lényegében már ilyesféle volt a ferences teológia és a fiatal Ignác gondolkodása.”

A pápaság átalakulása a túlnyomóan jogi formától a döntően karizmatikus forma felé nem csupán kellemes következményekkel jár. Salmann szerint „túlzottan érdeklődni kezdünk az egyes pápák vagy püspökök személyisége és életrajza iránt.” A csillapíthatatlan biografizmus személyi kultuszhoz vezet, de éppígy a személy gyors befeketítésével is együtt jár, különösen egy olyan korban, amely ismeri ugyan a könnyű ítélkezést, de nem ismeri a megkönnyebbítő felejtést, a múló időt, az alakuló ember pozitív újjáértékelését. Ma akkor is mindent feltárnak és lemeztelenítenek, ha megváltoztak az idők és a körülmények, és a személy is megváltozott. A közszereplők megítélésében nem ártana csipetnyi szemérem, nagylelkűség és méltányosság”.

„Csakugyan, mindenki nekiállt, hogy átvilágítsa Bergoglio pápa múltját, de mérlegelnünk kellene, hogy mennyit számít az életrajza és mennyit mai cselekvése a  kegyelem állapotában, ha lehet még így mondani – veti fel a kérdező

újságíró. – Volt idő, amikor kegyelmi állapotról és a szerep szentségéről beszéltek, ma azonban se híre, se hamva az officium, a hivatal tiszteletének, amelyről Cicero és Szent Ambrus beszélt. Így üt vissza a bármely közszereplőre a karizma és az életrajz túlhangsúlyozása.” Salmann szerint „a munus, a hivatali rang problémája minden olyan intézményt érint, amely tiszteletet követel önmagának – mint intézménynek. Vannak persze szürke zónák: sokan visszaélnek a mentelmi joggal, utóbbinak azonban volt értelme: valamennyire szavatolta a közszereplők sérthetetlenségét. A pszichoanalízis előtérbe kerülése olyan életrajz-központúságot eredményezett, amely semmit sem bocsát meg: a bűnössé nyilvánításnak nem szakad vége. Manapság ritka portéka a feledés. Másfelől a píszí, a politikai korrektség társadalmában élünk, s az egyetlen megmaradt vallási fétis a tömegkommunikáció. Amely azonban felfalja saját gyermekeit, mint minden forradalom.”

A karizma és a hivatal kettőssége a pápaság intézménye szempontjából is döntő jelentőségű. „Bergogliót a karizmatikus gesztus élteti, ennek azonban magatartássá és stratégiává kell változnia. Ő egyelőre taktikus – a tactus, a tapintás, a szituatív érzékenység értelmében –, de a továbbiakban stratégiára lesz szükség, ami nem más, mint hosszú távú gondolkodás és politikai folyamat.” Bergoglio cselekvésmódja „éppoly elbűvölő, mint amilyen kockázatos: a pápa, akit Ferencnek hívnak, avagy az intézmény, amely a karizma nevét veszi fel. Szikra vagy rövidzárlat? Az ember, akit »a világ végéről hoztak ide«, különös hibrid: mintegy megszemélyesíti azokat a lépéseket és átmeneteket, amelyeket napjainkban él át kereszténység. Érzésem szerint ferences viselkedése – a dolgok egyszerű, felhajtás nélküli megközelítése – abból a szándékából fakad, hogy jezsuita lényét hozzáigazítsa a jelenkor követelményeihez. Látta azt a fényképet, amely a metrón készült róla? Inkább ferences, mint jezsuita természetességről árulkodik. Belebámul a gépbe, ahogy mindani szokás, de arckifejezése megfoghatatlan. Talán nem pontosan az őt megörökítő objektív felé néz, hanem kicsit följebb és távolabbra. Talán azt nézi, ami vár rá. Ami ránk vár.” (Mérleg)

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: