Szemle

Örülhetünk, hogy ezek a nemzetek és népek azután visszatértek az emberiség nagyságának forrásához, az alapvető emberi értékekhez, amelyeket kezdetben kereszténydemokrata, szociáldemokrata vagy liberális árnyalatokban fejeztek ki. Szerencsére a társadalmak és az emberek nem egyformán élik meg ugyanazokat az értékeket, és egy demokratikus társadalomban a hangsúlyok eltérhetnek, sőt, el is kell térniük.

Szentélyt Európának

Herman VAN ROMPUY


Címkék: , ,

A személy

Martin Buber, a bécsi születésű zsidó filozófus nagy hatást gyakorolt a perszonalista gondolkodásra. „Én és Te” című alapvető művében a következőt írja:

„Kezdetben van a kapcsolat. Minden valóságos élet találkozás. A jelen csak annyiban létezik, amennyiben jelenlét, találkozás, viszony létezik. A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te.”[1]

Dióhéjban ez gondolkodásom, perszonalista irányultságom lényege.


Forrás: Jesuit European Social Centre – www.jesc.eu; beszéd 2012. június 4-én Brüsszelben, az Európa-kápolnának is nevezett Feltámadás kápolnájában tartott ökumenikus összejövetelen. Szöveghű fordítás kisebb rövidításekkel.

A szerző 1947-ben született. Belga kereszténydemokrata politikus, az Európai Unió tanácsának elnöke. Bővebben lásd itt »


Perszonalista és keresztény

Amikor a hangsúlyt a „másikra” teszem, ő nem mint individuum érdekel, hanem mint személy, olyan személy, akit keresztény megnevezéssel felebarátnak, felebarátomnak hívok.

Az individuum jellemzően arra való utalással határozza meg magát, hogy mi az, ami nem ő. Ez az irány önmaga elkülönítésére irányul, arra, hogy az önként választott elkülönülés jegyében szemlélje a világot. A végletekig víve, Az elkülönült egyed – végletesen szólva – hajlamos azt gondolni, hogy a világ az ő születésével kezdődött, és a világ sorsa az ő jövőjéhez kapcsolódik.

Ezzel szemben a személy lényegében kapcsolat teremtette lény. A személy szolidáris lény. Ez nem gátolja meg, hogy teljesen önmaga legyen: egyszerre „egyedül való és szolidáris” – hogy Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen tartott előadásom címét idézzem. A személy tehát mindkettő egészen: egyedül való és a testvériség érzésének rabja. Magánya nem elkülönülés.

Zárt vagy nyitott

Bizonyára értik, hogy Európa jövőjének kibontakozását ennek a filozófiának, a kapcsolat, a találkozás bölcseletének fényében kívánom látni.

Mert Európa jelentésébe a barátság is beletartozik. Naivnak gondolhatnak – de vajon az első francia-német egyezmény nem barátsági egyezmény volt?

Terjesszük ki most az „individuum” és a „személy” fogalmát a társadalom egészére. Olyan politikai elképzelésekhez jutunk el, amelyek egyrészt a populizmusban és befelé fordulásban, másrészt a szolidaritásban, a felelősségérzetben, a világra való nyitottságban fejeződnek ki.

Történelme során Európa gyakran ingadozott e két irányultság között.

Hogy csak a múlt századot említsük, a nemzeteket és népeket olyan „kísérletek” kísértették, mint az ultranacionalizmus (a nacionalizmus nem egységes eszme), a nemzetiszocializmus, a fasizmus és a kommunizmus, amelyek mindegyikének hajtóereje a mástól való elkülönülés vagy éppen a másik kirekesztésének vágya volt.

Megremegek, ha az átélt borzalmakra, a megkínzott és megölt emberek millióira gondolok. Ezek az emberek számomra nem statisztikai adatok. Mindegyikük személy, egytől egyig.

Örülhetünk, hogy ezek a nemzetek és népek azután visszatértek az emberiség nagyságának forrásához, az alapvető emberi értékekhez, amelyeket kezdetben kereszténydemokrata, szociáldemokrata vagy liberális árnyalatokban fejeztek ki. Szerencsére a társadalmak és az emberek nem egyformán élik meg ugyanazokat az értékeket, és egy demokratikus társadalomban a hangsúlyok eltérhetnek, sőt, el is kell térniük.

Az értékek azonban, noha kifejezésmódjuk különböző lehet, nem változnak. Abból a mélységből fakadnak, amely az embert naggyá teszi, alkalmassá arra, hogy kibontakoztassa minden képességét és betöltse hivatását.

Az értékek

Ilyen érték az emberi jogok összessége, a férfi és nő közötti egyenjogúság, az igazságosság, a „közjó”, a felelősség és a szolidaritás. Ilyen érték még a „szekularizmus”, vagy amit franciául „laïcité”-nek hívnak, a szó legszűkebb értelmében. Ez különbözteti meg ugyanis egyértelműen azt, ami a császáré attól, ami Istené.

Röviden: katolikus, azaz egyetemes értékekről van szó, vagy olyanokról, amelyek egyetemessé válhatnak. Olyan értékekről tehát, amelyek mélyen az európai kultúrában gyökereznek – abban a kultúrában, amely századok alatt kovácsolódott a zsidó-keresztény világban, a görög-latin gondolkodásban és újabban a humanizmusban és felvilágosodásban. Ezek az értékek adják örökségünket – azt az örökséget, amelyet fáradhatatlan munkálkodással tehetünk gyümölcsözővé, ahogy Boileau mondta.

Azonosságaink

Félreérthetetlen leszek: amikor az identitásunkba való visszahúzódásról beszélek, természetesen nem tagadom meg senkitől az identitáshoz vagy még inkább identitásokhoz való jogot. Jómagam személyes és valóban bensőséges ismeretségben vagyok valakivel, aki Sint-Genesius-Rode lakója. Nyelve és kultúrája flamand, és egy sorsközösség tagjaként belga és európai. Európainak lenni ezért nem teszi szükségessé, hogy vakon higgyünk az „európai”, azaz a magát elsősorban európaiként meghatározó ember megjelenésében.

Hiszem, hogy az Európai Unió jövője az európai önazonosságnak mint a szellem, az érzület és bizony, a rendeltetés azonosságának az elfogadásában áll – inkább, mint valamiféle ’európai erőd’ eszméjében. Ezt az önazonosság másokéval összehasonlítva nem tagadó, hanem pozitív módon határozzuk meg. Ilyen mértékben érzem magam európainak, de nem kívánok valamilyen alaktalan közösségbe vagy „olvasztótégelybe” alámerülni. Olyasmi ez, ami sem személy szerint nekem, sem általában az európaiaknak nem tetszene, hiszen az identitás egyneműsége ellentétes Európa eszméjével és a századok folyamán kialakult európai civilizációval. Az állandóság érzetéhez szükségünk van arra, hogy kisebb csoportokhoz tartozzunk: családhoz, lakóhelyi közösséghez, baráti körhöz, néphez vagy országhoz.

Egyidejűleg azonban az egyén szintjét meghaladó eszmékre és ideálokra is szükségünk van.

Transzcendencia

Vajon kereshet-e és csakugyan találhat-e az ember egy további dimenziót is, mint amilyen a transzcendencia a vallásban? – hallom az önök kérdését.

Vannak közöttünk, akik számára „igen” a válasz. Az, hogy a Feltámadás kápolnája, az Európa-kápolna – amelynek ma tíz éves évfordulóját ünnepeljük – ilyen közel fekszik az európai intézményekhez, a földrajzi közelség mellett az európai szellem és a vallásos spiritualitás közelséget is tükrözi.

Mások ezt a „ráadás” dimenziót valamely nem vallásos lelkiségben vagy filozófiában találhatják meg, még ha ez utóbbi ateista színezetű is.

Akárhogy is, útnak kell indulnunk, hogy megkeressük ezt a „nem hétköznapi valamit”, amely  bennünk van és arra vár, hogy feltáruljon. Keresnünk kell a célt mind – általánosságban – az életben, mind pedig a magunk életében. Ezt a célt sohasem a saját énünkben találjuk meg. A másikban és/vagy a másokhoz fűző kapcsolatokban lakik.

Az Unió

Ha nekilátunk ennek a keresésnek, mindegyikünk a maga módján, akkor bevihetjük az európai közösségbe ezt a ráadás-dimenziót, amely a szó valódi értelmében vett unióvá, egységgé teheti azt.

Az eredeti, az alapítás idején használt „közösség” kifejezést valójában jobban szeretem az „uniónál”, mivel több az emberi felhangja. Az Unió nem egység. Itt azt az érvelést hozom elő, amely az európai identitás kapcsán bontakozott ki. Az egység statikus, az unió ellenben dinamikus: olyan kapcsolatokat idéz föl, amelyeket élő folyamat hív létre. Az unió tehát megértés, összhang, egyetértés és béke.

Valóban, ha van olyan érték, ami minden másnál inkább lehetővé tette az Európai Unió fennmaradását a mostani pillanatig, az a béke. Több mint 1500 év testvérgyilkos háborúi, a vég nélkül sorolható és hamar megszegett békeszerződések után, majd Európa két világháborúban történt lerombolását követően a kontinens újjászületését (szándékosan választottam az „ujjászületés” és nem a „feltámadás” szót) az európai népek közötti megbocsátás, kiengesztelődés és együttműködés tette lehetővé. Az Unió kezdettől fogva egyetlen csepp vér kiontása nélkül növekszik. Ez nagy vívmány.

Az elmúlt hatvan év folyamán sok nemzet lépett be ebbe a szövetségbe, miközben határai egyre szélesedtek, és az ajtón kopogtató országok listája minden évben hosszabb lesz. Az „új tagállamok” számára a háborús emlékek frissebbek, mint számunkra itt, Nyugat Európában. Számukra a hidegháború csak 1989-ban ért véget, a Nyugat-Balkán lakói számára pedig a polgárháború és a népirtás még ma is fájdalmasan közeli tapasztalat.

Napjainkban az Európai Unió kormányzásának új formája jön létre – ebbe a folyamatba kapcsolódtam be immár több mint két éve. Nyilvánvaló, hogy e folyamat lassúnak tűnik, hiszen nem rohanunk: nem az a célunk, hogy homokra alapozott Uniót építsünk. Inkább kis lépésekkel haladunk előre, egyenként rakva egyik követ a másikra, hogy lassan, de biztosan olyan épületet emeljünk, amely szilárd, mint egy katedrális.

És végül milyen formát fog ölteni Európának ez a „katedrálisa”, vagy „szentélye”? Ez Önökön, az Európai Unió polgárain múlik. Az Európai Unió válasza ugyanis hasonló lehet ahhoz, amit Isten jelentett ki Mózesnek az égő csipkebokorból: „Ehje aser ehje”. Az leszek, ami leszek – amivé tesztek.

Mi, az Európai Unió, azzá leszünk, amivé Ti, Európa asszonyai és férfiai tesztek bennünket. (Medgyesi György fordítása)

——————————————————————————————-

[1] A szerző itt mozaikszerűen idézi Buber művének néhány mondatát. Jelen fordítás az alábbi kiadás felhasználásával készült: Martin Buber: Én és Te. Budapest, Európa, 1991 (ford. Bíró Dániel), 23, 15 és 16. ,

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via Wordpress A hozzászólások engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldés most nem lehetséges.

Ajánlott cikkek: