Jegyzetek

„…az egyház hálás lehet a kritikus nyilvánosságnak, amelynek hangja elősegítette annak felismerését, hogy a hatalommal való visszaélés – amiként a visszaélés elkendőzése is – ellentmond a jogrend és az igazságosság keresztény és társadalmi értékeinek és normáinak, s nem legitimálható sem egyházjogi, sem teológiai, sem spirituális megfontolásból.”

Szinodalitás és szerkezeti reform

Az egyházi hatalommegosztás kérdése

Mérleg Online — 2022 02. 13.
Címkék: egyházreform, Ferenc pápa, strukturális rossz, szinodális egyház, szinódus

A Ferenc pápa által 2015-ben kezdeményezett, 2021 és 2023 között pedig világegyházi szintre kiterjesztett szinódusi folyamat vatikáni előkészítő dokumentumának (Egy szinodális egyházért: közösség, részvétel, küldetés) sarkalatos megállapítása szerint a szinódusi elvet mint „az egyház formáját, stílusát és struktúráját” konkretizáló fő célok közé tartozik „a felelősség gyakorlását lehetővé tevő részvételi módok” kialakítása és „annak felülvizsgálata, hogy az egyházban hogyan valósul meg a felelősség és a hatalom. Ugyanakkor a struktúrák is felülvizsgálandók, amelyek révén ezek gyakorlása történik. Közben olyan előítéletek és alkalmatlan eljárásmódok is felszínre fognak kerülni, amelyeken meg kell próbálni változtatni.”

A pápa és a szinodális folyamatot útnak indító vatikáni központ kimondott szándékát alighanem kivételes elhatározottsággal és hatékonysággal valósítják meg a Németországban harmadik éve zajló Szinodális Út [Der Synodale Weg] tanácskozásai, amelyeknek hangsúlyos előfeltevése, hogy tényleges gondolkodásmódbeli, strukturális és majd egyházjogi változások nélkül jámbor szólam maradhat a hívő közösség meghallgatását és mozgósítását célzó kezdeményezés. A szinódus németországi elveiről, teológiai támasztékairól és gyakorlati céljairól hamarosan tanulmányt adunk közre. Az alábbiakban az egyik – immár véglegesen elfogadott – alapszövegből, a Hatalom és hatalommegosztás az egyházban. Közös részvétel és részesedés az egyház küldetéséből című dokumentumból emelünk ki néhány részletet.

*

A mély válságban lévő katolikus egyház „csak akkor teljesítheti küldetését” – jelentik ki a dokumentum megfogalmazásáért felelős teológus és laikus szerzők –, „ha felismeri e válság mibenlétét, okait és mértékét, szembenéz a krízissel és komolyan törekszik leküzdésére – mindenekelőtt a hatalommal való visszaélés, valamint a szexualizált és a spirituális erőszak rendszerszintű okainak feltárására.” A válság okai nem szűkíthetők az egyház környezetében zajló társadalmi és kulturális változásokra. Figyelembe kell venni „az egyházi tanítás és gyakorlat közti belső feszültségeket, valamint azt a szakadékot, amely az evangélium követelménye és az egyházban a hatalomról alkotott felfogás, illetve a hatalom gyakorlása között tátong. Ezt a szakadékot az evangélium igénye szerint kell felszámolni.”

Az egyház megtérése és megújulása, amelyet Ferenc pápa szorgalmaz, különösen is vonatkozik a hierarchikus viszonyokra. „A történelemre tekintve azt látjuk, hogy különböző korokban, a társadalmi-kulturális környezettől és a mindenkori kihívásoktól függően különböző lehetőségek adódtak a katolikus egyházszerkezet alakítására. A Szentírás és a II. Vatikáni Zsinat fényében, a lelkek megkülönböztetése jegyében újra meg újra meg kell vizsgálnunk e struktúrák működését.”

A hatalom ellenőrzésének szükségessége

A hatalommal való visszaélés botránya felveti a kérdést: milyen szellemben zajlik az egyház irányítása? E kérdésre „csak Isten népének egésze adhat választ. A minden megkeresztelt emberben jelenlévő hitérzék nagyobb mértékű közös felelősségvállalást, együttműködést és számon kérhető részvételi jogosultságot tételez fel. A 2018-ban közzé tett ún. MHG-tanulmány – A Német Püspöki Konferencia területén működő katolikus papok, diakónusok és férfi szerzetesek által kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélésekről – nyomatékosan és esetek zavarba ejtő sokaságát felvonultatva mutatott rá, hogy az egyházban a gyermekekkel és kiskorúakkal szemben szexuális erőszak, a tettek eltussolása és a tettesek védelme nem csak egyéni lélektani okokra vezethetők vissza, hanem a rendszer egészében rejlő okokkal is magyarázható. Mindenekelőtt az érvényben lévő hatalmi viszonyokat kell figyelembe vennünk, ezek ugyanis részint kedveznek a bűncselekménnyé fajuló túlkapásoknak, részint megnehezítik, sőt megakadályozhatják mind az ilyen cselekmények elleni küzdelmet, mind az állami hatóságokkal való együttműködést.”

Ha tehát az egyház a külvilág felé lelki és erkölcsi tekintélyként kíván fellépni, akkor „kritikusan felül kell vizsgálnia ás adott esetben át kell formálnia a hatalomról alkotott felfogását és hatalomgyakorlásának módjait”. Fel kell tennie a kérdést: „vajon az egyházi hatalom csakugyan az evangélium hirdetését és az embereket szolgálja? Mikor válik öntörvényűvé? Mikor segíti elő és mikor gátolja Isten határtalan teremtő és életadó erejének megtapasztalását?”

„Az egyház hatalmi struktúrájának megváltoztatása egyaránt szükségesnek mutatkozik, ha a szinódusi elv egyházon belüli történetét, a szerzetesrendekben és egyházi egyesületekben gyakorolt demokratikus döntéshozatalt, valamint a demokratikus alapokon nyugvó szabadelvű jogállam társadalmába való sikeres kulturális beilleszkedés szempontját tartjuk szem előtt. Korántsem a társadalmi praxis kritikátlan átvételéről van szó, hiszen az egyháznak mindig prófétai-kritikus küldetése is van társadalmi partnerei felé.” Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy az egyház „a nyilvánosság szemében gyanúba keveredett: saját jogrendje lehetővé teszi emberek diszkriminációját, megkerül demokratikus normákat és érzéketlen az egyházi tanítást, valamint az egyház szervezeti struktúráit érő bírálatokkal szemben. A Szinodális Út támogatja a teológiailag megalapozott reformokat és azokat a konkrét változásokat, amelyek nyomán feldolgozhatóvá válnak a jogos bírálatok, újjáépülhet az egyház iránti bizalom és szabad tér nyílhat az élet Istenébe vetett hit előtt.”

A legfőbb nehézség abból a kérdésből adódik, hogy az egyház hogyan értelmezi, hogyan alapozza meg, hogyan adja tovább saját soraiban és hogyan gyakorolja hatalmát: a cselekvésre, az értelmezésre és az ítéletalkotásra való felhatalmazást. Az idők során „olyan teológiai egyházértelmezés, olyan spiritualitás, olyan engedelmesség-fogalom és olyan hivatalgyakorlási mechanizmus alakult ki, amely e hatalmat egyoldalúan az egyházi rend szentségéhez társítja, magát a papi rendet pedig szentté és sérthetetlenné nyilvánítja. Ily módon az egyház immunissá válik a bírálatra, elutasít mindenfajta kontrollt és elhatárolódik a hatalommegosztástól.” Következésképp „a hívők (Isten népe) hivatása és karizmái, méltósága és jogai, felelőssége és illetékességei nem részesülnek a jelentőségüket megillető figyelemben. Az egyházi szolgálatokban és tisztségekben való részesedést az egyház szűkítően értelmezi, s nem juttatja kellőképpen érvényre az evangelizáció lényegi szempontját. És viszont, a mindenkori szolgálatokat, hivatalokat, szerepeket és illetékességeket nem kapcsolja kellő mértékben össze a hívők karizmáival, képességeivel és képzettségével” – azaz a rátermettek közül sokan nem vállalhatnak szentségi szolgálatot, miközben a papi rend tagjai közül sokan nem rátermettek. Nem csupán „a hatalom hibás értelmezéséről” van tehát szó, hanem „az egyház fejlődésének elvesztegetett lehetőségeiről is. „A korlátozó, szűkítő, megszorító vezetési kultúra hívők és hivatalviselők megannyi képességét és adottságát tékozolja el”.

A hatalom problematikája „túlmutat a hivatalviselők személyes viselkedésén és felveti a hatalom megosztásának, ellenőrzésének, valamint a döntésekben való részvételnek a kérdését. Utóbbival szorosan összefügg a nemek esélyegyenlőségének és az egyházi rend küldetésének, illetve formájának a kérdése. A különböző életformák sikeres megvalósításával kapcsolatos eltérő álláspontok mellett olyan tartalmi kérdések is felvetődnek itt, hogy milyen ismérvek és milyen felkészültség alapján illeti meg az egyházi tekintély birtokosait” – tanbeli kérdésekben – az értelmezés és döntés hatalma.

Az intézmény megtérése

Ferenc pápa visszatérő gondolata, hogy a katolikus egyháznak tartósan hatékony spirituális is intézményi irányváltásra – megtérésre (conversio) – van szüksége, mivel az egyéni magatartás tévútjai többnyire „olyan egyházi gyakorlatból adódnak, amelyet a hatalom egyoldalú túlhangsúlyozása formált.” Mindezt olyan egyházjogi struktúrák és olyan magatartásformák is támogatják, amelyek a hivatalviselőket „megóvják” a kritikus kérdésektől, „amiként hatalmuk ellenőrzéstől és korlátozásától is. Holott a szexuális és spirituális visszaélések során nemcsak az elkövető vétkezik, hanem az intézmény is, amely nem akadályozza meg az ilyen tetteket és védelmébe veszi a tetteseket.”

Ami az elidegenedett reprezentációs formákat illeti, nem véletlen, hogy az egyház hatalmi struktúráiban „a társadalom sokszor a tekintélyelvűség megnyilvánulását érzékeli, az egyház jogrendjét pedig olyannak, amely nem felel meg a demokratikus társadalmak emberi jogi normáinak. Etikai kérdésekben, főként a különböző nemek iránti igazságosság és a szexualitás kérdésében az egyház sokszor az életvalósággal szembenállónak mutatkozik.” Mindazonáltal az egyház „hálás lehet a kritikus nyilvánosságnak”, amelynek hangja elősegítette annak felismerését, hogy a hatalommal való visszaélés – amiként a visszaélés elkendőzése is – ellentmond a jogrend és az igazságosság keresztény és társadalmi értékeinek és normáinak, s nem legitimálható sem egyházjogi, sem teológiai, sem spirituális megfontolásból. „Az egyházi hivatal nem önkényre hatalmaz fel, hanem szolgálatra rendel.” Ahol pedig „hiányoznak a hatalom ellenőrzésének eszközei, ott a valóság formálásának és értelmezésének hatalma önkénnyé torzul” – az egyházban is. A vezetőkről ezért a vezetetteknek is dönteniük kell.

„A hatalom megosztása és ellenőrzése nem támadás a hivatalviselők tekintélye ellen; a tekintély legitimációja csak növekszik, ha a tekintéllyel felruházott személy kötelező módon meg kell, hogy feleljen mások által felállított, egyértelmű minőségi követelményeknek.

Az egyházi hatalom újragondolásához hozzátartozik annak tudatosítása, hogy a II. Vatikáni Zsinat „teológiai helyekként” (loci theologici) határozta meg a hívők közösségét és hitérzékét (vö. Lumen gentium, 12), továbbá „az idők jeleit” (Gaudium et spes, 4). Ide sorolható az evangélium mélyebb megértését szolgáló külső – tudományos – ismeretek sokasága éppúgy, mint az egyházi struktúrák időszerű kialakítása (vö. Gaudium et spes, 44) és Isten szavának dialogikus értelmezése, amelyben egyaránt részt vesznek hívő „laikusok”, a tudományos teológia és az egyházi tanítóhivatal. „Ennek az összefüggésrendszernek a differenciált megvalósítása a hatalom értelmezésére és megosztására nézve is következményekkel jár.”

Nyílt párbeszéd

Isten kinyilatkoztatása „egyszer s mindenkorra elhangzott – de befogadása és értelmezése (már a Biblián belül is!) emberi módon történik: társadalmilag és kulturálisan meghatározott interpretációs folyamatok során. E folyamatok nem monologikusan és nem egyetlen tanúsító tekintély utasításainak formájában zajlanak, hanem különböző autoritások hálózatán belül. Ezek egyikét sem helyettesítheti vagy nyomhatja el valamely másik.” Mindegyik tanúsító tekintély „történeti, azaz szüntelenül alakuló valóság”. A különböző korok új ismeretei, tapasztalatai és történései az evangélium „rezonanciaterei”, amelyekben az igehirdetés „új visszhangra találhat, ugyanakkor új ösztönzéseket is kaphat”.

Számos további impulzus összegzéseképpen a dokumentum kijelenti: „A ma előttünk álló ekkleziológiai feladat a hívők egyetemes papsága és a szolgálati papság egymáshoz való viszonyának új meghatározása mind a szentségi szolgálat értelmezésének, mind pedig a vezetési feladatok értelmezésének és gyakorlatának szempontjából.

Fontos, hogy az egyház kommúnió-struktúrája olyan szociális és jogi formát öltsön, amelyben az egyoldalú uralmi viszonyok lehetetlenné, a mindenki részvételét biztosító feltételek ellenben kötelezővé válnak.” A katolikus egyháznak újra meg újra át kell világítania saját hatalmi struktúráit, s ha az emberek szolgálata úgy kívánja, meg kell változtatnia és tovább kell fejlesztenie azokat. Meg kell hallania a hatalmi visszaélések áldozatainak hangját. Bennük ugyanis „a Szentírás tanúsága szerint (Mt 5,1–12; Mt 25,31–46) Krisztus szava válik hallhatóvá. Kiáltásuk különleges jelentőségű locus theologicus napjaink számára.”

*

A Szinodális Út 2022. február 3-a és 5-e között megtartott frankfurti plenáris ülésén a dokumentumot, amelyből idéztünk – és amely ígéretesen jelölhetné ki a magyar egyház számára is előírt szinodális tanácskozás egyik irányát – a három fokozatban zajló szavazás minden szintjén (plénum, püspöki kar, nők) nyolcvan százaléknál több igen szavazattal fogadták el. Teljes szövege németül itt olvasható »

(Mérleg)

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján