Tanulmány

A valódi áldozat az emberek felé forduló, Istennel szemben tiszteletteljes élet. És erre az áldozatra minden egyes ember képes.

Szüksége van-e a kereszténységnek papokra?

Az újszövetségi szövegek tanúsága – MARTIN EBNER tanulmánya

Mérleg Online — 2022 08. 28.
Címkék: áldozat, egyházi hierarchia, egyházreform, korai kereszténység, Martin Ebner, Szinodális Út, újszövetség és papság

2021 őszén Frankfurtban, a Szinodális Út plenáris ülésén 95 ’igen’ szavazattal 94 ’nem’ ellenében, vagyis a lehető legkisebb szavazatkülönbséggel fogadták el azt a javaslatot, hogy a Papi életforma napjainkban fórumon az alábbi kérdésről is vitatkozzanak és tanácskozzanak: „Szükség van-e egyáltalán papokra?”

S valóban, felettébb kényes kérdés ez a katolikus egyházi reform összefüggésében, hiszen a katolikus egyház belső szerkezete a papra mint felszentelt és nőtlenségre kötelezett férfira van szabva. A pap központi szerepet tölt be az egyház vezetésében – a liturgiában éppúgy (csak ő vezetheti az eucharisztia ünneplését), mint a tanításban (az evangélium után csak ő prédikálhat) és az egyház kormányzásában (csak ő ruházható fel végső döntés felelősségével). Minthogy azonban egyre kevesebb a hadra fogható pap, a lelkipásztori körzetek ellenben egyre kiterjedtebbek, számos kisebb plébániai közösségben egyáltalán nincs már vasárnapi mise. A papok túlterheltek, azt pedig mondanunk sem kell, hogy mennyit ártott a szexuális visszaélések botránya a papi tisztségnek.

Másfelől viszont meghökkentő tény – noha eddig csekély figyelemben részesült –, hogy az Újszövetség nem ismeri és nem is irányozza elő a mai értelemben vett papságot. Nincs benne szó olyan, előjogokat birtokló egyházi rendről, amely klérusnak tekintené magát, és amely szemben állna a többi hívő – a laikusok – csoportjával.

Forrás: feinschwarz. net – Theologisches Feuilleton
A tanulmány két részben jelent meg: 1. rész:  https://www.feinschwarz.net/braucht-das-christentum-priester-eine-vergewisserung-aus-dem-neuen-testament-teil-1/#more-34130 (2022. január 21.); 2. rész: https://www.feinschwarz.net/braucht-das-christentum-priester-eine-vergewisserung-aus-dem-neuen-testament-teil-2/ (2022. január 22.). Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző, Martin Ebner 1956-ban született. Német katolikus teológus, bibliatudós, az újszövetségi exegézis professor emeritusa. 1998 és 2011 között a münsteri egyetemen, majd emeritálásáig a bonni egyetemen tanított szentírástudományt. Könyvpublikációi közül kiemelkednek a következők: Das Markusevangelium. Neu übersetzt und kommentiert (Stuttgart 2008, 4. kiadása: 2015); Stefan Schreiberrel közösen: Einleitung in das Neue Testament (Stuttgart 2008, (3., átdolgozott kiadása: 2020). 2022. szeptemberében jelenik meg új könyve az itt közölt tanulmány témájában a würzburgi Echter kiadónál: Braucht die Katholische Kirche Priester? Eine Vergewisserung aus dem Neuen Testament. Előzetesét lásd itt »

Elvi jelentőségű kérdéssel van tehát dolgunk: vajon a katolikus reformtörekvések során ténylegesen szóhoz jut-e az Újszövetség mint norma normans non normata? Élesebb megfogalmazásban: fontos-e egyáltalán a római katolikus egyházi forma bibliai alapzata? Mennyit számít a korai kereszténység gyakorlata, úgy, ahogy az Újszövetségben megmutatkozik?

A tisztánlátás kedvéért hét tételt és egy nyitott kérdést fogalmazok meg az újszövetségi szövegtanúkkal kapcsolatban:

1. A „presbiternek” tartalmilag semmi köze a „paphoz”

Azt gondolhatnánk, sokan írnak is róla, hogy a „pap” tisztségének alapjai már az Újszövetségben szilárdan állnak, hiszen számos újszövetségi könyvben esik szó „presbiterekről” („idősebbekről”), márpedig – a szógyököt tekintve – bizonyos nyelvekben ebből származik a „pap” főnév megfelelője, így a német Priester és a francia prêtre főnév stb. Ez azonban pusztán nyelvi közelség. Tartalmi szempontból a presbiteri tisztségnek nincs köze a papsághoz. A presbiter az idősebbek (a „vének”) tanácsának tagja, amint városi elöljárók (és részben egyesületek) esetében szokás volt. A presbiterek mindig csoportként tevékenyednek, azaz teammunkát végeznek: városi vagy egyesületi ügyekben tanácsot adnak, indítványokról vitatkoznak és szavaznak. A paphoz, aki egy ókori templom előtt állatokat öl le, hogy azután egy kőoltáron állatáldozatot ajánljon fel, a presbiternek semmi, de tényleg semmi köze.

2. Az ókori papok kultuszmenedzserek

Az újszövetségi iratok keletkezése idején a pap (gör hiereus, lat. sacerdos) kultuszmenedzser – a jeruzsálemi Templomban csakúgy, mint a pogány világban. Legfontosabb feladata itt is, ott is az, hogy az előírt szertartásrend szerint és az egyedül őt megillető funkciót betöltve állatáldozatot mutasson be a mindenkori templomépület előtt álló kőoltáron. A görög–római világ városaiban a papokat rendszerint a városi tanács alkalmazza egyéves hivatali időre, és nemcsak az istentisztelet bemutatásának felelősségét bízza rá, hanem a mindenkori templom karbantartását is – ezt a pap saját anyagi eszközeiből fedezi. A zsidóságban máshogy választják ki a papokat: egyedül a családfa számít. A fogság után huszonnégy papi család jött létre (1Krón 24). Aki (férfiként) igazolni tudja, hogy papi családból származik, annak előjoga és kötelessége, hogy a jeruzsálemi Templomban évente kétszer egy-egy hétig ellássa az áldozatbemutatás papi szolgálatát. Papnak lenni a zsidóságban nem hivatás kérdése, hanem születési adottság. A papoknak el kell tartaniuk a családjukat, ezért hétköznapi foglalkozást is űznek. A zsidó papokat megkülönbözteti a pogány papoktól az a teljhatalom, hogy az áldozatbemutatás során a bűnök bocsánatát is kieszközölhetik. Ezen a téren nélkülözhetetlen közvetítő szerepet töltenek be. A szigorú rituális előírások szerint egyedül ők végezhetik a tulajdonképpeni engesztelő szertartást, a megzavart istenkapcsolat megtisztításának és helyreállításának rítusát. Ők kenik, illetve hintik a leölt áldozati állat vérét – a „hibátlan szarvasmarháét”, amelyre a pap előzőleg kézrátétellel átruházta bűnét (vö. Lev 4,4; 16,21) – „az Úr előtt füstölgő illatáldozat oltárának a szarvaira” és „az égőáldozat oltárának lábához”. Vagyis a Templom legbelsejében, a nekik fenntartott szentélyben tevékenykednek, ahová a nem pap férfiak nem léphetnek be, nők pedig mégannyira sem (vö. Lev. 1–7). Az összes engesztelő szertartás csúcspontja az évente sorra kerülő engesztelés napja (Jom Kippur), amikor a legszigorúbb ceremoniális előírások betartásával egyedül a főpap – és csakis ő – mehet be a Szentek Szentjébe, Isten jelenlétének helyére, hogy ott a vér pontosan előírt felhasználásával véghez vigye mind a szentély, mind Izrael fiai „kiengesztelését”: megtisztítását a bűntől (Lev 16). Amikor a Kr. u. első században „papokról” esik szó, az emberek ilyen kultuszbonyolítókra gondolnak.

3. Az újszövetségi közösségekben nincsenek papok – mivel áldozatbemutatás sincs

Az újszövetségi gyülekezetekben nincs ehhez fogható papság. Az ApCsel 6,7 szerint megtérnek ugyan (zsidó) papok is a krisztushithez, de a krisztushívők gyülekezetében nincs sajátos (papi) feladatuk – nem úgy, mint a zsinagógai gyülekezetekben, ahol a Templom lerombolása után is (egészen napjainkig) különleges státusuk van, és mindig őket szólítják fel arra, hogy áldást mondjanak.

Az újszövetségi iratokban a gyülekezeti funkciókat a korabeli társadalom legkülönfélébb tisztségeinek megfelelően töltik be – azt oktatásból a tanító, a diplomáciából a küldött és követ (aposztolosz), a szolgáltatások köréből a diakonosz feladatkörét veszik át. A kultusz területéről azonban nem kerülnek át papok a gyülekezetbe.

Hiszen nincs is szükség papokra. A krisztushívők gyülekezeteiben nem mutatnak be áldozatot, hanem lakomát ünnepelnek az ókori szümposzion szokásrendjét követve, ám azzal a finom különbséggel, hogy a lakomát „Jézus emlékére” ünneplik meg, ezért nem pusztán a házigazda egyenrangú barátait hívják meg rá – mint egyébként szokás –, hanem a közösség gyűjtőkörében élő összes megkereszteltet. Az ilyen „étkezés” Pál szerint egy roppant egyszerű ismérv alapján nevezhető valóban „az Úr vacsorájának”: mindenki ugyanazt az ételt kapja (ne „mindenki a saját vacsoráját falja”), és mindenkivel „egyenlően” bánjanak. Ha „az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik” (uo.), akkor „az az étkezés nem az Úr vacsorája” (1Kor 11,17–22). Az Újszövetségben sehol sem vetődik fel az a kérdés, hogy ki vezetheti az Úr vacsoráját. Pál számára annak van döntő jelentősége, hogy a megkereszteltek összejövetelein a Galata-levél 3,27 egyenlőségi axiómája kiállja-e a próbát.

4. A krisztushívők közösségének jellemzője a társadalmilag rögzült rendi különbségek megszűnése (Gal 3,27 k.)

 Aki úgy dönt, hogy Krisztusba vetett hitét a keresztség pecsételje meg, új szociális térbe lép be, ahol megszűnnek a görög-római társadalmat meghatározó dichotómiák, tartozzék bár a megkeresztelt bármelyik nemzethez, társadalmi réteghez vagy nemhez. Így alapozza ezt meg az Újszövetség talán legrégibb keresztségi formulája, amelyet Pál a Gal 3,27 k.-ben és az 1Kor 12,13-ban hagyott ránk, és amelyet ő maga is a hagyományból vett át. A két szöveg így hangzik: „mindannyian, akik megkeresztelkedtetek, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó és görög, nincs szolga és szabad, nincs férfi és nő, mert ti mindannyian egyek vagytok Krisztus Jézusban”; illetve „az egy Lélek által mi is mindnyájan – akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok – egy testté lettünk a keresztségben: mindannyiunkat egy Lélek töltött el”. Más szóval minden olyan kettősség hangoztatása vagy pusztán (csendes) újralétesítése, amely az embereket fölé- és alárendelő kategóriákba sorolná, ellentmondana a Krisztus-hitnek.

5. Minden hívő közös papsága

A korai keresztény közösségek számára mértékadó újszövetségi iratokban nincsenek ugyan a nem papokkal szembeállított papok, létezik viszont papi teológia, mégpedig különböző változatokban. A papi méltóságot jellemzően vagy egyvalakinek tulajdonítják, tudniillik Krisztusnak (vö. 6. pont), vagy mindenkinek közösen. Utóbbi az első Péter-levélben és a Jelenések könyvében – vagyis kései iratokban – fordul elő. Az 1Pét 2,9 kifejezetten a Kiv 19,5 k. alternatív papfelfogására tekint vissza. Eszerint Isten egész népe papi funkciót tölt be („az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket”), az tehát a jellemzője, hogy minden nép színe előtt láthatóvá teszi és tanúsítja Isten Tóráját. Vagyis etikailag megalapozott és missziós irányultságú – kollektív – papságról van szó.

A Jelenések könyvében ezt a koncepciót provokatív módon jeleníti meg az Új Város ábrázolása (Jel 21–22). Ott ugyanis már nincs templom, hanem Isten van jelen az emberek között. A város pedig kocka alakú, hossza, szélessége és magassága egyaránt 12.000 stadium (Jel 21,16). Ez a forma a jeruzsálemi Templomban található Szentek Szentjének a formája – oda azonban egyedül a főpap léphet be évente egyszer. Isten városa ellenben nem ismer sem templomot, sem kultuszt. Nem állnak szemben benne papok és nem papok, hanem tele van emberekkel, akik Isten közvetlen közelségében mind egyenlőképpen részesülnek a (fő)papi méltóságból.

6. A bűnbocsánat-közvetítés templomi kiváltságának ellenséges kisajátítása

A papság újszövetségi teológiájának második változata közvetlenül a jeruzsálemi templomi papi közösség egyedülálló státusának jellemzőjét ragadja meg: illetékességüket a bűnök megbocsátására, amelynek tetőpontja az engesztelés napja – az egyetlen olyan nap, amikor a főpap egyes-egyedül lép be a Szentek Szentjébe, és ott a „kiengesztelődés” (anyagi valójában talán már jelen sem lévő) „eszközének” vérrel való, precízen előírt liturgikus meghintésével újra „megtisztítsa” Izrael kapcsolatát Istennel. A legrégibb kiforrott keresztény engesztelés-teológia ezt a hatóerőt nem másnak, mint Jézusnak tulajdonítja – mégpedig úgy, hogy kereszthalálát értelmezi vele. A Pál által a Róm 3,25-ben ránk hagyott és kiegészített szöveg így hangzik: „Isten őt tette nyilvánosan az engesztelés eszközévé/helyévé tulajdon vérével – a hit által –, hogy megmutassa igazságát a korábban, Isten türelme idején megtörtént bűnök miatt”. Ez azt jelenti, hogy

• Isten a megfeszített Jézust tette („vére által”) önmaga és az ember új találkozási helyévé, mintegy a Templom legbensőbb pontjává. Ebben áll Isten Jézus keresztre feszítésekor művelt háttércselekvése, amely csak hívő szemmel ismerhető fel.
• Istennek erre a tettére a Római levél szerint azért volt szükség, mert a jeruzsálemi Templomban a papok által, ünnepélyes liturgikus keretek közt elvégzett áldozati szertartások hatástalanok maradtak („a korábban, Isten türelme idején megtörtént bűnök miatt”).
• Ha meggondoljuk, hogy a Róm 3,25 k. hittétele abban a korban keletkezett és rögzült írott formában, amikor Jeruzsálemben még javában zajlottak a templomi szertartások, akkor láthatóvá válik, hogy keresztény teológusok itt – provokatív és ellenséges módon – az Isten és az ember közti kapcsolat rendezésének (fő)papi kiváltságát veszik át és alkalmazzák Jézus halálára. Amin – állításuk szerint – ott, a Templomban a nagy intézményi és pénzügyi ráfordítás ellenére hiába fáradozott a papság, az itt, a Krisztus-hívők körében ingyen megkapható. Csak hinni kell benne, hogy Jézus halálában Isten cselekvése nyilvánult meg. Az Isten és az ember közti közvetítés illetékessége, amely a papoknak, illetve a főpapnak van fenntartva, itt spiritualizált változatában és a krisztushívők környezetébe átültetve jelenik meg.
  

Ezt a felfogást hosszan részletezve, platonikus fogalmak segítségével fejti ki kevéssel később a Zsidókhoz írt levél. Mindaz, amit a földön a papok visznek véghez – legyenek bár liturgikus öltözékeik mégoly pompásak és szertartásaik mégoly szuggesztívek –, nem éri el előzetesen kijelölt célját, mivel csak „jelkép”, csupán „árnyéka” annak, ami egyedül a mennyei Templomban válik valósággá: a bűnök bocsánatának. A bűnbocsánat egyszer s mindenkorra megtörténik a főpappá stilizált Jézus önfeláldozásában, aminek köszönhetően a Szentek Szentje az összes hívő előtt megnyílik. Mindez természetesen ugyancsak Jézus gyalázatos kereszthalálát értelmezi. A lényeg Jézus halálának hatása a hívők mindennapi életére: végérvényesen lehetővé teszi, hogy közvetlenül eljussanak Istenhez. Nincs szükség sem állatáldozatokra, sem papokra, akik egyedül önmagukat tartják képesnek rá, hogy Isten jóindulatát az oltárnál végzett liturgikus cselekménnyel jelképesen megjelenítsék és ténylegesen közvetítsék az emberek felé.

Az irat gyakorlatiasan gondolkodó szerzője azt is félreérthetetlenül kimondja, hogy miben mutatkozik meg a krisztushívőknek ez az új, másféle templomi kultusza: Krisztus által „vigyük mindenkor Isten elé a dicsőítés áldozatát: az őt megvalló ajkak gyümölcsét!Ne feledkezzetek meg a kölcsönös jótékonyságról és a közösség építéséről! Isten előtt ugyanis az ilyen áldozatok kedvesek” (Zsid 13,15 k.). Más szóval a valódi ’áldozat’ az emberek felé forduló, Istennel szemben tiszteletteljes élet. És erre az áldozatra minden egyes ember képes.

Vagyis, a Zsidókhoz írt levél egyik legjobb ismerője szerint, „a szöveg tulajdonképpeni szándéka kihúzza az újszövetségi talajt minden olyan kísérlet alól, amely Krisztust újra mint ex opere operato áldozatot próbálja megragadni, (…) Krisztus követőinek és Isten uralma hirdetőinek pedig papi funkciót igyekszik tulajdonítani”.[1]

7. A templomkritika gyökere: Jézus tettei és szavai

A korai krisztushívők templom- és kultuszkritikai magatartása, amely a papi privilégiumok „ellenséges átvételében” tetőzik, nem az égből pottyant. Gyökerei a történeti Jézus személyében és a róla szóló elbeszélésekben keresendők. A Mk 2,5-ben Jézus azzal a formulával mondja ki a bénának a bűnbocsánat igéjét, amely voltaképp kizárólag papok használhatnának a templom égőáldozati oltáránál az állatáldozat és a vérrel való meghintés kapcsán (vö. Leviták 4–5). Az írástudók ezt istenkáromlásnak minősítik. Jézust – történeti megközelítésben – templomellenes fellépése miatt ítélték halálra: azért, mert a fennálló jeruzsálemi Templom pusztulásáról és egy új Templom felépítéséről prófétált (vö. Mk 14.58).

A jövendölés első része negyven évvel Jézus keresztre feszítése után valóban bekövetkezett: a rómaiak lerombolták a Templomot. A jövendölés második része mostanáig nem teljesült. A kezdeti idő hívő keresztényei azonban a jézusi próféciának ezt a részét is elhitték – és önmagukat tekintették az új Templomnak (vö. 1Kor 3,16; 1Pét 2,5), Jézust pedig az új Templom Isten által kijelölt és felállított középpontjának: egyszerre az engesztelés „eszközének” (hilasztérion –a szövetségláda fedőlapja, Róm 3,25 k.) és főpapnak, aki kereszthalálával egyszer s mindenkorra kieszközli a bűnök bocsánatát (Zsid). Ami Jézus halálát okozta, a Krisztus-hit alapkövévé vált, tudniillik az a gyülekezeti öntudat, hogy személyes templomot alkotnak, középpontjában Jézussal, ám templomi intézmény és kizárólag (emberi) papoknak fenntartott szertartások nélkül.

Nyitott kérdés: hogyan alakul ki mégis a keresztény papság?

Az elmúlt évtizedekben Ernst L. Grasmück 1987-ben közölt rövid tanulmányán[2] kívül nem született publikáció ebben a kérdésben, mígnem 2016-ban a patrológus Georg Schöllgen kifejezetten búcsúelőadásának (lectio ultima) témájául választotta.[3] Már önmagában ez a tény is sokatmondó. Schöllgen szerint a kereszténység történetének legnagyobb töréséről van szó: a lelkipásztori vallásból kultuszvallás lesz. A 2. és a 3. század fordulója táján előbb episzkoposzok (felügyelők), majd presbiterek (vének) is párhuzamba állítják magukat az ószövetségi papokkal. Így indokolják meg, hogy – hozzájuk hasonlóan – nekik is jár a tized annak érdekében, hogy „ne távozzanak az oltártól és az áldozatoktól, és éjt nappallá téve a mennyei és spirituális javakat szolgálják” (Szent Ciprián, Levelek 1,2). Csakhogy sem a felügyelők („püspökök”), sem a presbiterek („papok”) nem áldoznak állatokat, megnevezésük tehát jelképes. Egy metafora új rendet szült: a klérust, amely szemben áll Isten népének többi részével, a laikusokkal – ami a Gal 3,17 keresztségi formulájának épp az ellenkezője.

Hogy a kötelező papi nőtlenség hogyan alakult ki, és milyen gyakorlatias okok állnak mögötte, illetve milyen célt szolgál, arról mélyrehatóan tájékoztat Hubert Wolf Tizenhat tézis a cölibátusról című könyve.[4]

Az az egyház, amely elzárkózik az exegézis tudományos felismerései elől, vagy egyszerűen nem vesz tudomást róluk, igaztalanul viszonyul saját történelméhez. Ha a Szinodális Út Papi életforma napjainkban fóruma nem veszi komolyan a bibliatudományi ismeretanyagot és nem erre alapozza további megfontolásait, akkor a katolikus egyházban nem lehetséges olyan reform, amely méltó erre a névre. Épp az eredet hagyományához való hűség jegyében kell tehát okvetlenül és fenntartás nélkül feltennünk a kérdést: „szükség van-e egyáltalán papokra?”

(Mártonffy Marcell fordítása)

[1] E. Gräßer, Der Hebräerbrief, EKK XVII/2, Zürich – Neukirchen-Vluyn, 1993, 165.

[2] Ernst L. Grasmück, Vom Presbyter zum Priester. Etappen der Entwicklung des neuzeitlichen katholischen Priesterbildes, in: Paul Hoffmann (szerk.), Priesterkirche, Düsseldorf, 1987, 96-131.

[3] Georg Schöllgen, „Divino sacerdotio honorati“. Die Professionalisierung des Klerus und ihre Folgen. –  Dr. Georg Schöllgen, a korai egyháztörténet és egyházi irodalom professzorának lectio ultimája a bonni teológiai karon 2016. július 15-én (https://www.ktf.uni-bonn.de/faecher/alte-kirchengeschichte/personen/prof-dr-georg-schoellgen).

[4] Hubert Wolf, Zölibat. 16 Thesen, München, 2019.

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján